WeRead Powered by ReaderPub
A magyar népköltés gyöngyei: A legszebb népdalok gyüjteménye cover

A magyar népköltés gyöngyei: A legszebb népdalok gyüjteménye

Chapter 77: Te kerítéd…
Open in WeRead

Explore more books like this:

About This Book

The compiler presents a curated anthology of Hungarian folk songs, selecting pieces judged to have genuine poetic value and arranged for general readers and youth. The collection groups laments and joyful love songs into cycles, pares long multi-stanza variants to their coherent stanzas, and collects short epigrammatic airs under a separate heading. Commentary notes that some items may originate from named poets or anonymous old authors but were retained for their popular effect. The volume aims to make representative, singable examples of the oral tradition accessible without scholarly crowding, emphasizing lyrical force over exhaustive documentation.

Ha meguntad, rózsám…

Ha meguntad, rózsám,
Velem életedet:
Csináltass koporsót
S temess el engemet.
Irasd a fejfára:
Itt fekszik egy árva,
Kinek szerelemből
Történt az halála!

Kimenék egy hegyre…

Kimenék egy hegyre,
Benéztem egy völgybe,
Ott láttam édesem’
Talpig feketébe.
Ki kékbe’, ki zöldbe’,
Ki talpig veresbe’,
Csak az én édesem
Földig feketébe’!
… S ott egy nagy fa álla,
Annak kilencz ága,
Arra reá szálla
Kilencz tarka páva.
Hej, páva, hej, páva,
Tarka tollas páva!
Mért nem lehetek én
Bár egy perczig páva!
Hej, páva, hej, páva!
Ha én páva volnék,
Jó reggel felkelnék,
Folyó vízre mennék,
Szárnyam’ csattogtatnám,
Tollamat hullatnám;
Fényes tollaimat
Szép leány fölszedné,
Az ő édesének
Az ő kedvesének
Bokrétába kötné,
Kalapjába tenné!

Azt gondolom, hogy az eső…

Azt gondolom, hogy az eső csepereg,
Pedig az én bánatos könyem pereg.
Búbánatos köny hull piros orczámra,
Meglásd, babám, meghalok nemsokára.
Járok-kelek én az úton egyedül,
Rajtam még a jó isten sem könyörül;
Csak a bánat jár én velem, az kisér,
Lánczra veri a szívemet, nem kimél.

Kis kertemben…

Kis kertemben elszáradt az eperfa,
Este, reggel bús gerlice ül rajta.
Tán azt búgja az a gerlicze madár,
Hogy a leány: szőke, barna, csapodár.
Árva madár, leveletlen fatetőn,
Nincsen párod, nekem sincsen szeretőm:
Vigy el engem magaddal az erdőre,
Ott ássuk meg egymás sírját előre.

Nagypénteken…

Nagypénteken mossa holló
A fiát,
Egész világ kigyót-békát
Rám kiált.
Mondja ki hát, ki mit tud, a
Szemembe:
Kinek mit vétettem én életembe’.
A csillagok feketébe
Öltöznek,
Engem rózsám az irigyek
Üldöznek.
Jó az Isten, pártját fogja
A jónak!…
Tudod, rózsám, sok alja van a szónak.

Hej, te fényes holdvilágom…

Hej, te fényes holdvilágom!
Elbujdosok e világon.
Addig járok, addig mének,
Míg a síromhoz nem érek.
A sok, messze tartományban
Voltam én már bujdosásban,
De a keserű szerelem
Oda is csak eljött velem.

Kiszáradt…

Kiszáradt a vad almafa,
Nem terem több alma rajta.
Kedves babám gyenge karja
Nem ölel meg több hajnalba’…
Megvirad még valaha!
Nyisd ki, babám, az ablakot,
Szóljál hozzám egy szózatot!
Vess utánam egy pillantást.
Ugy sem látjuk többet egymást…
Megvirad még valaha!
Már, kedvesem, Isten hozzád!
A szerencse vigyázzon rád.
Nem engedik azt az egek,
Hogy én téged szeresselek…
Megvirad még valaha!

