Lenau.
Olvastam községekről, melyek víz partján lakva abból élnek, amit a folyó más népektől leúsztat s amit ebből kifogniok sikerül. Bizonyos tekintetben minden nemzet ilyen község. Áll a víz partján, halászva arra, ami más nemzetekből oda úszik. Előfordul néha, árvíz idején a törvényes úsztatás. Ilyen árvíz volt nálunk a Bach-korszak. Akkor védekezve az ár veszedelmei ellen, se rá nem értünk, se kedvünk nem volt kihalászni, amit az iszapos hullámok reánk sodortak; akkor tömegesen szálltak partra, akik a vizek sodrán hozzánk közeledtek s el is leptek bennünket tömegesen. Nem kis bajunk volt nekünk az a civilhad, amely megszállta – hivatalainkat; de az idő elmult, elmosta rólunk a terhet s ki merné ma tagadni, hogy amaz idők szerencsétlen vándoraiból számos derék – magyar családdal szaporodtunk meg?
A második nemzedékben tiszta, jó és hű magyarokat adtak a hazának azok, akik ellenséges lábbal léptek volt sanyargatott földünkre.
A névmagyarosítók nem csekély száztólija kerül ki ama bejött nemzedék ivadékaiból.
A katonaság is ama fajok közül való, amely hasonló prédát úsztat a parti halászok kezeügyébe. Akiről soraim szólnak, az is ezen a réven úszott le, de fájdalom – vissza is úszott megint.
Csak születni, gyermekkorát leélni fogatott ki a vizekből, gyümölcsözni visszaszármazott újra forrásához.
Dr. Sonnenfeld Zsigmond írt egy érdekes könyvet Lenau Miklósról, századunk első felének nagy feltűnéssel működött magyar születésű német költőjéről.
Nikolaus Niembsch von Strehlenau katonaszüléktől származott magyar sótári tiszt gyermeke, született Csatádon, nevelkedett Budán, majd Tokajon, ismét Budán, mígnem családja elszegényedvén, Bécsbe került nagyszülei keze alá s ezzel visszakebeleztetett németnek, bár ő magát mindig magyarnak vallotta s Sonnenfeld úr véleménye szerint költői nagy hatásának egyik tényezője is lett a magyar mivolta. A benyomások, melyeket Tokajon nyert, a tiszai tájak képei varázshatású elemei lettek Lenau költeményeinek.
A költő Lenau ami érdeklődésünktől távol áll. Költészetében nincsen is éppenséggel semmi belőlünk, sem ami reánk vonatkoznék. Érzékeny magyar tárgyú versei is a regényes cigányról, a Tiszáról, a délibábról, – éppenséggel nem magyarok. Tartalmilag és jellem szerint pedig egész költészete távol áll a mi lelki, szellemi és érzelmi világunktól. A mi akkorbeli költőinket más tárgyak lelkesítették, hegedűjök más hangokat sírt a nemzet elé, irányuk másfelé fordította a közönség figyelmét, érdeklődését: semmi közösség köztük és Lenau között. Akár mint ember, akár mint művész – idegen volt hozzánk, csak külsőleg a születés és néhány itt töltött esztendő véletlene kötötte hazájához, melyet szívesen emlegetett, melyhez elvben ragaszkodott is, de melyhez minden mélabús érzékenysége mellett is sohasem vágyódott, sohasem vonzódott. Az én hitem szerint ezért végzetesen meg is lakolt. Mert szinte bizonyosnak tartom, hogy sorsa, ha íróink és költőink akkori nemzeti harcának részesévé lesz, e konkrét célú küzdelem életének biztos célt, elérhető feladatot, úgyszólván mindennapi foglalkozást ád magasztos hivatás mellett. Harcos szelleme megtalálja a legnemesebb harctért s nem kénytelen magamagában s maga ellen folytatni dúló csatákat, amelyek borzasztó vesztét s állandó boldogtalanságát okozták. A magyar poéták működése összefüggésben volt a nemzeti törekvésekkel, sőt része volt, cselekvő része a közéletnek, érintkezett, szövetkezett más ágaival a nyilvános életnek, nagy költők egyenkint, majd csoportban, végre – mint akadémia politikai tényezők voltak. A harc menetét, fejlődését majd kudarc, vereség, majd ünnep és diadal jelezte állomásonként. A költői babér itt a hazafi cserkoszorújával egybefonódva nyújtatott az érdemnek. Képzeljük bele e viszonyokba Lenau egyéniségét. A kétes értékű harcok helyébe vallás