A magyarságért

Ma egy igen szép kritikát olvastam vonatkozással Lukácsy Sándorra, legújabb darabjára, a szobrászokról s kőfaragókról, a színműköltőkről s a színdarabcsinálókról, a művészekről s a mesteremberekről s végül a kritikusokról, akik kétféle mértékkel mérnek. „Amint a kőfaragó – úgymond az a kritika – sírköveivel a mulandóság szolgálatában áll, úgy a drámacsináló is bizony csak az enyészetnek dolgozik.“ És a nyomorultak, akik elől a halhatatlanság kapuja eképp bezáródik, még egyébként is kikapnak. Gúnnyal, megvetéssel ostoroztatnak az igazi kritikus által, akinek szempontja egyesegyedül a szépnek az a képzete, melyet meg tudott magának szerezni. Akiről tovább mondva van, hogy „mellékes körülmények: az irodalom napi érdeke, a pénztár viszonyai és más effélék, ítéletére befolyást nem gyakorolhatnak“.

És suhog a szegény kőfaragó, a szegény Lukácsy feje felett az „egyesegyedül szép szempontjának“ kegyetlen vesszője, amiért legutóbb Arany János „Ágnes asszonyát“ tette csúffá egy népdrámában, ma meg Jókai „Uj földesurá“-hoz folyamodott.

Hol végződik az irodalomban a kőfaragás, hol kezdődik a szobrászat? Meddig dolgozik valaki az enyészet s hol kezd a halhatatlanság számára dolgozni? Talán nem is szükséges vizsgálni; úgysem a vizsgálat, hanem az idő dönti el, hozzá oly idő, melyet mi meg nem érünk. Hogy egyébként a jó kőfaragó mindig többet ér, mint a rossz szobrász, az előttem nagyon világos. Ha világos nem lett volna, Szigligeti Ede nemzeti kőfaragóink céhmestere, valamint Csiky Gergely egy másik szerencsés kőfaragó érdemes liferánsai a gyors enyészetnek, már megtanítottak volna rá. De boldog Isten! Mivé is lennénk az életben temetőinkkel, házaink, kutaink, udvaraink, kapuink s egyéb mindenféle épületeink díszítésével, ha a kőfaragók becses céhe beadná a kulcsot? Mivé lennénk színházaink, politikai, szépirodalmi lapjaink és füzeteink, könyvpiacunk, összes irodalmi táplálékunk szükségleteivel szemben, ha becsületes kőfaragóink megtagadnák a szolgálatot, ha a nyírottfejű puritán kritikusok máglyáira rakatnának a boldogtalanok, ha szilenciumba tétetnének, amiért csak középtehetségű emberi erényekkel dicsekszenek s nem jönnek a halhatatlanság kiváltságával a világra?

„Az opportunitás a politika kiváltsága, a művészeti kritika mit sem tud róla“, mondja emberünk erre, átmenetül oda, ahol a kőfaragók után ezeknek jóakaratú bírálóit készül magasztos szempontjával „csúffá tenni“.

Mindezek az idézett mondatok azonban közönséges közhelyek. Tanító könyvben, ahol először el voltak mondva, helyesek. De az élet mindennapi fogalmának tárgyaival s jelenségeivel szemben nagyképűen hangoztatva, csak magasröptű tudálékosságok. A színház és termékeinek szerepe a mai modern életben egészen más ítélő szempontok alá esik. Nem mintha a dráma vagy a művészet szabályai megváltoztak volna, de rendeltetésük annyira kibővült, hogy a viszony a mai s amaz időbeli dráma közt, midőn e műfaj színrehozatala csak sátoros és nemzeti ünnepek váltakozása, költői remekek versengése volt, annak a viszonynak felel meg, melynek valaha csak leírása egy egész ember életébe került s amaz újságlap egy száma közt, melyet ma egy óra alatt ezer meg ezer példányban bocsát a gép az olvasó közönség rendelkezésére.

A modern életnek szüksége van hírlapjaira, regényeire s színházaira. Párisban egypár millió újságlap jelenik meg mindennap s negyven színház nyitja meg minden este kapuit a közönség számára. A negyven közül egy-kettő akad, mely hetenként egyszer áldoz a halhatatlanságnak, a többi az enyészet számára dolgozik. Igen sok fenkölt lelkű és tanult kritikus tesz a színházak körül ott is napi szolgálatot. De senkinek sem jut eszébe fölnyalábolni a szobrászt és agyonütni vele a kőfaragót. Ott is van emberhalál, igaz. Ma kivégeznek egy rossz szobrászt, holnap egy rossz kőfaragót. De azért, mert valaki csak kőfaragó és nem szobrász, azért nem esik bántódása.

