Költészet.
Költő a szó szoros értelmében az, aki a nyelv mint anyag segítségével az élet jelenségeit és nyilatkozásait valamely határolt, valamely tökéletességre törekvő formában elejbénk tárja. Ugy van, hogy az életnek mindig csak töredékét adja, de amit ad, formainak egésznek kell lennie, tartalmilag legalább annak látszania, ha tökéletes akar lenni. Ebből világos, hogy egy költőnek öntudatosságra van szüksége. Tudnia kell mit akar, ismernie kell föladata célját és a céljának legjobban szolgáló eszközöket. De hogy ez még nem lényeges benne, újra meg újra, mintha tapasztalnám. Sőt ha meg sem volna írva, hogy „intendum dormitat atque Homerus“, még akkor is a legnagyobbaktól vett példákkal könnyen tudnám bizonyítani – teszem azt Petőfiből –, hogy a leglényegesebb tulajdonságok egyike a költőben mintha bizonyos naívság lenne, amely oly dolgokra viszi őt, minőket a kisebb, de kritikaibb, tán mondhatnám műveltebb szellem mindig elkerül. A legnagyobb költőknek a lénye, mintha közvetlen érintkezésben volna egy-egy nép összességének lelkével, mintegy megnyilatkozása annak. Épp oly széles, épp oly mély, szélesítve és mélyítve inkább egy évezeres lét sorsváltozásai és a természetes élet kezétől való formálás, mintsem tanulás, ismeret, fölvilágosodás és művelődés által; de amily mély és széles, épp oly naív, gyermekes és közvetlen is.
Szinte lehetetlenségnek látszik, hogy valaki, a legnagyobb tehetség is újat teremtsen; sőt az erőnek erejével való újabb teremtés törekvése, úgy tetszik inkább a kisebb elmék vesződsége. A nagy elmék rendszerint a meglévő irodalmi anyagot dolgozzák újra, csak a haladottabb időt és saját géniuszokat viszik bele a régi anyagba. Az újszerűt, az újnak látszót a múlékony tehetségek hajhásszák. És mi az eredmény? Az, hogy ez az újnak látszó, ócskaság lesz 24 órák alatt, az a régi pedig új marad évszázadokon keresztül. Mert óh, tanult ízlésű költő, akárhogyan kerülöd a poétai közhelyeket, az ars poetica ismert frazeológiáját: a holdat, a hajnalt, a csillagokat, a harmatot, a napsugárt, a csalogányt, a pacsirtát: tudd meg, nem ez a fő.
Ezek nélkül épp oly rossz lehetsz, mint velök. Egy igazi költő sem félt még tőlük, sőt valamennyi csak úgy szórja ritmikus soraiban kifogyhatatlan bőkezűséggel s azzal a naívsággal, mintha ő szórná először. A különbség a jó és nem jó közt, helyesebben az igazi és nem az igazi közt, hatásban az, hogy az igazinál minden ócskaság újnak látszik s a nem igazinál az újnak látszó sem tesz rád benyomást, ami pedig a készletből van véve az éppenséggel receptszerű, unott, avas és fád.
Van az embernek adva egy tehetség, amit a vers vagy más költött mű lelkének szeretnék nevezni. Hogy ez mi, azt meghatározni általánosságban talán lehetetlen is. A versköltőnél a dalolás tehetsége. Egy külső és belső muzsika, amely a kifejezés, a verselés, az érzelem, a gondolat és a tárgyak egy-egy csoportozatából támad, mindez konkrét esetekben egyenként bírálható és méltatható, általánosságban nem tudom e tárgytalanságot megfogni. Akiben megvan a dalolás tehetsége, az kinyitja a száját és a poétai művekből ezerszer ismert szók és sorok oly közvetlen kedvességgel sorakoznak ajakán, hogy melódiájuk elbájol s lelkünk vagy szellemünk enyelgésének vagy gyönyörködésének kész tárgya lesz. Hibák, botlások, döccenések, tökéletlenségek épp oly kevéssé zavarják élvezetünket, mint egy kis leány kedves megjelenésének részbeli tökéletlenségei – egy fitos orr, egy szeplő, egy gödröcske, egy harmóniát bontó külön vonás, kisebb-nagyobb száj stb.
Az erős, dalíró tehetségek tulajdonsága, hogy egy naív lélek merészségével írnak meg dalokat, melyeket már ezerszer megírtak, csinálnak hibákat, melyeket ezeren elkerültek; azután keresés nélkül találnak új és mintegy véletlenül produkálnak formailag is virtuóz dolgokat. Nem akarják a hibát, nem akarják a virtuozitást, nem akarják az újat, nem akarják a régit, hanem ami megihleti őket, azt elmondják dalban, mintha ők találták volna föl s beleteszik a lelket, amely magukban van s ezzel övék lett elvitázhatatlanul a dal is.
Az igazi poéta lényét nem lehet teljesen kideríteni. Tehetségének végső szálai ott vesznek el a természet titokzatosságai közt. Ez a lélek nemzőképessége, mely megtermékenyül és szül. Minden igazi költő művében megvan a formán és a tartalmon kívül a halhatatlan lélek, úgy mint a gyermekben, amely születik. Nem gondolat, nem esemény, nem hangulat, nem tett, nem érzés, hanem egy erő, amely mindezzel elbánik, a poémát megalkotni látszik és mindenesetre áthatja.
A költemények ama sokasága, mely nincs hangulat, esemény tett, érzés, gondolat nélkül, de híjával van nemzője e lelkének, az hasonlít a gyermek- és emberutánzatokhoz, a szebbnél szebb bábukhoz, viaszk és egyéb figurákhoz és élő emberekhez is; de csakis hasonlít, nem az, csak elmés báb és nem élő lelkes alkotás. A halhatatlan rész, a lélek hiányzik belőle.
Szép érzéseket, szép gondolatokat, elmés történeteket, bájos képeket, muzsikás nyelvet sokan tudnak; de teljes embereket, igaz történeteket drámában s elbeszélő költeményekben, az emberi szív természetes megnyilatkozását dalban, a lélek önkénytelenségét versben: ezt csak a legnagyobbak és a népdalok tudják. És minden jó vers, a dal, igazában egy-egy egész ember, olyan, mintha elejbénk lépne egy ismeretlen oly szókkal ajakán és oly helyzetben, hogy szaváról és magatartásából meglátnók lelke valóját és megismerkednénk vele. Innen van, hogy egy ily verset egyszer olvasva, sohasem feledünk el, régi ismerősünk marad minden időkig. Más verset, szépet is, jót is, százat is olvasunk és elfelejtünk s újra olvasva sem jut eszünkbe, hogy immár olvastuk.