és filozófia közt, melynek csataterévé lelkét tette ellentmondó végső következtetésekkel, ellenkező célokkal egyes műveibe: itt a haza, a szabadság, az ember közvetlen érdekei és javai mellett! Lenau a maga lelki küzdelmeiben akármily eredményre jutott, mindig maga volt a megvert fél, mert a két küzdő principium – benne lakott s egymást ostromolva mindig maga csak a költő lelki egyensúlyát, békéjét pusztította, míg végre is férfikora derekán feldult idegei az – őrültek házába vitték őt. Oly viszonyok közt, ahol nemcsak szentimentális asszonyok és még szentimentálisabb férfiak tapsának dolgozott volna, hanem ahol egy-egy műve népeket megmozgató, hatalmakat megrettentő cselekedet lehet vala…
Konkrétebb anyagú és irányú munkásság mellett szinte a bizonyosság egy nemével feltehető, hogy élete is másképpen fejlődött, alkalmasint másként véget is ért volna, ha másutt nem, hát a 49.-i csatatereken, melyeknek golyói már anélkül csaptak be a döblingi tébolyházba, hogy az ő lelke éjszakáját megzavarták volna. Ezeket azért érintem, mert sajnosan nélkülözök dr. Sonnenfeld szellemes könyvében egy ily irányú fejezetet. A könyv, melyet ő írt, minden érdekessége mellett nem eléggé a magyar közönségnek van írva. Konstatálni kellett volna, mit vesztett a nemzet a csatádi sótiszt fiában s mit vesztett Lenau, vesztvén szülei hazáját. Mily végzetes s lehetetlen élet egy jelentékeny költő élete, akinek nincsen hazája.
És sajátságos, hogy Lenau, akit se belső szükség, se eleven szeretet nem kötött a földhöz, amelyen született, aki csak művészete szerencsés segédeszközeinek használta abbeli előnyét, hogy magyar nap sütött bölcsőjére és ifjúságára, külsőleg szerette fentartani magyar voltát. Szeretetreméltó és barátságos volt magyar jövevények iránt; gyermekkora kedves benyomásait őrizte és ápolta és az osztrák és német abszolutizmus polgári szabadságát élvezte, keserűséggel emlegette, amit nem ismert csak felületesen, a magyar alkotmányos szolgaságot, szabadságot kívánva a szegény jobbágynépnek, de az osztrák cenzura nevetséges zaklatásaitól azzal a hivatkozással szabadult meg, hogy magyar alattvaló.
Kitünő hegedűjátékos volt, a Rákóczi-indulót oly virtuozitással húzta, hogy egyszer Amerikában, egy különben hidegvérűnek ismert amerikai az induló hallatára székéről lelkesülten felugrott, kiáltva – „Hurrah magyar!“ Magyarokat szeretett magyarul megszólítani, noha csak fogyatékosan beszélt már férfikorában hazai nyelvén; leveleibe is testvéreihez vegyített magyar megszólításokat. Midőn először utazott Württembergbe, sógorának egy terjedelmes levélben megírta útja benyomásait. E levélben találjuk a következő érdekes és elmés sorokat:
„Igaz, hogy az itteni kitünő földmívelés jó benyomást tesz annyiban, hogy az ember a lakosokat jómódúaknak képzeli, de mégsem tagadhatom, hogy másrészt kicsinyes benyomást is gyakorolt reám. Az emberek itt tolakodó koldusok módjára mindenre ráteszik a kezüket, hogy a természetet kizsákmányolhassák. Látod, kedves öregem, itt megint a magyar ember szól belőlem. Mégis van valami nemes azon hanyagságban, mellyel Pannonia földmívelője vetőmagját a sekély barázdába hinti, szőlőtőkéit már nyeséssel rendbe hozza, azután könnyű szívvel megy haza és pipára gyújt. A szép tokaji hegyek fesztelenségükkel, egymástól messze álló tőkéikkel, a közbe-közbe ültetett gyümölcsfákkal, sokkal szebb látványt nyújtanak, mint a badeniek lépcsőzetes lejtőikkel, szűk helyre szorított tőkéikkel. Magyarországon az egész földmívelés a természethez intézett szerény kérés, szíves meghívás, hogy telt kezekkel jöjjön gyönyörű adományaival; a németek a jó természet-anyát azonnal torkon ragadják és oly iszonyúan fojtogatják, hogy orrán-száján kicsordul a vér.“
Bizonyára igen elmés s költői illusztrációja a különböző viszonyoknak, melyeket a költő nem ismer.
