A magyarságért

Sokat el-eltünődöm én mostanában a versen. Egy egész csomó új verseskönyv hever körülöttem. Olvasom, hol egyiket, hol a másikat. Alig van olyan, hogy egyet-mást ne találnék benne: formai és tartalmi kedvességeket, érzést, ötletet, képeket. De alig van olyan, melynek olvasása vonzana, vagy lekötne, fáraszt és nem pihentet mindenik. Ami kevés elméletet tudok, abból egyikre is, másikra is rá tudnám bizonyítani, hogy derekas poéta; de csak a mások számára. Magam kételkedve nézem Apolló adeptusait, mert ha a könyv törvényét meg is, de a magam gyönyörűségét nem tudom bennök megtalálni. Enélkül pedig nem hiszek sem a poétának sem a szabálynak. Viszont, ha a gyönyörködésem teljes, ott üdvözlöm a költőt, ha tudomásom elégtelenségével nem tudom is megbizonyítani a mivoltát és kikeresni a jussát. Jártam én így már emberekkel. Ujabban Kupa Árpáddal is; de mások hajlandók ugyan benne sok mindenfélét megdícsérni, csak éppen azt vonakodnak benne meglátni, ami engemet úgy elkapott benne. Mit csináljak? Kétkedéssel nézzek magamra is – már mint másokról való ítéletemre? – Ezt nem tehetem, mert akkor le kellene mondanom magamról és magam helyébe tenni az iskolát, a szabályt. És kénytelen volnék íróban és költőben keresni – nem a magam örömét és gyönyörűségét, hanem – a szabályt. Ez pedig igen sivár és vigasztalan foglalkozás lenne. Megmaradok hát eddigi módszeremen, annál is inkább, mert van rá csalhatatlan próbám, amelynek időnként mindig alája vetem magamat.

Ez a próba: Zrinyiász, a Két szomszédvár, az Iliász, a Nibelungének, a Székely balladák, a magyar népdal, Petőfi, Csokonai és Arany, Aiszkülosz, Arisztofánesz, Claude Tillier, Göthe, Kralyevics Markó, Molière, Shakspere s még néhány író és munka.

Ezekre mindig szomjazom. Ha a kezembe veszem, nem is teszem le, míg újra el nem végeztem. Mindig újjászületek, megifjodom, meggazdagszom tőlük; mindig újra meggyőződöm, hogy a világ legszebb és legnagyobb dicsősége halhatatlan írónak lenni. Hogy nincsen a világtörténetben esemény, amely egy-egy ilyen munkának a megírásával fölérne; hogy az emberiség legnagyobb jótevői ezek az írók.

És meggyőződöm még egyről s ez most rám nézve a fontos: meggyőződöm arról, hogy föltétlen és korlátlan a fogékonyságom aziránt, ami jó az irodalomban. Akiket hát én megdícsérek, nyugodtak lehetnek az iránt, hogy rászolgáltak a dícséretre, ha mások ellent is mondanak. Kell valaminek lenni bennök abból, ami naggyá teszi az írót, mert én bennem a visszhangot fölverték. Bírálónak lehetek igen rossz, médiumnak, mondhatom teljesen megbízható vagyok.

Ebből származik azt hiszem az is, hogy mint tehetségek fölfedezőjének szélesebb körökre elterjedt rossz hírem van. Tudniillik semmi képességem nincsen arra, hogy gyönyörűségemet találjam az oly írókban, akik nagy formai műveltségükhöz eredetiséget és mélységet a tartalomban nem nyertek, ellenben vonz és érdekel a formai tökéletlenségben is a tehetség minden komolyabb jele. Az idén akadémiai pályabíró lettem volna, de a szerencse éppen akkor ütött el ettől a tisztességtől, amikor már a pályázó összes 26 tragédiát végig elolvastam. Az eredmény ez: unott s fáradt lélekkel vergődtem keresztül azokon a műveken, amelyeket a pályabírák megdícsértek és megjutalmaztak (bizonyos hogy nekem is, ha köztük maradtam volna, azt kellett volna megjutalmaznom) ellenben nagy érdeklődéssel olvastam el három darabot, amelyet a pályabírák alig emlegettek föl. Ezek szerzőjére sokkal kíváncsibb vagyok, mint a nyertesekére. Fájdalom, alkalmasint sohasem fogom a nevöket megtudni. De a meggyőződésem az, hogy ezeknek kell az első csoport formai tökéletességeit elsajátítaniok, (ami lehetséges is), hogy jó drámaíróink legyenek. Amazok, a nyertesek sohasem szerezhetik meg azokat a tulajdonságokat, amelyek emezekben vannak, mert ezeket Isten adja, nem a gyakorlat. De hát a versek! Hogy manapság olyan nehéz sora van a versnek! A próza, ha közepes is, csak eltartja valahogy az emberét. A verselők méltán panaszkodnak azon, hogy a kor mostoha irántok. Persze úgy van. A tévedés azonban az lenne, ha azt gondolnók, hogy ez az időn mulik. Én azt sejtem, hogy a poéta urakon és a mesterségök természetén múlik.

