Az Isten-ember.
Nézem, nézem azt a nagy képet a Műcsarnokban s amint szemem áhítattal csüng a kép megindító főalakján, forr fejemben a gondolat, amelyet a nézők csoportjának egyik felére nézve épp oly könnyen eldönthetővé tesz vallásos hite, mint másik felére nézve hitbeli szkepszise. Amaz látja Munkácsy Krisztusában az Istent s ebben keresi a kép dicsősége és nagysága döntő momentumát; emez csak a názáretbeli hitújító tragédiájának hősét látja benne, az Istent nem, csak az embert s azért mondja a felfogást újnak, az ábrázolást korszakalkotónak vagy iskolaalapítónak.
A két csoport közt áll – Pilátus és azt mondja: hol van az igazság?
Mondjuk ki mindjárt, az igazság a festő zsenijében van, aki ellenállhatlanul ragadja meg a hivőt s a hitetlent; aki a vászonra varázsolt alakját fel tudja ruházni mindama tulajdonságokkal, amelyek képesek egyfelől praokkupált fogalmakat a legmagasztosabbról kielégíteni, képesek másfelől abban, aki vallásos praokkupáció nélkül járul e kép elé a tragikus momentum, vagyis a fenséges benyomását fölkelteni.
E hatással szemben a képre magára nézve fontosságát veszti a vitatkozás arról: hogy a művész felfogása és kivitele szerint mint Isten-ember áll-e a képen Krisztus alakja, vagy úgy, mint ember. Mindenkit megihlet a kép, mindenki leborulhat előtte áhítatosan. Az egyik imádja benne Istenét, a másik az emberi képességet, nagyságot, végső sorban – magát, mint embert, Munkácsyhoz épp úgy hasonlót, mint – Krisztushoz, az ő felfogása szerint.
A képnek egyik fővarázsa az, hogy egyfelől csodásan tiszta, világos és félremagyarázhatlan az ábrázolt cselekmény ama momentuma, amely benne feltüntetve van, másfelől főalakja hatásának egyetemessége kérdésemnek misztikus függőben hagyása által megóva, sőt biztosítva van. Bűvös félhomálynak mondanám, ami e képben e kérdésen dereng, félhomály, amelyen áthatni teljesen nincsen hivatva az emberi szem; félhomály, amely nem vesz el az alakokból semmit, sőt amely árnyaikat növeli, az illuziót táplálja, a képzeletet termékenyíti, mely adott esetekben egyik leghathatósabb tényezője a művészetek hatásainak.
Hogy Munkácsy kereste ecsetével azt a Krisztust, aki művészálmaiban neki megjelent, mutatja az a körülmény, hogy vázlatai között nem kevesebb, mint négy Krisztusfej van. Rokon mind a négy, de nem ugyanaz. Aki a képen van, az a hatodik. Az ötödik nincs sehol, mert az a képen volt, de átfestette a mostanivá. Átfestette, mint annak idején olvastuk némely francia műbíráló abbeli ítélete folytán, hogy Krisztus isteni része hiányzik belőle. Ebből az következnék, hogy a mostaniból nem hiányzik s ezzel a keresett felelet meg volna adva, ha ismét szemben nem állanának azzal a véleménnyel, melyet e sorok elején idéztem s mely azért helyezi a képet minden Krisztus-kompozíciók fölé, mert az embernek adja vissza a jogát, nagyobbá tévén őt, úgyis mint hitalapítót, úgyis mint szenvedőt, úgyis mint vállalata véres áldozatát az által, hogy isteni mivoltától megfosztja.
Mi tekinthető vajjon ebben a perben döntőnek? Mi az, ami nemcsak a művész szándékát, hanem eredményét is mindenkire nézve világossá tegye? Mert nem elég esetleg tudnunk, hogy a festő Istent akart-e festeni, vagy sem, emberi alakban. Meglátnunk, megismernünk kell, hogy azt festett-e? Mi tehát a festett Isten csalhatatlan ismérve a szimbolikus attributumokon kívül, melyekkel más művészek alakjaikat ellátni szokták? Mi, ami a pert kétséget kizárólag eldönti? Miről ismerjük meg egy képen az Istent, akinek fejét dicsfény nem környezi, ki mennyei környezete nélkül van ábrázolva s oly helyzetben, midőn kárhozatos szenvedélyek diadalt ülnek rajta, kezeit megkötözik s tehetetlenül hurcolják „Ponciustól Pilátusig“?
Valóságban semmi, csak a hatás, melyet reánk tesz. Minthogy pedig a hatás sokszor sok-, a jelen esetben kétféle, de olyan kettő, mely megformulázva egymást kizárja, annál fogva csak azt az igazságot tanuljuk meg, hogy a hatás tényezőihez, melyek a képben rejlenek, járulnak, hogy az eredményt módosítsák, azok a tényezők, melyek a szemlélőben vannak.
E szerint kutatásunk eredménye ismét nem volna több, mint az, hogy akinek szívében benne van a Megváltó Isten, az a képben is megtalálja Őt; akinek szívéből hiányzik, az a képen sem keresi, sőt éppen negációjában találja élvezetét.
Kerüljünk más oldalról a kérdésnek. Nézzük, mi volt a művész föladata és mi állt művészetének rendelkezésére, hogy céljához segítse.
