XIV.
Hanem ez mind nem akadályozta azt meg, hogy a zűrzavar közepett is meg ne tétessenek az előkészületek a királyi menyegzőhöz, Luiza Mária és János Kazimir között.
Az új király talán szerelmével is adós volt az özvegy királynénak, de hálájával mindenesetre tartozott neki. Az tette őt meg királynak. Bethune marquis, a kincstárnok, mondhatná meg, hogy hány kiürült pénzes láda siratja azt az általános lelkesedést, a mely János Kazimir számára Ulászló ravatalából trónlépcsőt csinált? Ezt vissza kell fizetni.
Luiza Mária azt hitte, hogy végre feltalált János Kazimirban egy «csillagot», mely azt a végtelen sötétséget, a mi egy napjától megfosztott női szív, át fogja derengeni. Nem a bálványozott hős ugyan ez, de mégis dalia és nemes ember.
Azonban még a menyegző előtt történt valami baleset, a mi még ezt a halvány csillagsugárt is kioltotta.
Mikor a király menyasszonyát kézen vezetve, a székesegyház lépcsőin fölfelé haladt, egyszer csak útját állta egy férfi a templomajtó előtt. A templom-bejárat előtti csarnokot, mint rendesen koldusnép ülte tele, azok között senkinek se tünt fel egy marczona férfi-alak, kopott gúnyában, meg egy fiatal sápadt nő, egy ingben, mezítláb, ki hosszú leomló hajával takargatja ölébe buvó félmeztelen porontyát.
Mikor a királyi jegyespár a templom küszöbére lépett, eléjök toppant a koldustömeg közül ez a férfi, felrántva karjánál fogva a reszkető asszonyt térdepeltéből.
– Ismersz-e engem? János Kazimir! kiálta a vakmerő a királyra. Hát ezt az asszonyt ismered-e, kis porontyával? Én vagyok Radziejowszky Jaromir, s ez itt a feleségem, a te szeretőd, a kit te elcsábítál; ez a te gyermeked, a kinek atyja lettél. Nem ismered-e őket?
– Őrült vagy, mondá a király, s félre akarta tolni maga elől a dühöngőt.
De a sértett férj megragadta vállán a királyi palástot, s fékezhetlen dühvel kiáltá:
– Nem mégy be a templomba, míg szónak nem állsz! A míg bibornok voltál, nem támadhattam fel ellened, nagyon magasan voltál hozzám; de most már csak király vagy, most elérhetlek. Én ezt a nőt és gyermekét kitaszítom házamból, egy ingben mezítláb: a tieid. Vedd fel, vagy taposd el: a tieid. Ezt tedd királynéddá, azt tedd trónörökösöddé: mert a tieid. Esküszöm az élő Istenre!
S azzal a reszkető asszonyt gyermekével együtt odaveté a királyi pár lábai elé.
Luiza Mária bámulva látta biboros vőlegénye arczán a férfi-gyalázó sápadtságot, az ijedséget, s a mi ezt felváltá, az nem a nemes harag pírja volt, hanem a gyáva szégyené, a kelepczébe jutott hazugságé. Szemei zavarodottan kapkodnak segély után, fagyos keze reszket menyasszonya kezében, nincs egy szava sem ahhoz a nőhöz, ki zokogva borul lábaihoz, s hosszú selyem hajával söpri a hideg márványt; sem ahhoz a gyermekhez, ki kérő kis kezeit összekulcsolva emeli fel hozzá, sem ahhoz a koldushoz, ki úgy tart leczkét a királynak, mintha ő volna annak a bírája.
– A mit vétettél mint pap, tedd jóvá, mint király! Mert ha te becsuktad előttem, mint pap, az üdvösség ajtaját, én becsukom előtted a templom ajtaját!
S az őrjöngő még megtette volna, a mivel fenyegetőzött, ha Lubomirszky és Bethune meg nem ragadják s a testőrök segélyével félre nem hurczolják az útból a férfit, nőt és gyermeket, a kiknek sírásuk, átkozódásuk még a templomba is utánuk hangzott, s belekiáltott a «Domine Salvum fac regem et reginam» khorusába.
És ezzel az indulattal járulhatott az eljegyzett fejedelmi pár az oltár elé, tanunak hívni a szerelem esküjéhez «azt», a ki a szivekben olvas.
János Kazimir ajkain reszketett az eskümondás, a boldogságról, a szerelemről, az örök hűségről beszélő szózat, míg lelkében a szégyen, a harag s az önvád dæmonai lázongtak; de a menyasszony szívvilágának ez volt az utolsó napelsötétedés: az a félretaszított asszony, síró, imádkozó kis gyermekével úgy állt a férj és feleség szíve közé, mintha a hold sötét tekéjét örökre ott felejtené egyszer a boszúálló világ-úr a nap és a föld között. A férj arczának minden glóriája eltünt örökre. Csak kezeik lettek összekötve, sziveik soha.
XV.
A tatár fejedelem behívta a törököket, a kozák attamán pedig az oroszokat Lengyelországba, az egyik dél felől, a másik kelet felől pusztította az országot. János Kazimir királynak bő alkalma nyilt királyi hatalmát érvényesíteni a haza külellenségei rovására, hanem hát arról ő nem tehet, hogy a jezsuita köntös hosszabb a királyi palástnál. Neki elébbvaló dolog volt az, hogy az országából kitisztítsa a lutheranusokat, anabaptistákat és sociniánusokat s elkérje kölcsön Spanyolországtól a szent inquisitiót. Divatba jött a máglya és a keresztre feszítés. Mindenekfelett pedig arra fordítá figyelmét, hogy az őt nyilvánosan meggyalázó Radziejowszky Jaromiron fejedelmileg boszút álljon. A felségsértő férj a senatus elé idéztetett, s ott egy szavazattöbbséggel elitélték halálra és egész nemzetségét örök becstelenségre, czímerét összetöretésre; még a lovát is elitélték megnyúzatásra, a házát is elitélték földig lebontatásra, még a földeit is elitélték – sóval bevettetésre.
(Az egy többséget tevő szavazat annyi pénzébe került a királynak, hogy abból egy ezredet ültethetett volna lóra a kozák ellen.)
Az itélet mind rendén végre is hajtatott, egész Radziejowszkyig, a ki nem engedte magát nyugodtan lenyakaztatni, a hogy czivilizált népeknél van már begyakorolva a nemesi rend, hanem birokra kelt a fogdmegekkel, s barbár módon keresztül vágta magát rajtuk és elmenekült.
János Kazimir rövid időn megtudta, hogy hová szökött Radziejowszky?
A lengyel két dolgot tud mesés módon. Szeretni és gyűlölni. Hazáját szeretni, s az idegent gyűlölni. Hanem a mit még jobban tud, ez: «gyűlölni a maga fajtáját».
Ha a lengyel megharagszik a saját nemzetére, az kiengesztelhetlen. Annak a haragja nem olvad fel az anyja könyjeiben, mint Corioláné.
Radziejowszky Jaromir Károly Gusztáv svéd királyhoz menekült. Magával vitte az itéletet, melyet János Kazimir ellene kiadott, s nem kért kevesebbet a svéd királytól, mint hogy indítson háborút a lengyel király ellen.
A svéd király elolvasá az itéletet s biz azt elég sulyosnak találta, de az, hogy egy király «egy» jobbágyát igazságtalanul elitélteti, még nem ok arra, hogy őt a szomszéd király haddal megtámadja.
– Csak olvasd végig! mondá a lengyel nemes. Egész a névaláirásig.
János Kazimir neve után következtek a szokásos czímek, a mik közé ő ezt is felvette: «Svédország királya».
De ez már elég ok volt arra, hogy Károly Gusztáv rögtön háborút indítson János Kazimir ellen. A svéd hadak még arra sem vártak, hogy az új házasok a mézes heteiket eltöltsék; jöttek pihent erővel nagy Lengyelország ellen Pomeránia felől. Ez már a harmadik ellenség volt: és a legfélelmesebb.
És a lengyel királynak még mindig nem volt több hadserege annál az ezerkétszáz főnyi testőrcsapatnál, a mire a rendes hadsereget az országgyülés leszállítá.
E végveszedelemben újra lángra lobbant a lengyel szívekben a honszeretet, az összehivott országgyülés csodáit idézte elő az igaz, nemesi áldozatkészségnek. A főurak felajánlották banderiumaikat, az egyháznagyok kincstáraikat nyiták meg, elhatározták, hogy minden nemes, a húsz évestől az ötven évesig, lóra üljön, a városok lövészcsapatokat állítsanak ki, a tüzérség lovakat kapjon, a vezéreknek a zsold utalványoztassék, a paraszt élelmiszereket szolgáltasson az egybegyűlendő hadseregnek, s annak fővezére legyen maga a király. Ha akarta, oly haderőt állított ki Lengyelország, hogy muszka, kozák, svéd és török imitt-amott szedi össze magát, úgy elpaskolják egyszerre mind a négyet!