A vers az a gondolatközlésnek szokatlan, előkelő, ünnepies formája. A közönséges forgalomba nem való, csak ha egy kicsit magát lealacsonyítja. Manapság pedig az írás, a gondolatközlés szabadsága, az olvasóközönség nagy elterjedése folytán, mikor nem kiváltságos köröké az irodalom, hanem mindenkié, az utcáé is, mikor fönnt fogy, lent pedig szaporodik a közönség: a próza és a prózai válfajok hamar megtalálják az érintkezést a modern tömeggel. A vers nem találta meg. Versíróink antikvált észjárású emberek, verseik anakronizmusok. Olyan versíró nincs, aki egy csapásra magához rántaná, fölgyújtaná az egész nagy közönséget; aki van, az a régi nemzedékek poétáinak eszejárása és világnézete szerint dalol; a mult idők poétáinak modorában írja verseit, azok hagyományát őrzi, fegyvertárát forgatja, azok szemével nézi, ha egyáltalán nézi az új világot. Még témát sem talál újat. Minden megváltozott: a gőz, a villám lett úrrá, iszonyú mekanizmusok foglalták el állat és ember helyét; az elmék egyensúlyt vesztve új rendet keresnek, a poéta megmaradt berkeiben. Művelt emberek lévén, tele a régi írott munkák ismeretével, mi ezt is tudjuk méltányolni, de nem ez az, ami hivatva lehet elragadni bennünket. Ezt csak az igazi modern poétától várhatjuk, akinek gondolatából, szavából, képéből, fölfogásából és érzéséből a mai élet kiált át hozzánk.

Igaz, hogy ma az írás művészete is meg van tévedve épp úgy, mint a többi művészet. Irás, festés, képfaragás, mind ott van, ahol a zene: nincs melódiája, csak akkordjai vannak, csak hangszerelés a mestersége. Visszament a kezdet kaoszába és még nem formálódott ki belőle új mivolta. Nincsenek gondolatai, csak sejtelmei; nincs mondanivalója, csak ösztöne, hogy beszéljen. A vers még ennyire nem szakadt el – talán szerencséjére – a régi világtól; de azért kevésbé is jött forgalomba, mert könnyebben lehet nélkülözni, mint a többit, ez a malőrje. Ünneplő ruhája nem szükséges, hogy mindenkinek legyen; hétköznapi ruha nélkül senki sem lehet el.

Meg fogja-e találni helyét, célját, ahol szolgálatot tehet, avagy a szalon csecsebecséinek henye szerepében marad-e? Ki tudja. Még vezércikket nem olvastam verset, bár nagyon jól el tudom képzelni, hogy az sem lehetetlen. Már némely lapban találkozunk vele heti rovat képében. Szatírikus, tréfás, elmés, legtöbbször írónikus, igen sokszor tetetett, rendszerint jó verselés: ebből áll. Költészetnek nem mondható, csak a ruhájában jár. De helyes ösztön szerint való kísérlete annak, hogy a vers, a költészet helyet és szavazatot kapjon az élet küzdelmében.

