A magyarságért

Oh ábrándok és nélkülözések tündérideje!… de nem, nem fogok verselni…

Másodéves jogász voltam. Kedves barátommal, akkor negyedéves, most polgármester egy határvárosban, egy zöldfa-utcai házacska első emeletén laktunk. Konyhán keresztül jutottunk egy csizmadiaműhelybe, abból a szobánkba. Gazdánk felesége egy érzékeny hölgy vala, akinek tekintete és sóhajtásai azt látszának mondani, hogy többet várt a sorstól egy csizmadiánál és két diák-kvártélyosnál. El is neveztük őt tragikus sujszternénak, mert sorsát megadással viselte, sőt szabad óráiban mosással foglalkozott. Bútorai nagyon rosszak voltak. Az egyik ágy ismeretségünk első napjaiban beadta a kulcsot. Igaz, hogy a csikorgó hideg ellen, mely ellen siker nélkül küzdöttünk úgy, hogy fölváltva megénekeltük, fánk nem lévén, a díván matracával takaróztunk, ami nekünk is, de kivált az ágy roskatag alkotmányának lett nehéz és végül elviselhetetlen. Dideregve bár, de élveztük reményteljes ifjúságunk előnyeit, amelyek képesekké tettek bennünket mindennek nélkülözésére, amink nem volt.

E rovatba a fűtőanyagon kívül néha az ebéd is tartozott; a vacsora, a reggeli pedig szinte rendesen.

Egy este szokatlanul későn jött haza az én lakótársam; de apró fekete szemei éppen oly szokatlanul tündököltek szemüvegei alatt. Rendkívüli dolgokat beszélt nekem egy költőről, akivel a kedvező sors megismertette. Kellemes, nyájas, adomás, élces, jóízű ember. Élete, bár még ifjú, kalandos; kalandjait fűszeresen beszéli el vacsora közben, azután egyszer-egyszer elmond egy szép verset. A vers szép, ahogy elmondva van, gyújtó, megihlető. Beszéltem neki rólad is (én rólam!), azt mondta, vigyelek el, és úgy tovább. Persze, hogy nem maradt egyéb hátra, mint két napig nem ebédelni, hogy egy vacsora ára kiteljék a költő társaságában. Milyen buta lehettem akkor elfogultságomban! Pedig a vacsora a „présben“ volt, ahol a Rici, a Marici és más tündérek hordták fel a sertés nyelvet és más nemzeti eledeleket a fiatalságnak.

… Ez 1864–65-ben volt… Többször is vacsoráltunk eképp együtt, de különösen barátaim… Ezek egyikénél, aki ezidőszerint egy másik határvárosban törvényszéki elnök, vacsora előtt összegyülekeztünk… Ott költemények olvastattak fel… Én e dologból kettőre emlékszem. Az egyik az, hogy én hetekig hordtam a zsebemben egy verset, azzal a szándékkal, hogy ott elmondom, de sohasem volt elég bátorságom hozzá. Ha az akkori barátom megvolna, meg vagyok győződve, hogy most is a zsebében volna az a szerencsétlen vers, mely úgy kezdődött, hogy:

A másik, amire emlékszem, egy románc-féle, amelyet Komócsy elszavalt. Az ő verse volt, címe, úgy hiszem „éjféli esküvő!“ Roppant hatással volt ránk s ma is azt hiszem, hogy ebben a fajban e versnek nem sok versenyző társa akad. Ma sem csodálom, hogy őszi szelemmel és fehér dérruhámmal ezután nem mertem kirukkolni…

Most már az őszi szél a fejünkről tépi és fehér dérruhát ad néki…