Ha nem voltál jó szerető…

Ha nem voltál jó szerető,
Boritson el a temető.
Vigyen el a sárga halál,
Takarjon a szárnya alá.
Ha nem voltál igaz hozzám,
Mért csókoltad meg az orczám?
Hagytál volna békét, rózsám,
Ne is szóltál volna hozzám!

Zavaros a Tisza vize…

Zavaros a Tisza vize,
Barna kis lány fürdik benne;
Én is megfürödtem benne,
Rám is ragadt a szerelme.
Tisza partján elaludtam,
Jaj, be szomorút álmodtam!
Megálmodtam azt az egyet,
Hogy a rózsám már nem szeret.

Zöld az erdő…

Zöld az erdő,
Zöld a petrezselyem,
Benned, rózsám,
Meghült a szerelem.
Nemcsak meghült,
Meg is fogyatkozott,
A szivemre
Nagy bánatot hozott.

Végig mentem az ormódi temetőn…

Végig mentem az ormódi temetőn,
Elvesztettem zsebbevaló keszkenőm.
Zsebbevaló keszkenőmet nem bánom,
Csak a régi galambomat sajnálom.
Barázdában szépen szól a pacsirta,
Levelemet régi galambom irta;
Azt olvastam könyes szemmel belőle,
Csak a halál, csak az választ el tőle!

Nincsen kedvem…

Nincsen kedvem, nincsen,
Mert szeretőm nincsen;
Ha szeretőm vóna,
Kedvem is ugy vóna.
Nincsen kedvem, nincsen
E világhoz való,
Mert szeretőm nincsen,
Kedvem szerint való.
Ha szeretőm vóna,
Kedvem szerint való:
Kedvem is ugy vóna,
E világhoz való!

Nagy oka van…

Nagy oka van keservemnek,
Nincs orvosság sérelmemnek;
Bokros bánatja szivemnek,
Mig vége lesz életemnek.
Azért senki ne csudálja,
Ha életemet vizsgálja:
Csak az tudja, ki próbálja,
Szivem mennyi bú találja.

Édes anyám…

Édes anyám karján nevelt engemet,
Mégsem tudja az én bús életemet.
Hej, ha tudná az én bús életemet,
Éjjel-nappal megsiratna engemet.
Édes anyám, pénz vagyon a zsebembe,
Arra kérem, markoljon ki belőle.
Sárga rézből csináltasson koporsót,
Hármasával veresse rá a jajszót!

Alsó-bátki nagy toronyba…

Alsó-bátki nagy toronyba
Tizet ütött már az óra,
Angyalom, galambom!
De nekem nem ütött jóra:
Most van babám kézfogója,
Angyalom, galambom!
Lement a nap borulásba,
Felöltözött szivem gyászba,
Angyalom, galambom!
Gyászba, gyászba, gyászruhába,
Most vagyok igazán árva,
Angyalom, galambom!

Úgy elmegyek…

Ugy elmegyek, meglássátok,
Hogy híremet sem halljátok;
Nemhogy hírem hallanátok,
Levelemet sem kapjátok.
Megérem még azt az időt,
Sírva mégy el kapum előtt:
Megöleled a félfáját,
Úgy siratod a gazdáját.
Nézz ki, rózsám, ablakodból,
Most indulok a faluból;
Vess utánam egy pillantást,
Úgy sem látjuk többé egymást.

Sír az egyik szemem…

Sír az egyik szemem,
A másik könyezik.
Sírjon mind a kettő,
Mint a sebes eső.
Lehajtom fejemet,
Rózsám, a válladra,
Hullatom könyemet,
Hószinü nyakadra.

Édes rózsám…

Édes rózsám, ravasz voltál,
Csak szembe hogy szépet mondtál.
Nem éreztél szeretetet,
Olyat, a mi megilletett.
Szerettelek, jól tudhatod,
De te magad nem mondhatod.
Mondjunk j’écczakát egymásnak,
Nem mink vagyunk, kik így jártak.

