A magyarságért

A hely, melyet irodalmunkban Gyulai elfoglal, igen díszes és előkelő. Ezt az előkelő helyet Gyulai nem az Istenektől kapta ajándékba, hanem kiérdemelte, megszolgálta becsülettel maga. Ez a polgári életben a nagyobb dícséret, melyet rá mondani lehet, de a Parnasszus arisztokratikus világában a születés adja a nagyobb fényt. Fiatal korában, vagy fiatal kora bizonyos éveiben majd minden ember poéta! Megénekli, ami vonza, amíg az élet érdekei ki nem csalják ifjúsága ábrándos berkeiből a gyakorlatibb foglalkozások tisztásaira vagy éppen országútjára. Gyulai hivatás szerint nem költő. Ő mintha csakis az ifjúság ez általános édes hajlamát vitte volna át élete többi szakaiba is és amint egyéb képességeit ritka mértékben kiművelte, azonképpen tökéletesítette magában ezt a képességét is. Mindig szerette a szépet, mint kritikus kutatta, mint ember élvezte és nem tudott arról lemondani, hogy poéták módjára alkotásaiban is részt vegyen. E nemes ambíció föladatai, megoldásának fegyvertára. Gyulainál lényeges dolgok híjával volt és maradt; olyanokéval, melyeket szeretet, gond, odaadás, lelki és elmebeli nagy műveltség: Gyulai Pálban tündöklő erények csak részben pótolhattak. Az igazi, a hivatásos poétának dalos kedve, önkénytelensége, naivitása, közvetlensége hiányzik Gyulaiból; viszont nem jellemzik az ő múzsáját az erősebb tehetségek túlzásai sem, úgymint egyoldalúság, elfogultság, szenvedély, hatalmas tényezők sok merészebb költői alkotásban és persze sok, de rendszerint nagyszabású botlások forrásai is. Invenciója hasonlít ahhoz a szerencsétlenhez, aki mindig csak akkor talál meg valamit, mikor már a másik lehajol érte s tapasztalásait fantáziája sem kiegészíteni, sem feldíszíteni nem elég erős. Legszerencsésebben inspirálja őt a kész minta, legyen az népvers, vagy gyermekmese vagy más költő egy-egy műve. Késznek formában, kompozícióban késznek kell annak lenni, ami őt szerencsésen inspirálni akarja. Szíve nagyon fogékony, de mintha saját szerelme, saját öröme és búja elfogódottá, elfogódása ügyetlenebbé tenné őt a maga ügyében.

Szubjektív költeményei nem állják ki a versenyt többi testvéreikkel. Poétasága 12. évébe esik – a kötet első verse alá tett évszámtól számítva – szerelmi verseinek egy sorozata és Gyulai, mintha kezdő poéta lenne újra, 12 évi poétai mult után! A nagy érzés az igaz poétát szózatosabbá, Gyulait szóban szegényebbé, hebegővé, ügyetlenebbé teszi. Neki mintha éreznie is eszével kellene, ha azt akarja, hogy verse sikerüljön. A tárgy, az anyag, amíg nem vers, költő képességeit csökkenti. Ellenben felfokozza, ha megfelelő formában látja és képessé teszi hasonló mű létrehozására.