Ha akarta!
XVI.
Mikor Radziejowszkyt a templomajtóban elfogták, a szegény, félrerugott asszonynyal és porontyával senki sem törődött. Azok mehettek, vagy fekve maradhattak, ha felkelni nem bírtak.
Mégis akadt egy ember, ki beléjök botlott. Sziczinszky Bogiszlávnak hítták.
Regényesebb volna, ha úgy adnók elő, hogy ez valaha imádója volt az elvetett asszonynak, s most kétségbeesésében ő jött oda, kezet nyújtani neki, hogy bukásából felemelje; de vázlatunk ily symmetrikus vonásokat nem tűr. Ennek minden része sajátságos, idegenszerű, a népfajt erős kifejezésekben jellemző ötletekből áll. Sziczinszkynak nem volt semmi köze ehhez az asszonyhoz: csak azt látta, hogy sír, s két férfi által ide-oda rugdostatik, az egyik a férje, a másik a szeretője: a király, a ki most épen esküvőjére megy, s hogy van egy kis gyermeke, a ki görcsösen kapaszkodik a nyakába s mind a ketten félmeztelenek, majd megfagynak. Ez elég ok volt Sziczinszkynak, hogy felszedje őket a földről, felültesse a szekerére, bele takargassa saját bundájába s elvigye őket magával haza Bielogrodnoba, ahol jószága volt, rajta szép háza, udvartelke: ott elfér asszony és gyermek. Az asztalnál is lesz majd számukra hely.
A hazavitt asszony aztán elbeszélte gazdájának, a mik vele történtek. Nagyon szomorú mese volt az. Senki sem volt olyan hibás, mint a király.
Sziczinszky igazi lengyel volt, a kit az idegen szenvedés boszura ingerel. A maga baját nem bánja a lengyel; de a másé miatt képes megváltoztatni az egész életét. Az, hogy az ő majorsága épen útjába esik a dúló tatár-hadnak, nem aggasztotta; csak azon dúlt-fúlt egész nap, hogy ezért a szegény asszonyért hogy álljon boszút? Nem szólt neki semmit, nem biztatta, nem fenyegetőzött: a lengyel nem szokott kérkedni a tett előtt; tett után inkább.
A világtörténetnek még egyszer föl kellett jegyezni azt a mesébe illő harczot, mely Menelaus elcsábított felesége miatt támadt. A Radziejowszky felesége miatt támasztott hadjárat még a trójai hadjáratnál is siralmasabb volt: csakhogy az Iliász dicső hérószharczai nélkül.
Valami nagyra kellett magát elhatározni a lengyel nemzetnek, hogy a végveszélyből kimeneküljön. S az elhatározás nehéz volt, mikor mindenki tudta, hogy a legnagyobb bajnak a király az oka, a ki háromszoros esküt tört meg, a mikor mint bibornok, trónörökös és vőlegény egy férjes nő hűségét kisértetbe vitte. Haragudtak is rá sokan s a felkelés és a subsidiumok megszavazása kétséges volt az országgyülésen. Mikor egyetlenegy szó elég a határozatot meghiusítani.
Azonban hat hét nagy idő, a mi az országgyülési idény tartama. Ez alatt az ellenkezőket minden oldalról körülvették, puhították. A szájasabb követeket kiszemelték, kapaczitálták, lekenyerezték, lehizelegték. A jezsuiták ékesenszólása hatalmas; még hatalmasabb ékesenszólása van az asszonyi szép szemeknek; de leghatalmasabb ékesenszólás adatott annak, a kinek a hangja rekedt: az aranynak. A kit a papok meg nem tudnak puhítani a pokol félelmeivel, a kiket Luiza Mária és Leonora igéző szemei meg nem babonáztak, azt megtéríték Bethune marquis szent-György lovagjai, a minők a tallérokra és arany pénzekre verve vannak. A hatodik héten már nem lármázott senki.
A lármázó követeknél azonban sokkal veszedelmesebb kategoria a hallgatóké. A kik sunynyognak, hátukat oda támasztják a falhoz, a szájukat a markukba fogják s mikor megszólítja őket valaki, nem engednek a szemükbe nézni s ha feleletre kényszeríttetnek, azt mondják: «Isten tudja, hogy lesz, mint lesz?» vagy a fejöket bólintgatják, s azt mondják mindenre: «jól van, jól!»
Ezekkel is el tudtak bánni. A mely nap a nagy szavazásra került a sor, reggel minden követnek meg kellett előbb gyónni és áldozni. A gyónó czédula nélkül senkit a gyülésbe nem eresztettek. Ez nemcsak az ünnepélyesség végett történt, hanem azért is, nehogy valami alattomos socinianus, vagy egyéb schisma-követő lopózhassék a gyülekezetbe. A gyóntató jezsuiták aztán, a kinek a fülbesugásából azt tudták ki, hogy a szíve ránczai között az ellenmondás szándékát rejtegeti, annak az áldozat-ostyában egy kis gyönge, ártatlan altatót adtak be, a mitől a dissidens majd szépen aludni fog a maga helyén, mindaddig, a míg a «Te Deum laudamus» éneklésre fel nem rángatják. Hiszen aludni az országgyülésen másutt is divat, s nagy csoda, hogy egyéb európai parlamentekben még eddig be nem hozták ezt a módját az ellenzéki siró gyermekek elcsendesítésének.
Így el volt készítve minden a legszebben. Az országgyülés bezáró ülését maga a király nyitá meg, a koronás királynéval az oldalán; együtt voltak az érsekek, a püspökök, a harmincz palatinus s a nyolczvan castellán, a százhatvan sztaroszt, és a szejmikik követei, a «drobna schlachta» szóvivői, és azután a városok képviselői is, de a kiknek együttvéve volt csak egyetlenegy szavazatuk. (Ne titkoljuk, hogy ez 48 előtt Magyarországon is így volt.) A «veni sancte spiritus!» eléneklése után, az ország marschallja Lubomirszky felolvasá azt a hosszú jelentést, melyben előadatott, az országnak jelen szorongatott helyzete s mindazok a módszerek, a mikkel ennek elfordítására a siker reményével működni lehet.
A ki magától a hosszú szónoklattól el nem aludt, azon segített a jezsuiták laudanuma; a dissidensek horkoltak; a hű karok és rendek alig várhatták, hogy a marschall összecsapja a testes iratot, s ők felállván helyeikről unisono felkiálthassanak: «helyeseljük!»
Hanem a mint a choralis lelkesedés hangja elcsendesült, mielőtt a marschall ráüthette volna a pecsétet a megszavazott törvényre, egy mély dörgő hang felkiáltott valamelyik ablakfülkéből:
– Nye poz wolim!
Az ellenmondó Sziczinszky volt.
E fatalis kiáltás után hirtelen felszakítá az ablakot és kiugrott azon át az utczára.
Ha benn marad a teremben, bizony darabokra aprítják! Hanem künn az utczán nem bántja senki. A követ teste sérthetetlen az országgyülés előtt és azután tizennégy napig; csak benn a teremben forog abban a veszélyben, hogy a szomszédjai levágják a nyakát, ha kimondja a veszedelmes szót, vagy a torkába fojtják azt, ha észreveszik, hogy ki akarja mondani.
XVII.
Mert az rettenetes egy szó: «nye poz wolim!»
Az egy maga több, mint a király és a nemzet. Az lefújja a papirról a porzóval együtt a ráirt betüket; egy embernek a szava megsemmisíti az egész nemzetnek az akaratát. Ez az absolutizmus, a mit az egyes polgár gyakorol az egész ország fölött. Az orosznál «czar kazál», a lengyelnél «nye poz wolim». Ott: «én»: «egy úr»: «parancsolom». Itt: «én»: «egy jobbágy»: «nem engedem». Dæmoni jelszó mind a kettő.
A ki a «nye poz wolim»-ot kimondta, az teljes életére el volt veszve, mint ember. A háza táját elkerülte rokon, jóbarát, ismerős. Cselédjei megszöktek az udvarából, jobbágyai kiköltöztek falujából, mert annak a bérese és parasztja is ki volt péczézve s botba futott, ha más határba ment. A házához vezető utakat elárkolták, a hidakat letörték, marháit bitangba hajtották s ő maga szabadnak lett kikiáltva, mint a madár. A tizennégy nap leteltével úton, útfélen lelőhette, agyoncsaphatta akárki. Szántóföldei ugaron maradtak, mert a jobbágy nem szántott többé robotban; a cselédek a kapufélfától vettek búcsút, s a nemes ember tenyere nem arra való, hogy azt az eke szarva feltörje. Ezentúl már csak úgy fog éldegélni, mint nomád őseink: maga eljár az erdőre, nyulat, őzet lőni, s az egyetlen asszony, a ki híve maradt, a király elvetett szeretője, az alatt a kertben kapálgat, borsót fejt, káposztát öntöz: abból élnek. Őszszel gomba is terem az erdőn, azt összegyűjtik, s a somból lehet pálinkát főzni. Ha a tenger közepén egy korál-zátonyon laknék, nem volna jobban száműzve.
