Csatai Zsófi.
Nem tündökölt a Népszínház deszkáin, mint primadonna, de sok és becses szolgálattal kötelezte le egyszer a közönséget, másszor igazgatóit. Játszotta a saját szerepeit, melyeknek száma nem csekély s melyek korkülönbség nélkül osztattak neki; sőt nemcsak kor-, hanem minden egyéb különbség nélkül: egy-két szónyi és sok ívnyi szerep, víg és szomorú szerep, fiatal és öreg szerep, énekes és nem énekes szerep, az mind nem tett különbséget. Emellett játszotta mások szerepeit. Ha valaki elment az intézettől, az előadást Csatai Zsófi tette lehetővé, ki azok közé a színésznők közé tartozott, kiket a hasznos jelzővel kell kitüntetni. Nem ékítés, nem cifraság, nem is szembetűnő oszlop az épületen, hanem fontos szeg, amelyet nem igen látni ugyan, de amelyet nélkülözni nem lehet. Kitünő erényei az elhatározott temperamentum, kiváló értelem, előkelőség modorban, megjelenésben és alakban, nagy passzió és az iskolától és színészi hagyományoktól független eredetiség. Marquis-néja (A franciák Milanóban) bármely előkelő színpad szalónjának díszére válik; az éhenhaló fiú (Grant kapitány gyermekeiben) a realisztikus előadás oly éles és igazi vonásaival volt ábrázolva, menten minden színpadi pátosztól és szenvelgéstől, hogy belső beccsel bíró ábrázolásnak volt mondható.
Csatai Zsófi előkelő család ivadéka és szenvedélye vitte a színpadra. Igazi neve Korizmics. Anyja (kit nemrég vesztett el) egy németországi bárócsalád leánya. Zsófi – más hely nem lévén akkor üresedésben – a Népszínháznál, mint karbeli kezdte meg működését. Első önálló szerepét a „Kis herceg“ egyik apródjában kapta. A sors azonban, mintha fejébe vette volna, hogy megtöri szenvedélyét a színészethez. Már hosszabban betegeskedő atyja aznap délután halt meg, amelyen Zsófinak első szerepét kellett játszani. A gyászeset híre oly későn érkezett a színházhoz, hogy nem lehetett már másképpen intézkedni, kényes is volt, habár csak kicsiny szereplésről volt is szó, egy fontos újdonság első előadását az utolsó percekben megmozgatni: az árvává lett újonc kénytelen volt játszani, amíg atyja ravatalon feküdt. Színész sorsa, katona sorsa! Első sikerét a fiatal színésznek a magán való uralkodás és az összes érzéseinek fölzendült birodalmán való uralkodás művészetében kellett aratnia.
Sem ő, sem más nem hitte volna akkor, hogy ez az eset ismétlődni fog vele a népszínháznál édesanyja halálakor. Ezúttal a „Hoffmann meséi“ kerültek színre. Az első előadás el is ment szerencsésen, a másodikra meghal édesanyja, egy igen kedves és jó öreg asszony, aki németes kiejtéssel felettébb folyékonyan beszélte a magyar nyelvet. Hogy a helyzet még élesebb legyen, Zsófinak egy haldokló leány édesanyjának szellemét kellett ábrázolnia. A szerep énekes lévén, nem lehetett a dolgon másképpen segíteni, minthogy Zsófi a kép keretében, ahol a szellemnek feltűnnie kellett, kiöltözve, kifestve a szerep kívánalmai szerint megjelent, de a szerepet Vadnay Vilma énekelte le a szellemalak mögé bujva kottáról. Bizonyára erős lélek kell ily kínos helyzeteknek elviselésére! Erős szeretete a művészetnek is, hogy a háborgó érzésekkel megbirkózni, távolállók ítéletével szembeszállni képesek legyünk…