A magyarságért

Aránylag igen hosszú neve ez egy kis bajor községnek, amely világraszóló hírre tett szert azzal, hogy immár közel négyszáz éven át hagyományosan ápolja, őrzi és fentartja játékát Krisztus kínszenvedéséről. A régi misztériumokból tisztult és fejlődött ki az oberammergaui passió bizonyos tökéletességére a maga nemének. A színpad históriája azt tanítja, hogy úgy a régi görög időben, valamint a kereszténység idejében is a dráma a vallásos misztériumokból alakul ki profán művészetté. Vagyis a szülőanya belehalt abba, hogy életet adott gyermekének. A gyermek: a keresztény dráma hallatlan tökéletességre fejlődött, fejére nőtt összes irodalmi testvéreinek, a többi műfajoknak; mint irodalmi foglalkozás is a legjutalmazóbb; mint a dicsőség osztogatója minden írónak a legkívánatosabb, mert a legeslegnagyobb közvetetlenséggel osztja a babért. De, ismétlem, anyja életén vette meg ezt az elsőbbséget, mert a misztérium megsemmisült, csak az irodalomtörténetben él, mint a holt nyelv a grammatikájában, mint a kiveszett állat spirituszban, a kiveszett növény lepréselve. Tenyészni nem tenyészik sehol.

Én azonban ezt a tanítást, amelyet az irodalom professzorától tanul meg az ember, ezúttal megszorítom. Ott jártam Oberammergauban, megnéztem a passió főpróbáját s azt kell róla mondanom, hogy az a tökéletességre fejlődött misztérium. Négyszázéves történet, fejlődés, tisztulás változása nélkül a lényeges ismérveinek. Az maradt lélekben, ami volt, ami esetlegességeiből is a lényegéhez tartozik, mint teszem azt, a játszók – az is a régi maradt. A falubeli nép játsza úgy, hogy teszem azt, a házigazdám néhai atyja ezelőtt tíz évvel Judás volt, a házigazdám a kórusban tenort énekel, a kocsisom, akivel a játék utáni napon Hohenschwangauba utaztam, az előadáson Sámsont ábrázolta egy élőképben; egy müncheni barátom pedig éppenséggel szűz Máriáéknál lakott. A községnek 1200–1300 lakosa van s ebből az előadáson 700 körül van a színpadon, jóformán a falu épkézláb népe. Csak az apróbb gyerekek, az öregek, betegek, cselédek, nyomorékok maradnak ki a játékból. Magából abból a családból, ahova engemet szállásoltak, hárman játsztak. Reggel nyolc órától fél tizenkettőig a színpadon voltak, fél kettőig minket szolgáltak ki az asztal körül, fél kettőtől hétig ismét a színpadon voltak, mert ennyi ideig tart Krisztus kínszenvedésének csodálatosan megható játéka májustól szeptember végéig minden vasárnap és ünnepnapon, minden tizedik esztendőben.

Az oberammergauiak polgári foglalkozása a képfaragás. Farag az egész lakosság. Gazdaságuk nincsen, mert a bajor havasok ama völgye, amelyben a község fekszik, három oldalról el van zárva, csak egy oldalról van nyitva, de ez az egy az – északnyugati oldal. Szántani, vetni, aratni ott nem lehet. Csak éppen rétjei és legelői vannak, de mérsékelten ez is. Faragó szerszámukkal keresik a kenyerüket s minden tizedik esztendőben eljátszák Krisztus kínszenvedését. A faragás elég tisztességes kenyéradó a hegyi lakók szükségét tekintve, de a passiójáték világra szóló hírt szerzett nekik. Házigazdám, Anton Lechner uramnak, a néhai híres Judásnak egyik asztala körül ültünk, egy kedves newyorki asszonyság a leányával, egy csikágói szeretetreméltó kisasszony, egy szanfranciskói katholikus pap és én. Elég messziről jöttünk mind, hogy a főpróbát megnézzük. Rajtunk kívül volt még ott ez alkalommal vagy 2000 idegen. A nézőtéren voltunk közel 4000-en. Ennyi ülőhely van ugyanis benne és hézagot keresve is nehezen lehetett találni. A helyárak 10, 8, 6, 4 és 2 márka, egy márka 120 fillér. Legtöbb a tíz márkás hely s így egy tömött ház bevétele fölrúg 28 ezer márkára. A környék népe úgyszólván vallásos gyakorlatnak nézi e játékokat és néha processziókban jár el rája. A teljesen ágrólszakadtakat ingyen bocsátják be, erre is vannak helyek, amelyek nincsenek a 4000 ülőbe beszámítva. Egy-egy esztendőben 27 előadás van rendesen. De gyakran megesik, hogy valamely ünnepen kétannyi nép jön, mint amennyi belefér a nézőtérbe s ilyenkor a következő napon megismétlik a játékot.