A „művészeti kritika“ fönkelt pártatlansága, opportunitás nélkül valósága igen szép és nemes dolog, mikor nagy mesterek műveibe elmerülve, keresi-kutatja az örökké szépnek a törvényeit, okulására és gyönyörűségére a halandóknak. De ha kimegy a mindennapi szükséglet által magának megteremtett szellemi vásárra s a gyors forgalom váltakozó termékét veszi szemügyre – fel- s letünedező darabjait külvárosi színházaknak, újságlapoknak szegény tömegeit – és nem hajlandó semmi „mellékes körülmény“ által, sem az „irodalom napi érdeke“, sem a „pénztár viszonyai“, sem „más effélék“ tekintetbe vételét megengedni; akkor ugyan megóvhatta magának azt a lélekemelő öntudatot, hogy „meg tudta különböztetni a drágakövet a csillogó üvegtől“, de nem győzte meg a világ ép érzékű részét arról, hogy az legyen a fődolog, hogy ezt meg tudják különböztetni, nem pedig az, hogy megkülönböztetésünk mellett képesek legyünk a szellemi piac minden termékét, az üveget úgy, mint a gyémántot, becse, haszna és szükségessége szerint méltányolni és szolgálata jutalmához hozzájuttatni. És minthogy annyi drágaköve nincs a világnak, hogy mindenkinek a fülébe, a nyakára, az ujjára jusson, ellenben mindenki akar magának díszt, vagy a fülére, vagy az ujjára, vagy a mellére, vagy mindenüvé, ahova tehető: ennélfogva az, ami – ha üvegből, ha más értéktelen anyagból – a drágakő formájára van faragva s ahelyett csillogni, villogni, az embereket gyönyörködtetni van hivatva és e hivatásának bizonyos mértékig meg is felel, az az örökkévalóságra, halhatatlanságra mint egyed nem tarthat ugyan számot, de nemében örök időkön át fog élni és a mindennapi életben becsesebb szolgálatot tesz és a forgalomban nagyobb értéket képvisel, mint maga a drágakő.

De álljunk meg, mert még betaláljuk bizonyítani, hogy a rossz színdarab többet ér, mint a jó színdarab, pedig csak azt bizonyítjuk és állítjuk, hogy az a pártatlan kritika, amellyel itt szemben állunk, voltaképp csak egy irígy vén leány, aki az erényt botnak használja, nemhogy rátámaszkodjék, hanem hogy üsse-verje vele a keze ügyébe került fiatalokat. Mert az olyan elviselhetetlen, különösen az erényes vén leányokra nézve, hogy a fiatal leány szemet szúr és tetszik, noha lám az orra tömpe, a füle nem kicsiny, az ajka biggyedt s még mit tudom én, hányféle hibája van. A vén leány egy lélegzetre elmondja mind, még meg is szerzi mindeniket. Ami pedig a leányban a fiatalság, az az íróban a tehetség. Az olyan kritikusra elviselhetőbb, ha egy tehetségtelen írót lát, akinek nincs más érdeme, minthogy elkerüli a nagy hibákat, mint az olyan, akit az eleven tehetség nem ment meg a nagy hibáktól és tévedésektől.

Lukácsy Sándor, amint én ismerem, pedig sokat a veséibe néztem, tehát gondolom, hogy némileg ismerem, igen jelentékeny színműíró tehetség. Azonban egy teljesen demoralizált tehetség. Fejlődése minden idejét az élő irodalomtól elszakadva, vándorló vidéki színpadok napi szolgálatában töltötte el úgyis mint színész, úgyis mint művezető, úgyis mint író. Hevenyészett, alaposan meg nem gondolt munkára volt múzsája hivatva s a könnyűség, mellyel dolgozott e tekintetben, épp úgy csábította őt magát excesszusokra, mint igazgatóit arra, hogy visszaéljenek szolgálatkész képességeivel. Igy a fölületesség az okokban, a külsőségek predominációja mindenben, az ízlés parlagisága a tréfában, úgy mint a komoly részekben, amit eleintén tán csak a gyors munka könnyebbsége végett engedett meg magának, az idők folyamán második természetévé lett, vagy tán oly hiba volt kezdetben, amelyet nagy elfoglaltságában nem ért rá észrevenni magában, annál kevésbé kigyomlálni tehetségéből.