De azért meg van az az öröme, hogy egy egész országot halomba dönthetett! Egy szava elég volt, hogy a nagy alvó óriás fülébe kiáltva, mikor az legjobban álmodik hatalmas hadseregről, dicső csatákról, fényes diadalokról, fölébressze azt, s aztán ne lásson mást, mint lánczokat, rongyokat és férgeket a testén.
S erre elég volt az ő egyetlenegy szava.
Hogy mi lett annak a következése, azt csak képzelete mesélte el neki, mert hisz hírmondó nem taposta le a füvet az ő házának udvarán, hogy elmondja neki, hányféle ellenség dúlja azóta az országot? hogy a muszkák már elfoglalták Lithvániát s Lembergig száguldoznak portyázó hadaik, hogy a svédek már Varsó alatt harczolnak; hanem beszélt neki éjszakánként a tűzfénytől vereslő ég alja; köröskörül a láthatáron felgyújtott falvak, városok lángja pirítja meg az eget: ott mindenütt ellenség jár. Az ő vidékét kikerüli az. Mikor az elvadult, bozóttá vált földek határához ér, a hol az utat benőtte a tövis, ott megfordítja a lovát, s igyekszik az átkozott földről elmenekülni, a hol a gazda maga sem eszik kenyeret.
S az ellenmondás dæmonának öröme telt ebben. Hozzá csak a csatatéren jóllakott hollók látogattak el, azokkal beszélgetett.
A király fut. Nincs hová fejét lehajtania. Mint a szarvast a kopófalka, úgy üldözi az ellenség. Ég a lába alatt a föld. És mindez egy embernek egy szavába került; egy kicsiny kis embernek, a kit nem vesz észre senki, csak a mikor felgyújtja az országot, akkor jegyzik fel a nevét. S ebben a lángban van boszú és dicsőség. A ki szeret ezeknél melegedni, miért ne gyújtaná fel a hazáját, ha megharagudott a királyára?
Az elátkozottaknak voltak ünnepnapjaik is. Mikor a megbélyegzett ember éjjel valami nagy égés verőfényét látta az égen, akkor hajnalban elindult azon táj felé. Nem kellett félnie, hogy honfitársaival találkozik össze. Ott az ellenség jár: – jó czimbora! Attól már nem kell neki félni. Azok is tisztelték az ő átkozott hírnevét. Olyankor aztán örömhírekkel megrakodottan tért haza a puszta lakba, s friss vad helyett friss rémtetteket rakott fel az inséges asztalra. De hát nem többet ért-e az az úri asztalok minden csemegéinél, hogy gróf Konyeczpolszky elfogta a lázadó kozák vezér, Bogdán feleségét és fiát, s megölette mind a kettőt. A kozák vezér aztán visszafordult, ő meg Konyeczpolszky várát foglalta el, annak is volt felesége és két fia: azokat a kozák a lengyel tábor szemeláttára keresztre feszítteté, «mint Krisztust és a két latort a Golgotán!» – Hogy a kiüldözött socianusok, a kozákokkal együtt visszatérve, összefogdosták a kolostorból a szerzeteseket és az apáczákat, s kényszerítek őket egymással házasságra kelni, s úgy vitték el rabságra; hogy Csapliczky lengyel vezér az elfogott kozák hetmánt, ki városostól együtt feladta magát, kivégezteté: de nem hóhér keze által, hanem szakácsával ölette le, ezt a csúfságot egy egész ország vére sem lesz elég lemosni. Ha agyonkínoztatta volna, azt még megbocsátaná a kozák, de hogy a szakácsával ölette le, mint egy ludat: azt nem.
S az elátkozottnak ezt jólesett tudni.
Fut már a király és a királyné; pusztáról pusztára! A mely házban este lefekszik aludni, abban nem talál nyugtot reggelig! A svéd had elfoglalta nagy Lengyelországot. A főrendek csapatostól sietnek eléje; nem harczolni: meghódolni. Csak Krakkó áll még, az őrzi a koronát, a kincstárt, a templomok ékszereit és a pactum conventumokat.
XVIII.
A király és a királyné futottak pusztáról pusztára.
Hasztalan fordultak a föld minden potentátjaihoz, Lipót császárhoz, XIV. Lajos királyhoz, azoknak maguknak is mind nagy bajuk volt akkor.
Különös idők jártak. Az égen üstökös csillag rémképe kisértett éjszaka s nappal álnapok rajzoltak kettős keresztet a firmamentumra: a csillagászok világromlást jósoltak a Mars és Saturnus közelgő conjunctiójából, s Varsó alatt olyan nagy földrengés volt, hogy a házak ledőltek. S a mi az égben és a föld alatt végbement, az történt a föld felett is.
Nemcsak Lengyelországban pusztítottak a lánczaikat széttört rabszolgák, az egész világ tele volt futó királyokkal. Nápolyban Masaniello halász fordította fel a trónt; Moszkvában a lázadó nép előtt kellett fedetlen fővel meghajolni Alexis czárnak; Sztambulban Ibrahim szultán számára fonták a selyem zsinórt az elégületlen janicsárok; Lipót császárt saját országában keresték fel a magyar kurucz hadak, s Anglia királya I. Károly szobája ablakából nézte, hogy tákolnak össze egy alkotványt lába előtt, a mi aligha vérpad nem lesz, s maga XIV. Lajos is futott Párisból saját népe elől.
Egyik földi király nem segíthetett a másikon.
– Forduljunk az égi királyhoz! Szólt ekkor az özvegy Radziwill herczegné Luiza Mária királynénak.
Az özvegy (csak özvegy menyasszony!) akkor volt legvirulóbb hajadon korában. Férjhez menetelekor neki is új nevet adtak: «Mária Kazimirá»-t. A kik szerették, azután «Mariettá»-nak hívták, s a kik rettegték később «Kazimirá»-nak jegyezték föl.
– Forduljunk segélyért az égi királyhoz! S ha már nincs más hely, mint Krakkó: vándoroljunk mi asszonyok szent Szaniszló vértanú sírkápolnájához, gyalog és mezítláb.
Szaniszló vértanú, Lengyelország védszentje, megérdemelte nagyon, hogy nemzete tiszteletben tartsa; ő nemcsak az égi világban volt szószólója hazafiainak, hanem ezen a földön is sokszor kisegítette őket. Mikor már minden segélyforrás kiapadt, a végveszedelem idején, megnyitotta szent Szaniszló a kincstárát, s a mi kegyes adományképen abban összegyűlt évek alatt, oda adta a királynak hadviselésre. Mindig hozzá fordultak a végszükségletben és soha sem tagadta meg busás segélyét. Az ilyen aztán az igazi szent! A ki megérdemli, hogy a királyné és udvarhölgyei kiszálljanak czifra hintóikból s lehuzva piros sarkú czipőiket, selyem harisnyáikat, napokon át, kavicsos, göröngyös utakon keresztül, porban és sárban, hosszú, mértföldekre nyuló búcsújárásban, alázatosan közelítsenek felé.
Kitartottak. A nők erősek, ha valamit fölfogadtak, s az égiekben legalább hűségesebbek az erős nemnél.
Mikor már csak egy napi búcsújáróra voltak Krakkótól, szemközt rohan rájuk egy felriadt raj, a Krakkóból menekülő nép e rémhírrel: «Krakkó alatt az ellenség!»
Asszonyok, leányok, férfiak, koldusok, nagy urak, hintók, talyigák, lovasok, gyalogok, összekeveredve, egymást rémítve, kergetve.
A hol a két futó had összetalálkozott, ott azután meg kellett állni. Egyik a másikat tartóztatta fel. Ez is ütközethez hasonlított: csakhogy az volt benne az eldöntő kérdés, hogy melyiknek a rémülete nagyobb? Az viszi el a másikat magával. A keletről jövő búcsújárók a kozákok dúló hadáról beszéltek, mely hátuk mögött jö hömpölyögve, mint az áradat; a nyugatról jövők pedig a nagy futásról, melylyel a pilaviczi ütközetből a svéd sereg elől felbomolva porlott szét a lengyel nemesi felkelő had, s védtelenül hagyta Krakkót. A várparancsnok ott közelít nehéz társzekereivel, a mikre az ország kincsei, a korona, a királyi jogar, a szent Szaniszló ezüst koporsója vannak sietve felhányva. Merre futni velök?
A királynak csak egy okos embere volt: a bolondja.
– Meneküljünk a koronával együtt Ausztriába! kiálta Wawra, s általános volt a helyeslés.
– Fussunk át a határon!
A király és a királyné is ezt találták legokosabb tanácsnak.
Hanem ekkor egy minden zsivajon túldörgő mély férfihang kezdett úrrá lenni a zűrzavar fölött.