És kimondjam-e, ami igaz? Ez, ha sikere lesz, először történik meg a világon. Nem mintha egy-egy versnek, időközönként valamely poétának döntő hatás vagy nagy szerepe ne akadt volna az események alakulásában. De a költészet kelendőségéről, divatjáról, a költők sikeréről szóló legendák csakis legendák. Mindig az volt a költő szerepe, ami ma: kielégítetlen vágy, csonka elismerés, küzdés, nélkülözés, sóvárgás a dicsőségre, küzdés az elismerésért és elmaradt jutalom. Uri vagy fejedelmi protekció, egy-egy mecénás tartotta a költőt. Remeket alkotni s éhen halni, halhatatlanságot biztosítani s elzülleni: ez bizony az irodalomtörténetben sűrűbben ismétlődik, mint a föltétlen dicsőség és elismerés. Olvassátok, oh poéták dicső elődeiteknek az életrajzát is. A legritkább esetben kellett a poéta a maga korának, aki némileg kellett, ritkán volt az érdemesebb. Zrinyit észre se vették Gyöngyösi mellett. A régi világ nem is volt úgy berendezve, hogy a költő nagyobb hatást tehetett volna a közönségre. Gondoljátok meg a mi ideális korszakunk viszonyait: az Auróra-kört. Mi volt az? Néhány poéta és egy pár száz előfizetője az almanaknak. Berzsenyi verseit a központi papnevelő növendékei adják ki. Ha verseiből kellett volna megélnie, dicsőségét ha kellett volna kamatoztatni, mi lett volna belőle? Igy is melankólikus lett. Ha ellenben ma talál valaki jó dolgot írni, huszonnégy óra alatt országos nevet csinálunk neki mi újságírók és exisztenciája biztosítva van. Állást kap ujságnál, magánvállalatnál, megválasztják képviselőnek. Ebből a versíró sincs kizárva. Csak tudjon annak a nagyközönségnek dalolni, amely ma az újságok körül szellemi közösségben él és mindenre figyel, ami történik.

De hát mi az a jó vers? Ez a nagy kérdés és fájdalom, mi, akik elmélkedünk, mindig csak arról tudjuk megmondani, jó-e, rossz-e, ami már megíródott. Receptet új versre nem tudunk adni. De recept szerint nem is igen tudunk írni. Mert igaz ugyan, hogy ami jót írtak, az minden időre jó és az egyszersmind recept is; de minden időnek megvan a maga derengő vágya, megvan lelkében lappangó gondolata, megvan ki nem mondható baja. Kell tehát meglennie költőjének, aki a derengő vágynak kifejezést tud adni, a lappangó gondolatot megfogalmazza, a ki nem mondható bajt ki tudja mondani. Ez azután a kor embere. Aki pedig a régi receptre ír jót, azt a műkritikusok megdícsérhetik, de az nem a publikum embere, legföllebb az akadémiáké.

De nehogy valaki azt értse ebből, hogy politikai vagy társadalmi, vagy nem tudom miféle témáról kell ennek az új világnak dalolni, hogy poétává avatódjék valaki. A modern világ csak más-más színben mutatja esetleg az örökkévaló emberi tulajdonságokat. Tenger dolog van, amely évezredek óta az emberi szív és elme érdeklődésének elsőrendű tárgya és az is marad mindvégig. Ahhoz azonban, hogy ezek megéneklésével, melyekről már annyi ezer év óta szól a poéták dala, ma még meg lehessen ragadni a közönséget, igen erős költői egyéniség kell. Hiszen mi folyton olvassuk és emlegetjük a régieket. Ezekkel szemben egyesek daloló vágya és verselő ügyessége nem elég nekünk. Azt gondolom, ez a tömérdek iskola, amely egymással hajba kapva dulakodik előttünk: az idealizmus, a realizmus, a naturalizmus, a verizmus, a szimbolizmus, az impresszionizmus, a dekadens irányzatok minden egyéb faja nem egyéb, mint az aránytalanság szüleménye az írók tehetsége és képzettsége közt. Több mindebben a spekuláció, mint az inspiráció. A műveltség fegyverével dolgoznak, nem a tehetségével. Nincs találékonyságuk, közvetetlenségük, nincs képzeletük és ihletük, tehát mindenféle raffinériával helyettesítik e hiányokat. Nincs mondani és nincs mesélni valójuk, tehát magyarázattal és módszerrel pótolják azt, amijök nincsen.