A játékos esztendőben és a játék előtt majdnem egy évig, összesen mintegy húsz hónapig szünetel minden polgári munka s ilyenkor az egész falu a játékra készül. Van a falunak rajziskolája, ének- és tornatanítása. Minden, ami a játékhoz kell: az összes jelmezek, mind a faluban készül. Egy éltes, odavaló leány áll a szabóműhely élén. Ő szabja ki a jelmezt s a falubeli leányok varrják. De valamint az előadók nem képzett színészek, ő sem tanult szabó. Tehetsége van a szabóságra, mint Lang Antalnak alakja, hangja, lelkülete, szíve a Krisztus szerepére, a másiknak a Judáséra, egy fiatal leánynak szűz Máriáéra. Mert Mária, a szűz anya nem lehet – vénleány. A polgármesterük tartja kezében az egész rendet. Evidenciában van minden gyermek, hogy kiből mi válik. Némely 12–14 éves gyermeknek az álma, hogy 10 év mulva Krisztust játszhassa és az autoszuggesztio alatt, melyet áhítatos becsvágya rája évek során át gyakorol, fejlődik a gyermek. Talán még a szakála is aszerint nő ki. Mert az oberammergaui játszók nem maszkírozzák ki magukat, mint a színészek. Sem festéket, sem parókát, sem semmi eféle kisegítőt nem használnak, hanem úgy növesztik és viselik a hajukat, úgy gyakorolják a járásukat és egész maguktartását, ahogy az alak megkívánja, akit tízévenként játszaniok kell. A mester a rendezőjük. Ő válogatja össze a ruhák színét és ő állítja össze az élőképeket az ótestamentumból, amely a passió egyes következendő részeit szimbolizálják. Van zenekaruk és énekkaruk és a karbeliek éneklik, hol egyik, hol másik, némelyik igen fényesen a magánrészeket. Nem kevesebb, mint 27 énekrész és prológszavalat van egy előadáson. Ezt mind tanulgatják hónapokkal az előadások megkezdése előtt. Az idei ciklusra tavaly februáriusban kezdték meg a tanulást. Bevételök – belépőjegyekből – lehet 4–5 százezer márka. Ebből fedezik beruházásaikat, a tiszta jövedelem kétharmada közcélokra megy, egyharmada a játszók között osztódik szét, azaz közel hétszáz ember közt. Ez tavaly azt jelentette, hogy Krisztus személyesítője kapott 2000 márkát, a kisebb (gyermek) szereplők húsz-húsz márkát. A közbülesők jelentőségük szerint jutalmaztatnak. Mind ez igen szegény jutalom másfélévi munkaszünetért, mely idő alatt nemcsak nem dolgoznak maguk, hanem vevőik is másfelé néznek, úgy, hogy mire újra munkába kezdenek, vevőjük száma erősen megapad. De ez kiegyenlítődik a forgalom által. Mert mindenkinek van kiadó szobája, sokaknak terített asztala; azután fotografiában, faragott munkában s minden egyébben esik ilyenkor kinek-kinek gazdag vásárja.

A közcélok alatt kell érteni vízvezetéket, kanalizációt és közkórházat, amit építettek. A jó oberammergauiak mind e három intézmény nélkül elehetnének. De a nagy idegenforgalom szükségessé teszi ez egészségügyi intézményeket. Ők maguk kórházba is csak elvétve kerülnek, de mondták nekem, ha véletlenül valamely utasembert a látogatók közül baj érne: azt csak el kell látni illendően.