– Hallgassuk Zamojszkyt! zsivajgja a nép, s utat nyitott egy porlepett lovag előtt, kinek két ágra nyúló fekete szakálla hosszan terült le bivalybőr pánczélos mellén.
Zamojszky János mintaképe volt az igazi lengyel nemesnek.
Vagyonban gazdagabb mint a király; czímeiben «a római szent birodalom herczege», Sandomir nádora, Zamojszcze várának örökös ura. S a hogy termetével betölté azt az óriásra szabott pánczélt, úgy betölté tetterővel a magán viselt czímeket.
Fia volt annak a Zamojszky Jánosnak, a ki Báthory Istvánt megválasztatta lengyel királynak s az ellen trónkövetelőt, ausztriai Miksa főherczeget, hadseregestől együtt foglyul ejtette, ki az orosz czárt a lengyel trón zsámolya elé térdelni kényszeríté, ki Zamojszcze városában épített egy várat és egy tudományos akadémiát – a saját költségén.
A fiára maradt örökségül megmutatni, hogy mire való a mesés kincs, az erős vár, és a tudományok háza.
Akadémiájában neveltetett Lengyelország számára tudósokat, jó hazafiakat és becsületes embereket: a várában pedig tartott jó katonákat és hatalmas tüzérséget. Palotája tárháza volt a művészet és díszmű-ipar remekeinek, miknek beszerzéséhez a jó izlést franczia és olaszországi utazásában szerezte meg. Háza mindig otthona volt minden hazai és külföldi tudósnak.
– A király futhat az országból, ha úgy akarja; de a korona nem fut el a lengyel földről.
Ezt akarta az a dörgő hang tudtúl adni.
– Még áll Zamojszcze vára! s ha kell, daczolni fog a kerek világgal. A kinek még van szíve, jőjjön velem. Nyitva a kapum jó barátaimnak, s nem nyilik meg ellenségnek soha!
A király nem vette magára a kérdést, hogy van-e szíve? Ő a bolondja tanácsát kivánta követni.
Luiza Mária mit tehetett volna egyebet, mint hogy férjét kövesse?
S ha a királyné azt határozta, hogy a határon túl fusson: nagyon természetes, hogy udvarhölgyei is vele menjenek.
Hanem egy alak kivált a sok közül. Mária Kazimira, a két iker-leány egyike.
– Én nem hagyom el ezt az országot, mely engem leányának fogadott; ezt a földet, melyben férjem hamvai nyugosznak. Én megyek Zamojszcze várába!
S ez a mondás oly szikra volt, mely lángot gyújtott egyszerre ezernyi ezer elbusult szívben. A gyávából hős lett, mikor azt látta, hogy a gyengék leggyengébbike, egy özvegy, a ki még gyermek, lép előre, szemközt az ellenséggel, s azt mondta: én jobban szeretem a hazámat, mint az életemet!
A királyi pár azon vette észre, hogy udvaronczaival együtt magára marad.
Luiza Mária szíve megdobbant Mária Kazimirának e nagy elhatározásától. Keblére vonta az ifjú nőt: legkedvesebb kegyenczét s marasztalni kezdé.
– Hogy mennél te Zamojszcze várába, hogy élnél ottan – egyedül?
Zamojszky János pedig már akkor abból az egy szózatból megtudta, hogy ez a nő az, a ki az ő szívére legméltóbb ebben az országban.
– Nem fog egyedül élni Zamojszczéban e hölgy, nemes királyném: hanem élni fog, mint az én párom, az én feleségem, Zamojszk úrnője.
S minthogy Mária Kazimira gyalog volt és mezitláb, félkezével fölemelé őt magához, s odaülteté maga elé a nyeregbe s azzal a bámulat zaját túldörgő hangon kiáltá hadnagyának:
– Vágtass előre Zamojszczéba! Lakodalomra készüljenek! Nászmenet jön a házhoz! Ezt az egész vidám társaságot itten meghivom magamhoz násznépnek! A ki vigadni akar, jőjjön az én házamhoz! Szívesen látott vendég lesz mindenki!
S azzal szerelmes jegyesét egy előjáratott hintóba ültetve, a kocsi mellett lovagolva kisérte Zamojszczéig; az egész menekülő tömeg: asszony, gyermek, férfi, úr, koldus, gyalog, lóháton, szekéren tódult a nyomába, s mindnyáját befogadta Zamojszcze vára.
És hét napig nem volt vége-hossza a lakodalomnak, a hol a násznép egy egész vidék menekülő népsége volt. Ide futottak a Wisznovieczky herczegek, az ifjú Koributh, s a Szobieszkyek anyja Theophila, két leányával; a környék nemessége kincseivel és gyermekeivel. Mindannyinak volt helye a vőlegény lakában.
Zamojszkynak telt az ilyen vendégségre. Tárházai tele felhalmozott eleséggel; pinczéi borokkal. Az úri lakomáknál ezüst tányérról evett minden vendég. Csak a kést, villát kellett magával hoznia hazulról, s a vendégszerető házi gazda tréfái közé tartozott az, hogy mikor a vendégei egy narancsot felszelnek, vagy egy diót feltörnek, abból mag helyett fényes aranyak hulljanak a tányérára.
Ezzel a lakomával felelt Zamojszky a svéd királynak a pilaviczi győzelemre.
S a tréfa annyira meglepte a győztest, hogy elkerűlte Zamojszcze várát.
János Kazimir király és a királyné pedig futottak a határon túl.
XIX.
A pilaviczi ütközetből megfutott lengyel főurak nem tartották elég nagy sárnak azt, a miben megúsztak, még benne is akartak maradni. Mind oda sereglettek a győztes svéd királyhoz, átadni hódolatukat.
Egész «Nagy-Lengyelország» meghódolt az idegennek, s a nemes urak jártak karöltve Varsó utczáin a svéd lovagokkal s hagyták écossaiset tánczolni az asszonyaikat a Wasa fejedelmek veres dragonyosaival.
Csak egy hiányzott közülök, a kinek a távolléte nagyon feltünt: Zamojszky János herczeg.
A svéd király nagy elfogadási ünnepélyt rendezett, a minek diæta nevet adott, s arra meghivó leveleivel felszólítá a megjelenésre a meghódított Nagy-Lengyelország főnemeseit. Zamojszky is közöttük volt.
Mind siettek megjelenni; csak Zamojszky küldött kimentő levelet a svéd királynak.
Válogatott derék mentsége volt: jobbat nem is kereshetett volna.
– Nem mehetek; mert azon a napon a király inasának a lakodalma van, s azon nekem ott kell lennem!
A királynak az inasa ő maga volt.
– No megállj! Majd viszek én hát neked násznépet is, meg muzsikát is lakodalmadhoz.
Károly Gusztávnak igen jó czíme volt háborút indítani Lengyelország ellen. – A lengyel király egy levelet írt hozzá, melynek a boritékán a svéd király nevét követő czímek elszámlálása után csak kétszer volt odatéve etcætera. Háromszor kellett volna odatenni.
Ennek a harmadik «etc.»-nak az elmaradása elég ok elpusztítani egy egész nemzetet.
Ekkor született meg először Lengyelország felosztásának a terve.
A svéd király felhívta Alexist, az oroszok czárját, Bogdánt, a kozákok fejedelmét, a brandenburgi herczeget és II. Rákóczy Györgyöt, Erdély nagy fejedelmét, hogy oszszák fel magok között Lengyelországot. A négy utóbbi fejedelem ráállt: csak az orosz habozott még.
A lengyel nemesség négy oldalról megtámadva, saját országgyülése által az önvédelem eszközeitől megfosztva, királyától elhagyva, az ellenfelek között leghatalmasabbik karjai közé veté magát: meghódolt a svéd királynak, s azt hívta meg Varsó fővárosába.
Úgy hullott a svéd király kezébe Lengyelország, mint egy érett alma.
Aki pedig az alatt Krakkót elfoglalta, az Rákóczy György volt.
A svéd király aztán megtanította a lengyel nemes urakat szelíd erkölcsökre. Az nem azért hívta össze az országgyülést, hogy egy ember kiáltó szava azt mondhassa: «nem akarom», hanem azért, hogy egy ember megmondja a többinek: «én így akarom!» s a többi hallgasson. Úgy hívták azt csúfságból, hogy «néma országgyülés».
És a nemes főuraknak és a követeknek ott künn kellett hagyni a kardjaikat a folyosón, mikor az országgyülésbe beléptek. Elhagyni az elválhatlan kardot, amire a tanácsteremben is jól esik hivatkozni! A kinek a kardját elvették, az nem is tehet mást, mint hogy hallgat.
A svéd király azt is tudta, hogy hogyan kell adót kivetni, és behajtani? s a szűz nemesi vállak megtanulták azt viselni.