Fujd el, jó szél…

Fujd el, jó szél, fujd el az én bánatomat,
Könnyebbitsd meg bár te nyomoru sorsomat.
Vidd szél fuvására, viznek lementére,
Vidd rózsám házának ablak-üvegére.
Még onnét is fujd be az ő kebelére,
Az ő kebelére, ugy haljon meg véle.
Meg ne halljon szegény, hadd éljen kedvére,
Éljen, a ki élhet, az ő kedvesével.
Én már nem élhetek az én kedvesemmel,
Végét adta Isten az én életemnek,
Betöltötte kedvét minden irigyemnek,
Istenem! fizess meg ellenségeimnek!

Bús az idő…

Bús az idő, bús vagyok én magam is,
Valamennyi szép leány van, mind hamis.
Szeretete nem állandó,
Mint az idő változandó, ihaja!
Felettem is mért borult be ily korán?
Mert elhagyott, kit szerettem igazán.
Másnak hódolt a hitetlen,
Azért vagyok ily kedvetlen, ihaja!
Árva vagyok, hej, nincs több ilyen árva,
Mert szivedből, rózsám, ki vagyok zárva.
Nem leszek én árva mindég,
Ború után derül az ég, ihaja!

Én vagyok az, aki voltam…

Én vagyok az, a ki voltam,
Szekfű között rózsa voltam,
De rosz kertészre akadtam,
Keze alatt elhervadtam.
Én vagyok az a gerlicze,
Ki a párját elvesztette:
Egy vadgalamb elkergette,
Szerelmünket irigylette…

Te kerítéd…

Te kerítéd gyászba szivem,
Nincsen azért semmi kedvem,
Mert elhagytál te engemet,
Búba boritád szivemet.
Ne örvendjen senki szive,
Míg a madár nincs kezibe;
Mert nehéz madarat fogni,
Mint a szél után futkosni.
Siratnálak, ha megszánnál,
Megfognálak, ha megvárnál.
Haj, de nem szeretsz te engem,
Szived hozzám rég idegen.
De nincs olyan édes óra,
A mely ne fordulna búra.
Megkeresnél még te engem,
De már testem földben leszen.

Jaj, Istenem…

Jaj Istenem, hogy éljek meg,
Hogy a világ ne tudja meg?
Én megélnék a bú nélkül…
Icczu te! de a bú nem nálam nélkül.
Én Istenem, add ezt nekem,
Mert én igazán szeretem,
Mert ha azt nekem nem adod,
Icczu te! nem kell, de semmi vagyonod.
Megvert Isten ostorával,
Mindennapos bánatjával.
Vajjon mit is akar a szél?…
Icczu te! mindétig csak rólam beszél.

Én vagyok az, aki nem jó…

Én vagyok az, a ki nem jó, egyedül,
Engem ugat a kutya is messzirül.
Bepanaszlom az Istennek magának,
Mért tartanak engem világ rosszának.
Nem szerettem életemben, csak egyet,
Azt is elvették tőlem az irigyek.
Nem kivánok én azoknak egyebet:
Próbálják meg az én bús életemet.

Nem átkozlak…

Nem átkozlak, nem szokásom,
De sok sűrü sohajtásom
Felhat a magas egekre:
Mind te felelsz meg ezekre.
Nékem a legtisztább estve
Fekete színre van festve,
Komor felettem az ég is,
Elhagyott a reménység is.
A mi engem vidítana,
Az élethez kedvet adna:
Attól mind meg vagyok fosztva,
A jó mind másnak van osztva.
Fel sem venném, a mi nézi,
Él az Isten, elintézi!
De, hogy búmat más is érzi,
Ez az, a mi szivem vérzi.

A Csap-utczán végig…

A Csap-utczán végig, végig, végig,
Minden kis kapuban virág nyilik,
Minden kis kapuban kettő, három,
Csak az enyém hervadt el a nyáron.
Ne vigasztalj, édes, kedves anyám!
Hadd sirjam ki magamat igazán.
Ki megbántott, megsegit a bajban,
A jó Isten majd könyörül rajtam!

Várj meg…

Várj meg, várj meg, én édesem!
Megver téged a jó Isten!
Se nem értem, se nem másért,
Csak a hamis szeretetért.
Fogjon is meg az én átkom,
Igaz szivbéli bánatom;
Verjen meg az igazságom,
Utánad való járásom.
Elmentél s nem búcsuztál el,
Megátkozlak, hogy hervadj el.
Jere vissza, búcsuzzál el,
Átok alatt ne hervadj el!

