A magyarságért

Mikor egy boldogtalan testvérünk a tollban méregpohárral fejezte be pályafutását, mely kecsegtetőn indult és szürkén végződött, a róla írt búcsúztatókban – szinte valamennyiben – keserű sorok voltak olvashatók a magyar író vigasztalan sorsáról. A tanulság mindenütt ez: ha más nemzetnek szolgált volna tehetségével, ezrek, százezrek, ha nem éppen milliók (forint vagy frank) jutalmazták volna s nem kell vala arra jutnia, amire jutott mint magyar. Egy előkelő tehetségű kollégám éppenséggel ki is dolgozta a témát e cím alatt: „Egy elzüllött élet.“ A cikk tartalma ez: a magyar társadalom nem tartja fenn íróit, mégis megharagszik reájuk, ha tehetségüket politikába, újságírásba, vagy az irodalomnak is jövedelmezőbb formáiba viszik kamatoztatni, holott másban van „tehetsége java, ebben tudna halhatatlan műveket teremteni, ha meglenne hozzá élete kényelme, nyugalma“. A magyar társadalom követelni látszik e szerint a halhatatlan műveket de nem adja meg hozzá a kényelmet, vagy csak a nyugalmat is.

Van-e e panaszokban igazság? van is, meg nincs is. Mert termettek ugyan kényelemben és nyugalomban is halhatatlan művek; de túlnyomó nagy száma a halhatatlan műveknek kényelmetlenségben, nyughatatlanságban, nyomorban és kétségbeesésben termett. Nyugalom, kényelem és halhatatlanság; pénz és babér közt semmi összefüggést nem látok. Ilyen szempontból a panasz teljesen jogosulatlan. És nincsenek-e más nemzeteknél is elzüllött nagy tehetségek és nincsenek-e nálunk olyanok, akik boldogultak? És más nemzeteknél azok-e mindig a leghalhatatlanabbak, akiket közönségük kegyével és kincseivel elárasztott és nem lehetne-e nálunk Petőfi, aki halhatatlanságát sanyarú sorsban szerezte, művei után ma szerencsés anyagi körülmények közt elő ember? És nem hagyott-e Arany János, a halhatatlan, vagyont az örököseire?

Meg vagyok győződve, hogy nálunk minden szakasztott azon mód megy és fejlődik, mint bárhol a világon, t. i. a viszonyok törvényei szerint. Amit negyven millió francia tesz, azt teszi aránylag a tíz millió magyar. Egybe kell vetni a számot, a helyzetet, a viszonyokat s ha levonjuk az eredményt, azt hiszem, éppenséggel nem utolsó helyen állunk mi magyarok Európában. Ebből persze nem az következik, hogy érjük is be ennyivel, hanem az, hogy nem szabad igazságtalanul gáncsolni, méltatlanságokkal bántalmazni a nemzetet s követeléseket támasztani ellene látszólagosságokkal, hanem szabad és kell a helyzetet igazságai és törvényei szerint megítélni s iparkodni kell e szerint fejleszteni s előbbre vinni. Ebben pedig két főeszköz áll rendelkezésünkre: kizárólagosabb magyar nevelést kell adnunk újabb nemzedékünknek és komolyabban kell vennünk nekünk íróknak a feladatunkat.

A szegény halottal, kiről megvan a véleményem, nem akarok már feleselni; de ha nem ismertem volna is, tudnám az életrajzokból, hogy ő is ült a szerencse tenyerén, volt kényelme is, nyugalma is, de nem tudott vele mit csinálni. Lélektani igazság, hogy semmi sem csábítja el könnyebben az embert attól a kincsétől, amelyhez nyomorúsága idején mint erkölcse foglalatjához, mint reményei összességéhez, mint élete fenntartójához és céljához ragaszkodott, egy szóval eredeti tehetségének ápolásától, mint a kényelem s a nyugalom, melyre hirtelen szert teszen. Nézzétek meg a szegény ördögöt, akinek nincs annyi módja, hogy nyomorult kedvesét, aki osztozik vele nélkülözéseiben, feleségül vegye: amint örökség vagy a szerencse kereke által gazdagságra jut, hű kedvesét szereti leghamarább elhagyni s nem magához, hanem módjához keres illőbb feleséget. Ritka kivétel, aki másképpen cselekszik. Az emberi természetben rejlik az. Irígylitek a franciákat, amiért íróikat – már mint néhányát – elhalmozzák kényelemmel és nyugalommal; de a legelőkelőbb francia újságok egyike irígyli tőlünk Berczik Árpád romlatlan tollát, amiért nem robotol egy blazírt publikumnak, mint az elhalmozott francia írók, akik pedig nálunk is keresettebbek, mint Berczik. A fiatal írónak vannak rendszerint ideáljai. Kevés akad olyan, aki ideáljainak meghódítva, magához rántsa a közönséget. A nagyobb rész olyan, hogy maga szalad a közönség után kegyét, tetszését keresve. Aki ezek közül szerencsés, az tesz szert legelőbb nyugalomra és kényelemre irodalmi munkassága után. Halhatatlanságra ritkán. Életet, ha megszűnt írni, nem művei, hanem az irodalomtörténet ad neki halála után. A közönség pártolásának ritkán van tehát köze egy-egy halhatatlan munkához. Az ember magában hordozza fejlődése törvényeit. Az élet rendes eseményei, adományai és csapásai: szegénység, gazdagság, boldogság, boldogtalanság, öröm és gyász, nyugalom és zaklatottság ellenkező eredményeket szülnek más-más egyéneknél. Egyet tönkre tesz a felkapottság, egyből a névtelenség csikarja ki a halhatatlan művet. Egyet termékennyé a nyomorúság, némává a bőség. Egyéniségünkben rejlik a sorsunk. Az anyagi jólét is relatív fogalom. Ami egynek elég, az másnak csak étvágygerjesztő. Ami ezt munkára serkenti, az mást tétlenségre csábít. Szűnjetek meg tehát a közönséget zaklatni a pártfogás hiányának panaszával. Ugyis hasztalan, mert a közönség nem egy ember, akit megszorítani és megzsarolni lehet. Senki nem veszi panasztok magára, csak terhére vagytok vele olvasóitoknak. Ebben a panaszban mindig rejlik valami a gondolatból, melyet ide írok: sajnálom, mintha ezt mondanátok: sajnálom, hogy magyarnak születtem. Ha német volnék, angol vagy francia, dúsgazdag ember volnék tollam után.