A barbaroktól féltek a lengyel főurak, hogy azok elpusztítják, fölégetik a királyoktól ápolt kultura remekeit. Inkább égtek volna azok porrá és hamuvá! A svéd elküldte azokat diadaljelül Stockholmba, a Viasdova királyi palota remek szobrai, Dolabella nagy festményei elvándoroltak a Wásák palotáiba.
A vad scytya fajtól féltek, ki a fogoly nemes urakat keresztre feszítteté, élve elsíroltatá; s a kihez menekültek, az még roszabbat tett velök: kigúnyolta és lenézte; s igaz nemesre nézve ez az igazi keresztrefeszítés, élve eltemettetés.
Az Athosz hegyi barátok, az olympi püspök fanatizált népe, tűzzel-vassal pusztította a római hitű lengyel templomait, kolostorait; a czivilizált svéd protéstáns volt: az nem üldözte a jezsuitákat, csak épen nevetni járt a szertartásaikra, s belekaczagott a misemondás antiphonáiba; nem gyilkolta le, csak összecsókolgatta a szent szűzeket, s a misemondó ruhákba, a papi kasulákba és szutánokba a trombitásokat és dobosokat öltözteté fel, úgy parádézott velök Varsó utczáin. És minden közhelyen nevetségessé tette a lengyel nemzeti viseletet; az ő tollas kalapja, szalagoktól repkedő tarka öltönye lett a divat.
A «néma diæta» az egész országot jelentette.
Hanem ekkor is volt egy ember, a ki azt merte mondani: «Nye poz wolim!» Zamojszcze ura: az utolsó otthon maradt nemes, a ki azt merte üzenni a királynak: «én nem mehetek ma te hozzád, mert a király inasának a lakodalmára kell mennem!»
– No hát majd elmegyek én arra a lakodalomra! mondá Károly Gusztáv, s megjelent Zamojszcze vára előtt, a vendégsereggel.
– Szállok az úrnak!
A násznép azt mondta:
– Állok eléje! S megkezdődött az «áldomásozás».
Húsz napig tartott ez az áldomásozás-koczintás – mozsarakkal! Húsz napig szóratta Károly Gusztáv tűzgolyóit és bombáit Zamojszcze várára. A lakodalmas ház, a gyönyörű palota, melyen olasz művészek kezei remekeltek, a diadalmenetek képeivel fedett falak, a drágakövekkel rakott mozaikok, a könyvtár, a ritkaságok muzeuma, mind korommá égett. Három millió tallér értéke volt a kincsnek, a mi a király inasának a lakodalmát megbánta.
– Csigavér! szólt nevetve Zamojszky, s megcsókolta szép Máriáját. Ne búsúlj miatta! Jövő évben másikat építünk helyette.
S aztán levezette a nejét a palota alatti boltozatok alá, s megmutatta neki a felhalmozott kincseket, a mikből még pompásabb palota is kitelt a leégettnél.
Egy nap aztán félbehagyta a bombázást Károly Gusztáv.
Zamojszky másnap küldött neki egy hordó lőport, izenetével.
– Úgy látom, hogy elfogyott a lőporod. Adok kölcsön.
A király erre odaküldé heroldját a vár kapujához.
Zamojszky a felhívó trombitaszóra megjelent a bástyán.
A herold felszólítá a király nevében, hogy ne hagyja tovább pusztítani se várát, se népét, hódoljon meg.
Zamojszky nevetve válaszolt:
– Nem tett a király még eddig semmi kárt az én váramban, s ágyútekéitől még nem sérült meg más, mint egy vénasszonynak a fejkötője, aki az ablakon kinézett, meg egy pulykának a farka, a mi az udvaron sétált.
E sértő gúny a hatalmas ország-hódítónak egész haragját kihívta. Az ostrom újra megindúlt, s szakadatlan ágyúzás után a svéd hadak a várfalakat rohammal készültek elfoglalni.
Zamojszky tudta azt, hogy mi vár reá.
Kézen fogta, átölelte Mária Kazimirát.
– Kedves galambom, mondá neki. Holnap lesz a lakodalmunk utolsó napja; következik a bezáró táncz: a fegyvertáncz. Lehet, hogy új vendégeink jönnek. Te vagy a gazdasszony: neked kell őket elfogadnod, ellátnod mindennel. Jer velem, megmutatom a kamarádat, a honnan a konyhára te adsz majd ki a «nagy vacsorára».
Azzal levezette a fiatal feleséget még egy boltozattal alább, egy mély pinczébe.
A nagy vacsorához valók ott voltak hosszú sor tonnákba elrejtve. Drága kincs: lőpor.
– Hallod-e, gyémántom, ma vagy holnap rohamra indul az ellenség s Isten kezében van sorsunk. Amennyi férfi van Zamojszczeban, az mind a falakon fog harczolni, meg nem tér onnan, hacsak győztesen nem. Az asszonyok pedig összegyülnek itt a boltozatok alatt, a mik fejünk felett vannak. Köztük van Grizelda testvérem, a Wisznovieczka herczegleányok, Szobieszka két hajadon leányával, Konyeczpolszky Jaromir neje: a lengyel nők ős mintaképei, szentek az égben, hívek a földön. Itt várják a harcz kimenetelét. – Mikor az el fog kezdődni, te lejösz a bolt alá egyedül, s itt várod, hogy érted jőjjön valaki; bezárt ajtónál. – Nem fogsz félni egyedül? Nem. Mária Kazimira nem tudja, mi a félelem. – Tehát vársz. – S ha férfihang lesz az, mely a zárt ajtón keresztül megszólít, akkor felkiáltasz: «gloria in excelsis!» s sietsz kinyitni az ajtót; ha pedig női hang, a mi megszólal künn, akkor azt mondod: «dies iræ: dies hodierna!» A mai nap a harag napja!
Akkor tudod, hogy veszve van minden; akkor tudod, hogy mit kell tenned.
Mária Kazimira megszorítá hős férje kezét. Úgy lesz.
– Hallod, már kezdi az ágyúzást az ellen! Isten veled.
Megcsókolták egymást. Mária Kazimira becsukta magára a vas ajtót és egyedül maradt. S az ezüst kargyertyatartóban égő viasz fáklyán számolá, meddig tart még az élet? Talán addig, míg az a viaszgyertya csonkig leég? Még akkor is alig volt több, mint gyermek. Második menyegzőjéhez a mindennapi éji zene az ágyúdörgés volt s a feje fölött megütött boltozatok döngése.
Várt sokáig. Az ágyúdörej megszüntével semmi hang sem hallatszott ide alá a felvilágból. Ki tudja, mi történik odafenn? A harcz rémképei végig vonultak lelke előtt. Ha megannyi hős is minden férfia Zamojszczenak, a hatalmas svéd sereg előtt meg nem állhat összetöretlenül. Történnek-e még csodák a földön? Talán ha valaki erősen imádkozik ott mélyen a föld alatt, meghallja azt, a ki ott lakik a magasban a csillagok fölött.
Mikor már a viaszgyertya a végső ízén égett, léptek és hangok hallatszottak a vasajtóhoz vezető lépcsőzeten: férfi léptek, férfi hangok.
Mária Kazimira kitörő örömmel rohant az ajtót felnyitni, s a mint azt kitárta, a vakító fáklyafény aureolájában egy ismeretlen, idegen férfi lépett eléje. Egy délczeg ifjú, a hősregék tüneményes alakja: sisakja, vértezete ezüsttől, aranytól ragyogó, vértől és koromtól szennyes; kard, lándzsa nyomától horpadt és tépett, arcza diadalmámortól szilaj, gyöngéd fájdalomtól érzékeny, hódító és szelidítő egyszerre. – Ez arczot nem látta Mária Kazimira még soha, ez nem volt a mindennapi vendégek között! Az égből kellett ennek ide leszállni.
Az ifjú belső hévtől reszkető, harangzúgásként zengő hangon mondá az ifjú nőnek:
– Asszonyom: a diadal miénk! A svéd szétverve! Hanem hős férjed elesett.
Az ifjú nő, annyi ellenmondó indulat, ily nagy egymás ellen lázadó érzések küzdelme alatt ájultan rogyott össze.
Mikor felocsúdott, a nemes hölgyek körében találta magát, s ott meglátta ismét azt az ifjút, ki mély sírjában a diadal és a gyász hirét hozta meg neki. Most már nem volt fegyver, pánczél rajta; selyem köntösben volt, s egy nő lábainál térdelt, annak a térdeit ölelte át, annak a kezeit halmozta el csókjaival s örömtől zokogva rebegte: «óh anyám! édes jó anyám!»
Az a nő volt Szobieszky Theophila.
A hős nevét megmondá a vár-udvarról felhangzó diadalordítás:
– Éljen a mi megszabadítónk, Szobieszky János.
XX.
Ki volt ez a Szobieszky János? s hogy jött az most ide?
Kezdjük az ismertetést a hősök anyjánál.