A jó költő tele van képekkel. Nem képletes beszédet értek, hanem valóságos, reális, megrajzolható képeket. Ujabban szerencsére ismét divatba jött, ami régen igen szokásos volt, a könyveket illusztrálva kiadni. De fájdalom, ezt a divatot nem belső szükség hozta létre, hanem a képelőállítás teknikájának igen könnyűvé és olcsóvá lett a módja. Immár nem fa-, réz- és acélmetszetek, hanem cinkofotografiák és heliogravűrök és eféle mekánikus másolatok. De meg kell nézni e csinos és tetszetős illusztrációkat: épp úgy nem képek, mint ahogy festőink kiállításában nem látunk igazán képeket. Ötletek, impressziók és legfőképpen úgynevezett hangulatok, amit nem is lehet megmondani, hogy micsoda: sejtelem, borulat, köd, szóval valami, aminek se formája, se eleje, se vége, se közepe; valami megfoghatatlan, valami általános. Az egyéniség beolvadása a közbe. Sokkal természetesebb és jellemzőbb, mert benső lényök azonosságán fekszik, amikor a modern poéták művét megzenésítik. A zenét is csak sejtelemmel lehet magábavenni. De a modern megzenésítés is olyan, hogy egyszer a muzsika a fő, egyszer a textus. Egyszer ez homályosítja el azt, egyszer amaz homályosítja le ezt. Programmzene. A zenét a szövegből véljük megérteni, mert ha nem képzelünk hozzá hajnalhasadást, erdőzúgást, égiháborút (ami csatazaj, vagy korcsmai verekedés is lehet), akkor egyáltalán nem tudjuk, hogy mit képzeljünk vagy gondoljunk, mert arkitektonikus, művészi egészet, melódiát nem kapunk. Majd ismét úgy érezzük, hogy most értjük csak a poétát, mikor az idegizgató akkordok és hangfestések zaklatnak bennünket. Pedig mind a két esetben meg vagyunk csalva. A versre nézve megcsalt bennünket a muzsika, a muzsikára nézve bolonddá tett a vers. Ez is a tehetség elégtelenségének a raffinériája, még pedig két szövetkezett elégtelenségé: a muzsikusé és a nyelvművészé. Egyik sem tudja gyakorolni a maga hatását, hát ketten gyakorolnak egy harmadikat: a hangulatot. Ez a szó, mint művészeti műkifejezés a németből jött hozzánk. Mert Stimme hang, hat Stimmung hangulat. Pedig ich bin nicht gestimmt, annyi, mint nem vagyok jó kedvemben, vagy konkréte valaminek a kedvében. Nem vagyok adakozó kedvemben, mondja III. Rikhárd, mikor fölrúgja Hesztingszet. De már a szegény borongós Reviczky Gyulának Az élet hangulat. Ő bizony ennek a ködbe veszett lelkű világnak a poétája volt, melyben a képzetek vonalait – kontúrjait – nem lehet meglátni. Melyben nem rajzolnak, csak színt festenek, de azt is csak elmosódót, mindig szürkével erősen keverve, nehogy határozott találjon lenni.

Milyen különös, hogy a mai nagyon is számító világban, melyben a kereskedőelv dominál, a kétszer kettő, mint a pozitívság kánona ridegen uralkodik, a szórakozásban a kézzelfoghatóságokon kapunk – a művészet komolyabb mezején mindenütt a határozatlanság, az ingadozás rabjai vagyunk és az emberek az élet pozitivizmusából tömegesen menekülve a spiritizmusban, a szimbolizmusban állítják helyre értéktelen egyensúlyukat. És ez imbolygásból az az íróké és költőké, ami gyönge és erőtelenség van benne. Miért, mert a közönségüknek utána járnak, nem előtte. Ők udvarához tartoznak és nem prófétái, vagy legalább fejedelmei. Nem viszik a közönséget, hanem lantot verve kísérik erkölcsi becsípett állapotában. Nehéz is hát, de meg méltatlanság is lenne a modern poétákról szigorú bírálatot írni. Majd talán máskor több szerencsével próbálhatjuk meg.