XXIV.
A mint Luiza Mária lehúnyta a szemeit, vele együtt Lengyelország jobb napja is lehúnyt. A vihar újra hallatá távoli dörgését, s a láthatáron köröskörül vészthirdető felhők tornyosúltak.
Küprili nagyszerű hadjárata megindult az egész keresztyén világ ellen; a tatárhad ismét ellenségűl tört be a határon; a kozák elővette régi boszúját s csatlakozott hozzá; János Kazimir segélyért kiáltott minden barátságos hatalomhoz. Követei bejárták az udvarokat. Mindeniknek más dolga volt, nem jöhetett. Bécshez bízott legtöbbet. Onnan visszatérő követétől várta a vigasztaló biztatást. A visszatért követ a hozott izenetet Wawrának adta át, (oka volt rá, egyenesen nem adhatta azt át a királynak.)
– Itt van a bécsi segély! mondá a bohócz. Hol? Nem látod? Itt a dobozban. Hadsereget ma nem küldhet Bécs a lengyel királynak; de megsegíti az özvegy embert: küld neked hét arczképet: uralkodó családi herczegasszonyok képei mind. Választhatsz közülök feleséget.
A királynak nagy zsebű franczia kabátja volt, abba dugta az arczképeket. Azután lement sétálni a palotája parkjába.
A palota földalatti boltüregeinek ablakai e parkra néztek; azok börtönök voltak, nevezetesebb államfoglyok számára.
Ez ablakok egyikéből asszonyi énekhangot hallott a király felrévedezni. A hang ismerős volt, és megfoghatatlan, hogy támad az egy börtönből elő, hová asszonyokat nem szoktak elzárni soha.
Oda ment a király. Bekémlelt a kettős vasrostélyon át az ablakon.
Lobogó szövétnek világítá meg a mély börtönüreget.
Ott hevert annak a fenekén, redves szalmán, egy lánczra vert férfi, kiben a király a meggyalázott férjet, Radziejowszkyt ismerte meg. Az ének egy asszony ajkairól jött, ki a földön fekvő fogoly fejét ölében tartá. Az asszony kis fia pedig a fogoly lánczszemeivel játszott. Egy gyóntató barát térdelt a fogoly lábainál s az utolsó kemetet adta fel a haldoklónak. A nő halotti zsolozsmát énekelt.
És a király megismerte a nőt is, a gyermeket is.
A férj visszatért az elárult királyhoz, bűnbánva, bünhödésre készen, a hol az elengedett vérpad után a börtön várt reá, s a nő visszatért az elárult férjhez, hogy megoszsza vele börtönét.
Ez a nő holnap reggelre özvegy lesz, s az a kis fiú árva lesz.
János Kazimir, mint a kisértet-üldözött, rohant el e helyről, fel palotájába.
Valami nagy elhatározás fogamzott meg lelkében.
– Ez a nő holnapra özvegy lesz, s ez a kis fiú árva lesz.
– Nos? hát választottál a hét herczegnő közül? kérdezé a bolond.
– Egyikét sem! Hozd elő papi taláromat, add ide camaorámat, pásztorbotomat. Megyek a kolostorba vissza.
És azzal egy asztalra rakva a koronás ezüst sisakot, az arany vezérbotot, kardot, övet, sarkantyúkat: felvette hajdani bibornoki jelmezét újra.
– Vedd át, mondá Wawrának, a királyi jelvényekre mutatva. És mondd meg az országnagyoknak, én Isten országát keresem, s visszaadom nekik a földit.
És ennek a hírül adását a bolondjára bízta!
Az a nő lehetett már özvegy; az a fiú lehetett már árva.
János Kazimir még egyszer megjelent az országgyűlés előtt, hogy megmondja az ország rendeinek: «Ti meguntatok engem s én meguntalak titeket». Azzal kiköltözött Párisba s lett Saint-Germain des Prés-i apátúr. Hogy azután mindvégig mily jámbor életet élt, arról beszélnek eleget Ninon de L’Enclos és az özvegy L’Hopital marquisnő memoirjai.
XXV.
Zolkiev valóságos kis paradicsom volt. A leggazdagabb és a legmíveltebb lengyel főúri családnak székhelye; a természet szépségei egyesítve az építészet és művészetek minden remekeivel. Ide hozta Szobieszky János ifjú szép nejét, boldogsága tavasz korában, s az új pár szerelme által igazán paradicsom lett Zolkiev.
A hol két ily nemes lélek összetalálkozik, eszményi szépségben arczra, alakra egymáshoz illő; jellemében, hajlamában egymásnak tulajdon mintája, ugyanazon gondolatok, ugyanazon álmok osztályosa, az érzelmek kimeríthetlen mélységével, a nő és férj lelke annyira egymásba olvadó, mint a szivárvány ellentétes szinei; az ott a paradicsom.
A mesébe illő harczok hőse egyszerre királya és rabszolgája volt nejének; boldog csak annak mosolyában; aggódó csak annak elmélázó arcza miatt. Hisz e méla arcz mögött nem rejlett bánat, csak az a titokszerű sejtelem, a mit a nő érez, mikor közelegni érzi az időt, mely egy új világot s abban egy jóslatteljes életet, vagy talán halált fog hozni.
A hős nem gondolt babéraira, csak arra a piczi gyöngyös főkötőre, a mit Mária Kazimira rózsás ujjai hímeztek. Pihenhetett csatabárd és vadászfegyver az agancsra akasztva; tombolhatott nyugtalankodva a mén az akolban; a csaták hőse azzal foglalkozott, hogy az elejtett gyöngyszemet fölszedje s a tű hegyére adja. A hadvezér költő is volt és énekes, festő és szobrász; tudott szavalni és játszani; mindez annak a szolgálatába állt, hogy ifjú nejének arczáról eloszlassa azt a felhőjét az «édes bánatnak».
Egyszer azután e tündér-napfénytől beragyogott paradicsom közepébe berohan egy rongygyá tépett alak, kinek arczán a por és sár csak a friss sebhelyeket eltakarni jó; csak hangjáról ismerni rá. A jó Mateinszky Máté az, a volt vőfély.
– Nem csókolózás napja ez, Szobieszky János! Kozákok és tatárok kétszázezernyi haddal törtek be a határon, Doroszenszko hetman és Adel Ghirai khán a vezérük, Küprili Achmed hadat izent Lengyelországnak, fél hazánk lángba és vérbe van borulva.
– Hát a király? kérdé Szobieszky.
– Nincsen király. Leköszönt, pap lett, elbujdosott.
– Hát a hadsereg? A poszpolita?
– A hadsereg feloszlott, mert nem kapott zsoldot; a kincstár üres s a poszpolita nem ült fel, mert a diætát szétrobbantotta egy «nye poz wolim».
– Hát mi van még?
– Semmi sincs. Te vagy magad. Te vagy király, hadsereg, Lengyelország.
– Megértettem.
Mondá a hős s azzal megcsókolva szép feleségét, azt mondá neki:
– Te drágám! rögtön kocsira ülsz és utazol Francziaországba. Lajos király majd pártodat fogja. Halljak felőled jó hírt, te felőlem inkább semmit!
Az engedelmes asszonyt hű leventéi kíséretében azonnal útnak indítá. Azt csak nem engedheti, hogy a kozák kezére jusson, s úgy bánjanak vele, mint Konyeczpolszky feleségével.
Aztán sietett megfelelni annak a feladatnak, hogy most ő legyen király, hadsereg és Lengyelország.
Mit talált maga előtt?
Egy rongyos, félmeztelen hadsereget, melynek már kilencz hónap óta nem fizettek zsoldot; mindössze tízezer embert.
Kiosztá közöttök saját kincseit. A mi ingó vagyona volt, mind oda adta a hadseregnek. A zúgolódókat kibékíté; egy hó alatt húszezer főre emelte a hadsereget, s azzal rögtön szemközt ment a betörő ellenséggel. Tizenötezer lovasa volt és ötezer muskétása. Az ellenségnek meg volt kétszázezer harczosa.
S nem vakmerő, mithikus hős kalandra indult ki Szobieszky. Átgondolt terve volt: merész és dicső. A katonai lángésznek egy villáma, mely, amely perczben meggyullad, le is üt; oly merész és nagy terv, minő Nagy Sándor perzsiai hadútja, minő Hannibal italiai hadjárata, minő Hunyadi János belgrádi győzelme, lehetetlen, kimagyarázhatlan, de igaz.
Azt a kis sereget elosztá kétfelé. A nagyobb részét, a tizenötezer lovast, elküldte Wisznovieczkyvel az ellenség hadseregét megkerülni, meghatározva az útját és a találkozás helyét.
Akkor a megmaradt ötezer muskétással és ágyú-telepeivel egyenesen közé veté magát az egész töméntelen ellenséges hadnak.
