A magyarságért

Nekem itt Arany Jánosról kellene beszélnem. Elmagyaráznám honnan jött, ki volt, mit alkotott és hová ment. De ha jól megfontolom a dolgot, be kell látnom, hogy azok, akik a hallgatóság padsorait elfoglalták, legalább is tudnak annyit, ha nem többet Arany Jánosról, mint én. Mert hiszen mi itt már a végeken vagyunk. Hajdanvaló Hunyadi János gubernátor híres végvárában, Temesváron.

Gondolja-e valaki, hogy a török dúlás idejében a jeles és nagyhírű kormányzó vitézei javát a budai vár ünnepeire küldte volna táncolni és mulatni, nem pedig inkább a végekre törököt verni, dicsőséget és babért aratni?

Bizonyára úgy volt a dolog, hogy Temesvár utcáit akkor is a magyar dicsőség válogatott katonái rótták. Itt csöngött a java legényeknek a kardja, itt hangzott a szava, itt jártak-keltek azok, akik a magyar becsület legbiztosabb, legfanatikusabb, legönzetlenebb katonái voltak.

Ha pedig így volt régen, így kell a dolognak lenni ma is, amikor nem a kard, nem az ágyú hirdeti a magyar nemzet ügyét, hanem a művészet, az irodalom, a tudomány és a polgári munka.

Ez újkori fegyvernemnek legjobb, leghívebb, legfanatikusabb katonái ma is itt kell, hogy legyenek, a végeken, ahol a nagyobb erőre, a nagyobb tisztességre, az önzetlenebb, önfeláldozóbb, öntudatosabb, a nehezebb munkára van szükség. Gondolom, hogy mi, akik e munkában a cifrább, hivalkodóbb s könnyebb munkájú központon hadnagyok vagyunk, itt önök között, tisztelt temesvári magyar hazafiak, csak közlegényszámba mehetünk.

Önöknek az Arany Jánosuk, a Petőfijök, a Vörösmartyjok, a Zrinyijök, a Katonájuk úgy a zsebökben van, mint akármelyik művelt magyarnak. Senki ezekről önöknek újat mondani, ezekről önöket kitanítani hivatva nincsen. Ha én mégis abban a tisztességben részesülök, hogy Arany János címén szólhatok önökhöz, óvakodni fogok, hogy olyat beszéljek, amit mások talán még jobban is tudnak, inkább az ünnepet fogom magasztalni, mely bennünket magyar hazánk e dicső pontján ma összehozott.

A katholikus anyaszentegyház, ha Isten dicsőségére templomot vagy kápolnát épít, az új hajlékot rendesen fölajánlja valamely szentnek, sőt vendégül fogad más szent vagy boldog alakokat is, hogy az épület falait képükkel földíszítse. A patrónusé marad az oltárkép.

Az idők viharában a szentek ilyetén kultusza soknemű támadásnak volt kitéve; de ez a dolog oly mélyen gyökerezik az emberi szívben, az emberek hajlandóságában, hogy soha kiirtható nem volt s ahol az egyik formájában eltörölték, visszajött diadalmasan másik formában. Tudvalevő, hogy a protestántizmus eltörölte a szentek vallási tiszteletét. Templomaiban nem is találjuk képeiket, szobraikat; de aki valaha megfordult a londoni óriási szent Pál gyönyörű templomában, benépesítve találja falait, sarkait és fülkéit szobrokkal, domborművekkel és képes ábrázolatokkal.

Nem a vallás, de a nemzet szentjei ezek, igaz hívei és nagy hazafiak, érdemes alakjai az angol históriának. De van-e ebben különbség? Nem szükséges a kanonizáció ahhoz, hogy valaki igazi szent legyen. A kath. egyház szentjei az emberiség hősei, a szentpálbeli szentek egy nemzetéi.

És nem igaz-e, hogy szívünkhöz nemcsak a legdicsőbb szentek állnak közel, hanem az anyaszentegyház által nem kanonizált ama szentek is, akik a magunk históriájából, a mi fajunkból kerültek, közvetlen Isten közelébe, hogy szószólóink, pártfogóink legyenek.

Pár évvel ezelőtt Oberammergauban jártam, a híres passziójáték megtekintésére. Onnan kirándultam egy pár helyre, hogy megnézzem a boldogtalan II. Lajos bajor király által épített fantasztikus várkastélyokat, melyekben kép, szobor, műipar és építő művészet dolgában tömérdek kincs van fölhalmozva.

Az egyik ily kastélyban a néhai királynak van egy pazar fénnyel, aranyos ragyogvánnyal díszített trónterme, egyik végében magas állványon a trónnal. A trónfeletti széles falon pedig az összes európai dinasztiákból eredt szentek arcképe van, aranyos mezőn életnagyságban.

Hogy dobogott, hogy ujjongot az én szívem, amikor itt konstatáltam, hogy e tekintetben sem ült dicsőbb dinasztia Európa trónján, mint az Árpádoké, akik a maguk lelki gazdagságából négy szentet ajándékoztak a kath. egyháznak.

