A magyarságért

A Népszínházon fekete zászló leng s halálát hirdeti egy művészi pályafutásnak, amely ott kezdődött és ott végződött. Erkel Elek, a nagynevű Erkel-család egyik sarja, méltó nevére, a Népszínház megnyitó napján, 1875 okt. 15.-én állt mint karmester először a közönség előtt. Azt lehet művészi pályája kezdetének mondani. Azelőtt végigment azon a praktikus iskolán, mely minden Erkel-fiú iskolája volt. Tanult otthon muzsikát, amelynek minden elemével már veleszületett, azután verte az üstdobot, a nagy dobot, meg a cintányért a Nemzeti Színház zenekarában. A nemzeti színházi nagy dob mellől került a magyar zenevilág Lexije a Népszínház karmesteri pulpitusa elé. A története e dolognak nincsen érdekesség nélkül. A Népszínház első igazgatója az új színház személyzetének szervezésében volt és meglátogatta az öreg Erkelt, akivel éppen egy házban lakott, de egy emelettel fölebb.

– Az egyik fiát óhajtanám elkérni, így szólt a látogató a mesterhez, aki az Erkelek udvariasságával és diplomatikus előzékenységével fogadta. – – A fiamat? Melyiket?

Akkoriban járta a Ripacsos Pista dolmánya és különösen a Falu rossza. Azért említem a kettőt együtt, mert mindenikhez Erkel Gyula szerkesztette a zenét igen nagy ügyességgel és megfelelő szerencsével. Azonkívül csinált épp akkortájt muzsikát a Csongor és Tündéhez is. Ezek olyan munkában mutattak nagy hajlandóságot, aminőt az ember egy külvárosi színház karmesterétől vár. Világos, hogy Erkel Gyula van arra hivatva, hogy az új színház karmestere legyen. Ezeket az öreg úr meghallgatta és egy kis ide-oda beszélés után pár napi időt kért. Ezalatt kétségkívül haditanácsot tartott a család, mert az Erkelek egymás nélkül semmit sem csináltak, még operát sem. Pár nap múlva Erkel Ferenc visszaadja a látogatást az igazgatónak és így szól:

– Odaadom a fiamat, de nem a Gyulát, hanem az Eleket.

– Igen? – mond az igazgató – de én Eleket nem ismerem, csak azt tudom, hogy most van a nagy dobnál.

– Való, hogy ott van, de az nem tesz semmit. A nagy dobhoz kell a legjobb muzsikus. Anélkül a dob és cintányér nem muzsika, hanem lárma!

– Jó – felelé az igazgató –, ha Erkel bácsi azt mondja, hogy Eleket adja, akkor bizonyos, hogy Elek odavaló, tehát viszem Eleket.

És azóta Erkel Elek halála napjáig szolgálta a Népszínházat és míg egészségét bírta, szolgálta az Erkelek zsenialitásával, kitartásával, diplomatikus hallgatagságával és udvariasságával a szolgálatban. A legkitünőbb karmesterek közül való volt. A színésznek félsiker volt, ha Erkelt látta maga előtt. Oly könnyedén, oly biztosan vitte a szólistát, kóristát és zenekart, mintha csak bűvös ereje lett volna karjában és pálcájában. Sokszor azt hittem, hogy mindenki, aki színpadon van, valami titkos szállal van az ő pálcájához kötve. Csodálatos módon tudott összezsugorodni és fölegyenesedni a helyén. Az énekes nyugodtan nézte nagy fejét. Bizonyos volt benne, hogy amint rákerül a sor, hogy bele kell vágnia, Erkel szeme hozzá röppen és pálcája megszólaltatja hangszálait a kellő pillanatban. Addig hiába kereste a karmester szemét. Ugy bujkált az a színpadi tömegben, hogy éppen csak azt látta meg, akire az ének sora rákerült. Különös adomány ez. Hallom, hogy Erkel Sándor is bírt vele. A Népszínháznak oszlopos tagja volt Elek, de én azt hiszem, az operának is és bármely előkelő zenevállalatnak oszlopos tagja lett volna.