Beruházás alatt értendő a színpad, a nézőtér, a kiállítás, amely az idén vagy 130 ezer márkába került, maga a prológus olyan hímzett szövetű ujjast visel, amelynek métere 60 márka és a szükséges műhelyek, a zenekar, énekkar, iskola stb. föntartása. Az idén építették a fedett nézőteret, amely 200.000 márkájukba került. Azelőtt fedetlen volt s megesett, hogy a hirtelen jött jégeső iszonyú pánikot okozott a közönségben. A játszók egy része teljesen ki van téve most is az idő viszontagságainak s akárhányszor megesik, hogy szakadó esőben játszák végig rendületlen nyugalommal fenséges játékukat.

A telep maga két részből áll: a nézőtérből és a színpadból. A nézőtér egy nagy, téres, egyszerű, négyszögletes deszkaalkotmány vasíveken, de elvakolva. Külseje grafito-alakokkal van díszítve: egy-egy szent, templomi stílusban. Az ülőhelyek alkalmasan eltagolva erősen emelkednek hátrafelé, úgy, hogy minden sor kényelmesen ellát az előző sorok fölött. Leghátul egy pár páholy van nevezetesebb, vagy előbbkelő személyiségek számára. Ha ez nem akad, akkor huszonöt márkáért bárki megveheti az előadásra. Hátul a páholyok körül a fenmaradó nagy falon kétfelül két kép van ügyes ecsettel festve: az egyik a közeli ettali bencésklastrom, híres búcsújáró hely; a másik az oberammergaui passiók régi primitív játszóhelye. A nézőtér elülső része nyitva van s vele szemben áll a színpad. Középen a szorosabban vett színpad szintén egy négyszögletes hosszúkás, mély ház, zsinórpad nélkül; mélysége körülbelül két színfal. Itt váltakozik a díszlet, itt játszódik le a jelenetek egy része, itt vannak az élőképek. E színpadnak van nagy előtere, melyre a játszók a szükséghez képest ki is jönnek. Oldalt kétfelül csatlakozik e színpadhoz egy-egy nagy kapu, melyen keresztül Jeruzsálem utcáiba látni; a kapu után következik mintegy 45 foknyi szögben egy-egy görög oszlopcsarnokos ház, vagy tíz lépcső magasan az egyik, a nézőtől balra Pilátus palotája, a másik, a jobboldali Kaifás lakóháza. E házakhoz ismét szögletben úgy a jobb-, mint a baloldalon oszlopos folyosó, pompás falmezőkkel. E folyosókból lépnek föl a prológus és a karok, jobbról és balról és egy hajlott sorban fölállnak a színpad peremére, középen a prológus, jobbról a basszus és alt, balról (a nézőtől) a tenor és szoprán. Mindez – színház, a függönye, a kapuk, a két ház és a folyosók elég élénken, de ízletesen vannak díszítve, úgy, hogy a szem kellemesen jár ide s tova rajta.

A közönség áhítatosan üli meg s tömötten a padsorokat. Taps nincsen. Színpadi hatások a mai drámai teknika értelmében nincsenek. Magábaszállás, áhítat, könnyhullatás a hatás.

Az előadás tárgya Krisztus kínszenvedése: Jeruzsálembe való bevonulásától kezdve egész mennybemeneteléig az evangelisták előadása szerint. A játék minden jelenetét megelőzi a prológ, az ének és egy vagy két élőkép az ótestamentumból, amely Jézus életének előadásra kerülő mozzanatát szimbolizálja.

A darabot, ha szabad annak nevezni, amelyet most játszanak, az odavaló pap rótta össze és egészítette ki az idők folyamán kialakult szövegekből. Ő költötte a prológust is és az énekszöveget. A prológust, amely himnuszi hangban, kizárólag antik verselésben célzásokat tartalmaz az elkövetkezendő képekre s a jelenetre, följajdul vagy fölujong a tartalom ihletétől, fenségétől: egy méltóságos fejedelmi alak mondja el nemes egyszerűséggel, kiváló értelemmel és rajongó hittel. Ez az ember, akit csak Christus Mayernek hívnak Oberammergauban, mert harminc éven át háromszor játszta Krisztust és mindeneknek, akik látták, felejthetetlen. A prológust követi az ének, az ének alatt föltárul az élőkép.