Szobieszky Anna, a nagy Zolkievszky leánya volt; azé a hős lengyel vezéré, ki Moszkvát ostrommal foglalta el, s a minden oroszok trónját a lengyel királynak szerzé meg, és a czárt magát is elfogta. A Viasdova palota boltozatán ott állt a kép, a mint Zolkievszky a fogoly czárt lánczra verve viszi a lengyel király elé. A képet Dolabella isteni ecsetje örökkévalóvá tette volna, ha Nagy Péter czár el nem követi azt az istenölést, a mitől Attila is visszaborzadt, hogy a nemzetét sértő remekművet a falról levakartatá. Mert a művész remekét megsemmisíteni, valóságos istengyilkolás.
E nagy hadvezér legvitézebb hőse volt Szobieszky Jakab. Ő maga egy saját költségén kiállított ezredet vitt a hadjáratba. Elindulásakor «az arany ezrednek» nevezték azt, ragyogó fegyverzetéről; visszatértekor a «vas ezred» volt a neve. Ő tört be legelső Moszkva kapuján.
Ez a Szobieszky Jakab győzte le a khoczimi ütközetben Ozman szultánt s diktálta neki a békét. E dicsőséges harczban elesett Zolkievicz egyetlen hős fia, s csak unokái maradtak meg, egy ifjú, Dániel, s egy hajadon, Theophila.
Egy ütközetben a vakmerő ifjú Dániel tatárfogságba jutott, s a fogoly herczeget a tatár lefejeztette, fejét elküldte Stambulba.
Csak az egyetlen unoka maradt meg, Theophila. Ez örökölte a Zolkieviczek egész roppant hagyatékát; kincseiket, gyülöleteiket, és hazaszeretetüket. Ennek lett a férje Szobieszky, a khoczimi győző, a ki ezt a három kincset meg tudta kétszeresíteni.
A mi Theophilának legelső gondja volt: mesés váltságdíjért visszaszerezni testvére, a hős Dániel levágott fejét. Annak a számára épített fényes kápolnát Zolkievben; s aztán mikor a két fia, Márk és János annyira megnőtt hogy a szót megérté, minden reggel elvezette őket ebbe a kápolnába s letérdelteté nagybátyjuk siremléke elé, s újra meg újra elmondatá velük az esküt, hogy nagybátyjuk halálát nem hagyják megboszúlatlan.
De nemcsak vad dühvel készíté elé fiai lelkét nagy feladatukra, a mívelt külföld legjobb tanárait hozatta el Zolkievbe, s ahogy növekedtek gyermekei, egymással vetélkedve lovagias testgyakorlatokban, úgy gyarapodtak tudományban és művészetben. A gyermek János úgy tudott bánni az ecsettel is, mint a kelevézzel és karddal: eltalálta az emberfőt; élethíven az ecsettel, halálhíven a fegyverrel. Költő volt és troubadour; elragadó szónok. Már gyermekkorában arra szoktatta az apja, hogy vele vitatkozzék, szabatosan és kifejezésteljesen. Kezdje a szabadság kultusát azon, hogy még az egyetlen emberrel szemközt is, kit az isteni törvény maga tesz korlátlan urává, az apával szemközt is, tartsa meg függetlenségét, mit nem a durva nyerseség, hanem ész és öntudat tart fenn.
S mikor kinőttek az iskolából a fiúk, akkor az apa kirepíté őket a világba: tanúljanak repülni a maguk szárnyain. Theophila gyermekeinek búcsúzásakor a két család czímerét egyesítő paizst adott át, a spártai anya e jelszavával: «vagy ezzel, vagy ezen!»
A két hösfi nem szerelmi kalandokat, nem élvezeteket hajhászni ment a világba. Azt a helyet keresték föl mindenütt, a hol zivatar volt. Angliát beutazták Cromwell nagy küzdelme idején; Nápolyt felkeresték, mikor Masaniello volt az úr, s Párisban harczoltak mint köztestőrök a liga ellen.
S akkor összebeszéltek, hogy beutazzák – Törökországot. Felkeresik magát azt a leghatalmasabb ellenfélt, a kivel apáik annyi végzetes harczot vívtak, saját titokteljes birodalmában: tanulmányozzák a rejtelmes óriást, ki egész Európát fenyegeti, tulajdon udvarában. Elmentek együtt Stambulba.
A keleti tündérmesék világának közepette érte őket utól a gyászhír, hogy atyjuk meghalt, – s a még annál is nagyobb gyász, hogy hazájok haldoklik.
Ez a hír hazahivta őket. Nem kerültek a hosszú, de biztos tengeri útra, hanem lóra ültek, – merre legegyenesebb az út Sztambulból hazáig – Thráczián, Bulgárián keresztül, át a Dunán Oláhországba, azon keresztül a podoliai határig, egy napot sem pihenve s megrövidítve az éjt.
És végtűl végig a hosszú úton, a mi szemközt jött rájok, az elfogott lengyel honfitársaik tömege volt, kiket, mint a csorda barmot, hajtottak rabságra, vásárra, tatárok, oláhok, kozákok. Egy hosszú processió, több, mint kétszázezer ember, rabkötélre füzve; a papok, apáczák egymáshoz kötözve, s az embernyáj félmezítelen és korbácsütéstől vérző tagokkal; megannyi nemes alak!
A két Szobieszky elkeseredett dühvel állta útját e gyászmenetnek. Csekély csapat volt kiséretük; de az első csata után megszaporodott az. A foglyokról letépték a rablánczokat, s a levágott kisérők fegyvereit adták kezeikbe, s aztán mint a hógomoly nőtt egyre az úti kíséret. A két hősfiú hazatértében felgombolyítá a rabságra vitt lengyel tábort, s hadsereget gyűjtött az ellenség földén, s ezzel a felszabadított rabokból összetákolt haddal, melynek fegyvere az elkeseredés, taktikája a halál megvetése, rohanta meg az ellenségek leghatalmasabbikát, a svéd királyt Zamojszcze ostroma alatt és legyőzte azt. Legyőzte ugyanazzal a haddal a legvitézebb svéd sereget, mely mint a polyva porlott szét az ellenségek legmegvetettebbike, a kozák paraszthad előtt!
Ez volt Szobieszky János első diadala.
Tudta jól, hogy az egyetlen helyen, mely még Lengyelországból meg nem hódolt az ellenségnek, ott kell találnia azt a nőt, a ki a Szobieszkyek anyja! Nem volt több húsz évesnél. Az anyai csók jutalmáért vágyott.
XXI.
A földre tiport óriás testébe visszatért a lélek. Ez a húsz éves ifjú volt az ő lelke, nemtője, sorsa.
Szobieszky János nem maradt Zamojszcze várában. Nagy munkája volt, sietett. Megverte az ellent, megcsókolta az anyját; a harmadik volt feltámasztani hazáját.
Mint az itéletnapi arkangyal kiáltó szava a halottakhoz: «keljetek fel!» úgy hangzott végig az országon ébresztő hívása. A hadseregek a földből támadtak elő.
Ha a lengyel alkotmány szerint joga volt egy embernek azzal a szóval, hogy «nye poz wolim» szétrobbantani az egész országgyülést, megtagadni adót és hadsereg-állítást a kormánytól; de viszont az egyes kerületeknek megint szabadságuk volt az országgyülés rendelete ellen konfederálni, s a szövetséges gyülésben venni fel, a mit az országgyülés elejtett. Egyetlen egy kerület is protestálhatott az országgyülés ellen, s joga volt mást határozni, mint az országgyülés. Ezuttal a konfederáczió mentette meg Lengyelországot.
Szobieszky sietett visszahívni az országba a királyt és királynét, s azután megindult első diadaltól lelkesült hadserege élén, a királypárt oltalmazva, Varsó felé.
Közeledtének híre is győzelem volt már. A lengyel főurak, a papok és nemesek, kik a svéd hódítónak olyan könnyen esküdtek hűséget, olyan könnyen el is feledték az esküt, s tömegestől szöktek el Varsóból, megtértek bűnbánattal saját királyukhoz.
Minden lépésnél nőtt az óriás, s Varsó alatt már egyenlő magasan hordta fejét az eddigi győztessel.
Károly Gusztávot az utolsó lengyel főnemes is elhagyta. Ez volt Radziejowszky maga. A háború okozója. A ki hazájába behívta az ellenséget. Ő is visszatért a királyhoz. – Kezeire, lábára, nyakára lánczokat veretett, úgy ment a király elé, bűnbánón, vezekelve, meghunyászkodva.
– Itt vagyok. Büntess meg. Én már elítéltem magamat; ítélj el te is. Inkább te nálad a rostély mögött, mint az idegennél.
(Károly Gusztáv kanczellárrá tette a honárúlót: s a rostély börtönt is jelent.)
Olyan jól megtudta magát gyűlöltetni a hódító rövid hatalma alatt, hogy a lengyel királyhoz, ki népének nemcsak földéről, de szívéből is ki volt űzve, visszatéríté az országát. Kénytelen volt odahagyni Varsót.
