A magyarságért

Katona Józsefet semmi sem kárpótolhatja azért, amit az élet tőle megtagadott. De amíg írni és olvasni fognak magyarul, irígyelni is fogják tőle, hogy róla és művéről Gyulai Pál könyvet írt. Katona vérző sorsa volt, hogy korából kimagasló tehetségét nem látták meg. Koszorúját senki sem tépte meg, mert részben elfogult, részben korlátolt szemű korának nem volt számára koszorúja. Azóta egyesek tettek lábaihoz babérleveleket. Gyulai font csak teljes koszorút halhatatlan halántékai körül.

A babonás hit egy nemével hirdetik Magyarországon már évtizedek óta, nem hogy minden drámáink sorában Bánk bán áll első helyen, hanem hogy e mű drámai remek, amely a nagy brit költő művei után a világirodalomban is az elsők között kér helyet. Én is e hitben nőttem fel s gyermekes áhítattal, majd betéve tanultam meg a művet, mielőtt megértettem volna. Később, érettebb ésszel, iskolázott elmével nézvén előadásait, olvasván szövegét, hézag támadt hitem és benyomásaim között. Kétkedővé lettem s körülnézve úgy találtam, hogy igen sok hallgatag társam van a kétkedésben. A nagy véleményben, mely Bánk bánról dogmaképpen száll nemzedékről nemzedékre, azt kezdtem belátni, több része van a nemzeti hiúságnak, mint a meggyőződésnek. Azért minden kétkedő társamnak melegen ajánlom Gyulai Pál könyvét. Ez a könyv meg fogja rá tanítani, hogy a hit, melyben Bánk bánra nézve fölnevelkedett, nem tárgy és ok nélküli babonaság. Katona nagy, a legnagyobbak társaságába illő nagyság és műve méltán büszkesége nemzetének. E tételnek bizonyítására Gyulai éppen oly lelkesedéssel indult meg, mint amily sikerrel éri benne célját. Egy becses munka érdemeit, szépségeit, jelességeit több élességével az elmének, szeretetével a szépnek és gondjával a szeretetnek szemen szedni alig lehet. Nincs mű a magyar irodalomban, amely ily kritikai készséggel, ily lelkiismeretes alapossággal vizsgáltatott, boncoltatott, elemeire szétszedetett s imét egész formájába vissza- és összeillesztetett volna. Mint az órás a művet szétszedi, hogy összességében és részeiben egyaránt megítélhesse: így bánt Gyulai Bánk bánnal. Találékonyság, szellem és kritikai elme dolgoznak benne két kézre. Aki valaha Bánk bánnal foglalkozott, akár hogy feldolgozza, akár hogy valamely feldolgozott Bánkot kritizáljon: mind kirukkol Gyulai könyvében szolgálatot tenni Katona dicsőségének. Katona és Gyulai karöltve halhatatlanná tesznek a magyar irodalomban honi és idegen neveket, amiért valamiképp e tárggyal tulajdonosaik foglalkoztak. Egy szép és becses monográfia e könyv, szép és becses szolgálatot téve a nemzetnek s irodalmának egy kérdésben, amely e szolgálatra rá van szorulva.

Mert Katona nagyságáról, Bánk bán becséről meggyőző képet rajzol ugyan eléd Gyulai, de könyv, még Gyulaié is, el nem enyészti a nagy tényt, hogy a mű maga nem oly hódítóképes, mint egy jelentékeny esztétikus, kezében e művel.

Engem évek óta nyugtalanít Bánk bán kérdése, mert igen nagy fogékonyságom mellett is színpadi művek iránt, azt kell mindig tapasztalnom, hogy Bánk bánnak második és ötödik felvonásán kívül minden része engemet hidegen hagy. A békétlenek jelenete vonzó és érdekes, Bánk katasztrófája megrázó és tragikus, előzményei azonban nem érdekesek, szépségeik, becses tulajdonságaik mellett is fárasztók.

Gyulai érdekesen hordja össze az okokat, amelyek Bánk irodalmi és színpadi sikerének útjában álltak keletkezése idején. Ma ő a teljes sikert föltételezi. Én magamra nézve tagadom s csak részben ismerem el. Természetes tehát, hogy Gyulai e kérdésre sem terjeszkedett ki és természetes, ha viszont engem ez izgat, hogy erre is iparkodom felelni, amennyiben egy rövid tárca keretében képes vagyok rá.

Annak keresem okait, hogy miért a tragédia, amelynek becséről Gyulai könyvet ír, anélkül, hogy még ki is merítené benne minden tényezőit, rám csak csonka hatással van? Okait keresem, hogy e mű fejleményei, története, jeleneteinek egymásutánja és akciója, cselekvényének peripeciái nem érdekesek, nem feszítők, nem melegítők, nem bírnak más nagy tragédiák ama lebilincselő érdekével, mely a nézőt megragadja, magával sodorja, fokozatosan emelkedő izgalomban tartja egész odáig, ahol a tragikus katasztrófa erejével ismét helyreállítja nézőjének megbomlott erkölcsi egyensúlyát.