Ha meghalok, tudom, eltemetnek…

Ha meghalok, tudom, eltemetnek,
Azt is tudom, milyen földbe tesznek;
Sárga homok borítja testemet,
Régi rózsám, siratsz-e engemet?
Ha meghalok, még azt is meghagyom,
Hogy a rózsám ne sirasson nagyon;
Sírhat akkor csendesen magába,
Ha lefekszik este az ágyába…

Addig bánom…

Addig bánom, a mig élek
Hogy mért szerettelek téged.
Ha nem szerettelek volna,
Most a szivem nem gyászolna.
Zavaros a Nyikó vize,
Bánom, hogy mért jöttem ide.
Ha ide nem jöttem volna,
Dolgom sokkal jobban folyna.
Tán azt tudod, te szigorú,
Érted a szivem szomorú?
Nem szomorú, még megújul,
Még végtire jóra fordul.

Este akar lenni…

Este akar lenni,
Le kell már fekünni,
Az idegen testet
Hogy kell megölelni!
Ölelni akarom:
Karjaim elhalnak;
Csókolni akarom:
Könnyeim hullanak.

Édes anyám rózsafája…

Édes anyám rózsafája,
Engem nyitott utoljára.
Bárcsak ne is nyitott volna,
Maradtam volna bimbóba.
Lám egy hunczut leszakasztott,
Kalapjában elhervasztott.

Isten átkát nem kivánom…

Isten átkát nem kivánom,
De ha rád száll, azt se bánom,
Szálljon is rád, azt kivánom
Gyilkosom benned nem szánom.
Az a fa is száradjon ki,
A mely alatt meg fogsz állni;
Az a csárda gyuladjon ki,
Melyben csendesen fogsz hálni.
Borod, buzád ne teremjen,
Szántófölded ne zöldeljen,
Páros késed kiforduljon,
Az is a szivednek álljon.

Ázom, ázom…

Ázom, ázom, azt gondolom, hogy esik,
Hej, pedig csak a két szemem könnyezik.
Sirhatok én, könnyezhetek eleget,
Mert elhagyott, ki oly forrón szeretett.
Hej, hogyha én vadgerlicze lehetnék,
Mindég szomoru füzfára fészkelnék.
Szomoru fűz hajlós ága megbirna,
Az én szivem te miattad nem sirna.

Fehér ruha…

Fehér ruha a fejemen,
Fekete gyász a szivemen,
Mert a kit én úgy szeretek,
Azzal együtt nem élhetek.
Édes anyám sok szép szava!
Kit fogadtam, kit nem soha.
Most ha élne, megfogadnám,
Kezét, lábát megcsókolnám!

Mondd meg, édes rózsám…

Mondd meg, édes rózsám,
Hogy mikor jössz hozzám,
Télbe, karácsonba,
Kis karácson napján?
»Látod ama hegyen
Azt a száraz nyárfát?
Mikor az kizöldül
Akkor megyek hozzád.«
Még megéred, rózsám,
Kizöldül az én fám,
Bezzeg akkor te is
Eljönnél majd hozzám!

Szél hajtja a habot.

Szél hajtja a habot,
Viz a vizi malmot,
Szerelem csinálja
A jó barátságot.
Mi haszna szeretlek,
Ha el nem vehetlek,
Oda nem tehetlek
Ahova szeretlek?
Mi haszna, ha szép vagy?
Ha mindig beteg vagy?
Dologra születtél
S nem arra való vagy!

Fekete pántlikám…

Fekete pántlikám
Fujdogálja a szél,
Köszönöm galambom,
Hogy eddig szerettél.
Nem én voltam első,
Mással is így tettél,
Verjen meg az isten!
Hamar megvetettél.
A bazsarózsának
Lehajlott a szára,
Hej! én is hajlottam
A rózsám szavára.
Mit ér a rózsafa
Piros bimbó nélkül?
Mit ér a szerelem
Igaz hűség nélkül?
Istenem! nagy dolog,
Ki egymást szereti,
Mégis a jó Isten
Össze nem vezeti.
De még nagyobb dolog:
Ki egymást gyülöli,
Mégis két vénasszony
Összeköszörűli.
Nehéz a kis hangyát
Kősziklán nyomozni,
Két kelletlen párnak
Egy ágyban nyugodni;
Mikor ölelni kell:
Karjait fájlalja,
Mikor csókolni kell:
Könyeit hullatja.

