Szigeti József.
A gyermeket ritkán érdeklik a természeti tünemények. A világ a gyermeknek egy adott keret, amelybe beleszokik, attól a pillanattól fogva, hogy látni kezd. A természet periodikus tüneményei ehhez a kerethez tartoznak. Figyelme inkább az esetlegességet keresi és különösen a nagyok dolgának szeret a sarkában járni. Én gyermekkoromból nem emlékszem arra, hogy természeti tünemény nagyobb hatást tett volna rám. Ama gyönyörű romok is, melyek a zalamegyei hegység ormait koronázzák, csak akkor kezdtek vonzani, amikor már Kisfaludy Sándor regéit ismertem. Addig jobban érdekelt a kavicsos gödör, ahol játszani, vagy a puszta téglaszín, ahol megint játszani, néha egyikben is, másikban is fürdeni lehetett.
Csak egy ilyen dolog volt, ami különösebben érdekelt: az őszi köd. Az a reggeli páraság, amely hűvös őszi reggeleken lomhán heverész a faluban. Meg-megszakadozva óriás darabokban, ide-oda imbolyogva, hogy szinte bujkálni lehet benne. Ezt gyakran nézegettem. Mulatságos és különös volt, mikor egyszerre csak valami sötétséget láttam a méhében, amely mozgott, lassan emberi formát vett fel, végül kilépett a homályból. Ember közeledett felém. Rémesebb volt, mikor az én irányomból ment valaki a köd felé. Most belép, a sarkán átvág és innét rája süt a nap. Azután pár lépés után megint belelép és tovább megy és elveszti körvonalai élességét, majd az egész formáját és immár csak egy sötét folt marad belőle, mely tovamozog, végre eltűnik: elnyelte a köd.
Hetek óta minduntalan a szememet kísérti ez a gyermekkori benyomásom. Hetek óta látok egy kedves alakot a végzetes köd labirintusa felé haladni, ballagni. Már ott van. Már az egyik ködtömeg sarkán áthatolt. Ismét rásüt az édes napfény. Megáll. Mintha visszanézne. Én rám néz?… Kire néz? Mindnyájunkra?… Vidámság ül a szemében szomorúsággal ölelkezve… De minő káprázat! Azt mondtam egy kedves alak? Hiszen én kettőt látok, sőt hármat… ötöt… tizet, egy egész mozgó tömeget. Minden egyes alakon ugyanaz a fej, ugyanaz a szomorúság mindeniknek a szemében, vidámsággal összeölelkezve. Mintha utolszor nézne ránk vissza, hogy belépvén a ködbe, a köd elnyelje az életet.
Ime most lép be, akinél vígabb cimborát, kedvesebb gazembert, munkásabb henyélőt, a gyávaságban hősebb fickót, elmésebbet és szemtelenebbet ki tudja, mikor látunk újra. Vesszen el minden gyáva pimasz! És a hideg köd ráborul Falstaff hájtömegére, elnyeli furfangos nagy fejét, eltemeti nagy szívének elpusztíthatatlan nagy vidámságát. Nem fogom többé viszontlátni halhatatlan fiatalságodat jókedvű öregem!
De la Souche úr, hogyan, ön is megy? Kedves nyaralójából, az ön édes gyötrelmeinek kényelmes kis tanyájából, a Nők iskolájának az egyeteméből kilép, bele a ragadozó őszi ködbe? Óh, hiszen önnek, ha jól sejtem, szarvai vannak, tépje foszlánnyá e rút ködöt, fujjon rá kifáradhatatlan beszédű tüdejéből… Hogyan, ön megrázza álfürtös fejét?… Menni kell? Isten veled Ágnes… és belép a ködbe és szétfoszlik… Miért nézném meg még egyszer a Nők iskoláját, csak ezt a ködöt látnám s Molière vidámságai könnyet csalnának a szemembe érette, akinek most már csak mozgó árnyékát látom, eltűnőfélben, örökre.
S ki integet ott felém, hosszú kampós római botjával? Te vagy fejedelmi Agrippa? Jókedvű, derék, fényes római lélek, öreg Meneniuszom? Viszed fehér szakálladat a szürke ködbe? Hiába mentetted meg Rómát a Mons Sacran egy adomáddal? Isteni humorod elől nem tér ki az éhes köd? Egy toppantásodra, egy tekintésedre kővé meredtek a volszkus strázsák Aufidiusz sátra előtt… Csakugyan elmégy? Futó tekintetet vetsz miránk vissza. Szemrehányó tekintetet? Hogyan, te fényalak, mintha már nem a szemedben, nem a lelkedben fészkelne olimpusi származású jókedved, hanem iszákban a hátadon vinnéd magaddal a szennyes ködbe, mely befogadja patyolattógás alakod, a bíbor pretextussal. Tudod-e, hogy tőled búcsúzva Koriolántól búcsúzom és nagyszívű anyjától… Egy egész világomat viszed magaddal… Isten veled…
És Meneniusz Agrippa után megy Poloniusz, Poloniusz után Sass István uram és Sass István után egész sora a halhatatlan alakoknak, kiktől örökre szóló búcsút veszünk,
Egy emberben nem lehet többet veszteni. Ezt jelenti az, hogy Szigeti József megválik a színpadtól. Megválik? Nem, megvált. Mosolyogva, nevetgélve, zsörtölődve mendegélt, egyszerre csak ott volt a csalfa köd szélén, csak ott vettük észre a játék fordulatát. Az öreg Faun az ő meghasonlott mosolyával ránknyilazott és belépett. Még látom elmosódott kontúrjait, még a fülembe csendül egy-egy szava, de mindenen, amire emlékezem, túl sír az őszi szél fuvalma, amely megmozdítja a ködöt, amellyel együtt ingadoznak, lebegnek a távolodó alakok s amely fülembe sírja: