A magyarságért

Furcsa dolog manapság a vers. Akárhányszor hallja és olvassa róla az ember, hogy divatját multa, mai világnak nem való, de nem is kell e szóval és gondolattal való játszadozás. Egyébre van ma gondunk egyfelől, másfelől a realizmus és naturalizmus világában a feszes, fűzött, kimért, nem természetes forma, minő a vers, lehetetlen, hogy általánosabb érdeklődéssel találkozzék. Naív lelkek és akadémiák bogara az immár, a modern világ ízlésében nincsen jó helye.

Biz ez ha így van, igen sanyarú dolog. Mert ha igaz is, hogy általában az emberek ma nem igen kapnak a versolvasáson, mégis abban nem változott semmi, hogy a versírásnak ma is csak annyi bolondja van, sőt tán több is, mint akármikor lehetett. A poéták különös népe tehát ellentétben lenne kora különös hajlandóságaival, ez a következtetés, de én azt gondolom, hogy hamis következtetés. A vers maga oly szép, oly elmés dolog, hogy – ha sikerült – soha értékét és érdekességét el nem vesztheti. Közönségének meg kell lennie a társadalom minden rétegében: a műveletlenben épp úgy, mint a műveltben. A jó versköltés oly ritka és oly előkelő adomány, az emberi képességek közt oly kiváló, hogy lehetetlen a többi embernek iránta közönyösnek lenni. A versköltés követeli jogait a művelődés legkezdőbb állapotában. Csodás tökéletességre emelkedik a civilizáció fejlődésével. Lehetséges volna az emberi művelődésben oly kort elképzelni, amelyben az emberi ízlés elveszíthetné fogékonyságát az emberi elme e nemes és finom alkotásai iránt.

Én azt hiszem, ez lehetetlen.

Semmi, ami az abszolut jóra törekszik, ha megüti a mértéket, divatnak alávetve nincsen, hanem örök életet él. Egy különbség azonban van a régi és mostani idő közt, a régi alatt értvén azt, melyről a mai poétai nemzedék azt hiszi, hogy a költők aranykora volt a maihoz képest, mely állítólag semmi fogékonyságot sem mutat a rímjátékosok ügyessége iránt.

Régebben elszigeteltebb és korlátoltabb életet éltek az emberek. A sajtó rendőri felügyelet alatt volt. Még az események is csak nagyon megrostálva jutottak festék alá. Politikával, közügyekkel, nagyok és kicsik magaviseletével és cselekedeteivel csak hallomásból, kávé mellett foglalkozhattak az emberek. A polgári élet is szépen meg volt rendszabályozva, a céhek őrködtek jogaikon és döntöttek egyének sorsáról. Az emberi szellem kétharmadrésze parlagon hevert, tétlenségre volt kárhoztatva s természetesen arra vetette magát, amire lehetett. Képzelhetetlen odaadással foglalkozott a színházzal (igaz, hogy kölcsön kérve és adva a könyvet, vagy lemásolgatva tartalmát, a szépliteratúrai termelést.) Egy mai poétának sem tanácsolnám, hogy cserélje fel korát amaz ideális idővel, amikor az emberek úgy el tudtak andalodni sok középszerű versen, lemásolgatták egymástól és irígyelték a költő dicsőségét. Szegény és szomorú idő volt az a költőkre egyénileg. Ma igaz, hogy az emberiség figyelme és érdeklődése hétezer felé van osztva a modern élet nagy versenyében, de az emberiség is aránytalanul több, a sajtó szabad, a tudás és kutatás szabad és a verseny szabad. Óriási tömege a vállalatoknak foglalkoztatja a szellemi munkásokat. Forgalomba jő sok középszerűség, elaprólékosodik nem egy talentum, az irodalmi élet nem sejtett mértéket ölt, a műveltség, az ízlés nagy arányokban terjed és habár ma is megvan – még jobban és jutalmazóbban, mint bármikor volt – a közepes képességeknek is a közönsége, mégis a verselőket szigorúbb mértékkel mérjük. Ez azt jelenti, hogy száz ügyeskedőt hagyunk szaladni pályáján anélkül, hogy fölbabérkoszorúznók, viszont összeköttetés, véletlen, divat és az irodalmi piac sajátossága akárhányat sikerhez juttat, amelynek értéke nincsen műveiben kifejezve. Ha pedig versírók nem képesek oly sikerekre szert tenni, minőt óhajtanak és minőnek szerencséjében más irodalmi ágak, nevezetesen regény-, tárca- és színműírók sűrűbben részesülnek, ennek nem az az oka, hogy a vers ma nem kell a közönségnek. A hiba a versírókban van, nem a közönségben. Csak akadjon poéta, aki a mi korunk tartalmát tudja megfelelő becsű formába önteni, poéta, aki eltalálta a tárgyat, formát és hangot, aki gyermeke idejének s egyszersmind megfelelő tehetség: ez nyitott országutat fog találni. A vers igen finom és kényes portéka. Elverselni a régi témákról régi mód szerint: erre akad elég ügyeskezű ember. Nagy talentum, aki rímes beszéddel bele tud markolni érdeklődésünk eleven világába, ki a kapcsolatot az örökkévalóság és a mi életünk között megtalálja és helyreállítja: az még mindig kerestetik. Én szeretek minden elibém került verset elolvasni, nem mulasztom el belepillantani a verskötetekbe, melyek elibém kerülnek. Temérdek ügyes emberünk van, sok a biztató tehetség; de a mélyebb, filozófikusabb lélek, a képzettebb elme, az alapos tudás, ami, hogy a költői talentum babért nyerjen, ma mind elengedhetetlen, alig akad itt-ott elszórva egyenkint, együtt éppen nem.