Tegyük fel, hogy feladata volt megfesteni a szenvedő Istent. Akik előtte vállalkoztak ez alak lefestéséhez nagy mesterek, azok három tényezőből alkották meg Krisztus fejét: a hagyományból, a fogyatékos leírásból, melyek alakját, arca, haja, szakálla színét – nem is mindig egyformán hagyták az utókorra; azután a felséges arcból, melyet mint ideált maguknak e hagyományok fölhasználásával megalkottak; végül a felvett szituáció kifejezéséből az arcon.
Munkácsy nemkülönben eképpen tett. Az ő Krisztusában, nem tekintve egyéni különbségét, – csak egy általános vonás hiányzik, amely a többiben megvan: a lemondás vonása. Az ő Krisztusa éppoly magasztos, éppoly ihletett, éppoly dicsőült, mint bármelyik elődjeé, de nem oly rezignált. Szeme világol, fölemelt homloka impozáns, öntudata – mint szava a tenger hullámainak az Irás szerint – fölötte lebeg és parancsol itt a szenvedélyek feléje csapkodó habkoronáinak. Ellentétben áll-e ez isteni voltával? Nem gondolom. Ellenben azt hiszem, e kép becsét mértéktelenül csökkentené, ha nem így volna. A kompozíció mozgalma, az alakok egy részének támadó szenvedélye, a helyzet, mely a művész által fölvétetett, követelik Krisztus állását, fejtartását, szemének bűvös és uralkodó világítását. Ez nagyon emberi vonás ugyan, de nem emberibb, mint mikor azt mondja vért izzadva az „Isten“: „múljék el tőlem e pohár“. És éppen ez a vonás teszi nélkülözhetővé a dicsfényt, az immunitásának e jelvényét az emberi indulatok e tolongásában a földön, sőt e vonás ereje nagyobb, általánosabb és közvetlenebb, mint a glória, mely persze viszont szándékát teljesen világossá tette volna, ha Munkácsy odafesti.
És vajjon miért nem festi oda? És azzal, hogy oda nem festette nagy elődjei módjára, abbeli szándékát dokumentálta-e, hogy Istent nem, csak embert akart festeni? Vesztett volna-e a kép, ha odafesti? Megannyi kérdés, melyre nem tudok egyenesen felelni.
A festőnek mindenképpen csak az emberi alak áll rendelkezésére arra, hogy Istent fessen. Módjában van mindent összeszedni egy ideálba, ami az ember megjelenésében magasztos, fenséges van. De ha a legmagasztosabbat, a legfenségesebbet festette is, az mindig csak a legmagasztosabb ember marad. Az Isten a Genezis szerint a maga képére teremtette az embert, a művész viszont a maga képére teremti az Istent. Semmi testrészt, ami emberen nincsen, oda nem festhet, semmi kifejezéssel, semmi lelki tulajdonsággal arcvonásban, testtartásban, amelyet emberről nem ismer, fel nem ruházhatja. Bármily tökéletesen fesse tehát, ismét csak a legtökéletesebb embert festette, sohasem az Istent, kit nem emberi tulajdonságról kell, lehet és szabad Istennek felismerni, hanem isteni tulajdonságokról, amely azonban csak szimbolikusan festhető le vagy csak eredményében, mert csakis a léleknek tulajdonsága, ereje és hatalma.
Fesd az Istent, aki mindenhatóságát, természetfeletti erejét tettben gyakorolja és nem fogsz vitát kelteni szándékaid felül. De ha fested Istent, amint packázik rajta az emberi nyomorúság, alig van másod a dicsfénynél, ami szándékodat világossá teszi a mai szkeptikus világban. Hogy Munkácsy elmulasztotta vagy elkerülte Krisztusára dicsfénnyel isteni volta bélyegét rásütni, lemondott az illuzió s útbaigazítás egy sokat használt és igen kényelmes eszközéről: ezzel csak kivette képét a katexochen egyházi képek sorából, anélkül, hogy profán képpé tette volna. Ezzel tovább csak komplikálta amúgy is rendkívüli feladatát, de fönntartotta magának vele az általánosabb hatás lehetőségét. Ha kereste az istenit a maga Krisztus-ideáljában, nem a külsőségben kereste, hanem abban, hogy a megváltó tanaihoz, emberi sorsához, megrendítő tragédiájához méltó alakot állítson Pilátus elé, alakot, akinek látása ebben a környezetben megtegye a nézőre a halálnak és föltámadásnak együttes hatását; alakot, akiben a szenvedőt és győzőt látjuk egyszerre, töviskorona és dicsfény nélkül is.
Ebben kereste és ebben meg is találta! És amíg a világ kihirdeti és hiszi a bibliai Krisztus isteni voltát, addig látni is fogja Munkácsy Krisztusában az Istent.
Nem volna érdekesebb dolog, mint egy oly művelt ízlésű embert állítani e kép elé, aki a biblia-történeteket nem ismeri. Akire tehát a kérdés, melyet feszegetek, nem létezik! Aki a képen kénytelen volna felismerni a tömegek bősz szenvedélyéből, az írástudók gyilkos gyűlöletéből és a bíró kishitű habozásából a vádlott veszett ügyét. Az mondaná meg csak nekünk, hogy e kép a világ tragédiáját ábrázolja; az mondaná meg, hogy a tragikus momentum ecset által soha megrázóbb kifejezést nem nyert, mint e Krisztus-alak és fej által e környezetben. A tragikus momentum pedig a legfönségesebb, amire ember emelkedik lelki tulajdonságok nagysága által; az a momentum az erkölcs, az igazság diadala a halálban a társadalmak, érdekek szabványai ellen való harcban; az a momentum diadala annak, ami az emberben fönséges, örök, halhatatlan, tehát azonos az Istenséggel.