Meglehet, magam állok e véleményemmel, hogy Bánk tragédiája csak részben érdekes, mint színpadi akció; de ha éveken át kénytelen vagyok érezni ezt, érdemes okait keresnem a darabban is. Ez okok közül azt hiszem főhelyen áll az, hogy a darab külső meséje, története tényleges következményei belső tartalmának, szegényesek, jelentéktelenek és mellékutakon folynak, nem a tragédia főmedrében. Nem csodálatos-e az, hogy Bánk Katona drámájában, kivéve a II. felvonást és a IV.-nek egy jelenetét, folyton csak magával küzködik, híreket, impressziókat vesz mellékszemélyektől? Nem csodálatos-e, hogy a drámai ellenőrökkel személyes érintkezésbe nem jő, saját föltevései, sejtelmei, gyanui azok, amelyekkel perelni kénytelen, ha Izidóra, vagy Biberach, vagy más mellékes szereplő valamely hírt nem ád neki? Nem csodálatos-e, hogy a rajta esendő gyalázat veszélye, tényezői, komoly gyanuja is közelébe sem férhet; ő se hozzá nem tehet, se belőle el nem vehet, – alig támad e veszély, már meg is esik rajta a sérelem? Nem csodálatos-e, hogy hozzá méltó ellenfelével az egész darabon át csak egyszer találkozik, vele csak egyszer száll szemtül szembe, akkor, mikor meg is öli? Bánk sorsa Melinda katasztrófájáig nyughatatlanságot kelt; de a megdöbbenés, a félelem tragikus érzéseinek elüljárása nélkül jutunk el a jelenethez, amelyben Melinda térden fekszik férje előtt.

Azt hiszem, e kifogásokat úgy lehet formulázni, hogy Bánk bán fényesen van koncipiálva, fényesen van tragikus alaknak rajzolva is, de hatás nélkül van megkomponálva. Koncepciójának hatalmas volta magyarázza meg tragikus bukásának megindító erejét; tévesztett kompozíciója azt, hogy első részei nem teszik meg a Katona zsenijéhez méltó hatást.

Gyulai Pál könyvének egyik legszebb lapja az, amelyen Bánk tragikumának elemeit sorolja el. „Ime Bánk tragikuma, úgymond, ki önbíráskodva nemcsak a társadalmi rend ellen támadt fel, hanem önmagának erkölcsi létalapja ellen is. Midőn meggyalázott becsületeért bosszút áll, egyszersmind meggyalázza mindazt, min becsülete megnyugszik, méltóságát, hitét, politikai elveit, büszkeségét. A nádorból törvénytapodó, a király kegyeltjéből felségsértő, az alkotmányos férfiúból forradalmár, lovagból nőgyilkos, a büszke úrból megalázott szerencsétlen lesz. Külső és belsőképp egyaránt bukik.“

Ime, az éles kutató elme, amely Katona bánkjának összetett jellemét alkotó elemeire bontotta, most azt mutatja meg, hogy a tragikus bukásban mindez alkatelemek is derékon törtek. A halottnak nemcsak szíve repedt meg, hanem keze is eltört, lába is eltört, agyveleje is szétloccsant, minden porcikája külön is összezúzódott. Egyet persze nélkülözök Gyulainak e szellemes lajstromában: Melindát, Bánk véghetetlen szerelmét és ez téteti velem a kérdést: az-e valójában Bánk tragikumának kimerítése, amit Gyulaitól kapunk? És az a megrázó, az a szívhasító jajgatás, melybe a nagy úr Melinda holtteste felett kezd, melyiket siratja az itt felsorolt veszteségek közül, melyek közt Melinda csak a meggyalázott becsület örve alatt juthat egy kis helyhez?

E hős fegyverei kétségkívül e hős jellemének alkatrészei. Hogy e részek a harcból, melybe a hős indul, több-kevesebb veszteség nélkül nem jönnek vissza, az bizonyos; de hogy a tragikum mind e jellemvonások gyászos kudarca legyen, ez előfordulhat, de nem szükségképpeni és nem is kriteriona a tragikumnak. – Ez benyomásom szerint nem is éppen Bánk tragikuma, bár tagadhatatlanul sorsa; de mindez megtörténhetik valakin, aki azonban más tanulságokat vonhat le magának az eseményekből s nem lesz tragikus alakká, nem lesz megalázott szerencsétlenné, hanem esetleg Endre trónjára ül és uralkodni fog. Miért nem történhetik meg Bánk bánon: ez a Bánk tragikuma.