Egész dandára fellázadt ellene, mikor egyedül látta magát annyi ellenség közepett. Árulást kiáltott a szemébe. De Szobieszkynek emberfölötti hatalom volt adva. Mikor felállt hadserege közepett s csengő hangjának varázsával elmondá előtte vakmerő, de dicsőséges tervét, a lázadó katonák odaborultak lábaihoz, s a nyomai porát csókolva, esküdtek, hogy követni fogják mindenhová, a halálba is!
De Szobieszky olyan helyre vitte őket, a hol a halált ők osztják, nem ők veszik.
A podhaiczei hegyek felé fordulva, odaveté magát a kozák sereg közepébe, s szinlelt futással becsalta azt egy előre kiszemelt szűk hegyi útba s akkor irtóztató pusztítást követett el benne.
Az ellenség csontjain keresztül azután bevonult diadalmasan Podhaicze városába.
Az csak nyilt város, de a hegyi utak a hozzájárást hatalmasan védhetővé teszik.
Jól számított. Az ellenség boszút fog esküdni a kudarczért; minden erejével a kis dandár ellen fordul, mely egy sáncz nélküli város közepébe ékelte magát, hogy azt ott összemorzsolja.
Jól számított. Egyik horda a másik után jött oda Podhaicze alá temetőt keresni magának; kozák és tatár, s a mit keresett, azt megtalálta. Tizenhat napig tartott az ütközet, hol egy nyilt város falai közt egy maroknyi had védte magát tenger sokaság ellen, s az összes ellenhad még nem talált egyebet, mint temetőt magának. Az ötezer lengyel olyan bástya volt, a mit nem lehetett összetörni. Tizenhat napig nem hallott felőlük senki semmi hírt. Tizenhat napig volt általános búcsújárás Lengyelországban, a harangzúgás templomba hítt mindenkit, imádkozni az ellenség közé eltemetett Szobieszkyért és összes hős bajtársaiért. Csak imádkozni érte, segíteni nem sietett a nagy óriás. A hó leesett már, s hóban nem szeretnek a nemes urak hadakozni.
A tizenhatodik nap reggelén már az utolsó töltények járták. De hajnalban kigyulladtak a hegytetőn a várva-várt jeltüzek. Ott közelít Wisznowieczky! kiálta Szobieszky katonáinak, s azzal csatarendbe állítva megtizedelt hadtestét, kirontott vele az ellenségre, melyet hátulról a hegyekről alárohanó Wisznowieczky fogott két tűz közé; a kozák és a tatár, a tizenhat napos ostromban kifáradva, kiéhezve, a szűk völgy-katlanban megszorítva, tökéletes kudarczot vallott; a Kalga szultán és Doroszenko attaman a harcz estéjén békét könyörögve jöttek Szobieszky elé s térden könyörögtek tőle kegyelmet.
A podhaiczei győzelem megszabadítá Lengyelországot, csodamódon s egész Európa viszhangzott a diadal hírétől.
A podhaiczei hősök dandárát diadalkapukkal fogadta minden város, s mikor Szobieszky az országgyűlésbe belépett, az ország egybegyűlt rendei mind egy tömegben felálltak előtte, a mit csak a királynak szoktak megtenni, s a kulmi érsek, a korona kanczellárja, e szókkal üdvözlé őt:
– Te mentéd meg Lengyelországot! S aztán hasonlítá őt Herkuleshez, Achilleshez, Apollóhoz s nevezte őt a «nagyok közt nagynak, a nagyobbaknál nem kisebbnek s a legnagyobbak közt egyenlőnek!»
Szobieszky pedig azt felelé rá, hogy Isten menté meg Lengyelországot, s aztán beszélt igen egyszerű szavakban a diadal legnagyobb részeseiről, a közkatonákról s kérte a rendeket, hogy ebben a nagy lelkesedésben fizessék ki nekik a hátralevő zsoldjukat.
S tán kifizették? Azt nem tették. Mikor fizetésről van szó, akkor mindig «nye poz wolim!»
XXVI.
Királyok változtak, hanem az udvari bolond megmaradt. A csörgő sipka nem esett választás alá. A bohócz állását két hatalom biztosítá: az egyik a saját esze, a másik az osztrák aranyak. A sipkájának a csörgése nem kevésbé tudott mosolyt varázsolni a mogorva arczokra, mint az erszényének csörgése.
A podhaiczei diadal után azt mondá Szobieszkynek a bohócz:
– Hallottad-e már az örömhírt, mely rád vonatkozik?
– Hallottam. A feleségem fiút szült nekem.
– Nem azt. A rendek téged akarnak megkinálni a koronával.
– Gyönyörű, ép, egészséges fiú!
– Te léssz III. János király, ha egyetértesz.
– Nagyatyja nevére Jakabnak keresztelték!
– A «koronák» pártolni fogják jelöltségedet, mondá Wawra.
– Lajos király s az angol királynő tartották őt a keresztvizre, folytatá Szobieszky.
– De hallgass hát rám, mikor én a koronáról beszélek.
– Ne beszélj nekem a koronáról, mikor én a fiamról szólok.
– Hallod? Híveid pártja ma éjjel Jablonovszkynál fog összegyűlni, odajőjj.
– Ma éjjel én a feleségem elé megyek, a ki jön haza Francziaországból s hozza magával a kicsinyemet, mondá Szobieszky, megcsókolva a levelet, melyben Mária Kazimira az édes örömhírt tudatá vele.
A bolond megrázta csörgősüvegét.
– Kár, hogy kettőnk közől az egyik bolond.
Hogy melyik volt az? nehéz volna megmondani. Az-e, ki újszülöttének első mosolygását nem adta oda egy koronáért, s azt a csörgetyűt, a mivel csecsemő fia játszik, többre becsülte annál az arany jogarnál, a mivel a bepólált lengyel királyok játszanak?
Szobieszky elment a felesége elé, őt fele úton elfogadni. S a lengyelek választottak aztán maguknak egy épen nekik való királyt: egy tehetetlen nyomorékot, az ős «Piászt» vérből. Koributh Miskának semmije sem volt királyi, csak a gyomra. Egy ülő helyében meg tudott enni ötszáz narancsot. Megválasztották királynak.
Wawra megmaradt annál is udvari bolondnak.
– Komám, mondá a királynak. Te neked meg kellene házasodnod.
– Minek? szólt Koributh Miska, a király. Én nem vagyok «ember a háznál».
– Van a római császárnak egy huga, Eleonora, vedd el: majd lesz az «ember a háznál!»
Eleonora császári herczegnőnek derék, vitéz jegyese volt már akkor, a lotharingi herczeg Károly; annak visszaküldték a jegygyűrűjét, a herczegnőt szánra tették, mert tél volt az idő; jégtől zajló folyamokon, hómezőkön keresztül, tíz mértföldet vágtatva naponkint, elszállíták Lengyelországba s nagy hirtelen összeeskették a czensztochaui kolostorban a szegény Koributh Miskával, Lengyelország királyával.
Ezzel a franczia befolyás egyszerre ki lett szorítva az osztrák által. A franczia udvaronczok kiszorultak a Viasdova palotából, helyet kellett adni a németeknek s hangzott német szó a franczia helyett.
A lengyeleknél akkor keletkezett az a népdal, a minek a refrainja így hangzik: «Poki szviát szviatem; Polak Nyemczovi nye bedzie bratem». «Elébb lát a világ véget, mint jó barát lesz lengyel s német.»
A lengyel rendek dühösködtek a házasságért s a király miatt hazájukon álltak boszút: hagyták dúlni az ellenséget. Mahomed szultán vezérei óriási haddal áraszták el Lengyelországot.
A nyomorék király aztán megboszulta magát a rendeken azzal, hogy kötött egy csúfos békét a szultánnal, melyben tartománya felét átengedi a portának, s a megmaradt felét adófizetőjévé teszi.
Mahomed e békekötés után küldött Koributhnak egy pompás elefántcsont dobozkát, abban volt a díszkaftány, mely a lengyel királyt vazallhoszpodárrá alázza le.
A diæta felordított dühében s nem akarta elfogadni a kaftányt, s felhívta Szobieszkyt, hogy űzze el trónjáról az áruló királyt.
Szobieszky annál jobbat tudott. Elűzte az ellenséget. A khoczimi ütközetben megsemmisíté az egész tábort, mely Lengyelországot leigázni jött, s visszafoglalt mindent, a mit a nyomorék király elvesztett.
Koributh Miska király pedig még sem viselhette a díszkaftányt, mert azon a napon, melyen Szobieszky negyvenezernyi ellenséget levágott, ő is megtette a magáét; Danczig várostól ezer darab narancsot kapott ajándékba, s azt egy nap alatt mind megette. Másnap meghalt. Elmondhatni róla, hogy a csatatéren halt meg.
