A magyarságért

Ha jól megnézem a dolgot, úgy sejtem, többet tanultam a rossz könyvekből, mint a jókból. Mert az utóbbiakat élveztem mohón, az előbbiekkel magamban disputáltam és elveimhez jutottam. A mai világban, azt találom, az a szerencsétlensége van nevelésünknek, hogy a világ remekeiről minden tudnivalót tudunk, mielőtt még magukat a remekeket értenők. Én is dobálóztam Katonával, Shakespearerel és más nagy dolgokkal, mielőtt a magam ítéletével tudtam volna róluk ítélni. Az embernek tömérdek dologtól kell megszabadulnia, hogy saját impresszióit megtalálhassa. És a remekírók értelmetlen kultuszától (az iskolákban), hogy nem tudjuk őket unalmasságuktól megfosztani. Mert megunjuk, mielőtt értjük és megszabadulunk tőlük maguktól, de unalmasságuk tudata elkísér bennünket egészen a sírunkig. Hiába akad egy-két ember, aki visszatérvén rájuk, fölfedezi őket; nem hiszünk neki.

Meg tudok sok könyvet és munkát nevezni, amely rám erős hatással volt. Ilyen Goethe: Wilhelm Meisters Lehrjahre, amelyet ifjúságomban számtalanszor olvastam, de mindig csak addig a fejezetig, melynek címe: Die Bekenntnisse einer schönen Seele. Ezen túl nem volt a könyv többé vonzó. A regény második részébe ifjúkoromban bele sem fogtam.

Inkább mindig elülről kezdtem, de megvallom, hatását nem annyira jelességével gyakorolta rám, hanem anyagával; a színészélet, W. Meister alakja, romantikus epizódjai, dramaturgiai fejtegetései: mindez igen belevágott az én álmomba. Azt hiszem, mikor titkos szenvedély a színház iránt arra csábított, hogy mint diákgyermek kínálkozzam statisztai szolgálatra a soproni színháznak és én Laertesz néven iratkoztam be: a Laertesz nevet nem Hamletből vettem (bár már akkor recitáltam belőle), hanem Goethe regényéből. Shakespearet akkor olvastam, néztem, betéve tanultam, de az igazság az, hogy kötelességem szerint bámultam és imádtam. Hogy értettem volna, arról szó sincsen. Ez az oka annak, úgy gondolom, hogy Shakespeare hatását magamra nem tudom ellenőrizni. Hogy megvan, nem tagadhatom, de úgy tetszik nekem, hogy nem frissítő, éltető italképp vettem, mikor szomjuhoztam (mert akkor emlékezném a hatásra), hanem a pórusaimon lopózott be, mint a levegőben levő vízpárák, amelyek mindig körülvesznek, anélkül, hogy tudnók. Engem is kora ifjúságom óta Shakespeare így vett körül. Nagy impressziót tett rám a Zrinyiász, a Két Szomszédvár, a Nibelung-ének és Homér két éposza. A sorrendet ezekben nem tudom megállapítani. Zrinyi egy időben majdnem mindennapi olvasmányom volt. Az Iliásznál arra emlékezem (30 év körül), hogy iszonyúan elteltem vele s utána lesujtó könnyűnek találtam Arany époszait, melyeket azért vettem elő, hogy megzavart lelki egyensúlyomat helyreállítsam. Nem mentem semmire, ekkor került a sor a Nibelungokra, s ez egészen lefoglalt ismét.

Mikor Ezopus című darabom tárgya forgott a fejemben, azt gondoltam egyszer, minthogy az antik világban járok, meg kellene nézni, miként írtak vígjátékot ezek a régiek. Elővettem Arisztofaneszt. Alig értettem (görög és latin szövegben). Elővettem Terentiust, hidegnek találtam, fogtam Plautuszt, ez volt rám erősebb hatással.

A görög tragikusok közül legkorábban Euripidesszel barátkoztam meg. Utána Szofoklesz kezdett tetszeni. Negyven éves jól elmultam már, mikor (nem tudom hányadszor, addig siker nélkül) Aiszkülöszt vettem a kezembe. Iszonyúan megragadott, annyira, hogy három-négy darabját csak úgy privát élvezetemre, a fiókom számára lefordítottam. Igy jártam Arisztofanesszel is, amelyet korábbi hiú kísérletek után újra fölvettem, mikor Arany összes műveiben megjelentek. Olyan rendkívül megkapott, hogy pauza nélkül olvastam végig az összes meglevő darabjait, sőt amit meg lehetett kapni német fordításban, úgyis megszereztem s úgy is végigolvastam. Ezek a dolgok tanítottak meg arra, hogy az olvasmányok kor szerint válogatandók meg. És oktalanság az ifjúságot a nagy klasszikusok egészével gyötörni. Azokból csak a fiatalság számára szedett kivonatokat lehet haszonnal forgatni iskolában és fiatalabb korban s csak annyit, amennyi érdeklődésüket táplálja, kíváncsiságuknak megfelel. Ezzel beléje oltódik az ifjúságba egy eleven mag, amely később sok esetben kicsirázódik. Az eddigi rendszer ellenben megöl egy fiatal eleven magot az iskolában.

Elméleti munkából semmit sem tudok fölemlíteni, filozófiával, fájdalom, nem foglalkoztam, az esztétikai munkák türelmetlenné tettek, Grünwald Béla munkái, Shakespeare király-drámái, Masznyik Szent Pál apostol története tettek rám legnagyobb hatást.

De soha semmiféle könyv nem tett rám oly hatást, mint Szent Genovéva története, gyermekkoromban. Lehettem 12 éves, mikor olvastam. Emlékezem rá, egy magányos szobában voltam. A diványra könyökölve olvastam, kimondhatatlan izgalomban. Mikor pedig oda értem, ahol a kis Szigfrid anyja, Genovéva biztatására térdelve összeteszi a kezét s az égre tekintve így szól: „Istenkém, köszönöm neked, hogy nekünk az epret adtad“, – vége volt minden férfiasságomnak, az ajtóhoz rohantam, ráfordítottam a kulcsot, azután a divánra borultam s remegő testtel bömböltem gyermeki szívem megindultságából.