Fekete szem, piros orcza…

Fekete szem, piros orcza,
Nem minden leány hordozza,
Piros orcza, fekete szem,
Ez engem a földbe teszen.
Fekete szemü cseresznye,
Rabod vagyok, te menyecske,
Rabod vagyok, mert elfogtál,
Sötét kalitkába zártál.
Ha elfogtál, tarts magadnak,
Nevezz kedves galambodnak,
S ne úgy bánjál, mint raboddal,
Bánjál úgy, mint galamboddal.

Kék a kötőm kerületi…

Kék a kötőm kerületi,
Barna legény kerülgeti;
De hiába kerülgeti,
Mert nem adnak engem neki.
A ki szeret, az mindég fél,
Reszket mint a nyárfa levél;
Búval fekszik, bánattal kel,
Nyugodalmat soha sem lel.
Ásd ki, holló, azt a szemet,
A mely ötöt-hatot szeret;
Lám, én csak egyet szeretek,
Még is eleget szenvedek.

Hull immár a fa levele…

Hull immár a fa levele,
Örömem is elhull vele,
Sárgul orczám, mint a levél…
Szegény szivem, mivé lettél!
Hittem minden mézes szónak,
Egy csapodár csábítónak:
Gyenge szívem lépen akadt,
Hollóköröm közzé szakadt.
Így jár az, ki szépet szeret,
Felejtené, de nem lehet.
Ezután olyat szeretek,
Kit könnyen elfelejthetek.

Szólnak a kakasok…

Szólnak a kakasok,
Majd is reggel lesz már,
Fordulj felém, babám,
Mert magad maradsz már.
Bár csak az hajnal
Hamar ne hasadna,
Gyenge szerelmünknek
Vége ne szakadna.
Könnyebb kősziklából
Poharat csinálni,
Mint két igaz szívnek
Egymástól elválni!

A Tiszából a Dunába…

A Tiszából a Dunába
Foly a viz,
Mi az oka, édes rózsám,
Hogy te sirsz?
Hogy ne sirnék, keseregnék,
Bánkódnék,
Most kezdtelek szeretgetni,
Már elmégy.

Bujdosik az árva madár…

Bujdosik az árva madár
Minden erdő-szélen leszáll,
Hát az olyan árva, mint én,
Hogy ne bujdokolna, szegény!
A mint mentem haza felé,
Kinyilt az ég háromfelé,
Ragyogtak rám a csillagok,
Mert tudták, hogy árva vagyok.

Állj előmbe, rózsám…

Állj előmbe rózsám, hadd búcsuzzam tőled,
Ha el nem búcsuzom: bujdossunk el ketten!
Vagy meghalok érted,
Vagy enyimmé teszlek,
Édes szivem!
Fekete két szemed mire csalt meg engem?
Gyenge szép termeted mire hozott engem?
Vagy meghalok érted,
Vagy enyimmé teszlek,
Édes szivem!
Ne menj el, galambom, ne repülj el tőlem
Jőjj vissza, madaram, szállj bé ablakomba!
Vagy meghalok érted,
Vagy enyimmé teszlek,
Édes szivem!
Ha elmégy is szivem, csak hozzám igaz légy,
Igaz szereteted hamisra ne forditsd!
Vagy meghalok érted,
Vagy enyimmé teszlek,
Édes szivem!

Elmegyek már…

Elmegyek majd valamerre,
A jó isten tudja, merre;
Addig megyek, addig járok,
Mig a bútól meg nem válok.
Bubánat az utitársam,
Erdőn, mezőn jár utánam,
El sem marad, meg sem kimél,
Éjjel nappal rólad beszél!

Mikor bujdosni…

Mikor bujdosni indultam,
Szinem sem volt, úgy búsultam!
Édesemtől elbúcsuztam,
Mindenemből kipusztultam.
Minden lánynak azt ajánlom,
Gyászvirágot ne gyomláljon;
Mert ha gyászvirágot gyomlál,
Az édese bujdosni jár!