XXVII.
Most már csakugyan ő rajta volt a sor: a mythosi hősön, kiről meg van írva, hogy sasszárnyakon repült az ellenség elé s teknöncz-lábakon közeledett a trónhoz.
A trónnak kellett eléje menni, hogy hamarább összetalálkozzanak.
Mikor a nyomorék Koributh ledűlt a királyi székből, lehetett-e egyébre gondolni, mint hogy helyébe a nemzet ünnepelt hősét ültessék?
Lehetett bizony! A megüresült trónnak akadtak vevői!
A hová a német gyökeret vert, az ott megörökül. Az özvegy királynénak s vele együtt a trónnak kérői akadtak. Az egyik volt a hajdani vőlegénye: Lotharingi Károly, a másik bajor Fülöp. S egyik sem jött üres kézzel. Károly kilencz havi zsold kifizetését igérte a hadseregnek, két új vár építését, ötezernyi hadnak saját költségén tartását s örök szerelmet a királynénak. Fülöp megduplázott mindent, kivéve az örök szerelmet.
Két német párt küzdött egyszerre a lengyel trónért, s mind a kettő nem sajnálta a pénzt, a mit a nemes urak mindenkor szivesen fogadnak.
A nagy választási országgyűlés Európa közfigyelme alatt ment végbe Varsóban. Országgyűlés, a minőhöz hasonlót azon század nem látott.
A megyék annyi követet küldtek, a hányat nekik tetszett, ha két jelölt lépett fel a követi megbizásért, nem vesztek rajta össze, megválasztották mind a kettőt, ha három versenyzett, mind a hármat. A hány jelölt pártot tudott magának csinálni, mind bekerült az országgyűlésbe.
És a követeken kívül joga volt a «Kolo»-a megjelenni minden nemesnek. A választási napon százezer lovas nemes volt együtt a Vola mezőn, az országgyűlés épületét körülfogva s a százezernek mind joga volt koronát adni, vagy megtagadni, joga volt azt követelni és elfogadni.
A Kolóban összegyűlt ezer követ között egyetlen egynek a «nye poz wolim» szava elég volt megsemmisíteni az ajánlott jelöltségét, s ha a «szopa» és a «Kolo» megegyezett egy jelöltben, a százezer közül odakünn egyetlen egy hang «nye poz wolim» elég volt arra, hogy ne legyen belőle király.
Itt pedig már volt két jelölt, s mindegyiknek nagy pártja volt. S mindegyiknek a pártja jól meg volt vesztegetve.
Hiszen ily tömérdek hadat heteken át együtt tartani, etetni, itatni, ahhoz egy hadjárat költsége kell. S az előtanácskozás maga huszonkilencz napig tartott. És az alatt folyvást érkeztek újabb csapatok, a lengyel tartományok legtávolabb palatinátusaiból, sztarosztáikkal, élükön a pompázó főnemesek, kísérve czifra fegyverzetű német, oláh, kozák, tatár cseléd-néptől, soknak magyar hajdui is voltak; előttük vitték a szalagoktól repkedő boncsukot, a hetmani jelvényt, a buzogányos bulevát aranyból, ezüstből. A lovak maguk, akkori divat szerint, megfestve tarkára, egyik párducznak, másik tigrisnek, sörényük, farkuk biborpirosra, égszínkékre; a lovagok öltözete, fegyverzete ragyog a drága kövektől. Mikor együtt vannak, tengere az a drága prémnek, beszórva boglárokkal, miben mint hajók vitorlái repkednek a szélnek eresztett zászlók ezerével.
A harminczadik napon megérkezett maga a főmarschall, Szobieszky János. Őt is kísérte a pompa; különb, mint a többié. Száz lobogót hoztak utána, a mit az ellenségtől foglalt el. Testőrségét kétszáz janicsár képezte. Ilyen másnak nem volt. Ezek voltak azok a janicsárok, kiket Khoczimnél a leghősibb védelem után foglyul ejtett, nyomban megkegyelmezett, s a kik attól a percztől fanatikus hívei lettek, s legvitézebb testőrei; a meghódított ellenfél is imádta őt.
Az összegyűlt lengyel nemesség valóságos két táborra volt oszolva, mind a két fél a maga jelöltjeért kardot húzni kész. Nem királyválasztás szavazat szerint, hanem ütközet készült itt, a hol előbb megmártogatják honfivérben a koronát, úgy teszik a fejére annak, a kié a csatatér marad.
A legdühösebb lárma benn az országgyűlésben folyt. Mind a két párt rajongott a maga jelöltjeért, az idegenért, a kit soha sem látott. Nagy volt a lelkesedés! felvették az árát.
Ekkor lépett be a Kolo-ba Szobieszky. Mikor már a püspökök, a nagyhatalmak követei rekedtté kiabálták magukat. Megjelenése elcsendesíté a zajt, s egyenesen a szószékre lépett.
Hangja, ha akarta, a népviharon is uralkodott, most a csendben az is csendes volt és nyugodt.
Csak igazságokat mondott: felmutatá mind a két jelöltet egymás mellett, a lotharingit és a bajort, s kimondá mind a kettőről, hogy egyik sem való a lengyel trónra. Tegyenek le mind a kettőről a pártok, s válaszszanak egy harmadikat, egy hőst, egy igazán királynak való férfit.
Mindenki feszült figyelemmel várta, mit fog mondani. Lesz-e bátorsága így szólni: «magam vagyok az! én leszek királytok!»
Szobieszky meglepte mindannyit. Kimondá a nevet.
«E férfi a nagy Condé herczeg.»
E szóval szét volt robbantva egyszerre mind a két párt. Mind a kettőben nagy száma volt a franczia szövetség hiveinek, s azok innen is, túl is, tapsolni kezdtek a kimondott névnek s a harmadik jelölt miatt felbomlottak a zárt sorok, megsemmisült mind a két párt, s csak egy kiáltás hangzott: «éljen Condé!»
De Szobieszky ellenfelei, a hírére féltékeny, nagyságára irigy Paz grófok, addig tudták halasztani a tanácskozást, míg beesteledett, s naplement után nem szabad királyt választani.
Egy éjszaka pedig hosszú idő; reggelig a két német párt jezsuitái tele harangozták a nemesi tábort Condé herczeg eretnekségével, hogy nem hisz Istent, hogy pénteken húst eszik, hogy nem gyónik soha! hajnalra már egész tömeg volt, mely a Vola mezőn azt kiáltotta a nevére: «nye poz wolim!»
Nem volt hátra más, mint az ütközet! Kardra bízni a döntést: ki legyen a lengyel király?
Már épen azon a ponton állt az országgyűlés, hogy minden ember kardot rántson s azzal adjon jelt a Vola mezőn dandárokra felosztott nemességnek az összecsapásra, a midőn a krakkói érsek felállva helyéről, jelt ad az egy sorban ülő főpapoknak s azok egyszerre rákezdik énekelni a «veni Sancte Spiritus»-t.
A szent zsolozsmára egyszerre elhallgat az ádáz zaj. A tiszteletre méltó prælatusi kar az égi szent lelket hívta alá, az emberek térdre borultak.
S a meghívott leszállt!
A mint a zsolozsma után csend lett, felállt a helyéről Jablonovszky Szaniszló, kis Russia palatinusa s azt mondta: «béküljünk ki lengyelek! ne vesszünk össze a németen és franczián, válasszunk királynak egy lengyelt!»
E pillanatban egy vékony selyemzsinór, mely a török, tatár, kozák, svéd háborúk diadaljelvényeiül elhozott zászlókat az elnöki szék mögött egy csomóba fűzve tartá, elszakadt, (vagy tán elvágatott) s arra mind a száz lobogó egyszerre előre omlott, mint egy dicskör terjengve szét az elnöki trónmennyezet körül.
E zászlókat Szobieszky foglalta el mind. Hisz azt tudta mindenki.
Egyetlen rivallás tölté meg a Kolót.
«Éljen Szobieszky János! Éljen a király!»
Fredro Miksa kiugrik az erkélyre s kikiáltja e nevet a százezernyi sokaságnak. És arra azután nem hangzik egyéb szó, mint Szobieszky neve. A kik Károly, a kik Fülöp hívei voltak, letépték a jelölt tollait süvegeik mellől s nem gondoltak többé harczra, ütközetre: ebben a névben megtalálták a talizmánt, melyen kibéküljenek; dandárról-dandárra, egyik palatinatusról a másikra terjed az üdvkiáltás, s az ellen-főurak, a Pazok azt látják, hogy híveik ott hagyják a lotharingiai zászlót, s a Kolóhoz tódulnak, szavazataikkal megelőzni a többieket. Minden zászló meghajol előtte. A nép örömtől ittasul, az egész város megzendül az üdvriadaltól, Szobieszky ki van kiáltva királynak.