Egy másik dinasztia se többet kettőnél, sok egyet se, a mi vérünk négyet: szent István, szent László, szent Imre és thüringiai szent Erzsébetet. Ott ragyog képük a bajor király káprázatos tróntermének a falán és hirdeti fajunk dicsőségét, erényét, fényét és képességeit.

A temesvári értelmiség vezérelemei kápolnát építenek a nemzeti irodalom kultuszának. Ezt a kápolnát földíszítik a nemzeti irodalmi kultusz egyik legnagyobb alakjának a nevével és képével, melyet úgyszólván a kápolna oltárképévé avatnak.

A nemzeti térítés nagy művének valósággal egy stádiumát jelezi ez az esemény itt a Délvidéken, melyet egy nagy nemzeti szerencsétlenség kikapcsolt a magyar géniusz uralma alól és mely most lelkes férfiak vezetésével azt lehet mondani visszatér apái hitére, a magyar nemzeti kultúra szent árnyékába.

Ennek a nagy eseménynek, e nemzeti hitújításnak külső kifejezője ez a mai ünnep. Védőszentjéül, pátronusául a mozgalom magának Arany János vonzó és megható alakját választotta.

Ebben a választásban valóságos inspiráció vezette: nem a Szózat költőjét választotta, aki félkezében a régi dicsőség káprázataival, félkezében a nagyszerű halál iszonyatos rémével rázta meg a nemzetet, hogy álmából ébredjen, tettre serkenjen és az élethez való jogáért síkra szálljon az újkor küzdő fegyvereivel.

Nem is az egünkön pörkölő hévvel sistergő meteorként elsuhant Tirteuszt, a szilaj csaták izzó dalnokát, a szabadság halált kereső hősét szemelte ki magának, aki szent őrületében a napsugárból font magának ostort, hogy megkorbácsolja vele a világot; hanem választotta a világ legszerényebb zseníjét, a méla költőt, az objektív lirikust, aki nyugalmas, mint a magyar róna, szílárd, mint a nap a zeniten, mély és magas, mint a kék levegő a zeniten álló nap s az alföldi róna közt és épp oly tiszta, átlátszó és világos, mint ez a levegő; aki bölcs, mint egy pátriárka s aki naív, mint egy gyermek; aki gondolkozásában és képzeletében épp oly merész és egyenes vonalú, mint a sas röpte, egyéniségében pedig oly igénytelen és félénk, mint a bokorban búvó kis madár; aki zavartalan szeretetet, tiszta gyönyört kínál, azzal vonz, azzal hódít és azzal köt magához.

Aki hevével senkit sem tipor le, ellenben égi adományával mindenkit felemel.

Választotta azt, aki mint az éj bús vándora, a hold úgy futotta be pályáját: csillagot hagy maga mögött, amerre jár, reszkető fényét bocsátja a sötét földre és titokzatos félhomállyá varázsolja az éjszakát, hol, amire fénye esik, kidomborodik plasztikus tökéletességgel, de nem szakad el környezetétől, hanem rejtelmesen, misztikusan beléje olvad.

Arany János halkan lép, szerényen jár, egy-két barátja bizalmas körében vidám és tréfás, nagyobb társaságban, ha ugyan belesodorja a balsors, hallgatag és borus. Kedves hangszere a gitár, amely neki beszédes, jó barátja, zsongva kíséri versei ritmusát és összeköti neki az emberi beszédet, az ő páratlanul szép, egyszerű, világos, lágy és édes magyar nyelvét a zene hullámzó ritmusával, hogy neki megfejtse a magyar prozódia titkait.

A tekintete tétovázó és szinte bizonytalan, ha az embereket nézi; de csodás erejű, átható, ha a természetbe néz, és varázstükör, ha az emberi lélekbe tekint vele. Soha magyar író mélyebben nem látott bele abba a feneketlen tengerbe, melyet emberi léleknek mondunk, mint az ő réveteg szeme.

Dalai, balladái, elbeszélő költeményei egy külön Magyarország területét népesítik be. Históriánk egy részét, a magyar népét, ha nép és história merőben kiveszne, az ő műveiből rekonstruálni tudná egy hivatott történetiró. Mert az ő versei dokumentumok. Nemcsak az ő egyénisége van bennök megörökítve, hanem a magyar népé is, és az is, hogy a magyar nép milyennek látta magát a jelenben és milyennek látta a históriáját.

Vörösmarty a festő, Arany János a szobrász a költők között. Pályafutása – az időben – a legrettentőbb és a leghálásabb volt, amivel kora a művészt csak megkínálhatja.

