Klárné Angyal Ilka.
(1892.)
Hogy hol született, hol lépett először a világra szóló deszkára, hol ment férjhez és mikor, azt akkor írjuk meg, ha nekrológot kell róla írni, ami valószínűleg még igen soká lesz. Most csak művészete nekrológját kell megírni, mert itt az a csoda történik, hogy egy kitünő művész, anélkül, hogy jubilált volna, 53 éves korában végképp visszavonult dicsősége színteréről. És ha még naiva vagy heorina vagy efféle volna. De egy úgynevezett komikáné, aki éppenséggel nem öreg ma sem, ámbár sohasem is volt fiatal. Mert hiszen mostani szerepkörében működik a fővárosi közönség előtt, a Népszínház megnyitásának napja óta, tehát éppen 17 év óta.
Angyal Ilka abból a kitünő dunántúli típusból való, amely asszonyban ritkán kerül a szemünk elé, de férfiúban ott volt Kerkápoly Károly és itt van Eötvös Károly személyében. Okos és ravasz asszonyi jósággal enyhítve; jó szemmel mindenre, ami körülötte történik, hivatásában mester, rejtett tűzzel hevül, de a hideg, nyugalmas számítás látszatával külsején, elágazó tehetséggel, amely nem ritkán egy másnak útjában áll s nem ritkán elaprózza az emberét.
A fiatalos szerepkörre hiányzottak Klárnéból a külső feltételek. Arca nem volt se szép, se bájos leánynak; de kifejező és jellemző volt korosabb alakok számára. Jóság és erő osztoztak vonásain és tekintetén, ha mozgósította szívét. Hangja érdes, nehézkes volt. De oly egyszerű és őszinte, oly természetes tudott lenni beszédében, oly átható és világos a nézésével, hogy minden kifejezés, amire szüksége volt, rendelkezésére állt. Egy hosszú képcsoportozatot lehetne az alakokból összeállítani, amelyek 17 éves pályafutását jelölik és elmulhatlanok azok előtt, akik fogékonyak ama mesterkéletlen színpadi alkotások iránt, amelyek látszólag önmaguktól, fáradság nélkül, mintegy önkénytelen szülemlenek, de voltaképpen a legigazibb színészihlet teremtvényei. A Dráma a tenger fenekén című látványosság puritánjától a Vereshajú groteszk szolgálójáig oly hosszú skála van, mint a pedantériától a bukfencig. Mi minden ott fekszik közötte! Sokasága a jó, a furcsa, a kedves, az érzékeny, a víg, a zsémbes, az okos, az együgyű, a bolondos asszonyoknak és asszonyságoknak, akikbe Klárné lélegzetet fútt, hogy éljenek. Ezeket búcsúztatja ma tőlünk a Proteusz-képű Fóti Dorkában örökre. És búcsúztatja azt a másik talentumát, amely manap már éppen a ritkaságok közé tartozik, hogy alakjait, már külsőleg is, oly frappáns jellegzetességgel állította ki, hogy immár beszéltek, még mielőtt megszólaltak volna. Minden kicsi szerepéhez a parasztöltözködést nagy művészettel gyakorolta. Haja – pedig nem is mutogatni való nagy – de számtalanszor kitünően forgatott fegyvere volt. Úgy nekifésülködött egy-egy szerepéhez, ha epizód volt is, hogy a Desdemónák se különben. Valamerre életében járt, mindig nyitva volt a szeme és sohase vittek el mellette látatlanba semmit és ha az ember egy eredeti öltözetdarabot vagy egy ruhadarab viselésének a módját vagy fejviseletet vagy akármit látott rajta s megkérdezte hogy honnan szedte ezt a pompás dolgot, könnyen kapott olyan feleletet: Hja, kedves uram, most húsz esztendeje láttam itt vagy ott a vásáron. Húsz esztendőre is eszébe jutott, ha belevágott abba, hogy tökéletesebbé tegye művészete látszatát.
Ebből megértheti az olvasó azt is, hogy miképpen lett Klárné színműíró. A jó szeme, a hű megfigyelése tette azzá és nem siker nélkül. És még hozzá mindig megvolt az a jó ízlése, hogy nem írt magának szerepet a darabjában. Ha játszott bennök, kénytelenségből esett meg rajta.
Mindezek fölé: Klárné hű és megbízható tagja volt a társulatnak mindig, melynek keretében élt, szeretetreméltó kollégája társainak, megbízható barátja barátainak, önzetlen, lemondó és szerény a magánviszonyaiban.
Most visszavonul nyilván egy kissé, megbízhatatlan egészsége miatt, mely a művészélet izgalmait nehezen viseli. Szerény penzió vár reá s egyetlen vágya, hogy a falusi magányba, ahová igyekszik, magával vigye a fejőstehén árát. Kollégái és barátai, akik fájó szívvel búcsúznak tőle, magukra vették a vágya gondját. Abonyi nem csinált még népszínművet kedves elbeszéléséből, melynek címe: Az özvegyasszony tehénkéje. Klárné elmegy, utolsó szerepét e meg nem írt darabból választja. Ott fog élni tehénkéivel, népszínműbeli alakjainak illúzióiban. Hányszor fogja megsimogatni tehénkéjét, hányszor fog ráborulni, hogy könnyeit hullassa rá, gondolva arra, ami elmult, amit időnap előtt itt hagyott: a lámpák fényét, a darabok izgalmát, a közönség üdítő látványát és a taps éltető zaját és minket, akik szerettük?