1846–1881-ig vannak a kötetben versek. Harmincöt éves költői pályafutásnak eredménye e kötet. Fogjuk – kvantitatíve – ahhoz, amit egy-egy költő írt s meg fogjuk látni, hogy egy igazi költő öt éves pályán többet ír, mint Gyulai harmincöt év alatt írt. Nem mintha azt mondanám, hogy aki legtöbbet ír legkülönb, nem is gáncsképpen, csak mint jellemző vonást hozom fel. És azt állítom, hogy igazi költői lélek folyton és szakadatlanul teremt. Benne van a lélek, amely hajtja, amely nyugodni, pihenni nem engedi s egymásra nőnek a kötetei. Ir jót, gyengét, nagyszerűt, selejtest, vegyest, egyforma kedvvel, belső kényszerűséggel, amíg vénája el nem apad s maga el nem hallgat végképpen. Minden izgatja, inspirálja, amit lát, amit hall, amit érez, amit gondol s benyomásainak eredményeképp bőven szórja adományait, tehetsége és hivatása gyümölcseit, megbájolni a világot. Egy erős és eredeti költő 35 éves pályájának minden eredménye mindenha egy-egy kis könyvtár. Mily hideg és megfontolt viszony költő és múzsa közt, amely e nagy időn át oly meddőséget mutat. Egy-két vers egy évben, ennyi az egész. Bölcs számítás-e, bölcs önismeret-e ez nála vagy öntudatlan karakterisztikon? Mindenik esetben jellemző; oly abstinencia, minőre a nagy szerelem nem képes, tehát Gyulai viszonyában múzsáihoz a nagy jelzőnek nincs helye. Viszont mindenik esetben erény is. A nagy költő írhat sokat, írhat temérdeket, legrosszabb versében is van egy-egy szakasz, egy-egy sor, kép vagy ötlet, mely zseníjére vall. Aki tehetsége szerint nem nagy, annak okos mértékkel kell írnia, ökonomikus maga koncentrálásával, ha nem akar üres rímkovács és szószaporító lenni. De tehetség dolgában nem csak legnagyobbjainknál kisebb Gyulai; kisebb olyanoknál, akik nemcsak elismerésben, irodalmi állásban, de írói értékben is viszont nálánál kisebbek. Mivoltának ez a pontja rám nézve legérdekesebb. Midőn kénytelen vagyok belátni, hogy költői tehetségei másod-, harmadrendűek, föltalálása kevés, imaginációja szárnytalan; gondolatai, képei, formai érzelmeinek kifejezésére nélkülözik az eredetiséget; sőt maguk az érzelmei inkább egy művelt szentimentalizmus, mint mélyebb s igazibb érzések benyomását teszik; egy múzsa, akit lendületes, őszinte táncos kedvben, ihlett divinációban, alkotó erejű megnyilatkozásban sehol sem látok: mi az akkor, ami őt a magyar Parnasszuson disztingvált költővé teszi, méltóvá az elismerésre, méltóvá arra, hogy a nemesebb ízlés híveinek kedves auktora legyen, különbé többeknél, akik Istentől többet kaptak szép hivatásukhoz és sokkal-sokkal különbé valamennyinél, aki csak annyi tehetséggel maradt meg a költői pályán, mint ő? Gyulai kritikus elme. Kritikai működésében jobban felhevül, mint hogy ha lantja húrjait veri. Igazságát, mint kritikus annyira szereti, hogy szívesen lesz érte akárhányszor igazságtalan is. Poétai ihlet sohasem ragadja el se túlzásra, sem igazságtalanságra; kritikai kedve akárhányszor. Verseiben is a nagyobb hatás ott van, ahol emberek, viszonyok, politika vagy érzések felett ítél, másszóval, ha mint poéta is megereszti kritikai fékszavát, ha kritikát ír versben. Ezt pedig nem ritkán cselekszi, cselekszi egy kiművelt nemes ízlés lelkiismeretes vezérlése alatt, a legtisztább, legpallérozottabb stílban, féltékenyen őrködő műgonddal. Cselekszi bőséges szabadsággal Romhányiban s azt teszi éppen Romhányit legkülönbé Gyulai minden művei között, hogy benne legszabadabb tért enged írói énje legerősebb tehetségének. Itélet, ízlés, gond a formában, gondolatban és kifejezésben; tudás, a gondolkodás emelkedettsége és a lélek nagy műveltsége a tartalomban, az igazságnak, a jónak szeretete a karakterban, íme a ritka erények, melyek Gyulai poétai értékét sokkal magasabbra emelik, mint ahol tehetsége áll.

Három főcsoportba oszthatók az ő verses művei: 1. Alanyi versek és kisebb eredeti kompozíciók, melyek együtt egészben gyengébb oldalát mutatják Gyulai egyéniségének. 2. Más művek impregnációja folytán keletkezett versek, úgymint a népköltések, gyermekmesék hatása alatt irottak. E téren vannak egyes darabjai, melyek talán versenytárs nélkül állanak irodalmunkban, fölülmúlva csak mintáik által. 3. Az a rész, hol műveiben a boncoló, a kritikai elem szélesebb tért foglal el: ide tartoznak szatírikus versei s mindenek felett Romhányi, melyet saját tapasztalásaiból, az életből vett adataiból szőtt, de idegen költőtől tanult modort, hangot és Kisfaludy Sándortól kért kölcsön strófákat hozzá.

Romhányi Gyulai legérdekesebb műve. Kiválóan érdekessé, sőt annak idején aktuálissá nem politikai részei tették, hanem szatirikus kitérései. Gyulai a kritikus szerepel itt, mint verses elbeszélő. Énekszóban, síma, szép, kellemesen csergedező énekszóban gyakorolja minden untalan, aránylag példátlan szépséggel sajátabb tehetségét. És e kedves funkcióján annyira fölhevül, hogy közbeszúrva, észrevétlen, lírája is igazabban csendül és nagyobb lendülettel szól, mint hogy ha csak „dallani“ készti valamely körülmény vagy érzés. Ehhez járul a tiszta forma, a fölényes gondolkozás, finom lélektani észleletek, egy egyensúlyos objektivitás, éles megkülönböztetés és találó megfigyelés, melyek nem túlzó, de nem is keserűség nélküli szatirikus kitéréseinek új meg új táplálékot hordanak fel; dologi és személyi ellentéteket elkövető méltányossága, szeretete az igazságnak, a hazának és saját ostorozott fajának, hozzá az ő melankolikus egyéniségének közbeszólásai méla rezignációval: íme az elemek, melyek változatossá, vonzóvá, élvezetessé és becsessé teszik ezt a verses regénytöredéket. A forma tisztasága és egyszerűsége, a gondolkozás és nyelv eleganciája és a fölényes szellem Gyulainak egyébiránt minden versében erénye, mely néhol teljesen takarja, néhol meg szerencsésen pótolja a költői véna hiányát.