A legzseniálisabb és legszebb dolgok közé tartozik néhány e képek közül, amit valaha láttam. Semmi az operai és egyéb színpadi káprázatos tündérségekből ehhez nincsen fogható. Mert itt világításbeli hatások nincsenek. Amennyi és ahogyan a napvilágból véletlenül ráesik, annyi a világítás. Itt tisztán a remekül tagolt tömeg, a zseniálisan állított csoport, a fenséges színharmónia, a közönséges nappali világosság nyugalma és az ember ihlete, mártíriumos szilárdsága dönt. Nyolc éves gyermekek percekig, mint az acélkapcsok, úgy állják helyöket. A profán színpad raffinériájának nyoma sincs. Ez a klasszikus festői remekművek egyszerűségét, biztosságát, varázsát és keresetlenségét adja nekik. Sohasem láttam olyan szépet ebben a nemben, mint a képet, amelyben a zsidókra a pusztában a manna hull. Test testen, fej fejen, egy meg nem szakasztott tömeg emberből, asszonyból, gyermekből. A tömeg gyönyörűen eltagolva színekkel és egy-egy – nem tudom másnak mondani – kontra állással, ami abból áll, hogy valaki egy váratlan elhajlással, háttal vagy fekve van beillesztve és a képből Mózes és Áron kiemelkedő alakja. Csodásan szép, harmonikus, tömeges és nyugodt kép. A gyermek olyan biztosan állja benne a helyét, mint a meglett ember; a szem éppen oly szilárdan állja szerepét, mint a kar s a láb.

Nem tudtam levenni a szememet az én Sámsonomról, akiben másnap kocsisomra ismertem. Félig dűlt helyzetben, magát hátra vetve, fogta jobbjával a repedező oszlopot, szemét pedig kimeresztette az űrbe, hogy szinte tündöklött nagy világos két szeméből a világtalansága. Körülötte a rémület csoportjai, amelyekre rászakadandó volt a királyi palota padmalya. Nevezetes zseni lakik abban az egyszerű emberben, aki ezeket az ő egyszerű társait ilyen tökéletességek kész anyagává tudta megihletni.

Az utolsó vacsorában, bár az elrendezés más, megelevenedik az ember előtt da Vinci képe. Remek az apostolok ruházata, mindenik két-két színben s e színek csoportosítása az asztal körül. Judás ruhája éppen oly elmés, mint szerencsés, sárga sárgában, de ez már nem élőkép, ez jelenet, amely a cselekményhez tartozik.

Magáról az előadásról szeretnék egy nagy szót mondani. Mindenek után, amit tanultam s amit magamnak elképzeltem, az volt az illúzióm ezen a nevezetes vasárnapon, amelyen reggel nyolctól (másfélórai ebédidejét leszámítva) este fél hétig a színházban ültem, hogy egy klasszikus ógörög tragédiai előadást nézek. Nem egy színpadi szórakozás, hanem valamely nemesebb tartalmú ünnep ez. A görögök mitoszbeli hőseik, félisteneik szenvedését, gyásszal és irtózatokkal telt kiengesztelő sorsát nézték, nagy ihletű költők szövegét hallgatták a szabad ég alatt, reggeltől estig, napokon át, nemzeti ünnepre gyűlve, nem professzionátus színészektől, hanem a szerző által összeválogatott és betanított lelkes barátoktól és ihletett emberektől.

Itt is. Azt a történetet, amelyet mindnyájan tudunk. Az újtestamentom szövegéből századokon át kialakult dialógokkal, melyeket megihletett szívű emberek formáltak, kiegészítettek és kiválogatott, e szöveg hitében fogant, született és nevelkedett emberek mondanak el rajongó lelkük közvetetlenségével és lelkes szeretetével. Ez emberek olyan szilárdak a hitükben, mint az evangélisták, akiknek könyveiből nőtt ki a szöveg. Azt merném mondani, hogy ez az egyszerű, keresetlen, naív könyv, amiben semmi sincsen, amit ne tudnánk, de amiben minden új, ami van, igazságától és hitétől, egy nagy alkotás. A misztérium kialakulva műfajjá, naívságát megmentve tökéletességgé. Olvasmánynak is élvezet, imádságos-könyvnek is a legjobbakból való.