Látta a negyvenes évek küzdelmét, amely szatírákra hangolta szemlélő természetét; látta a 48-i époszt irtóztató katasztrófájával, mely megdermesztette a képességeit; és látta az ébredést és versenyt alkotott az alkotókkal. S mikor a király és nemzet kibékült s az életnek visszadott nemzet reménye az egekre szállt: őt az esemény alkotó erejének teljességében találta, egymagát a nagyok közül. Az akkori országos örömhöz tartozott, hogy a királyi kegy a nemzet dalnokáról sem feledkezett meg s Arany János mellére tűztek egy Szent-István-rendet. A költő megdöbbenve fogadta a nem várt kitüntetést s mikor megtudta barátaitól, hogy ezt a dolgot már el nem kerülheti, leült s megírta e sorokat:

Ma a rádium és hélium korában az elemeknek se szeri se száma. A régi világ szerényebb volt a szükségeiben, beérte három főelemmel: a tűzzel, a levegővel, a vízzel. A mi költői szentháromságunkat –, akik igaz, hogy annyiban különböznek a keresztény egyház Szentháromságától, hogy nem csak személyök szerint vannak hárman, hanem lényegökben is: ezt a mi költői szentháromságunkat én e három régi elemhez hasonlítom.

Vörösmarty, a magyar nemzet költője hasonlatos a levegő proteuszi természetéhez: mint a lehelet gyöngéd, mint a szellő játszi, mint a vihar tombol és száguld, ha az istenek haragra, indulatra indítják.

Petőfi Sándor, a szabadság költője a tűz, mint bájosan lobogó gyertya a szegény házában, mint világító fáklya a szeretet és szabadság szolgálatában, mint romboló tűzvész érzelmeinek szent és félelmes fölgerjedésében és mint kitörő vulkán és mindent elborító láva, ha gyűlölete csatázik.

Arany János, a magyar nép költője a víz: amely lágyan öleli oceán képében az egész földet és mint pára járja be éltetve a mindenséget; neki ellent semmi sem állhat, sem a leggyöngédebb szervezet, sem a legkeményebb szikla. Nem ereje teszi ellenállhatatlanná, hanem gyöngesége, őszintesége, hűsége és igazsága. Mert a víz, a mindenek hű tükre: ami bele néz, az néz ki belőle vissza, akár a virágszál, akár az emberi arc, akár az égboltozat.

Az elmult évszáz a magyar költészetnek hőskora volt. Megnyitották a századot Csokonai, Berzsenyi, majd jött a két Kisfaludy és Katona József. Egész hegykoszorúja a dicső talentumoknak, mint ahogy körülöleli gyönyörű sík hazánkat, a Kárpát hegység védő koszorúja, úgy sorakozik a költők serege fölöttünk és körülöttünk, – mi epigonok félelemmel és áhítattal tekintünk föl rájuk és fölöttük emelkedik – mint Tátra, Fátra, Mátra – költői nemesi címerünk három bércóriása.

A nagy nemzeti katasztrófából, amely a magyarság e dicső félszázados korszakát bezárta, a három közül csak egy hozta át a mi munkánk korába alkotó erejét épen és csorbítatlan. Az, akit a tűzhöz hasonlítottam, elégett a katasztrófa tüzében, az, akit az éltető léghez hasonlítottam, mikor elült a vihar s a balsors és rabság fojtó éjszakája borult ránk, a téboly éjszakájának rabja s martaléka lett.

Akinek a tehetségéhez a hasonlatot az áldott, éltető, termékenyítő vízről vettem, diadalmasan vitt át az újabb korba. Mert a víznek nincsen akadálya, ha nem hömpölyög, mint a folyó, ha nem zúg és hány hullámot, mint a tenger, akkor mint pára vándorol és mint harmat hull a szemekre, a virágra, a búzavetésre és üdít és éltet és termékenyít. Ember föl nem tartóztathatja, hatalom meg nem állíthatja, zsarnok bilincsekbe nem verheti.

Arany János a csüggedés, a kétségbeesés napjaiban is szólt s szavának csoda harmatja reményünk eltaposott csíráját új életre keltette. Mert szent volt minden szava. S a nemzeteket az önérzete dicsőség tartja fönn ellenségeinek körében.

Temesvár nemzeti társadalma Arany János égisze alá helyezte hazafias küldetését, amelyre vállalkozott, amelynek útjára indult, mikor az Arany János Társaságot megalapította.

E kép méla tekintete kíséri lépteit. Arany János szelleme ihleti meg lelkét. Békés, áldásos szellemi munkája – mint a víz a vetést – megtermékenyíti a fogékony lelkeket, fogékonyságuk mértéke és természete szerint; egyszer mint fenségesen tova hömpölygő folyó, egyszer mint csacska patak, egyszer mint zuhogó zápor, mely összemossa, ami egymással rokon, egyszer meg mint termékenyítő langyos májusi eső; egyszer mint harmat, mely a hajnal rózsás ujjáról hull alá, egyszer mint pára, melyet a suhanó felhő hajt izzó homlokokra, tikkadt tagokra, kifáradt tájékokra.

Tükrözzék e vízben ragyogó napként mindenha Magyarországnak és az érdemes városnak: Temesvárnak elmulhatatlan dicsősége.