A magyarságért

Mint egy nagy üstökös – mondták akkor – jelent meg a magyar irodalom egén Madách a maga korszakos munkájával. Az Ember Tragédiájával. Ma a merényletek korában közérdekűbb, ha azt mondjuk, hogy mint egy merénylő bombája röpült a tömegbe. Arany János, kinek ítéletétől a szerző függővé tette műve sorsát, Arany, ellensége a nagy szavaknak, ezeket írta róla: „Az Ember Tragédiája úgy koncepcióban, mint kompozícióban igen jeles mű, irodalmunk legjelesebb termékei közt foglalhat helyet… fogadja leghőbb köszönetemet a gyönyörért, melyet nekem műve által okozott, a fényért, melyet költészetünkre deríteni hivatva van.“

Miből áll vajjon ez a fény, melyet egy mű valamely irodalomra derít? Abból-e, hogy e nagy idő alatt három szerény kiadást ért? Abból-e, hogy megjelenésekor hivatott és nem hivatott kommentátorok megrohanták, megvizsgálták, kideríteni iparkodtak, hasonlít-e valamihez és mihez? Goethe Faustjának van-e és mi része születésében? Abból-e végre, hogy amióta újdonsági ingere megszűnt, esztétikusaink és kommentátoraink ízlése izgatva, kíváncsisága vonzva, ítélete próbára téve nincsen általa?

A korán elhunyt nagyság születésnapjának ötvenedik fordulója volt 1873 január 21.-én. Mily pompás alkalom összes műveinek kiadására, ragyogásának fölélesztésére: hadd gyakorolja fényderítő hatását költészetünkre.

Azonban erre se akkor, se később senki sem gondolt. Madách fényének hatását nem látom. Iróink, kritikusaink, politikusaink, műkedvelőink mind tele vannak idézetekkel, hivatkozásokkal. Heinet, Goethét, Horáciust, Schillert, még Shakespearet is, de ezt csak németül, – borúra-derűre idézik másokkal egyetemben; úgy látszik azonban, hogy valamennyit inkább csak mások idézeteiből, mint idézni valót ismerik, hasonlóan ama zsidó gavallérhoz, aki esztétikai műveltségének nagy öntudatával ült a színházban s mikor a színpadon marquis Posa a kegyetlen Fülöp lábaihoz veté magát, fölkiáltván: „Sir, geben Sie Gedankenfreiheit“ (Sir, adjon gondolatszabadságot) – megvetéssel dűlt székében hátra: „Alte Geschicht!“ – Nem új! mondá. Mert ezt a mondatot és még száz mást Schillerből rég betéve tudott, anélkül, hogy valaha Don Karlost olvasta volna. A németek és a franciák mulattató formában szemen szedték nagy írók mondásait, s értéküket így aprópénzre váltva legalább részben forgalomba hozták Madách szentenciái alusznak békén, mert csak olyanok idézhetnék, akik művét szorgalmasan olvasnák. Szikrái gyakorlati használat végett nincsenek kiszedve. Idézeteket Madáchból nem is hall, nem is olvas az ember.

A népszerű és nem népszerű felolvasások divatja se volt sohasem virágzóbb mint most. Akad-e a sok felolvasó közt egy is, aki egy kis villanyos kiállítást rendezne Madách fényének fókuszából, egy kis kultusz tárgyává iparkodnék tenni a kincset, melyhez oly váratlan örökségképpen jutottunk egy negyed századdal ezelőtt?

Mindenki az érdeklődés divatos tárgyai után kapkod, mintha nem bíznék a saját képességeiben s hatását tisztán tárgyától várja. Ha így múlik el még egyszer 25 év, Beőthynek, aki már annyi jeles írót felfedezett, öregségében kell felfedezni s újra világra hozni Madáchot…

Pedig mily érdekes, mily feszítő tárgya a kutatásnak, a magyarázatoknak, a méltatásnak, filozófiai, széptani, etikai fejtegetéseknek! És szinte világos, hogy enélkül, ily közvetítő munka nélkül sokáig hiába kell várni a fényre, melyet e mű költészetünkre deríteni Arany szavai szerint hivatva van. Avagy fény alatt azt kell-e értenünk, hogy alkalomadtán dicsekedhetünk vele, hogy van egy mű irodalmunkban, melyet ugyan kevesen és ritkán olvasnak, melyről egészben fele annyit sem beszélnek, mint híres külföldi remekekről, de amelynek összehasonlítását például Fausttal a legélvezetesebb szellemi és lelki foglalkozások közé lehet sorolni s melyet összehasonlítani vele érdemes is, lehet is abbeli minden aggály nélkül, hogy becse megcsökken. Mert Faust csak annyival különb, amennyivel Goethe maga és pályája különb Madáchnál; de az Ember Tragédiájának eredetisége, önálló becse az összehasonlítás által csak nyer, a két mű mindenik gyarapodva, erősödve hagyja el az összehasonlító kritika tüzét. Mentül felületesebben foglalkozunk a két művel, annál nagyobb a hajlandóság bennünk a kettőt azonosnak, az egyiket eredetinek, a másikat ez által inspiráltnak – ha nem éppen másolatnak venni, de mentül tüzetesebben, mentül behatóbban vizsgáljuk egyiket a másikon, annál fényesebben revelálódik előttünk mindeniknek eredetisége, még találkozó, érintkező pontjaikban is, mert az élesebb szem hamar ki fogja találni, hogy csak azokról lehet szó.

Példányom, amelyből én a napokban újra meg újra elolvastam Az Ember Tragédiáját, 1863-ból a második kiadásból való, tehát 20 éves. Én magam akkor, mikor vettem, azaz megjelenésekor szintén éppen 20 éves voltam. Emlékezem, mily mohón olvastam, emlékezem, mennyire el voltam telve dicsőséggel, emlékezem – s ha nem emlékezném, meggyőznének róla az olvasás közt megjelölt ama helyek, melyek akkor nagyobb hatást tettek rám, – de emlékezem, hogy mennyire – nem értettem meg azt, amit nem szűntem meg olvasni és másoknak is felolvasni. Szerencséje Goethének, hogy már nem élt. Én ugyan nem hittem volna neki, hogy nem ebből írta Faustját. Minthogy azonban a dolog, ha ilyesmiről szó lehetett, csak megfordítva eshetett volna meg, beértem azzal, hogy mint mások, nálamnál okosabbak és idősebbek, én is felolvadjak a „magyar Faust“ dicsőségében.

Azután jöttek más dicsőségek, más érdekek s húsz esztendőbe került, míg ismét visszatértem a régi tárgyra.

Istenem, ugyan az én kétszer 20 esztendőm nem csak parabola-e? Nem volt-e az egész magyar közönség egy 20 éves ifjú, aki duskált a hirtelen jött dicsőségben, élvezte azt és nem a szellemet, amely reáborította a fényt? És nincs-e okom hinni, hogy e közönség egy bizonyos értelemben még ma is húsz esztendős? És hogy sokkal lassabban és sokkal későbben is, mint én, üti meg a 40-et? A nemzetek s a közönségek nem érnek s öregesznek meg oly gyorsan, mint az egyedek. E szerint a közönségre nézve még nincs itt a Madách-olvasás második korszaka, ha csak kettejökre, tudniillik Madáchra és a közönségre bízzuk a dolgot.

Szerencsére azonban e kettő közt van egy harmadik: az irodalom. Ahhoz fordulok. Nem veszik észre az Akadémián s a Kisfaludy-társaságon s a Petőfi nevéről nevezett egyesületben is, hogy most író nemzedékünket nem érdekli vagy nem eléggé maga az irodalom felhalmozott anyaga? Szakmányos ismertetések és kritikák időnkbeli mulandó művekről: ezt produkálják azok, akik esztétikával foglalkoznak. A magyar halhatatlan írók halhatatlansága igen szomorú halhatatlanság. Tanító könyvekben emlegetik őket iskolás fiúknak: ennyi az egész. A nagyokat, a felnőtt embereket francia, német, olasz s más nagyságok tündöklésével foglalkoztatják. Vörösmarty, Arany, Petőfi, Madách remekeinek közvetítésére, méltatására, alkotó törvényeik kikutatására, szellemök forgalomba hozására – nincsen magyar széptani litteratura.

Egy-egy életrajz megiratva s azután fennhéjázással agyonkritizálva: semmi több. Egy kutató szellemnek az Ember Tragédiája valóságos kincsesbánya. Nem egy, hanem három érdekes könyvet írhat róla, anélkül, hogy távolról kimerítené, s háromszor érdekesebbé tett vele egy könyvet, melynek becsét s nemcsak érdekességét fokozta.

Madách egyike volt a legérdekesebb jellemeknek, könyve a legbecsesebb tíz könyve közt foglal helyet a magyar litteraturának; az író már-már húsz éve halott és a közönség s az irodalom birtokában a nagy mű három sovány kiadásának, híjjával van Madách többi műveinek! Pedig ki az, aki csak egyszer is olvasta az Ember Tragédiáját és izgató vágyat ne érezne legalább bepillantani ez írói szellem egyéb fogantatásaiba?

És azt hiszitek, ebben az irodalom nem bűnös? Csak az bűnös. A közönség s irodalma közt is folyton foly egy birok, egy küzdés, az irodalom vezérei intézik a csatákat. A közönségnek az írói tábor által elszakasztott minden jó diszpozíciója egy-egy csatavesztés; minden jól felhasznált pillanat és alkalom egyben egy-egy nyert csata. A közönségnek van joga feledni és hálátlannak lenni, ha tud, ha az irodalom engedi.

Madách elhanyagolása vétek és kár egyaránt. Ki fog először síkra szállani, hogy megengesztelje a vétket s pótolni iparkodjék a kárt? Az első hivatottat üdvözölni fogom, mint aki folyamatba teszi az elektromos áramlatot abban a rendkívüli battériában, amely „hivatva van fényt deríteni költészetünkre.“

Ha azonban az irodalmi szcenírozók megfeledkeztek Madáchról, bezzeg nem felejtkeztek meg a színpadi szcenírozók. Egyszerre három felől is olvassuk, hogy Molnár György, Paulay Ede és Kovács Gyula foglalkoznak, sőt tán el is készültek az Ember Tragédiájának színpadra való alakításával.

A színpad alkalmas eszköz irodalmi művek terjesztésére, népszerűsítésére. De odavaló mű-e Madách filozofikus költeménye? Én nem hiszem. Meg vagyok győződve, hogy ott mint különösség fog hatni részben, egészének értelméből ki fog vetkőzni. Számos idevágó okaimat ezúttal elfojtja a tér, melyből kifogytam. Csak azt kívánom még ide tenni, hogy ha mégis nem akar a Nemzeti Színház a kényes kisérletről letenni, nyissa meg a keblét igazán s kérje be a másik két művész átdolgozását is. Ilyen kényes dologban nagyon jól, fegyverezetten kell a porondra menni. A színpadi berendezést se ügyességgel, se tapasztalással, se fantáziával nagy földön nem győzi úgy senki, mint Molnár. S mikor egy vakmerő kísérletről van szó, melyben a vesztes végre is se nem Molnár, se nem Kovács, se nem Paulay maga, hanem igen könnyen – Madách is lehet, akkor a legagyobb óvatosság a legnagyobb becsület.