Greguss Ágost.
Hallgatói az egyetem bölcsészeti karán, mikor tíz éves tanárságának fordulóját ünnepelték meg, arany tollat nyújtottak át neki. Ő ez arany tollal megírta utolsó művét – végrendeletét.
Két évi haldoklás után halt meg a mosolygó beteg. A borus decemberi nap, mikor felvirradt, néma ajakkal, csukott szemekkel találta őt. Nem is derült ki egész nap. Szürkén, ködösen, lélekzetfojtón ült a fővároson, hideg, nyirkos, embervesztő lehével.
Akit legméltóbban temettünk volna kikeletkor, rózsanyílás idején, mikor a természet harmattal, virággal hinti be a sírokat, zöld füvet gyorsan fakaszt friss hanton, mosolygó élettel serényen takarja az enyészet helyeit: a harmonikus, szép élet csendes kedvű hősét, a szerény mosolygót, az idealista filozófust a tél kísérete követi velünk utolsó útjára.
A halál kaszája kegyetlen éllel pusztít vetéseinkben. Alig sirattuk el a legnagyobbat, a nagy kéri újra könnyeinket. Méltán fordítja le irodalmunk nemtője a gyászfáklyát: az erény fekszik, az irodalmi erény a ravatalon. Nem a törvényalkotó lángész, a tehetségbeli nagyság, nem a hérosz, akinek élete küzdelmekkel, alkotásokkal gazdag és akit halála tesz nagyobbá; hanem a lelkes író, a munkás, a kitartó, a búvár szellem a gondolkodásban, az ízlésben és a műveltségben és mindezek nemességében megállás nélkül előre törekvő munkás mintaképe.
Tüskés külseje – mint sok különös gyümölcsfaj, melyet a természet szeszélye hoz létre – édes tejű magot: egy szelíd, derült, talán naív lelket rejtett magában.
Széles homloka, torzonborz szőke haj által koszorúzva, nemes gondolkozásnak vala székhelye, sovány csontos arca nem tett magában biztató benyomást, de két nagy kék szeme barátságosan világított be e különös vonások groteszk szögeibe; hangja merev, nyelve nehéz, mosolya első látásra szarkasztikus volt. De úgy kellett lenni, hogy minden ellentétes legyen rajta. A kemény hang és a szinte dadogó nyelv egy tiszta, síma, folyékony és világos stílust, szorosan megformulázott gondolatokat közvetítettek; faun-vonásainak szelíd szőke hajból adott a természet keretet; éppen nem simulékony bajsza árnyából nem bocsátott ki szúrós szót, gunyoros mosolya a jóindulat, a jóság, szívesség, jótékonyság kíséretében jelent meg pajzán tündérnek. Mintha az elérzékenyülés ellen szabadította volna rá tréfálkozó biztosítéknak. Jó és nemesszívű ember volt, az volt érzésénél, gondolkozásánál, elveinél fogva, melyeket széptani dolgozataiban hirdetett, élete viselt dolgaiban mindenha követett.
Eredeti teremtő erő nem hajtotta őt, inkább a minták vonzották. Szemléleti hajlam, kiváló megfigyelő és méltató képességekkel; mint esztétikus kevesebb bíráló, mint ismertető kedvvel, mint filozófus egy kissé poéta és mint költő inkább egy kissé filozófus. Alapos tanulás, kiváló műveltség és a szépnek meleg, sőt rajongó kultusza: ezek voltak munkásságának főtényezői. Az esztétika és filozófia terén is nagyobb alkotások ambíciója nem vonzotta. Tankönyv a szép mesterségről, egy monográfia a balladáról és a Shakespeare pályájáról írott kötetek, mely utóbbiakban természetesen töméntelen idegen anyagot dolgozott fel: ezek íme nagy munkái. Versei a lélek erényeinek apotéózisa, tiszta forma, nemes gondolatok, elmésség, kedves tréfa és vidám bölcsesség által értékesek. Az irodalomnak nagy vesztesége van a szegény szenvedő halálában. Egy fáklyahordónk dőlt ki, aki sokat bevilágított tiszta lángjával és sokaknak. Barátja embernek, állatnak, természetnek, szeretettel szólt mindenről. Szerette tárgyát, szerette művészetét, szerette hallgatóját. Ki az, aki őt hallgatta, aki életét nézhette, aki egy könyvét elolvasta – mert ez mindenik ugyanaz – és aki őt magát meg ne szerette volna?