Fáj a szivem…

Fáj a szivem kivül, belől,
Bánat szoritja két felől;
Fáj a szivem bánatjába,
Mert nem járhat szabadjába.
Mikor szabad madár voltam,
A hol tetszett, ott sétáltam;
De már fogoly madár vagyok,
Kaliczkában búsulhatok.
Vetem szemem’ az egekre,
Csordul könnyem le a földre;
Ki a földre, ki előmbe,
Ki bánatos kebelembe.
Én istenem, valahára
Felsüt-e napom súgára?
Felsütött, de nem tisztába,
Jaj, elborult gyászhomályba!

A kit az én szivem szeret…

A kit az én szivem szeret,
Nem ir az nekem levelet,
De a szive, tudom, szeret,
Mert az régen az enyém lett.
Ha én levelet irhatnék,
Arany pecsét alatt irnék:
A szivemet belé tenném,
Hozzád, rózsám, elküldeném.

Retteg pej paripám…

Retteg pej paripám
Az égcsattogástól,
Az igaz szeretet
Fél az árulástól.
Nincs tavasz, nincsen nyár
Piros rózsa nélkül,
Az igaz szeretet
Nincs ölelés nélkül.
Nem volt tél, nem is lesz
Havas eső nélkül,
Az igaz szeretet
Nem lehet csók nélkül.

Azt gondolod…

Azt gondolod, hogy én sirok?
Szomoru levelet irok?
Reszket kezem, nem irhatok,
Fáj a szivem, nem szólhatok.
Most irattam a levelet,
Bele irták a nevemet.
A levelem szomoru lesz,
Az irása mind jaj szó lesz.

Bujdosik a kedves rózsám…

Bujdosik a kedves rózsám valahol,
A hol még a dalos madár sem dalol.
Ne bujdoss el, kedves rózsám, messzire,
Érted megyek én a világ végire.
Télen még a rózsafa sem virágzik,
Érted voltam gyászba ilyen sokáig;
Nem is kerül többe, csak egy szavadba:
A rózsa is kinyilik a szavadra.

Haja, haja, hajnal akar lenni…

Haja, haja, hajnal akar lenni,
A szeretőm haza akar menni;
Az ajtaját be sem tudja tenni,
Az ágyára le sem tud feküdni.
Haja, haja, ha én oda mennék,
Az ágyára, hej! én lefeküdnék,
Két karomat alárakogatnám,
Két orczáját körülcsókolgatnám.

Azt mondják…

Azt mondják: nem adnak
Engem galambomnak;
Inkább adnak másnak,
Annak a hat ökrös
Fekete subásnak.
Pedig az én rózsám
Oly szeliden néz rám,
Vagy ha csókot hint rám:
Tizenkét ökörért
Csakugyan nem adnám.
Édes anyám, kérem,
Ne hütse meg vérem,
Hiszen azt igérem,
Hogy én a rózsámmal
Holtomig beérem.

Kiöntött a Tisza vize…

Kiöntött a Tisza vize messzire,
Valamennyi szép leány van, elvitte.
Fogja ki hát mindenki a magáét,
Ne szeresse soha senki,
Soha senki a másét.
Nincsen kedvem, mert a fecske elvitte,
Egy magas jegenyefára föltette.
Akkor leszek, kedves rózsám, a tiéd,
Mikor az a jegenyefa,
Jegenyefa kivirít.
Magasan repül a daru, szépen szól,
Haragszik tán a galambom, mert nem szól.
Ne haragudj, kedves rózsám, sokáig,
Tied vagyok, tied leszek
Koporsóm bezártáig!

Szivem gyönge szivére…

Szivem gyönge szivére,
Testem gyönge testére,
Lehajtom bús fejemet,
Fehér hattyú mellére.
Egész falu énnékem
Mind ellenségem légyen,
Kedves rózsám, édes rózsám,
Te léssz a feleségem!
Semmit sem ér a helység,
Ha nincs benne feleség.
Bármit mond a helységem,
Te léssz a feleségem!

Boldog szerelem.