Nehogy valaki Tóth Ede példáját hozza fel nekem, mint aki szintén hasonló viszonyok között élt s mégis ott írta meg a Falu rosszá-t. A különbség a feltételekben igen nagy. Lukácsy (ezt maga nem hiszi magáról, de mindenki mondja róla) csakolyan rossz színész volt, mint Tóth Ede; de amellett oly becses tag volt minden színigazgatóra nézve, hogy mint színész is elsőrangú számba ment – egyéb tulajdonságainak okáért. És mint színműíró kapós és kelendő volt Magyarországon. Az ő színműveit 15–20 év óta széltiben játszák Magyarországon s mielőtt Népszínház volt, egy helybeli német színházban Lukácsynak egy népszínműve 100 előadásnál egy évben többet megért. Mit látunk ellenben Tóth Edéről? Tóth Ede alig tudta a vidéken többre vinni, minthogy az a harmad-negyedrendű társulat, amelynél éppen volt, egy-egy színdarabját nagynehezen előadta. Tóth Ede volt – ha tetszik a hasonlatra visszatérni – akkor a rossz szobrász, Lukácsy volt a jó kőfaragó. Tóth Ede sorba bukott igazgatóival s darabjaival együtt s majd hogy el nem pusztult mindenestül; Lukácsy egy-egy hevenyészett népszínművel újra meg újra lábra állított egész társulatokat.

Egyre-másra készítette a düledező társulatok számára a támasztó oszlopokat, mint szerény kőfaragó. Persze többet tett a mások, többet az egész vidéki színészet megélhetéséért, mint a maga halhatatlanságáért. Sorsa nem kedvezett neki oly értelemben, hogy csendes, megfontolt, ellenőrizett működésben előrehaladva, tanulva tisztulhasson és emelkedhessék, mint mások szerencsésebbek. Az ő múzsája a lázas, szakadatlan, hamar munkában, hogy triviálisan fejezzem ki magam, inkább károsodott. Eredeti adományait megtartotta, de azok is annak az ízlésnek az irányában bokrosodtak meg, amelyet tulajdonosuk szolgált; a vidéki színpadok ízlése által dirigálva, a drasztikus hatások, aktualitások kiaknázása, lokális színek, szenzációs események feldolgozása, egy primitív közönség kedvekeresése: ezek voltak az iskola, melyet Lukácsy múzsája kijárt. Itt hibáitól sem ért rá megszabadulni, melyek el is harapóztak rajta derekasan, úgy, hogy aki abban a helyzetben van, hogy nem enged ítéletébe „mellékes körülményeknek“ beszólást, kezében Arisztotelesszel, Horáccal és Lessinggel mindennap háromszor agyonütheti őt. Azért azonban az, akit agyonütnek, nem mindig kevesebb ember a gyilkosnál, néha éppen csakis fegyvertelenebb. Amily helyes annak a „megismert szépnek“ az ő gőgös, pártatlan mértéke ott, ahol elvontan irodalmi értékű munkáknak osztályozásáról van szó, épp oly mértéktelen pártosság ott, ahol a munkáló irodalom felett bíráskodik minden tekintettől függetlenül. Aki mögött mecenások, akadémiák, vagy nem tudom mik állanak, az ám düllessze ki a mellét, vesse meg a profanum vulgus tapsát s írjon a halhatatlanság számára könyveket, melyek a közönségnek nem kellenek, melyeket azonban az akadémiák kiadnak és megfizetnek. De akit gyermekkorától kezdve nem kísér pályáján ilyen szerencse, az kénytelen korának írni, kénytelen kortársai, kénytelen közönsége tapsában keresni jutalmát és exisztenciája föltételeit. Az ilyen fejhajtva veszi el, szerényen, magát megadva, a fönkelt tudós abbeli ítéletét, hogy csak kőfaragó és nem szobrász, csak mesterember s nem művész s csak színműcsináló s nem drámai költő s vigasztalást keres és talál egy érdekes könyvnek az előszavában, amely a napokban megjelent. Egy kötet kritika elé van ez az előszó írva s az van mondva benne, hogy szerzőjük azért adta ki, hogy majd a késői maradék ebből a kritikából értesüljön arról, korunknak mily színműírói voltak. Mert ők, akik drámai termékeikkel ezidőszerint ellátják színpadjainkat, mind meg fognak halni, az enyészet számára dolgoznak „mint a kőfaragó a temető számára“, de örökké fog élni és róluk hírt adni jövendő nemzedékeknek – a kritikusuk.