Ekkor megkondul az estharang. A diætát folytatni nem szabad. A királyválasztás második napja is eredménytelen marad. Estharangszó után tiltva van a szavazás.
És ismét következik Varsóra egy izgalmas éj. Nem száll le álom e városra ma. Az utczákon lovas csapatok nyargalnak, hintók vágtatnak végig, fáklyásoktól kísérve, minden palota ki van világítva. A királyjelöltek pártjai, a Szobieszky-család ellenségei mindent megkísértenek, hogy a holnap reggeli választást meghiusítsák. Egy «nye poz wolim» elég.
Elég. De annak ott kell hangzani a maga helyén.
S az egyesült nép: oroszlán, a kinek a torkába kell dugni fejét az ellenmondónak, s bizony leharapja!
A Koló minden bejáratát, lépcsőit, gádorát elfoglalták a jó hazafiak, a kik ismerik a maguk embereit, s a kiről azt tudják, hogy Szobieszky ellensége, azt nem eresztik be a gyülésterembe.
A szavazásban meggátolni a lengyel nemest semmi hatalomnak sem szabad; hanem a fejét kettéhasítani a szavazás előtt a legközelebbi szomszédjának, szabad.
A Kolóba csak azok gyűlhettek össze, a kik a Szobieszky megválasztását akarták. Maguk a Pazok, a litvániai hetmanok, kinn rekedtek.
Paz Mihály, kit eltaszigáltak az ajtótól, pisztolyait ragadta elő, s belőtt a Kolóba velök, úgy kiáltá el tiltakozását; golyói ott fütyöltek el az elnöklő alkirály fülei mellett. Odabenn nem törődtek a kinn rekedt szidalmaival és golyóival; folytatták az értekezést. Egy ellenmondó hang sem jutott be.
De hátha mégis!
Emlékezünk még tán a szomorú alakra, ki János Kazimir alatt szétrobbantotta az országgyülést a «nye poz wolim» szóval, s azóta elhagyott magányában ült egyedül, számkivetve minden emberi társaságból. Az utolsó lény is magára hagyta már: az elüzött asszony, kit meg akart boszulni. Az megbocsátott már az ellene vétőknek, s visszatért eltiprói lábait csókolni; de a boszú, ez megmaradt neki, az elátkozottnak.
Senki sem emlékezett már arczára, feljöhetett bátran Varsóba. Senki sem látott a szívébe, mit rejtegetett benne?
Ez az ember, Sziczinszky, elszánta rá magát, hogy ő szétrobbantja az országgyülést, s meghiusítja Szobieszky megválasztását egy maga.
Furfangosan kigondolt terv volt. – A Kolónak elnöki tribünje mögött volt egy roppant nagy kályha, a mit olyankor, ha télen volt az országgyűlés, fűteni szoktak. Sziczinszky éjjel fölmászott a Koló tetejére s onnan a kürtőn át leereszkedett abba a magas kemenczébe s várt, míg az elnök fölteszi a kérdést:
– Akarjátok-e Szobieszkyt királytoknak?
A második felhivásnál felemelte Sziczinszky a kályha tetejét, s kidugva rajta a fejét, bekiáltott a terembe éles, rikácsoló hangon:
– Nye poz…
De a harmadik szót már csak a másvilágon ejthette ki, mert ott állt a kályha párkányára felkapaszkodva Matheiszky Máté, s az hirtelen egy bárdcsapással úgy ütötte le az ellenmondó kidugott fejet, hogy az odagurúlt az elnök lábaihoz.
Az elnök a lába alá esett fő felett a napirendre tért át.
Harmadszor is föltette a kérdést:
– Akarjátok-e Szobieszky Jánost királytoknak?
Az egész országgyülés harsogtatá: «akarjuk!»
De mikor minden elcsendesült, egy kiváló, csengő, határozott hang elkiáltá:
– Nye poz wolim! Én nem akarom!
A ki e szót kimondá, az maga volt Szobieszky János.
Mindenki bámulva tekinte rá, míg ő helyéről fölkelve szólt:
– Nem akarom, hogy királylyá legyen választva valaki az országban, a míg törvényeink meg vannak sértve, a míg egyetlen egy nemes akadályozva van e gyülésben megjelenhetni; a míg e nemzet szabadságán a legkisebb csorba van ejtve. Nem akarom!
E varázshatású szavakra a bejáratokat elzáró tömegek félrevonultak s belépett a Kolóba a két Paz hetman, a Szobieszky-család ősellenségei, a hősnek elkeseredett irigyei, versenytársai, Leonora bérenczei, a lotharingiai herczeg pártfőnökei.
Odamentek Szobieszky elé.
Paz Mihály így szólt hozzá:
– Te ma legyőzted magad, s ezzel legyőztél minket. Elutasítottad a koronát, s ezzel megtetted magadat királynak. Alávetetted magad törvényeinknek s ezzel fölemelted magadat vállainkra. Kimondtad e szót: «nye poz wolim!» s ezzel lehetetlenné tetted másnak, hogy azt kimondja. Neked, mint jelöltnek, nincs szavazatod. Királyunk lettél!
S a felrivalló ordítás százezer ajakról hirdeté, hogy Lengyelországnak olyan királya van, a kit mindenki szeret, III. János.
Szobieszky még követelte a személy szerinti szavazást is. Végbe ment az is, dandáronkint. És százezernyi szavazat között egy sem volt «nye poz wolim».
XXVIII.
Még egy kisértet várt a megválasztott királyra.
Az özvegy királyné, Leonora hívei odamentek hozzá s azt mondták neki:
– Lásd, most erős lánczokkal köthetnéd magadhoz a szent római birodalmat. Válj el a feleségedtől: csak egy franczia marquis leánya az, s vedd nőül Eleonorát, a római császár húgát.
– Fiamnak anyját taszítsam el magamtól? – Szólt Szobieszky. – Akkor tartsátok meg a koronátokat.
S elutasított egy császár-leányt, hogy felemelje a trónra D’Arquien Mária Kazimirát, a kit szíve szerint szeretett.
XXIX.
Tehát Szobieszky János király volt már, és D’Arquien Mária-Kazimira királyné. De még nem voltak megkoronázva. S a koronázási ünnepély nagy pompa volt Lengyelországban.
Hanem III. János azt mondta az ország nagyjainak, hogy: «hagyjuk most azt a pompát, ráérünk még arra; most nekem elébb való dolgom a törököt meg a tatárt kiverni az országból. Az ellenség Lemberget ostromolja már. Én odasietek. Azok majd rám ismernek korona nélkül is».
Csak az volt a kérdés, hogy a mi költséget az országgyülés a koronázási ünnepélyre megszavazott, ugyanazt engedje a királynak a hadsereg ellátására, s az ország megszabadítására fordítani. Ki mondhatott volna ellent?
Egy ember még is akadt, a ki ellentmondott. Nem jegyezzük fel, hogy hítták. Minek a Herostrateseket emlegetni? Neki inkább kellett koronázási parádé, mint Lemberg felszabadítása. A «nye poz wolim!» elkiáltása után szerencsésen kiugorván az utczára, a többi követek utána szaladtak, elérték. Ott már haszontalanság lett volna őt agyonütni, mert a szavát ott hagyta az országgyülésben; hanem elkezdtek vele alkudozni, hogy jőjjön vissza a Kolóba, s ott vonja vissza a liberum vetoját; adnak neki ezer aranyat. Utoljára felverték az ajánlatot húszezer aranyra. A nemes úr rongyos volt, kardja, sarkantyúja rozsdás; hanem azért attól, a mit egyszer kimondott, el nem állt húszezer aranyért sem, egész Varsó városáért sem.
A diæta szét lett robbantva.
Ekkor aztán Szobieszky János a saját királyi hatalmánál fogva kezdett el hadsereget gyűjteni, testőrség czíme alatt, s vaskézzel hajtott be minden adót és tartozást, hogy pénze legyen a hadviseléshez.
Lett azért nagy zúgolódás.
A bécsi udvar szította a tüzet, nem birva elfelejteni Eleonora királyasszony megszégyenülését, Wawra keze dolgozott az összeesküvők között.
Szobieszky régi családi ellenségei ligát kötöttek s abba sok régi hű barátja is be lett vonva. A tiszta vérű nemes urak, kiknek a nyaka semmi jármot nem akart eltűrni; kik előtt a nemzeti hősnek babérkoronáit eltakarta a fejedelmi süveg, mihelyt azt valósággal viselni akarta a király. Még Wisznovieczky is beállt a ligába.
Az összeesküvők gyülésén a büszke Paz Gáspár felsorolá János királynak rettentő bűneit: hogy az ősi szabadságot tiporja el, és zsarnoki kézzel markol a nemzet szentséges jogai közé.
