A magyarságért

Fiatalon ment külföldre és hányódások, kétségek és lélekbontó válságok után kivívta korszakos talentumával neve számára a világraszóló hírt. Ki istápolta, ki emelte, ki tartotta őt fenn? Bizony mindnyájunktól ott mehetett volna tönkre anyagilag és erkölcsileg. De bezzeg reklamáltuk rögtön magunknak, amint fénye először kitört és bevilágított egész világrészt. Azonban akkor sem volt még vége az ő küzdelmének. Még akkor egy nagy és végzetes meghasonlásnak jöttek reá fekete napjai. Ebből is csak a maga lelkének nagy ereje és tehetségének zsenije vezérelte ki. Nagy alkotásai úgy következtek, ahogy az évek jöttek reá. Semmit sem kért senkitől, a maga erejéből ment fel a halhatatlanok társaságába. A civilizált világ ünnepelte őt. Ünnepeltük mi is, de némelyek megbánták, mert mikor végre nekünk is festhet valamit (nem nábobjainknak, mert erre csak az angol és amerikai magánembereknek van pénze, hanem a nemzetnek), ekkor szemére hányták, mondván: „nem mondhatja, hogy honfitársai nem tömjéneztek neki s nem ugrálták körül akárcsak a Buddha szobrát, valahányszor csak hazajött“.

Igen szomorú látvány ez. Mert igaz, hogy Munkácsy, a művész, könnyen ellehetne Magyarország nélkül. Ellenben Munkácsy, a magyar ember nem tud ellenni hazája nélkül. Minden igaz léleknek szüksége van erkölcsi egyensúlyához a – hazájára. De ha mi aszerint kezdjük el a haza fiait taksálni, ahogy 8000 koronás ajándékot adnak, vagy nem adnak a nemzetnek és hogy becsületes munkájok megéri-e, vagy sem ellenértékük árát: akkor hányan maradunk jó hazafiak? Igazán szép kívánság: az ember művészetével szerezzen hazájának hírnevet és becsületet; de ez nem elég, vegye még meg drága ajándékkal és olcsó munkával hozzá a jogot, amely mindenkié lenne talán egyformán, aki vétkesen el nem játszta: a jogot, hogy hazafisága kétségbe ne vonassék nyilvánosan!

Az is baj, hogy ideje nagy részét Párisban tölti. Természetesen, illetlen dolognak tartjuk, ha egy magyar mágnás magyarországi dús jövedelmeit Párisban vagy Bécsben költi el. Ha azonban egy magyar ember bármely ágában a foglalkozásnak valahol a világforgalmat adóztatja meg magának tehetsége, szellemi felsőbbsége, találékonysága segítségével, ha csak hazájától el nem szakad: büszkeséggel fogjuk honfitársunknak vallani. A képzőművészeteknek nem európai empóriuma Budapest. Itt azt a hírnevet nem elérni, de még fenntartani sem lehet, amelynek élvezetében van ma Munkácsy s mely minekünk, magyaroknak több becsületet kamatoz, mint hogyha magát a művész azokból a viszonyokból, a művészi fogalmak ama középpontjából kiszakasztva, hazajönne beleilleszteni magát a szerény keretbe, amellyel mi szolgálhatunk neki. Én imádom a Balatont és bámulom a cethalat; de nem megyek annyira imádatomban, hogy a Balatonban akarjam megtelepíteni a cethalat. A Balaton nem nyerne vele, a tengerjáró cethal pedig nem állaná ki a kis víz kisszerű viszonyait.

A virága azonban minden kritikának, amellyel jelen korunk s a magyar civilizációnak e fényességét illetik, a következő kérdés: „Nem lehetett volna-e azt a nagy képet egy igazán hazai festővel megfestetni, aki olcsón és jól megcsinálta volna s a többi termeket a többi nevesebb művészek alkotásaival benépesíteni? Ha a kétszázezer forintot húsz jeles művész közt felosztjuk, jut mindegyikre.

Mintha csak csizmáról lenne szó. A jelszó: „olcsón és jól“. Lehet a mi hazai, a mi itthon lakó művészeinkre nézve ezeknél lealázóbb sorokat írni? És félek, hogy e megalázó gondolat művészi körök inspirációjából íródott meg.

Nem fognak azonban e sorok engemet arra csábítani, hogy művészeinket, akik itthon, vagy bárhol vannak, kisebbítsem. Igen jeles, igen szép gárda az, amely az ecsetet forgatja a nemzet dicsőségére. De fájdalom, való, hogy e jelesek közül is többen, alig, vagy éppen nem találják meg törekvéseik kellő föltételeit a hazai viszonyokban. És bizonyos, hogy e pontban mindenkinek jogában áll a maga anyagi és erkölcsi érdekeivel leszámolni s aszerint rendezni be az életét. Igy van az, hogy kevés jelesünk van itthon, sok jelesünk van külföldön. Mindenki aggódva gondolja magában, hogy Benczur Gyula kiváló talentuma nem képes elégséges hatást gyakorolni hazai környezetére egyfelül és viszont nem termékenyül meg tőle megfelelő alkotásokra. Mert itt korlátolt és kicsinyes a művészi élet és az érdeklődés a művészet eleven élete és fejlődése iránt.

Oly talentumnak, mint a Munkácsyé, itt nincsenek meg az élete föltételei. Neki a nemzetközi művészi forgalomban van a helye, amely értékét taksálja. De viszont, ha arról van szó, hogy műveinek hol van helye: akkor a magyar nemzet fővárosát illeti az első szó. Képzelhetetlen az, hogy itt egy monumentális középület épüljön, képekkel diszíttessék és abból Munkácsy hiányozzék. Akit e nemben a magyar nemzet jelenleg legnagyobbnak produkált, azt, mikor nagyot alkot, nem lehet nélkülöznie. Az országháznak nemcsak fődísze, hanem főhíressége is az a kép lesz, amelyet Munkácsy fest a falaira. A kép árát el lehet osztani, ha el lehet osztani e mester tehetségét is művésztársai közt. Ha régen így gondolkoztak volna, akkor az olasz nagymesterek képeit hiába keresnők ma Itália középületeiben és templomaiban. Akkor a krónikákban az volna megírva, hogy X. városa drágálta Rafaelt és más – különben „jól és olcsón“ dolgozó hazai művészekkel festtette képeit. Magyarország kultúrájának történetéhez tartozik, Budapest és a magyar nemzet becsülete megkívánja, hogy aki legtöbbre vitte művészetében magyar ember: annak művei a nemzet birtokában elégséges számban legyenek. Aki magyar azt látni akarja, az ne legyen kénytelen idegen országba menni; aki idegen látni akarja, kénytelen legyen Budapestre jönni. Hogy a becsületet és díszt, ami ebben rejlik, mennyivel fizette meg a nemzet, az mellékes. Mentül fényesebben jutalmazza egyik legnagyobb fiát: annál büszkébben mondhatja a magáénak. Én valóban a gondviselés egy szeretettel teljes vonását látom abban, hogy a millenniumra adott nekünk egy Munkácsyt, megfesteni nagy epopoeánk végső képét, a honfoglalást.