Lenau életében egy drámát kezdett írni, azt sem fejezte be. Egy fiatal költőnek, aki művét előadás végett beadta a bécsi udvari színházhoz, ezt mondá: „Ne tegye, ne adja legjobbját a bámészkodó sokaságnak, a bódénak.“ Főleg a németekről hitte, hogy nem való nekik a dráma, minthogy sokkal többet gondolkoznak, semhogy a cselekvésben örömet találhatnának.
„Inkább tudok képzelni – mondá – magyar drámát, mint németet. Ott még a történelemben, úgy mint a jelenben is léteznek önálló alakok, őseredeti emberek, szilajak, jók, kik azonban a vérontástól mégsem féltek.“
Itt is csak a jelenséget látta, nem egyszersmind az okot is. Magyarországon volt egy nyilvános önállóság, eredetiség és szenvedély az emberekben; ott ahol ő élt, a németeknél, volt polgári rend, policáj és spekuláció. A fenségesebb emberi tulajdonságok, az akarat: szilenciumban voltak.
Beckkel, a szintén magyar születésű német költővel volt egyszer Bécsben találkozása. Kettejök hazájára kerülvén a beszéd sora, Lenau elragadtatással kiálta fel: „Élj szép magyar hazám! Szeretlek minden hibáddal együtt!“ S minekutána anyja hibáit eképpen kegyesen megbocsátotta, azok ellen fordult, kik azt beszélték róla, hogy szülőföldjéről mitsem akar tudni.
„Száradjanak ki a gyalázatos nyelvek – mondá ezúttal igaz magyar átokkal –, egy percig sem tagadtam meg hazánkat s még sokkal kevésbé árultam el, noha mindig inkább durván bántak velem, semmint barátságosan. Mit tudott a külföld Magyarországról, mielőtt mi voltunk? Mindennap áldottam úgy az országot, mint a népét. Vajha lehetne már magyar népről is beszélni; de én eddig csak urakat és szolgákat ismerek. Lesz-e valaha jobb állapot?“
Mikorra ez a „jobb állapot“ bekövetkezett, Lenau egy költői dicsőségben éppen úgy, mint emberi csalódásokban gazdag, aránylag rövid élet után a téboly martaléka lett.
Mit tudott a külföld ő előttük rólunk?
Henye kérdés, értéktelen kérkedés. Mit tud rólunk a külföld, mialatt itt persze a külföld ama része értendő, melynek Lenau dalolt, mit tud rólunk ő utána? Mivel hálálja meg, hogy a század egyik legjelentékenyebb német költőjét tőlünk kapta, mi neveltük neki?
Azzal, hogy Csatádon Lenau nevével a többi alsómagyarországi német községekben azzal a civilizációval, melynek egyik fénye a magyar származású költő – jelenik meg a Schulverein, izgatni, keresztes hadat hirdetni ellenünk –, Magyarország, ama haza ellen, melyet Lenau „minden hibájával együtt“ úgy szeretett, hogy a nyelvüket átkozta meg, aki tőle elszólni iparkodott.