– No ha ezek mind igazak, – mondá a vén Wisznovieczky (a ki nem volt osztrák-párti, hanem republicanus), akkor az ilyen szörnyeteg nem érdemel mást, mint hogy megölessék. Azért, hogy a hazát megmentette, megérdemli, hogy mauzoleumot emeljünk neki, de azért, hogy a szabadságot elvesztette, megérdemli, hogy alatta fekügyék.
Wawra oda súgott Paznak. (Ez az eredmény nem volt a bécsi tervek sorában.) Paz megértette az intést.
– Nem úgy öreg barátom, – mondá. – A megöletés tisztességében csak azokat a királyokat szokták részesíteni, a kik Isten kegyelméből uralkodnak. A mi királyunk nekünk csak legelső szolgánk. Azt nem illeti az a dicsőség, hogy Brutus és Cassius tőrei halhatatlanítsák emlékét. A választott királyt, ha vétkezik a köztársaság ellen, elitélik és becsukják. A szomszéd magyaroktól tanultuk ezt. Zsigmond királyt, mikor kihágást követett el, törvény elé állították, mint egy közönséges nemes embert, fejére olvasták a törvényt s becsukták Siklós várába s leülették vele a fogságot. A mi királyainkat nem szabad ahhoz szoktatni, hogy ők rendkívüli törvények alatt állanak; hogy nekik csak a halál parancsol. Tanulják meg, hogy büntetésök egyenlő a köznemesével.
De hasztalan volt Paznak minden sophismája s Wawrának minden csillapítása, az összeesküvők többsége azt határozá, hogy Szobieszkyt, a szabadság-eltipró zsarnokot meg kell gyilkolni.
Ez nem volt Wawrának kedvére. Neki az volt Bécsből utasításúl adva, hogy a lengyel udvarnál, akárkinek a királysága alatt, igyekezzék a franczia befolyást kizárni, s az osztráknak ajtót nyitni; hanem, hogy ott forradalmat és királygyilkolást tervezzen, azt nem köszönték volna meg neki.
Wawra azt tette, hogy elárulta Szobieszkynek az összeesküvők tervét.
– Meg ne nevezd őket, – mondá János, – úgy is tudom, hogy kik azok? Eredj vissza hozzájok és mondd meg nekik, hogy ne törjék azon a fejöket, hogy mely helyen és mi módon öljenek meg? Mert én holnap olyan helyre fogok menni, a hol minden órában és százféle módon megölhet valaki, de a mi mégis olyan hely, a hol az összeesküvők semmiképen meg nem ölhetnek engem. Találgassátok, hol lehet az?
Azt ugyan az összeesküvők semmiképen ki nem tudták találni, míg másnap azután meg lett előttük oldva a talány.
Szobieszky János egész testőr-hadával s felfegyverzett jobbágyaival elment a törököktől ostromolt Lembergbe. Ott valóban minden órán megölhette őt valaki, de az összeesküvők nem.
A lembergi hadjárat annyi fényes történelmi ténynyel van tele, hogy a regény maga csaknem eltünik közöttük.
Ott van egy hős leánynak az epizódja: Visoczka Zenobiáé, a ki hazája veszedelmében elhagyta családját s elment azt védelmezni a leghatalmasabb fegyverekkel, a mikkel a nők harczolni tudnak: a női csáb, bűbáj, szépség fegyvereivel; bejutott a szultán háremébe, meghódította az ellenséges ország fejét magát, első kegyencze lett a padisahnak: egy rózsás ujjával hadseregeket tett semmivé, a miknek Lengyelország ellen kellett volna indulniok. Föláldozta a «szívét», hogy megmentse a nemzetét.
Kétszázezernyi had indult ki Sztambulból, s azok között a «halál»-legió. Tizenkétezer janicsár önkéntes, a ki «halálvitéznek» nevezte magát. Kara Mehemed volt az előhad vezére. Ugyanaz, a kit Szobieszky Khoczimnál oly csúfosan tönkre vert. Azóta a vezér gyalázatos számkivetésben élt. Most előhozatta őt a szultán, s kardot adott a kezébe. Itt van a kardod, fend le a csorbáját; ha verve térsz vissza, itt vágatom le a fejedet ugyan e seregek előtt! Ekkor egy lengyel kémet hoztak a szultán elé. – Jól megnéztél mindent? kérdé a szultán s azzal egy erszény aranyat adott át neki. Tehát menj a királyodhoz haza, s beszéld el neki, hogy mit láttál.
Ennek a hadseregnek kellett Lengyelország ellen indulni. Lipót császár követei ösztönözték a portát, hogy támadja meg a lengyel királyt. Hanem egy gyöngéd kéz keresztül húzta számításaikat; Zenobia addig suttogott a szultán fülébe, míg az a rettentő hadsereg felét az orosz czár ellen küldte Ukrániába s az óriásnak most már csak fél karja volt Lengyelország megtámadására. – Az is elég volt akkor a lengyelnek. Egész hadserege Szobieszky testőrhadából és jobbágyaiból állt.
Az összeesküvők nem követték őt oda, csupán Wisznovieczky ment utána.
Mikor utol érte, azt mondá neki:
– Mikor a trónon ülsz, akkor félj a kezemtől! De mikor lovon ülsz, vagy a sátorban fekszel, akkor bízd rám a fejedet, az én testem védelmezi azt!
Egy hősnő neve van feljegyezve e hadjáratból, Chrazanovszka Helenáé, kinek a férje, Chrazanovszky Samu, tartá fel Trembovla várában Ibrahim vezér táborát, míg Nuraddin Lemberget ostromolta. Rommá volt lőve az erőd, s négy visszavert ostrom után egyébre nem lehetett gondolni, mint a feladásra. Ekkor Helena két tőrt mutatott a férjének: – ha feladod a várat, az egyik tőrrel téged öllek meg, a másikkal magamat. – Ő maga az ostrom viharában ott járt a legsűrűbb golyózápor közepett s kergette vissza a helyeikre, a kik a vész elől megfutottak.
Ez mind a történelemé, ez nem regény; de végig vonul mégis az egész hőskölteményen az az uralkodó eszme: a szerető szív gondolatja, mely, miként az oczeán láthatlan ázalagjai képesek az egész vízegyetemet átvilágítottá tenni: ez is hozzáadja tüneményes fényét a nemzetélet nagy forrongásaihoz.
Mikor Szobieszky megérkezett Lembergbe, saját seregénél tízszerte erősebb ellenfélt talált maga előtt. Annyi volt előttük a sírásó, hogy bízvást halottaknak nevezhették magukat.
És akkor az jutott neki eszébe, hogy meghívja magához a feleségét. Jöjjön oda gyermekével együtt vele eltemetkezni.
Más időben aggódott miatta, mikor maga csatába indult, a nőt elküldte Párisba. Akkor reménylette, hogy győzni fog. Most csak arra volt készen, hogy dicsőségesen eltemeti magát. Ehhez meghívta a feleségét és a gyermekét is, hadd temetkezzenek egy sírba.
És Mária Kazimira megjelent férje hívására gyermekével együtt a sírhalomnak szánt városban.
A köröskörül füstbe, lángba borult láthatár hirdeté, hogy a tatár török-tábor zöme a fővezérrel együtt megérkezett.
Augusztus 24-ike volt, legforróbb nyári nap; délután négy órakor a Lemberg körüli halmokról özönlött alá az ellenséges tábor. Szobieszky elhatározá, hogy nem várja be a támadást, hanem ő maga indul ellenére rohammal.
Halálmerénylet volt az!
Wisznovieczky odaborult a lábaihoz, átölelte térdeit, úgy könyörgött neki, hogy ne vigye a biztos mészárszékre királyi életét.
Szobieszky keserüen mondá neki:
– Csinálok magamnak egy mauzoleumot, hogy alatta fekügyem. Dicsőt, de drágát. Nektek nem kerül semmibe: csak hazafiak csontjából lesz rakva. Az alatt fogok fekünni.
– Felejtsd el a mit mondtam! Engedd, hogy jóvá tegyem halálommal. Engedd, hogy én vezessem rohamra a sereget.
– Te is ott fogsz lenni. És látni fogod, hogy hal meg a zsarnok, a kit nemzete halálra itélt.
És neje, kis gyermekével együtt nem váltá fel a könyörgő főurat, hogy őt visszatartsa. Ő az alatt, míg férje a harczba rohant, ott térdelt a templomban, a nagy nemzeti vértanú, Kotska Szaniszló szobra előtt s Istenhez imádkozott segítségért.
Szobieszky azt mondá lovas dandárainak: «ma csak karddal fogunk harczolni, nincs szükség a dárdákra!» s azzal elszedette a lovasaktól a lándzsákat s mind azokat kitüzette a halmok mögé, az utak árkaiba, hogy messzire csillogó hegyeikről azt higyje az ellenség, mintha ott még tartalékhadak állanának készen.