A játékról mit mondjak? Súgójuk nincsen. Ugy mondja mindenik a szöveget, mintha ő találná föl. Mindenik szereplőnek a szavába, mintha hallottam volna beledobogni a szívét. Természetesen, vannak jobbak és gyöngébbek. A fiatal 25 éves Lang először játszotta Krisztust. Mondják, hogy messze elmaradt elődjétől. Ezt mondták Máriára is. Én mégis azt gondoltam, hogy itt-ott a régibbek talán szebben mondtak valamit; valamely tulajdonságukban jobban találtak föladatukhoz, de őszinteségben, hitben, lelki elváltozásukban és ihletükben a maiak is föladatuk színén vannak. A mostani fiatal Krisztus az első szereplés izgalmával, föladatának megilletődésével, szerepének kiáradó, isteni teljességével jött és iszonyú őszinteséggel emelkedett föl a keresztfáig s megrendítő volt rajta a halál. A vér kiment az arcából, a szeme megtört, a teste csuklóiban megoldódott s mintha elszálló lelkének szárnycsapása lett volna, úgy hallatszott a közönség sóhajtása végig a tömegen. Az ember szíve félelmesen dobogott arra a gondolatra, hogy mi lehetett 1900 évvel a Golgotán, amikor most, egy közönséges ember egy bajor faluból, magát beleképzelve az Istenember helyzetébe és másolva szenvedését és halálát, aki sem nem Egressy, se nem Garrik, hanem egy tanulatlan képfaragó ember, csak hite és ihlete segítségével így megrendíti a sokaság szívét.

De mégis, egy korlátozásom van. Nem hiszem, hogy mindenkinek ugyanaz ez a passió, ami nekem volt s azoknak, akik velem nézték.

Azt gondolom, háromból egy szükséges; vagy a lélek és elme naivitása, vagy egy felsőbbrendű műveltség, vagy végre az, hogy az ember, akármilyen is a műveltsége, Jézusát már a szívében odavigye magával.

És ezt nem felekezeti szempontból értem, mert azt gondolom, hogy manapság, mikor az európai emancipáció folytán a zsidók is a keresztény társadalom kötelékében élnek és nem külön kötelékben, Krisztus lelkének és tanításának szeretete nincsen egyházhoz kötve és felekezethez.

Egy azonban bizonyos, hogy a mai fölületes és cinikus műveltség szerencsétlenei számára elrejtett kincs ennek az előadásnak a bája és hatalma.

Most már csak egyet és mást kell elmondanom, ami kiegészíti vagy megmagyarázza azt, amit a minap írtam a bajor falu előadásairól. Mindenekfölött azt szeretném kiemelni, hogy Krisztus kínszenvedéseinek ez előadásában semmi teatrálikus hatás nincsen, leszámítva a pazar kiállítást ruha dolgában. Ez valóban udvari színházi luxus, finom, szolíd kelme, fényes, aranyos és históriai oly értelemben, hogy a nagy egyházi festők képeiről van nagyrészt mintázva. Maga a darab inkább epikus természetű s egymásután adja az új testamentom ismert jeleneteit: Krisztus bevonulását Jeruzsálembe szamáron impozáns néptömeg kíséretében, a kufárok kiűzését a templomból, a bethániai idilli jeleneteket (búcsú) és Jézusnak írral való megkenését Mária Magdolna által; Krisztus utolsó útját Jeruzsálembe; az utolsó vacsorát; a szinédriumot, mely elvégzi Jézus halálát; Jézust az olajfák hegyén; ezután a jeleneteket Annáh, Pilátus és Heródes előtt, a törvénylátást, Kaifás által, aki halálra ítéli Jézust; majd Krisztust a börtönben, ahol megcsúfoltatik; Júdás kétségbeesését és öngyilkosságát; Krisztust, amint a saját keresztjét viszi, a Golgotán, a keresztről való levételét; föltámadását és mennybemenetelét.