János Kazimir és Luiza Mária a nép üdvrivallása mellett tértek vissza fővárosukba, honnan az ellen sietve elvonult.
És Luiza királyné ismét karjába szoríthatá itt a másodszor is özvegy asszonyt, ki az alatt a rövid idő alatt, hogy egymástól távol voltak, egy egész csodákkal és rémekkel teljes korszakot élt keresztül. Lelkületök között oly végtelen nagy lett a különbség. A királyné folyvást futásban, egy remegő férj kezétől vonatva, kinek nincs sehol megmaradása, folyvást imádkozva, kétségbeesve, oltalomért rimánkodva, a távoli ágyúdördűléstől tovább futva; az özvegy ifjú hölgy pedig megszokva az éjt, napot egygyétevő harczi lármát, a véres arczokat, a nők lángoló honszerelmétől átgyullasztva, a hős férfiak mesés erényeiben megdicsőülve, emlékében egy nagy hős gyásza, reményeiben egy még nagyobb hős aureolája: – egymástól mi távol szakadtak ők!
Hanem Bethunné Leonora, a másik, az hű képmása maradt a királynénak: az vele futott, félt, imádkozott, olyan volt, mint ő.
A két Szobieszky diadala végig hangzott egész Európán. Rokonszenvező királyok küldték üdvözleteiket a visszahelyezett királynak; a pápa ajándékozott egy ezüst sisakot, tetején arany koronával János Kazimirnak, Luiza Máriának pedig adományozta a husvét ünnepén megszentelt «arany rózsát», a legmagasabb kitüntetést.
A két Szobieszkyvel egyszerre két Isten jött segítségére Lengyelországnak. Még Allah is melléje állt.
Sztambulban mulatásuk alatt Szobieszky Márk, az idősebb testvér, mély barátságot kötött az új nagyvezérrel, Küprili Mehemeddel. A két testvér közül az öcsnek jutott a lángész, a bátyának a megfontoló bölcseség. Márk bölcs szava ép olyan nagy diadalt szerzett Lengyelországnak, mint János fegyvere. A török nagyvezér megfordítá a tatár vazall fegyverének élét, s mely eddig a lengyelt törte, az ő parancsára annak védelmében csorbult. Izla Ghirai khán előbb szétverte a kozákokat, aztán elfogta Rákóczy György hadseregét, s mire a svéd új erővel visszatért Varsó alá a brandenburgi szövetségessel, már akkor a föltámadt lengyel tetszhalott mellett egy arczvonalba sorakozva találta Izla khán seregét.
S ez a diadal a másik Szobieszky, Márk bátya műve volt.
XXII.
A lengyel főváros, Varsó, a Visztula balpartján fekszik, átellenében Prága, a külváros. A két hadsereg ott adott egymásnak találkozást a jobbparti mezőnyön, Prága előtt.
A ki csak férfi névre érdemes volt Varsóban, az mind ment az ütközetbe. Ez nem szólásmód. Valóban úgy volt. Három napig tartott a harcz, megújulva minden reggel; s a lengyel asszonyok kiűzték házaikból a férfit, a ki magától menni nem akart; új meg új csapatok érkeztek a csatatérre; már az őszszakállú véneket, már a tizenkét éves gyermekeket is csapatokra oszták, felfegyverezték s oda küldték a vérmezőre. Menni kellett a rokkantaknak, a fellábbadt betegeknek is s a papok, püspökök ott száguldoztak a csapatok élén; egyik kezükben a kereszttel, a másikban a karddal, míg a nők a hidfőket foglalták el, s a gyáva megfutamodót visszakergették az ütközetbe.
A királyné és Mária Kazimira a balparti halmokról nézték e rettenetes dráma lefolyását. Ott volt körülöttök Lengyelország nemes hölgyeinek színe, virága: valamennyi közt legkitünőbb alak a két Szobieszky anyja, Theophila.
A lengyel hősök ott remekeltek, feleségeik, anyáik, nővéreik, szerelmeseik szemeláttára buzdítva a túlpartról áthangzó üdvkiáltástól, új dühös rohamra elkeserítve a szélhordta átokrivallás mennyei kardalától. Minő harczjáték volt az! Az egyik parton egy nemzetnek valamennyi hős férfia, a másikon valamennyi honszerető leánya s a hogy nem mozdul el helyéből a harczoló férfi három nap és három éjjel, úgy tanyáz elszéledetlen a hölgysereg, helyét el nem hagyva, dolgát meg nem únva a szabadban. Jöhet zápor, szél, zivatar, égetheti a forró nap arczaikat, nem mozdulnak el helyeikből, nem jut eszükbe éhség, szomj, félelem; nem alélnak el, nem jön szemeikre álom. Csak a sebesültek ápolására gondolnak s a harcz kimenetelét lesik reménykedve.
Ott ül a királyné is egy dombon; egy fordított dob a trónja. Az égető napszurás ellen nappal, a hideg szelek ellen éjjel, egy vállára vetett darócz szűr védi.
S aztán mutogatják egymásnak: az ott az én hősöm! az a tiéd! Megismerik őket zászlóikról, fegyverzetükről. S mikor egynek a hőse lefordul lováról, nem szabad sírásnak hangzani! Vissza kell fojtani a könyeket a szívbe.
A harmadik nap is leszállt már s az ütközet még nem volt befejezve. A tatár lovasság egyszer már keresztül törte a svéd sereg derekát, s egész a király testőrseregéig hatolt. Izla khán dárdája Károly Gusztáv mellvértjén hajlott el; de elhajlott. A testőrcsapat állt, mint az érczfal, s estefelé a lengyel sereg balszárnya össze volt törve.
A túlpartról látták az asszonyok, hogy dől meg egy dandár a másik után: a svéd had egyre előre nyomul.
Ekkor hangzott fel az első jajkiáltás ajkaikról.
És ez oly rettenetes hang volt, hogy megrendíté a harczolókat. Az éj sötétje nem volt elég hatalmas szétválasztani a küzdő feleket; a lengyel nők jajszava nem hagyott pihenést a harcznak. A vezérek kazalokat gyújtottak fel a mezőn, a zászlótartók fáklyákat vettek kezeikbe lobogó helyett, hogy a harczolók láthassák egymást, s mikor a felhős ég koromsötét éjszakát borított a földre, ott lehetett látni e rémes bolygófényeit a temetőnek, a mint előre-hátra száguldoztak, egymást üldözték, keresték, összecsaptak, kialudtak, újra kigyuladtak.
A fáklya fényénél messzire kitünt a király alakja. Aranykoronás ezüst sisakjáról messziről rá lehetett ismerni.
Egyszer aztán az ezüst sisak eltünt. Nem esett el a király: csak csukláját rántotta sisakja fölé; s aztán futott. Feladta a csatát.
A néző asszony-tábor hogy elhallgatott egyszerre! Ebben a némaságban volt a legnagyobb fájdalom.
A királyné láztól reszketve rogyott a földre. Vége mindennek.
A svéd fáklyák előre nyomultak a balpart mentében.
Most egy új dandár állítá meg őket; a fáklyáktól körüllángolt körben egy ifjú lovag vágtatott, arany harczbárdját magasra emelve.
– Az ott Szobieszky János!
– Az én fiam! Kiáltá Theophila. Imára, nők. Le térdeinkre! Kiáltsunk Istenhez!
– Nem, nem imádkozunk most, kiálta egy másik asszonyi hang. Nem olvasó kell ide, hanem tüzérkanócz! Ágyukat ide! Hozzatok ágyúkat!
E szózatot Mária Kazimira hangoztatá.
S pillanatok mulva ott voltak az ágyúk: az asszonyok maguk töltötték, irányozták, lobbantották el azokat, oda tüzelve a folyón keresztül az ellenség közé, a hol legsűrűbb a tömeg.
Luiza királyné láztól reszketve bámulá azt a fekete ruhás gyermeket: az ő kis kedvenczét, Mária Kazimirát, a mint özvegyi fekete ruhájában ott parancsnokolt az ágyúüteg közepett, maga irányzá, maga vezénylé a lövésre a halálszóró ércz-csatakígyókat, utat seperve a lángfény közepett harczoló hős számára, a vértezett embertömegek között, a kik omlottak előtte, mint a kaszált rend.
Szobieszkynek egy asszony segített harczolni; egy asszony, a ki imádja őt és hazáját; a varsói hármas nagy nap utolsó éjszakáján.
Győzött-e e döntő ütközetben a svéd? azt nem mondhatja meg senki. Csodák történtek; égi, földi tünemények.
Még egy hatalmas nagy haderő állt Lengyelország határán: Alexis orosz czár hadserege.
A svéd király őt is felhívta Lengyelországon megosztozni.
S az orosz azt mondta rá: osztozni bizony jó!
Csak az a kérdés, hogy kinek a köntösén megosztozni, a lengyelén-e, vagy a tieden?