S egy tartalékhad csakugyan segélyére sietett.
Szobieszkyt úgy hívták gyors hadműveleteiért, hogy «vihar». Testvére érkezett meg: az igazi vihar.
Az északi láthatár egyszerre elborult s égre emelkedő porfelleget hajtva maga előtt, rohant a zivatar a síkra alá. Az égi és földi csodáknak napja volt ez. Az afrikai hőségre hirtelen oly hózivatar következett, mintha a Nemere tartaná a menyegzőjét: hózivatar és mennykőhullás, közbe pedig kardcsattogás és csataordítás. – Szobieszky, szövetségesével, a hóviharral együtt támadta meg az ellenséget. Neki barátja volt a hideg szél, a hó, amannak megölője. – Ő neki hadi terve volt, jól kiszámított, összevetett praktika, amaz azt sem tudta merre van előre, merre hátra? János király maga rohant dandára élén az első támadásra, s Nureddin seregei szétbomlottak előtte. Az oldala mellett vágtató marseillei érsek alól két lovat kilőttek a csatában; a királyt nem érte semmi vész. Az ellenség óriási tömegei egymást gátolták mozdulataikban. Szobieszky, ha egy helyütt szétzavart egy dandárt, azt hagyta futni, maga a másik ellen fordult s ott jelent meg, a hol nem várták a sűrű hófuvásban. Nureddinnek egész rengeteg tábora szétrobbant – a két «vihar» előtt, s azok üldözék őt naplementig, míg szétverték tökéletesen. Mikor alkonyatra a vihar elcsendesült, Mária Kazimira királyné Lemberg fellegvárának ormáról széttekinte, egy nagy szemfedelet látott maga előtt, mely a megölt ellenséget takará: a hómezőt deréknyárban, s e hómezőn visszatérő férjét és hőseit az elfoglalt zászlókkal.
XXX.
Megmondta azt a «fekete tyúk»! Mikor Lemberg alá megérkezett a nagy derék had, az ütközet előtt a tatár szultán jóslatot tartatott. A tatár augurok egy fekete tyúkot bocsátottak szabadon. Ha az Lemberg felé fut, akkor bizonyos a diadal. Egyszerre azonban a fekete tyúk visszafordult s ijedten repült vissza a török táborba. Ez vészjel volt. Meg volt jósolva a nagy kudarcz előre. Még egy ostoba tyúknak a röpte is befolyással bír az ütközet eldöntésére. A tatárhad előre látta, hogy megverik.
A vihar elmult, de Szobieszky megmaradt viharnak; tovább verte a futó Nureddint, megérkezett Trembowla alá, hol Ibrahim az ötödik rohamot intézte a hős Chrazanovszkyak ellen. Egy dombtetőről húsz ágyú dörejével adta hírűl az ostromlottaknak, hogy megérkezett fölmentésökre, s az ősz muzulmán futva vitte vissza vert seregét a Dnieszteren és a Pruthon, a Dunán innen meg se szállt pihenni. Szobieszky ötezer vitézzel üldözte a százötvenezernyi ellent.
Istenkisértésnek látszott; – Isten itélete volt az!
Wisznovieczky és mindazok, a kik János király ellen összeesküdtek, oda gyűltek most köréje, nem hogy a zsarnok ellen hozott halálitéletüket végrehajtsák, hanem hogy őt a haláltól megőrizzék. Szobieszky rohant előre: ők mindenütt az oldalán. – Bocsáss meg! Felejtsd el a bántást! Tartsd meg magadat!
Nem engedett nekik. – Mennem kell előre, a míg meg nem halok. Meg kell halni annak a királynak, a kinek van egy embere az országában, a ki őt nem szereti!
Rettenetes mondás volt! S a ki azt kimondta, annak azt megtenni is volt bátorsága. Egyik csoda után a másikat követte el. Csoda volt minden győzelme, csoda volt életben maradása.
Utoljára azt tették vele az összeesküvők, hogy mikor már a Dnieszteren is átkergette az egész török hadsereget s készült azt tovább is űzni, akkor felgyujtották előtte a Dnieszter hidját Khoczimnál. Ezzel gyökeresen meg lett akadályozva, hogy fogadását megtarthassa, hogy meghaljon.
Akkor azután odamentek hozzája, körülvették, meghajták előtte térdeiket, s mindnyájuk nevében az ősz Wisznovieczky igy szólt hozzá:
– Most már az a király vagy Lengyelországban, a kinek egy embere sincs, a ki őt ne szeresse, nekünk sincs egyéb dolgunk, mint hogy téged vigyünk Krakkóba megkoronázni.
Ezzel egy fejezet be lett rekesztve a Szobieszky család regényében.
Többé orgyilokkal nem fenyegette őt senki.
És még egy csodát jegyzett fel a történelem, a mit a világszellem asszonykézre bízott. A szerály első asszonya, a «sultana aszszeki», a szép lengyel hölgy rávette a szultánt, hogy kössön békét Lengyelországgal, s fordítsa egész erejét Bécs ellen. Hasztalan volt a római birodalom minden követeinek cselszövénye, Stambulban úgy, mint Varsóban, megbuktatta őket az első és örök nagyhatalom, mely áll azóta, a mikor csak egy nagyhatalom volt Európában, s áll most, a mikor a sajtóval együtt hatot csúfolnak így, és állni fog örökké: a női varázs.
A diván békét kötött Szobieszkyvel, s a lengyel országgyűlés egyhangúlag határozá el a király és királyné megkoronáztatását.
A krakkói székesegyházban az oltár előtt két sorban vannak eltemetve a megholt királyok. A lengyel királyokat kétszer temették el: rögtön haláluk után a varsói egyház sírboltjába; ott vártak azután, a míg egy új király érkezett, a ki megérdemelte, hogy egész pompával koronázzák meg a krakkói székesegyházban. János Kazimir és Koributh Mihály előkerültek koporsóikban a varsói kriptából s az ő hatlovas gyászszekereik nyiták meg a koronázási menetet.
A gyászszekér után járult gyalog és hajadonfővel az élő király és a királyné. A koronázás a gyászpompával kezdődött. A koporsókat letették a ravatalra, s akkor öt herold lovagolt be a templomba, feketével bevont paripákon, a királyi és hadvezéri jelvényeket hozva kezében, koronát, jogart, ország almáját, kardot és lándzsát. Azokat a két koporsó fölött darabokra törték. Csak ekkor lett megszüntté a megholt királyok uralkodása, csak ekkor léphetett helyökbe az új király.
Egész Lengyelország színe, java ott volt a koronázáson. De meg a salakja is. Több mint ezer volt a nyavalyatörősök száma, kiket akkoriban ördöngösöknek neveztek, s kik az ország minden részéből összegyülekeztek rémordításaik kardalával megdicsőíteni az ünnepélyt. E szerencsétlenektől hemzsegett kis Lengyelország. S az volt a néphit, hogy a kit azok megáldanak, az szerencsés lesz teljes életében. De mikor aztán Olszovszki, az ország primása, elmondá a fényes templomi gyülekezet előtt, miket tett az országért Szobieszky, s mennyi része volt tetteiben Mária Kazimirának? mikor Szobieszky homlokát hétszer fölkenve a szent chrysmával, a koronával érinté, s azután a királynénak intett, hogy készüljön a korona elfogadásához, a midőn annak haját egészen le kellett bontani, hogy az aláomló gazdag hajsátor, mint egy második királyi palást, takarta be egész sarkig: akkor a templomot betöltő fényes ünnepi sereg örömkiáltása még az ördöngösök ordítását is túlhangzotta.
S a király koronázási pompáját emelték az európai hatalmasságok fényes követségei, egymással versenyző fényes kíséreteikkel, ott volt a perzsa sah küldötte is, keleti pompával ragyogó dandára élén; de a legfeltünőbb alak volt valamennyi idegen fényes úr között egy kicsiny kis ország uralkodójának, Apaffy Mihály, Erdély nagyfejedelmének követe: Tököly Imre. Ekkor még csak magyar főnemes, de nemsokára a magyar szabadságharcz vezére, s nemzeti király.
E koronázási nappal Lengyelország történetében egész forduló pont állt be. A török szultán még egy sikertelen ostrom után, mely ismét Szobieszky és Mária Kazimira egyesült hősi erőfeszítésén tört meg, békét kötött Lengyelországgal; Fedor czár meghalt s utódjának még sok baja volt saját országa népeivel, Lengyelországot senki sem támadta meg, de mindenki versenyzett a barátságaért, Európa első hatalmasságai. S a lengyel e rokonszenvet, e sokaktól kért baráti jobbot egy szegény, elnyomott, szenvedő nemzetnek adta önként: a magyarnak.