A tragikumot nem szükség érteni ahhoz, hogy érezni, hatását befogadni képesek legyünk. Ez a hatás pedig mindig ugyanaz: ha gonosztevő a hős, ha rokonszenves irányban támad fel: a tragikum a kizökkentett erkölcsi egyensúlyt állítja szívünkben helyre. Ha tehát e végső hatása mindig ugyanaz, akkor kell lényege számára valamely egységnek is léteznie, kell egy formulát találni, mely a fogalmat minden körülmények közt fedezi, formulát, amely fedezi Bánk, Lear és III. Richárd tragikumának fogalmát egyaránt. Sok jeles elme e formulát a tragikai bűn vagy bűnhödés és bukás kifejezéseiben találja meg. E meghatározás engemet azonban nyugtalanít. Én azt hiszem, az emberi küzdelem e problémáját nem lehet ilyen matematikai egyenletté redukálnunk. Ha mégis tesszük, akkor a legkevesebb, amit kívánnunk kell az, hogy az egyenlet két része egymást minden külön esetben fedezze, a bűn és büntetés egymásnak megfeleljen, hogy a büntetés helyes arányban legyen a bűnnel. De így áll-e a dolog? A kívánatos vég a csata zajában-e az, amit a szörnyeteg III. Rikhárd büntetésképpen érdemel, holott Lear király nem szenved, nem tűr kevesebbet, szánalmas halállal hal meg, király is volt és se vér nem tapadt kezére, se semmi szándék is olyan, amit Rikhárd tömegesen elkövetett?

Igen, bukás a tragikum, de korántsem egy „drámai bűnért“, vagy vétségért, melyet a hős elkövet, hanem az illetőnek egész mivoltáért. Előttem soha semmi sem definiálta jobban a tragikumot, mint a népies mondás, melyet nem ritkán hallunk gyermekek ravatala mellett: Nagyon is jó volt, nagyon is okos volt, nem e világra való volt: magához vette az Isten.

A szuperlatívus a tragikum. A tragikum a nagy szóban rejlik. Nagy jóság, nagy szépség, nagy érzés, nagy akarat, nagy gonoszság, külön-külön, vagy csoportosan egy alakban nagy események s nagy indulatok színjátékában, harcban az élet lehetőségeivel; egy rendkívüli hős kénytelen megsemmisülése önnön rendkívüli tulajdonságai által drámai akcióban: ez a tragikum. A rendkívüli mint áldozata a rendesnek. A nagy, amely jogaihoz nem juthat abban a világban, amelybe tétetett. Ez a tragikum. Bánk bán tragikuma, amely megsemmisülésre viszi őt: az ő nagy szíve, nagy szerelme, becsülete, hűsége, idealizmusa abban a szívtelen és önző, fajtalan és becstelen, tolvaj és haszonleső világban, mely a kisebbekből összeesküvőket csinál, ő belőle pedig tragikai hőst.

Ebbeli fölfogásomból következik, hogy Gertrudis királyné ártatlanságára a Melinda elleni merényletben nem fektetek oly nagy súlyt, mint Gyulai s amit fektetek, más szempontból teszem. Gyulai azt hiszi, Bánk bán tragikuma feltételezi Gertrudis ártatlanságát, vagyis az ártatlanság nélkül Bánk tragikuma elesik, vagy legalább is hiányos.

Ez előttem elfogadhatlannak látszik. Sőt Gertrudis ártatlanságával nem is vagyok olyan nagyra. Nem mintha azt állítanám, hogy a királyné mégis tényleg kezére játszott Ottónak, hanem mert minden kétséget kizár, hogy Gertrudis ha nem is erkölcsi szerzője, de erkölcsi oka Melinda esetének. Ő a nap ez udvar csillagrendszerében. Ő belőle származik minden törvény, amely ott uralkodik. Az ő súlya, tekintélye, erkölcse, akarása, nem-akarása tesz lehetővé, vagy lehetetlenné mindent. Ha nem öccse követi el a gazságot, a tett árnyéka még akkor is visszaesik őreá. Ottó itt alig több, mint egy tulajdonsága a királynénak, melyet külön személy képvisel, de melyért a felelősség őreá esik vissza. Hogy a költő a királynét személy szerint kimentette az alkalomcsinálás cudarságából, az véghetetlen erkölcsi finomságára, erejének ritka érzetére mutat (nem szorult rá!); de merném az állítást kockáztatni, hogy nem Bánkra való tekintettel cselekedte. Királynéja díszét mentette meg, darabja fényét emelte és hőse méltó ellenfelét óvta meg ezzel műve számára. Ha részesévé teszi Gertrudist a merényletnek, csak egy aljassággal rontotta volna meg azt az alakot, amely úgy, ahogy most van s ahogy Gyulai kitárja, Katona halhatatlanságának része. Terhelve amaz ocsmánysággal, foltot ejtene a királyné Katona művén is. De Bánk tragikuma nem csökkenne, az ugyanez maradna, mert ha Gertrudis nem dobta is Melindát sajátkezűleg fajtalan öccse karjai közé: a bujaság amaz üvegházát, amelybe átültetve Melindának el kellett hervadnia, a királyné építette. Ami történt, az ő bűne, csak ő tehette volna, hogy ne történjék…

De nem feleselek tovább. Ez az újságíró tragikuma. Mohón élvezi egy becses könyv száz lapjának kilencvenkilencét és a sátán arra ösztökéli, hogy a századik lappal feleseljen, mikor nyilvánosan beszél a könyvről.