Az orosz czárnak több szüksége volt a keleti tengerpart tartományaira, mint egy darab, megszelídíthetlen lengyel nép lakta sivatagra.
Az éhes farkas azon tanakodott magában, hogy a két dulakodó bika közül melyiket vágja le?
Istenitéletre bízta a dolgot.
Alexis előhozatta az ukraniai pusztának két legszilajabb bikáját; tüzes billogvassal az egyikre rásütteté Lengyelország czímerét, a másikra Svédországét, s aztán országnagyjai és vezérei szeme láttára egymásra bocsátá a két dühödt vadat a sorompok között.
Ez döntse el: a svéd bukik-e el, vagy a lengyel?
A lengyelország czímerét viselő vad törte le a másikat.
Ez volt az oraculum.
A sors úgy rendelé, hogy Alexis czár ne Lengyelországot rohanja meg, hanem a jó barátot, a svédet. Osztozni a szövetségessel jó: de belőle még jobb.
Károly Gusztáv, a míg Lengyelországot leigázni járt, egyszer csak azt vette észre, hogy a háta megett a szövetségese elfoglalja az ő legszebb tartományait: Liefland, Kurland, Finnland egy kardcsapás nélkül odavesz. Akkor aztán hanyatthomlok futott haza Lengyelországból, a saját birodalmát védelmezni a szövetséges társ ellen.
Ahogy elmulasztja a háromhetes zivatart egy holdmegújulás: úgy tűnt el Lengyelország földéről minden ellenség. Még havak előtt nem volt több szabad lengyel föld, mint a mit Zamojszcze vára ágyui tisztára sepertek, s ma már nem volt ellenség a haza földén.
S mind ez két Isten csodája, és a két Szobieszky hőstette volt.
Nem sokáig voltak ketten.
Szobieszky Márk a szlobodiszai ütközetben elesett. Kár ifjú hősvéreért; de még nagyobb kár bölcs eszéért, mert vele együtt húnyt el a töröklengyel szövetség. Most azután már csak egy Isten és egy hős maradt, Lengyelország számára csodákat elkövetni.
XXIII.
A királyné haldoklott.
Testi és lelki szenvedések megtörték életerejét. Elvégezte, a mire küldve volt és semmi tenni valója sem volt már a földön. Kifáradt a küzdelemben annyi külellenséggel, egy magában meghasonlott nemzettel, s egy minden nagyra képtelen királylyal: – a sorssal magával.
A Visztula partján sétálva egy napon, miután hasztalan vitatkozott visszavonó országnagyjaival, e keserű szókra fakadt: «ergo moriendum!» (No hát haljunk meg!)
Ez volt az ifjú deli Cinq Mars lovag utolsó szava, mikor a vérpadra lépett. Gonzaga Luiza Mária «ezt» ismételte.
Érezte, hogy meg fog halni; hogy meg kell halnia.
A franczia udvari orvos, a királyi csillagász s az irgalmas szűzek minden betegápolói nem birtak halálos baján segíteni. Mi baja volt? Az «élet!» Ebből kellett kigyógyulnia.
«Ergo moriendum!»
A halál sejtelmeivel szívében, a királyné odahivatta két kedvenczét, Leonorát és Mária Kazimirát. Két gyűrűt vont le ujjáról. Az egyik egyszerű csontgyűrű volt, a másik aranykarika.
– Ez a Gonzaga-gyűrű, mondá a haldokló, Leonora kezét megfogva; ami úgy fénylik rajta: nagyanyámnak egy szál körültekert haja. Ez a gyűrű talizmán: boldogság, szerelem, hódító varázs lakik benne. Ezt neked adom Leonora. Azután Mária Kazimira kezét vonta magához, s az arany karikát annak az ujjára húzta. Ez is talizmán: a Gonzaga herczegnők jegygyűrűje volt mindig: ezzel a gyűrűvel jár a hatalom.
S mikor odavonta magához Mária Kazimira fejét s megcsokolá homlokát, ezt sugá neki:
– Ez a homlok koronát fog viselni. A királyné meghal, s utána te jösz.
Pedig még akkor élt a király is.
Hogy kinek adta Leonora a Gonzaga-gyűrűt? nem tudjuk még; hogy Bethune marquisnak nem, annyi bizonyos. Mária Kazimira az arany karikát Szobieszky jegygyűrűjével cserélte ki. A varsói napok jegyezték el őket, s soha egymáshoz illőbb pár nem találkozott egymással a földön.
A királyné ajtajában ott várt már a vőlegény küldötte, Matheinszky Máté, a mátkakoszorúval, a mi rozmarinból volt fonva.
A királyné maga tette fel a koszorút Mária Kazimira fejére, megküldve a vőlegénynek a szokásos mátka-tálat.
A lakodalom napján, ősi szokás szerint, még hajnalban, napfölkelte előtt, mikor még minden sötét volt, fáklyavivők seregétől környezve jött el a vőlegény menyasszonyáért, kisérve pompában ragyogó daliái, huszárjai csapatjától, ő maga gyémántoktól tündöklő vőlegényi köntösben, paripájának zablája, patkója vert arany, csótárja, nyerge igazgyöngy és smaragd-kövektől fénylő; a királyi palota előtt fogadta a főkanczellár maga a nászmenetet. A királyné volt az örömanya; ő vezeté kézenfogva Mária Kazimirát az oltárhoz; s a pápai nuntius, Odescalchi, adta az ifjú párra az áldást. (Rövid időn az eskető áldozárból pápa lett, az egybeadott vőlegényből, menyasszonyból királyi pár, s az örömanyából – halott.)
Egész serege a poetáknak várta a templomajtóban az ifjú párt, verseit egyszerre valamennyi igyekezve össze-vissza szavalni előttök. Délutáni négy óráig nem szakadt vége a lengyel és latin epithalamium-szavalásnak. A lakoma a királyi palotában kezdődött meg, s ennek minden terme a meghívott vendégekkel volt tele, kik a vőfély Matheinszky Máté hívására egyenkint az új pár elé léptek, s menyegzői ajándékaikat odarakták eléjök egy márvány asztalra, hogy az, ha márványból nincs, leszakad a kincsek terhe alatt. Arra elkezdődött a lakoma; hordó számra folyt a tokaji bor, s mellé a lelkesült áldomások; éjfélután félrevitték az asztalokat, bevonták veres bársony szőnyeggel a termek padlatait s kezdődött a táncz.
S a reggel nem új napot hozott, csak a tegnap folytatását; lakoma, zene és táncz, dicsbeszéd és áldomás váltogatták egymást.
S még a harmadik nap is csak folytatása volt a menyegzőnek, a násznép a vőlegény házához kisérte a menyasszonyt, s ott még nagyobb volt a pompa, mint a királynál. Az étkező asztalok arany csipkés abroszokkal megterítve, tányérok, billikomok ezüstből, velenczei kristály és porczellán a hölgyek számára; a drága csipkékkel szegélyezett asztalkendők odaszegezve az asztalhoz, hogy az inasok el ne csenhessék, s a lakománál felhordva minden, a mit csak a négy világrész izeset teremt, ételek hód-farkból és medvetalpakból, a lengyel asztal ínyencz különlegességei, franczia és magyar borok; s aztán a drága jó dohány, a minek a kultuszát a pipával a lengyel már akkor oly magasra vitte, hogy estefelé a terem egyik végétől a másikig nem lehetett látni. A harmadik nap estéjén már a felhevült fők exotikus állapota tetőpontra jutott: az áldomás-iváson a nemes urak összekaptak; «kard ki kard!» hamar kimondott jelszó, a kardok összepengettek az asztal fölött: a felszolgáló inasok uraik segélyére rohantak; a zűrzavar, a tombolás általános lett, hajdusereg, bámész nép, maga a muzsikáló czigánybanda berohant a terembe; kristályt, porczellánt összetörni, az asztalkészletet, ezüst tányért, billikomot elkapkodni, egymást agybafőbe verni; kard csattogott, buzogány pufogott, a vér s a bor összevegyült a padlón, úr és tolvaj dulakodott egymással s az «amabilis confusio» alatt a vőlegény és menyasszony és a királyné udvari kiséretével a belső szobákba elmenekültek.
Mert ez csak rendes lefolyása volt az úri lakodalomnak s az ifjú pár örülhetett a szerencséjének ezúttal; mert ősszokás szerint, a míg a lakodalmat az általános tülekedés, melyben az asztal étszerei közprédává kerülnek, be nem fejezi, addig ők magányukba vissza nem vonulhatnak, s ha a násznép hét napig megtartja az illendő tartózkodást, ez csak az ifjú pár vesztegzárát hosszabbítja meg.
A királyné maga vetkőzteté le az ifjú menyasszonyt, s megcsókolta, úgy hagyta ott vőlegénye nászkamarájában.
Aztán ő is haza ment s lefeküdt ahhoz a vőlegényéhez, a kinek a csókja csak a másvilágon ébreszt fel. Meghalt.