Szobieszky megszerette Tököly Imrét az első találkozás óta, s engedélyt adott rá Boham lovagnak és Lubomirszkynek, hogy a magyar szabadságharczosok számára segélycsapatokat toborzzanak. A két vezér hatezer harczossal kelt át a Kárpátokon, s segített Tökölynek diadalmas hadjáratában Lipót császár hadseregei ellen; míg a Duna felől ugyanazon roppant ozmán tábor, mely az előtt Lengyelországot ostromolta, irányt váltva, a római birodalom ellen nyomult előre. XIV. Lajos seregei mindenütt győztek a császári seregek fölött. A római birodalom napjai meg voltak számlálva.
Ámde még nem volt a jezsuita fegyvertár kiürülve egészen.
Ha nem sikerült Szobieszkyt a diætán megbuktatni, a harcztéren megtörni, palotájában meggyilkolni, vagy jellemében megfordítani, ha diadal kísérte minden téren: még volt egy tér, a hol nincs legyőzhetlen ember, még volt egy fedetlen része a hősnek, a mit nem véd meg semmi pánczél. A jezsuiták tudnak mérget keverni ital nélkül is.
Szobieszky boldog férj volt. A legszebb és a leghívebb asszony férje. Mikor Mária Kazimirát megkoronázták, mindenki azt kiáltá körüle, hogy «éljen az első asszony, a legszebb asszony, a legjobb asszony Lengyelországban!» S ő maga is ezt kiáltotta.
Mikor a korona érte Mária Kazimira fejét, akkor a királyné magas jó reményben volt, abban az állapotban, a mikor még a római köztársaság is királynőnek tekinté az asszonyt s lictorai tisztelegtek előtte az utczán. Ketten lettek megkoronázva: ő és a szíve alatt hordott gyermek (a kit ezért jobban is szeretett mindig az első szülötténél).
Lebetegedését Párisban akarta bevárni, királyi komája, XIV. Lajos udvaránál, s előre küldé Bethunet, hogy fogadtatását előkészítse.
XIV. Lajos ez alkalomra a herczegi kék szalaggal szándékozott feldíszíteni Szobieszkyt.
Ha Koributh Mihályt a római császár az aranygyapjas rend szalagjával tünteté ki: úgy következett, hogy a franczia király meg Szobieszkyt tisztelje meg a franczia trónnak e legfényesebb díszajándékával.
A jó D’Arquien, az öreg, azonban még mindig csak duc és père volt – kis betűvel; s Mária Kazimira azt a kegyet kívánta a franczia királytól, hogy adja inkább a kék szalagot «atyjának».
A rieux-i herczegség épen megürült, s D’Arquien marquisnak még akkor megigérte a herczegi czímet XIV. Lajos, mikor Gonzaga Máriát rábirta, hogy menjen el királynénak a vén Ulászló mellé. Egy kis, nagyon megérthető hiúság is járult ez óhajtáshoz. – D’Arquien Mária Kazimirát a hétszer felkent chrysma-olaj nem óvta meg attól, hogy a versaillesi udvarnál a királyné és a kegyencz-hölgyek azt mondják neki: «hogy van ön marquisnő?» Mert hisz egy «lengyel» királynét csak nem szólíthat a franczia királyné «testvérnek» s a franczia herczegnők nem czímezhetik «felség»-nek! De ha egyszer franczia herczegnő a czíme, akkor legalább azt meg kell neki adni.
Tehát a rieux-i herczegséget kérték XIV. Lajostól D’Arquien papának s semmi ok nem volt reá, hogy ez meg legyen tagadva.
Egy napon, mikor már a királyné épen csak Bethune visszaérkeztére várt, hogy Francziaország felé útra keljen, Wawra, az udvari bohócz meséivel mulattatá a türelmetlenkedő úrnőt.
«Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ifjú lovag, ki a távol sarmaták országából elvándorolt a fényes Versaillesba, s beállt a franczia király testőrhadnagyának. A fiatal sarmata délczeg ifjú volt. Lutetia hölgyei bolondultak utána. Egynek közülök, a szép Brisacier asszonynak aztán az ifjú testőrhadnagy segített eszére térni. Derék pénzváltó felesége volt a hölgy, a ki nem igen vette észre, ha a pénzei közé egy hamis veretű is keveredett. Az ifjú testőrhadnagy azután tovább ment s lett belőle király. Mikor aztán már király lett és sok pénz megfordult a kezén, egyszer a hamis pénz is visszakerült hozzá, s azt mondá neki: apám, nem ismersz? Pedig a te képed viselem!» Traillom lárom! Ilyenek a testőrhadnagyok mind! Az ördög tud felőled valamit! felelt mogorván a király. Ilyenek a királyok mind!
A féltés lángra volt lobbantva Mária Kazimira szívében.
– Mit tudsz te e dologról?
– Én nem oly sokat, mint egy karmelita, a ki fontos levelekkel érkezett III. János királyhoz Versaillesból.
– Hozd ide nekem azt a karmelitát!
Wawra előkészíté a franczia szerzetest, a ki azután elmondá a királynénak az egész regényes történetet: miszerint Szobieszky János, mikor még fiatal testőrtiszt volt Lajos udvaránál, szerelmi viszonyban állt egy madame Brisacier-val. E barátság következménye volt egy ifjú Brisacier, ki jelenleg a franczia királyné belső titkárja. Most, midőn Szobieszky világszerte felmagasztaltatik, Brisacierné eljöttnek látta az időt, hogy gyalázatából dicsőséget csináljon, s fiának bevallja, hogy ő a dicső Szobieszky Jánosnak a gyermeke. E reményteljes sarjnak fényes, eredetéhez méltó név és állás kell. A franczia királyné a nagy Szobieszky iránti hódolatát véli az által kifejezni, ha azt kívánja, hogy a rieux-i herczegség az ifjú Brisaciernek Szobieszky természetes fiának adományoztassék.
Egy vesztett ütközetnek a híre nem lett volna olyan rettenetes Mária Kazimirára nézve, mint ez a rágalom.
Mert rágalom volt az elejétől végig.
Szobieszky azt felelte feleségének: «esküszöm neked, hogy te voltál első, te vagy egyetlen szerelmem. Kívüled más asszony nem létezett reám nézve soha».
Az ilyen esküt még egy király szájából is nehezen hiszik el.
A ki XIV. Lajos udvaránál mint testőrtiszt szolgált valaha!
Hasztalan mondta el János neje előtt fiatal éveinek történetét, a mi csak a küzdelmek, komoly tanulmányok, férfias testgyakorlatok, vészterhes utazások szakadatlan krónikája volt, hogy büszkesége, magas vágyai úgy betölték egész lelkét, miként annak gondolatja sem lehetett hiú kedvcsapongások után: a nőt soha se nyugtatá meg egészen. Az ilyen tövis benn törik.
S még azt, hogy e titkot megtudta, megbocsátotta volna a nő: de azt, hogy mások is megtudták, azt nem birta elviselni. Ez eset óta mind a sírig gyötrötte magát és saját gyötrelme által a férjét féltékenységével. Levelei, miket a táborozás alatt férjéhez írt, s annak a válaszai mind tanúskodtak a kínos lelki állapotról. A királyi pár boldogsága meg volt mérgezve.
S aztán voltak, a kik a rágalmat világhírűvé tudták tenni. Megnyerték a franczia királynét magát, hogy írjon leveleket Szobieszkynek Brisacier elismerése végett; eleresztettek a közhír szárnyára egy mende-mondát, hogy Brisacier egy százezer talléros kötelezvényt küldött Szobieszkynek azért, hogy őt, mint természetes fiát, ajánlja a rieux-i herczegségre, s hogy Szobieszky azt elfogadta. Ő! a lengyel király! a korona nélkül is dynasta! Ki milliókat dobott oda saját kincstárából, ha szüksége volt rá a közügynek, vagy köznyomornak, de a ki vesztegetésre soha egy lengyel garast ki nem adott: hogy ez engedje most magát megvesztegetni piszok pénzzel, egy nyomorult kalandor által, kinek soha száz tallér sem volt együtt a zsebében! Elhitték! Hiszen mentül eszeveszettebb a rossz hír, s mentül fényesebb, magasabb az ember, a kiről azt kikiáltják, annál kedvesebben fogadják azt. Párisban chansonetteket irtak e tréfás esetről, s Mária Kazimirának azt is hírül hozták.
A királyné akkor aztán azt mondta, hogy nem kell már a «cordon bleu» se az apjának, se a férjének; legyen a rieux-i herczeg, a kinek tetszik; a jó D’Arquien csak maradjon tovább is duc kis betűvel; ő maga sem utazott el Párisba; hanem otthon maradt a keserűségével.