Drámai izgalmak csak azokat a jeleneteket borítják el, amelyekben a farizeusok Pilátustól ítéletük megerősítését iparkodnak kierőszakolni. A többi jeleneten mind csak megilletődés ül, bensőség, áhítat, megindulás, meghatottság és néma fájdalom, a színpadon éppúgy, mint a nézőtéren. De hogy ez egyszerű, keresetlen jelenetek, melyekben csak az történik szemünk láttára, amit már mindnyájan ismerünk gyermekkorunk óta, mily hatással közlődnek a nézővel, annak külső mértéke az, hogy reggel 8-tól este fél 7-ig ott ülünk, teatrális emóciók, taps és egyéb járulékai nélkül a közönséges színháznak, ott ülünk és lessük az utolsó szót s az utolsó képet is.

Az ember azon csodálkozik legjobban (amíg nem látta a dolgot), hogy a színjátszás mai raffinált virtuóz képességei mellett, melyeket bőven élvez a modern közönség, miként érheti be a világ minden részéből összesereglett, tehát igen világlátott sokaság az egyszerű oberammergaui faképfaragók játékával, amelynek bizony semmi köze, sem semmi rokonsága nincs a Novellik és Sarahk izgató művészetével.

A feleletet az ember csak ott a helyszinén találja meg.

Ez az egész, menetében, párbeszédeiben, fejleményében, motívumaiban oly igen egyszerű és természetes, megható történet csak igen egyszerű és természetes eszközökkel oly szép és fenséges és csak teljesen rokon a lélekben és elméjükben is igen egyszerű és természetes emberekkel, akik előadják. Nem színészi tudományukkal győzik, hanem megfelelő előkészületük – az értelmes és őszinte beszéd – mellett azzal, hogy teljesen beleélik magukat darabjuk kultuszába és őszinte hittel, meggyőződéssel és érzelemmel elmondják a járásukkal-kelésükkel járó szöveget. Egészben művésznép az igaz, amely az elemi iskolai tudnivalókon kívül rajzolni, muzsikálni, énekelni és tornát tanul s a foglalkozása is művészet. A lakosság általános foglalkozása a képfaragás. A szobrászi állás, szép vonalak, egyszerűség és báj természetükben van, évszázados gyakorlat után szinte velük születik. Ilyen plasztikus művészi eszközök az ő színészi eszközeik is. Keresetlen, egyszerű, természetes, őszinte mint a képfaragás, mely a legegyszerűbb dolgok: a vonalak szépségétől és korrektségétől függ. Teljes összhang van tehát a darab kompozíciója, a története, az emberek lelki és elmebeli világa és mindennapi foglalkozása között.

A színészet technikájában sokszor föltették és vitatták, de soha el nem döntötték a kérdést, hogy a színésznek, aki sírást színlel, szabad-e vagy kell-e igazán sírnia, aki meghatottságot játszik, meghatottnak kell-e igazán lennie. Oberammergauban ez a kérdés nem vitás. Ott a játszóknak az érzelme lélegzetvételükkel jár ki s be az ajakán. Ott semmit sem játszanak, ott mindent átélnek a játszók és mikor Krisztust leveszik a keresztfáról, az a Krisztus fizikailag él ugyan, de lelkileg meg van halva és a néző nem veszi észre, hogy fizikailag él. Borzalmas meghalást, megdöbbentőt, megigézőt láttam akárhányat nagy művészektől. Igazán halott embert színpadon életemben csak egyet: Lang Antalt a keresztfáról való levételekor és anyja: Szűz Mária ölében fekve. Oly mély és igaz volt ez a benyomásom, hogy egyetlen bántó dolog volt benne, a sok mesterséges vérfolt, mely a testére volt festve, holott ezenkívül semmi színpadi segítő eszközt, se arcfestéket, se parókát nem használtak. A színlelt vérfolt sértő volt az egész ember és alak lelki és testi igazságán.