Erős, nagy lomha test volt. A ruha úgy állt rajta, mint a fogason. Járása nehézkes volt, majdnem esetlen, mint egy elefánté, de ez a szétmálló tömeg a karmesteri székben könnyű, ruganyos, előkelő volt. Taglejtése esztétikus, határozott és bájos vonalakban járt a hullámzó zene felett, egy néma zene maga is. Erő és szépség volt e ritmikus mozgásban s a mód, ahogy karnagyi botját tartotta s egy pár kézmozdulata tipikus lett, eltanulták kollégái is.

Mint zeneszerző három nagy kísérletet tett a Népszínháznál, három operettel, de kevés szerencsével, ami azonban nem a talentumán múlott. Erkel Elekre nézve csak a kotta létezett. Ha oly korban születik, amelyben a specifikus magyar muzsikának, a polifonikus kompozícióknak van kelete, akkor, azt hiszem, kifejlődött volna kompozitori tehetsége és ő maradandó művekkel tett volna bennünket gazdaggá! De az Erkeleknek a zenei zsenijök mellett még egy igen nevezetes zsenijök volt: a kiváló érzék az élet praktikuma iránt. Az érdekekkel kérlelhetetlenül leszámoltak. Az öreg maga meghajolt a Wagner-divat előtt, mert uralkodó erejét nem tagadhatta és elhagyva sikereinek mezejét, ahol eredeti természete érvényesült: wagnerista lett fényes tudásával és csatát vesztett csata után. Elek konstatálta magában, hogy az operettnek van nagy kultusza és operettet írt, holott annyira sem érdekelte ez a dolog, hogy akár csak el is olvasta volna a librettóját.

Ő megírta zenéjét anélkül, hogy tudta volna, hogy a história miről traktál. Elolvasta kénytelen-kelletlen a megzenésítendő verseket és amiről szólt a vers, az vezette őt a – hangszerelés brilláns kezelésében. A librettóval nem törődött, vele néha a legvastagabb ellentétbe keveredett. Oly egyoldalúan csak muzsikus volt, hogy – nem maradván meg a tiszta muzsika mellett – mint operaszerző csak félsikerek dicsőségét élvezhette.

Igazi dicsősége volt a népszínművek felbokrétázása dalokkal. A Vereshajú, a Sárga csikó, a Piros bugyelláris ebbeli örömének aranyideje volt. A legszemetesebb forrásokig elmenni egy-egy dalért, az neki élvezet volt. Élete zenében folyt le, teljes egyoldalúságban. A közdolgokból is alig érdekelte valami. Ujsággal keveset élt. Beszédében felettébb óvatos volt és inkább az ujját leharapta volna, semminthogy felebbvalójának olyat mondjon, amiről tudta, hogy nem fog neki tetszeni.

Tökéletes színházi diplomata volt.

Kollégáival megesett, hogy sértő nyilatkozatra ragadtatta el magát, de csak a karmesteri székben és ott is mindig máshova nézve, mint ahova beszélt. Az ilyennek is az lett a vége, hogy vacsorát fizetett annak, aki megbántotta, vagy dühbe hozta és addig rimánkodott az ügyelőnek – a színpadi porkolábnak –, amíg le nem törülte azt, akit ő iratott fel a panaszkönyvbe, ahonnan a színházi bíróság elé kerül az ember.

Sok érdeme és érdemes multja van a Népszínház körül, méltán hirdeti gyászát a fekete zászló. Agglegényi hanyag életet élt, komolyan a színházon és a muzsikán kívül semmivel, még magával sem törődött. Azt kell mondanunk, hogy a színház több hasznát vette neki, mint ő a színháznak. Tehetsége nem jutott érvényre, elkallódott, széthullott, mint ő maga, aminek oka, ami különös zeneéleti viszonyunk. Egyénisége nem élt külön önálló életet, hanem csak része, mintegy orgánuma volt egy zenész családnak, az Erkeleknek, akik együtt tesznek ki egyet és felolvadnak mind az öreg úrban, akinek egyénisége dominálta a családot. Csak a dirigensi zseni érvényesítette magát Elekben és Sándorban, mert elvégre dirigálni nem lehet kollégiálisan, mintegy családi tanácsból.

A színháztól és énekeseitől szép koszorút érdemelt Elek és őszinte bánatot, mert az ő acélkezét sokáig fogják sínyleni azok, akik jótékony erejéhez hozzá voltak szokva.