Nos, meglehet, az volnál, meglehet, nem volnál. Sehol sem szaladgálnak tömegesen a dúsgazdag írók s mondásod legvalószínűbben egy tetszelgős önámítás vagy egy sértő kifakadás nemzeted iránt. Csak egy bizonyos, hogy magyar, író és ezzel elégedetlen vagy. Tőled függ, hogy vagy az egyikről vagy a másikról, elégedetlenséged kettős forrásáról lemondj: Vagy nem tőled függ? Büszke vagy magyarságodra? Akkor viseld panasz nélkül következményeit. Szereted múzsádat? Akkor becsüld meg, öleld krajcáros kifakadások nélkül, ne hányd szemére, hogy elégséges hozomány nélkül esküdtél vele össze.

És én nem is hiszem, hogy a közönség nagyobb pártfogása s az írók fényesebb anyagi helyzete egyenes arányban állana az irodalom tartalmasabb fejlődésével. Én az ellenkezőt hiszem, azt, hogy egészben a nagyobb irodalmi forgalom beiszapolja, sikérebbé teszi az irodalmi vizek medreit s még a nagyobb tehetséget is a halhatatlanság szolgálatától elcsábítani képes a napi ízlés, a mulandóság szolgálatára. Igaz, hogy a modern életnek nagyobb szüksége van már a nagyobb forgalomra, mint a nagyobb mélységre, épp úgy, mint ahogy el lehet az iparművészet kézi remekei nélkül, de nem lehet el többet a gyárak tömeges termelése nélkül. A nagyobb mélység szolgálatára megvan a multak öröksége, a nagyobb részt nyugalom és kényelem nélkül termelt remekek.

Nagy fogalomra, mindig nagyobbodóra szüksége van tehát az irodalomnak, a nemzetnek, ha előre menni akar; de nem éppen a magyar író-világnak, mely kétségkívül van olyan helyzetben, hogy emiatt se elzüllenie, se szép feladatait kudarctól féltenie nem kell.

Én sohasem láttam statisztikai számítást arról, hogy egy nemzet intelligenciájának hány százaléka esik az irodalom pártolóira; de meg vagyok győződve, hogy aránylag mi is állunk úgy, hogy az európai középszámítás alá nem esünk. Hogy ez az írók szükségletét vagy éppen vágyait nem mindig elégíti ki, az természetes, mert minden író egy ember és egy egész ember szükségleteit és vágyait hordozza magában, akár tíz millió embernek ír, akár ötvennek; akár Párisnak, akár Budapestnek; akár a francia városoknak, akár a magyaroknak. És Magyarországon van még egy, ami másutt sokkal kevésbé van meg. Itt az író ember, ha némileg komoly és megbízható, könnyebben jut álláshoz, mint bárki és bárhol. A színház, akadémia, a múzeum s hasonló nyilvános intézetek, hol szerény, hol jobb állásokkal kínálkoznak; a zsurnalisztika tűrhető kenyeret ád: a magánintézetek, még pénzvállalatok is nem ritkán szívesen fogadják az írót; a képviselőházba könnyen küldi a választó a toll embereit, kiket a pártok is szívesen látnak. Egy komoly író gyorsan jut oly jövedelemhez Magyarországon, mely száz, sőt kétszázezer koronányi tőke kamatainak felel meg. Mivel szerezte? Irói voltával. Néha érdeme, néha kvalifikációja sincsen egyéb, mint hogy jó verseket ír, jó novellákat, színdarabot s a többi. Megélni egy szóval meglehet a magyar írónak. Ha nincs más vágya, mint hogy egy csendes, tisztességes, becsületes kényelmű otthonban nyugalmat találjon halhatatlan munkák írására: erre van mód bőven Magyarországon.

Aki itt se kényelmet és nyugalmat nem talál, se halhatatlan munkát nem ír, az ennek maga az oka, oka nem a magyar nemzet. Egyet tanuljon meg minden magyar író idejekorán: se megélni, se meggazdagodni ne múzsája után akarjon. Kedvét, örömét, pihenőjét, gyönyörűségét, édes izgalmát keresse a vele való foglalatosságban, ne kenyerét, borát és pecsenyéjét. Pattanjon fel Pegázusára, ha megszállja egy útnak a vágya a csillagok közé, de ne fogja a nemes szárnyas lovat az ekéje elé, sőt még csak az akadémiákba se istállózza be, mert ott meg a más ekéjét kell húznia. Igy megeshetik, hogy tolla bizonyos gazdagsággal árasztja el gazdáját; de bizonyos, hogy eképpen úrrá teszi őt egy tisztességes és nemes értelemben Magyarország; és egyesek így sem fogják a katasztrófát elkerülni, melynek tényezői a lényükben vannak. Az irodalom pedig így fog legfüggetlenebbül, legáldásosabban, legbecsesebben fejlődni s a két faktor: irodalom és közönség eképpen fogja legüdvösebben hatását egymásra gyakorolni. Egyik se lesz a másiknak se zsarnoka, se rabszolgája.