Van az oberammergauiaknak gyakorló színpaduk is, amelyen közbe – a passió közé eső években – maguknak és a környéknek játszanak. Van erre egy pár hazafias darabjuk és egy pár népszínművük. Nagy sajnálatomra ebből semmit sem tudtam megszerezni s ezeket nem vonhatom bele ítéletem okai közé. Csak olybá vehetem, hogy ezeken gyakorolják beszédüket, mozgásukat, úgy, hogy 10 évről 10 évre a nagy alkalom ne találja őket gyakorlat nélkül.

Az oberammergaui játék eredete egy fogadalom 1633-ból, amikor olyan pestis pusztított ott, hogy három hét alatt az akkor kisded faluból kihalt nyolcvannégy lélek. A pestis ellen fogadta föl a falu előljárósága, hogy ezentúl minden tizedik esztendőben előadja Krisztus kínszenvedésének a tragédiáját, mint ahogy a régi okmány mondja: die passions-Tragedi Zu Ehren dess bitteren Leyden und sterbens Jesu Christi zu halten und zu Exhibiren.

1634-ben volt az első játék s azóta tart rendesen, kivéve ha háború megzavarta. Igy az 1870.-i német-francia hadüzenet már játék közben érte az oberammergauiakat. Abba is hagyták a játékot, de 1871-ben lejátszták a megzavart esztendő tartozandóságát.

A pap, a polgármester, a faragómester, a tanító s a zenetanárok rendezik és intézik ezt a csodás vállalatot.

* * *

A mult vasárnapi főpróbára a falu előljárósága a müncheni írói és újságírói egyesület közbenjárásával hívta meg az európai sajtót. Ez egyesület kitünő elnöke Schaumberg dr. meghívását egy kirándulás tervével tetézte a néhai Lajos bajor király tündérváraiba, melyek azon a vidéken vannak. Vagy száznegyvenen a sok százból, aki Oberammergauban összesereglett, elmentünk Schaumberg dr. és Wetzstein müncheni hírlaptulajdonos kalauzolása mellett e kirándulásra; a bajor nép zsenijének élvezetéből a fantasztikus lelkű bajor király alkotásaiban gyönyörködni. Megnéztük a linderhofi nyaralót, a miniatur Versaillest, amely megdöbbentő pazarsággal dicsőíti XIV. és XV. Lajos királyokat. Minden az ő ízlésükben van, minden őket ábrázolja, korukat, embereiket, szeszélyüket, ünnepeiket: festmény, szobadísz, bútor, minden, minden, minden. Képzelhetetlenül fényes, drága, szeszélyes, fejedelmi, terhelve arannyal, ezüsttel, márvánnyal, drágakővel, bíborral, bársonnyal, hímzéssel, műtárgyakkal kigondolhatatlan sokaságban, egész az ebédlőasztalig, amely a padlóba sülyed és megrakva jő fel. Egy mesterséges csepegő kőbarlang villamos világítással, vízeséssel, tóval és festménnyel; egy a párisi kiállításon vásárolt mór kioszk fantasztikus ragyogással; vízművek játéka, szobrok, lépcsők és gloriettek; kábító látvány, melyből alig tud az ember magához térni a régi egyszerű kápolnában, ahol egymaga szűk falak közt lakik az Isten, míg a nyaraló csodás, észvesztő szobasorában egymaga bolyong a király.

Ezt gondoltam magamban s ez a gondolat mind metszőbben fészkelte be magát az agyamba, amint szobáról-szobára mentem, amelyekben a legutolsó szék árán meg lehetne venni egy bajor parasztházat: hányszor nem kiáltozhatott ez a szerencsétlen király arannyal hímzett bíborágyával és pamlagaival szemben állva: adjatok egy ágyat, amelyen egy kicsit henteregni, egy diványt, amelyen kényelmesen elnyújtózkodni lehet!

Hochenschwangauban az új Neuschwanstein gyönyörű fellegvár fenn a sziklán éppen ilyen, csakhogy itt a német monda kultusza a fő s a mellékdísz: a Szigurd, a Parcifallegendák képben, szoborban, faldíszben, mindenben. A keleti fejedelmek, az Ezeregy éjjel tündérsége, egy a világtól elzárkózott király fantasztikus álmai megvalósítva, terem terem után csodánál csodább. Hihetetlen a mai modern világban. Mintha egy régi, egy elmult rendből menekült volna ide a XIX. századba a régi századok bolygó lelke.