Talán e lelki harcznak volt befolyása másodszülött gyermekének lelkületére. Az a bátyja elleni gyűlöletet hozta magával a világra, mely gyűlölet végzettessé lett Lengyelországra nézve.
Végre Szobieszky maga is türhetlennek találta a Brisacierrel való boszantást, s a franczia királyhoz fordult e miatt. XIV. Lajos igazságot szolgáltatott neki. Brisacier anyját bezáratta a Bastillebe, a nyomorult kalandor maga megszökött, s hol orosz, hol angol szolgálatban folytatta vakmerő vállalkozásait; utoljára Amerikában veszett el.
Hanem két dolog megmaradt belőle, a mire valakinek szüksége volt: a lengyel királyi párnak megzavart házi boldogsága s a lengyel udvarnak elhidegülése a franczia iránt.
XIV. Lajos sejtette, hogy a lengyel királyi párból legalább az egyik fél fel van ingerülve ellene s ez nagy baj volt ránézve. Vitry, a püspök, csak hivatalos képviselője volt Francziaországnak Varsóban, az igazinak Bethune marquisnak kellett volna lenni, a ki e szolgálatáért gazdagon mért évdíjt húzott. A franczia király gyanakodott Bethunere. Ez is veje volt D’Arquien marquisnak, a ki nem kapta meg a herczegséget. S a feleségek haragja olyan betegség, a mi a férjekre elragad.
Nem volt fölösleges még egy második titkos követet küldeni Varsóba, a ki az első titkos követ eljárására felügyeljen.
Elküldték Varsóba Gravel marquist.
XXXI.
Gravel marquis tökéletes udvaroncz volt, a ki az első tekintetre kitalálta, hol kell hozzá kezdenie a feladatához.
Bethune marquisnő szép asszony volt, – és ezt tudta.
A két D’Arquien ikertestvér mintha teljesen megosztozott volna a Gonzaga-örökségen, a mit eltitkolt anyjuk hagyott rájok: Mária Kazimirának jutott minden büszkeség, nagyravágyás, hűség, szenvedély; Leonorának minden könnyelműség, csapodárság, élvhajhászat a Gonzaga-vérből.
Mária Kazimira egy koronához juttatta férjét, Eleonora is szerzett a jó Bethunenak koronát, de a miről jobb nem beszélni.
Gravel ott kezdte félhivatalos küldetését, hogy egész hódolatával fordult a szép főkincstárnokné felé. Törekvései nem maradtak sikertelenek. A marquis délczeg férfi volt és finom társalgó. Nem sokára azon kedvező üzenetet küldhette haza Versaillesba, hogy minden a legjobb kerékvágásban van: a franczia befolyás helyre van állítva.
Csakhogy a bécsi udvarnak is ott voltak a szemei, hogy mindent meglásson. A bohócz Wawra észrevette a veszedelmes sakkhuzást, s tudott tenni róla.
A szép franczia lovagot meg lehetett buktatni – egy még szebb olasz lovaggal.
Ilyen is állt készen.
A bécsi udvarnál volt egy fiatal olasz nobili, nápolyi születésű: Sardis Beppo. Férfi, a minő az asszonyok ideálja. Fenékig romlott szív, csábító szép arczczal. Ezt küldték el Varsóba, mint rendkívüli követet.
Az olasz értett a megbízásához. A francziától még nem foglaltak el oly hirtelen első ostrommal egy várat, mint Sardis lovag Gravel marquistól a szép Eleonora szivét.
Az előbbi szerető el lett feledve.
De Sardis lovagnak nem ebből állt minden feladata; hanem a francziát egész királyostól kiűzni Varsóból.
Mikor már egészen bírta a hölgy szívét, akkor elkezdte a féltékenyt játszani.
Egyszer, egy boldog pásztoróra után, ezt a talányt mondta a nőnek:
– Találd ki, mi az: a mi, ha nagyon kevés, akkor sokfelé elosztható, ha nagyon sok, eloszthatlan.
A nő kitalálta: – a szerelem.
– Olyan az enyim, mint az az utolsó.
– És az enyim?
– Mint amaz első.
– Nézzed, neked adom azt a gyűrűt, a mit ősanyáimon kezdve valamennyi asszonya családomnak csak akkor adott oda valakinek, ha igen nagyon szeretett. Én nem adtam azt még senkinek. Egy csontkarika csupán, a mi körül a leghűbben szerető asszonynak egy hajszála van tekerve. Ezért a gyűrűért, a kik elajándékozzák, elkárhoznak: úgy szeretnek.
– Szívem fölött fogom viselni, mondá az olasz. De ha már most ide adtad azt, a mi drágább volt a gyémántnál, add ide azt is, a mi olcsóbb a szemétnél: Gravelnek a leveleit, a miket hozzád írt.
– Ah! Te azt hiszed, hogy azokból mást tudhatnál meg, mint azt, hogy ő szeretett engem; de én őt soha?
– Hinném, ha látnám, szólt az olasz. És pedig nem azt akarta ő megtudni Gravel leveleiből, hogy volt-e a franczia boldog? hanem azt, hogy kezdett-e Bethune marquisnővel politikai cselszövényt?
– Győződjél meg róla, szólt a delnő, s odavezette Sardis lovagot irószekrényéhez.
Az a szekrény az asztalos művészet remeke volt: fiókja nem nyilt kulcsra, hanem talányra. Egy sor billentyű volt az alján, melyeknek combinált megnyomására lehetett csak azt kihúzni. A ki a talány betűit nem ismerte, fel nem nyithatta azt. Annyira azonban ki lehetett húzni a fiókot, hogy egy tollszárnyi nyilás támadjon rajta, a mikor egy rejtett gép oly dobolást, csengetést, kerepelést támasztott a szekrény belsejében, hogy azt az egész palotában meg kellett hallani. E stratagema mellett más, mint a ki a billentyűk titkát bírta, még csak kisérletet sem tehetett a szekrény felnyitására, a nélkül, hogy magát rögtön elárulja. Itt tartotta Leonora Gravel leveleit. A fiókot egyedül a delnő tudta kinyitni.
Ott voltak legfelül Gravel levelei is a gyűjteményben, vékony arany zsinórral egymáshoz kötve.
– Vedd és olvasd!
Kiválasztott gyönyörűség lehet az! egy epedő, egy kétségbeesett imádó ömlengéseit olvasni annak, ki boldogítva van! s nevetni amannak a fohászain, párosan.
Sardis lovagnak meg volt adva az a gyönyör.
De mit gondolt ő erre a gyönyörre most! azt csak az arcza mutatta: a szívében harag volt a fölött, hogy csak «ezt» találta a levelekben; semmi államtitkot, semmi politikai cselszövényt, a mit igazán keresett. Üres szalma volt rá nézve az egész fölfedezés.
Ekkor valami jutott eszébe.
Lehetne ezt kincscsé változtatni mind! Csak kézre lehetne keríteni!
Hanem ebben az egyben Leonora kérlelhetlen volt. Azokat a leveleket még Sardis lovag szép szemeinek sem áldozta fel. Tehát vándoroljanak vissza hozzájárulhatlan rejtekükbe.
Sardis lovag folytatta a tervét.
A míg Leonora Gravel levelkéit egyenkint visszadugdosta finom chinai papirborítékjaikba, az alatt Sardis lebontotta a kapott gyűrűről azt a körüle csavart hajszálat. Azt a hosszú, aranyvörös hajszálat, mely egykor a legszebb Gonzaga úrhölgy fonadékaiból lett kiszakítva, a mihez annyi emlék és varázs, és szívbeli babona volt kötve: azt ő észrevétlenűl hozzákötötte az arany fonálhoz, a mivel aztán ő maga egész gyöngéd előzékenységgel segített újra összekötni a végig olvasott édes levelkéket, s ő maga helyezte el azokat abba a szegletbe, a honnan azokat elővették. A hozzákötött hajszál vége kívül maradt…
Az volt a kérdés, hogy az a vékony hajszál nem szakad-e el az alatt, a míg egy összekötött levélcsomagot azon a szűk hasadékon, a mit a megrántott fiók enged, kihúznak vele?
Sardis lovagnak volt egy megvesztegetett frajja a kincstárnokné szolgálatában, ki ezt a tolvajremeket úrnője távollétében szerencsésen véghez tudta vinni. Még az nap este birtokába jutott Sardis Gravel marquis szerelmes leveleinek.
Nos aztán?
Mire volt neki jó egy csoport billet doux, egy nemes lovag által egy nemes úrhölgyhöz irva? Ha el akarta azokat árulni talán Bethune marquisnak, azzal legfeljebb annyit érhetett el, hogy a két franczia közül egyik a másaknak egy karddöfést fog adni s azzal az egész ügy be lesz fejezve: az árulót azonban előbb mind a kettő meg fogja korbácsolni.
Egészen másra volt jó ez a levélcsomag Sardis kezében.