Régi várakat: a gúláktól kezdve a mi középkori várainkig, ha látok, egy elmult világ rendje elevenedik meg előttem; a fáraók rabszolgái, a mi középkori eleink jobbágyai nélkül ily alkotások lehetetlennek látszanak.

Ime azonban itt egy király az egyenlőség forradalma után, a szocializmus ébredő századában szemébe nevet világrendnek, időnek, multnak s jelennek s megcsinálja az elmult századok passióit modern eszközzel: a pénz iszonyú tömegével. Környezete megrettenve nézi a pazar szeszélyt, módokat keres, hogy segítsen a bajon és íme a nép, amely misztikus szeretettel nézte titokzatos királyát, suttogni kezd, gyülekezik, fegyverkezik, hogy körülvegye, megvédje és szökésében segítségére legyen. S egy végzetes pillanatban ez a mesébe való király az orvosa elől, akinek hűségében nem bízik, menekülve a stahrembergi tóba gázol. Az orvos utána siet, hogy kivezesse, a király birokra kél vele s mindkettőt örök halálos öleléssel fogja át a hullám.

Alançon hercegasszony valamikor menyasszonya volt ennek a királynak. De az ideális férfi megcsalatkozott menyasszonyában s örökre elfordult nemcsak tőle, hanem minden asszonytól. És a gondviselés, ez a rettentő poéta az egymásnak szánt, de egymástól elfordult két lelket, hogy a halálban se találkozhassanak, – az egyiket vízbe temeti, a másikat emésztő tűzbe, a párisi bazárégésbe.

Sokfelé el van terjedve II. Lajos király arcképe azon a vidéken. Szerették, mert a sokaság mindig vonzódik a szertelenhez, a kimagyarázhatatlanhoz, a titokzatoshoz. Ma éppenséggel lelkesedéssel beszélnek róla, mert szeszélyes alkotásai, amelyeknek fényében, mint arannyal kivert kriptában szörnyű magányosságban élte napjait, – most meg vannak nyitva a világ kíváncsisága előtt s benépesítik a vidéket utas emberekkel. Mikor a király meghalt, az udvar elsápadt hátrahagyott adósságainak szörnyű listáján. Azóta azonban turistáktól belépődíj fejében a kastélyokért beszedtek 17 millió márkát. És ezt mindig bővebben fogják szedni úgy, hogy a szerencsétlen király pazarlása végül ma üzletnek is fényesen beválik.

Arcképét, pedig általában igen szép férfi hírében volt, valahányat láttam, nem találtam szimpátikusnak. Én alkotásaiban láttam az ő valódi képét. Mintha nem olyan királynak képzelte vagy érezte volna magát, akinek uralkodó-jogai és kötelességei vannak: akinek népét kell vezetni, hogy boldoguljon: hanem mintha az álmodozó gyermekfantáziában élő király lett volna, akinek a király fogalma, hatalma, dicsősége és egész valója aranyruha, gyémántkert, ezüstpalota, fény és káprázat s amit csak egy szertelen, csapongó képzelet az éj sötétségéből magának ragyogást elő tud varázsolni. Művészei, magányos színháza, várai, kastélyai, egyedülvalósága és korlátlan akarata voltak az ő királysága, nem pedig a sörös Bajorország.

Magyarországra kettő emlékeztet e tündérkastélyban: Benczur Gyula két képe Linderhofban és Szent István és Szent László király alakja a neuschwansteini vár tróntermében, ahol az elefántcsontból tervezett, de el nem készült trón fölött való körfalat a kereszténység hét szent királyának festett alakja díszíti.

Magyar hazánk az egyetlen ország a világon, amelynek trónján két szent viselte a koronát. Szent Istvánról még egy nagy kép is van e roppant fényben tündöklő teremben: amint a pogány magyarokat a keresztény hitre téríti.

Müncheni újságíró-kollégáink iránti hálás gondolattal zárom le e soraimat, amiért meghordoztak bennünket abban a tündérségben, amelyben tündöklenek a bajor nép, a bajor hegyi vidék és a legszerencsétlenebb bajor király álomlátásai.