Homér.
Én ugyan Frommer úrnak ígértem meg, hogy ha lehet, írok róla valamit ezen a helyen. Mert Frommer úr egy talpraesett börzeszótárt készített, amely ugyan több, mint aminek magát mondja, mert valóságos kis kereskedelmi zsebszótár, de hát legyen a mai világban olyan is, aki nem kevesebb, hanem több annál, aminek magát mondja. Éppen kapóra is jött ez a szótár, mert akkoriban jelent meg a piacon, amikor a budapesti börze elhatározta, hogy ezentúl magyarul fog adni és venni, kínálni és keresni.
A szótárnak Simonyi Zsigmond jeles nyelvtudósunk írta meg az útlevelét és okos embernek ez elég is. Ha Simonyi dícséri, az azt jelenti, hogy Frommer úr ezzel az első, kezdő lépésével eljutott odáig, ahol munkájáért tisztesség és elismerés illeti meg. Én tehát abbeli bajos helyzetemet, hogy nem tudtam eleget tenni kedvemnek, nem tudtam róla itt bővebben írni, amint szerettem volna, azzal ütöm el, hogy e vallomásommal vezetem be mondanivalómat Baksay Sándor Homér-fordításáról.
És egy pontban én bennem össze is ütődik a kettő. Dícsérném Frommerben, amit Baksayban gáncsolni fogok. Mert lám, az ember néha akkor következetes, ha következetlen és kénytelen ugyanazt az elvet egyszer elejteni, egyszer feltartani, hogy elvhű maradhasson. Ennyi paradoxont régen írtam le egy lélekzetre.
Frommer úr többet magyarosít a maga szótárában, mintsem kívánatosnak, vagy tán hasznosnak látszik, Baksay kevesebbet. A kereskedés, kivált a pénzforgalom igen nagy részében nemzetközi természetű. Mi természetesebb tehát, mint hogy ama teknikus kifejezései, melyek szintén nemzetköziek, melyeket pénzre, portékára, kereskedelmi viszonyokra és jelentésekre egyformán használnak a különféle európai nemzetek, azok megmaradjanak nálunk is, legföllebb némi módosítással, melyet a magyar kiejtés kíván. Ezek helyettesítése magyar szókkal céltalan, mert a kelleténél jobban elválasztja a magyar kereskedést a többi kereskedővilágtól.
Ime: mért nevezi Frommer Rudolf úr a maga könyvét Tőzsdei zsebszótárnak? Mért nem Börze szótárnak? A börze könnyű szó nekünk is, azután rá lehet ismerni olasz és francia testvéreire. A tőzsde pedig magyarban is rossz szó, ha szinte forgalomban van is.
Az azonban igaz, hogy ez az elv bizonyos mértékig érvényesül Frommer könyvében. Mire új kiadást ér, valószínűleg diadalmaskodni fog teljesen.
Ez az elv a gyakorlatiasság elve, amely diktál mindenütt, ahol a közönséggel lép érintkezésbe akár a tudomány, akár a művészet, akár valami felsőbb értelmi foglalkozás.
Most áttérek Homérre. Mikor arról van szó, hogy forgalmat kell csinálni akár pénznek, akár árúnak, akár eszmének: akkor a forgalom törvényei döntenek. Ha Homért kell forgalomba hoznom, piacomat kell tanulmányoznom.
Baksay Sándor, ez a kedves, okos, szép elméjű poéta az Iliászt akarja a magyar litteratúrában forgalomba hozni. Mit jelent ez? Azt talán, hogy nagy tudománnyal átplántálni a görögöt – formát és tartalmat – a magyar nyelvbe és kinyomatva átadni az Akadémia, vagy egy könyvkiadó egereinek, minekutána a tudós filológusok jól megbámulták és megdícsérték?
Ez is lehet valakinek a becsvágya, de nem ez az útja annak, hogy Homér forgalomba jöjjön. Homért forgalomba hozni annyi, mint a szívesen olvasott könyvek közé iktatni. Elterjeszteni az olvasó közönség körében. Megszerettetni egy nemzettel, népszerűvé tenni, hogy ízlés, erkölcs, lelki tisztulás és megnemesedés tényezőjévé legyen a nemzetben.
Én még ma is azt gondolom, hogy egy-egy normális agyvelejű fiatal ember, ha az elemi iskolák tudását elnyerte, igen művelt, okos, munkaképes és használható emberré nevelődik, ha az összes reálismeretekből csak némely formákkal és alapokkal ismerkedik meg húsz éves koráig, ellenben az Iliászt vagy az Odisszeát megtanulja betéve jól, teljesen, folyékonyan. Természetesen, magyar emberről lévén szó, kizárólag Baksay fordításában. Meg vagyok győződve, hogy ez a fiatal ember több filozófiát, morált, világnézetet, világismeretet, emberszeretetet és bölcsességet fog tudni, mint középiskolánk bármely végzett növendéke és az életbe fegyverezettebben lép azoknál, akik a gimnáziumokból kikerültek. Friss, rugalmas elméje lesz, vállalkozó és pezsgő életkedve. Lénye tele lesz esztétikai érzésekkel, az emberi természet ismeretével; a nemesebb indulatok vágyával; a férfias vetélkedés, tisztaság, szerénység, alázat példái lelkébe lesznek oltva: az emberek becsülése, megítélése, a korok tisztelete, a haza szeretete mind elevenebb példákban vésődik elméjébe és el nem marad tőle az életben. Csodás kincs, ha egy ily világraszóló alkotás elevenen él a tudatunkban.
Érdeklődés, a tudás vágya, egy a legfelsőbb képességeig kiművelt emlékező tehetség, terheletlen elme áll rendelkezésére az ilyennek s játszva győz meg minden további tudni- és tanulnivalót. Az elme minden tehetsége gazdagon táplálkozik egy ilyen sokoldalú remekmű teljes befogadásától és ritka munkaképességre, világosságra, egyenességre, természetességre művelődik ki.
De ez kitérés. Térjünk a témánkra. Homért forgalomba hozni annyi, mint kedvessé tenni a magyar olvasó előtt. Érthetővé, élvezhetővé. Világos, hogy nem nevelhetem ki a magyar közönséget oly nemzetközivé, hogy a spanyol munkát spanyol formáiban, a franciát franciában, a németet németben élvezze, Homéroszt pedig hexaméterekben és korüthájolosz, pannükiói stb.-féle összerovásokban. Magyar verses köntösben, epikai versben, magyar epikai nyelven kell visszaadni Homéroszt. A fogalmak, jelzők értékegyenét kell adnunk, nem pedig a nyelvünket görög szóalkotásokra ficamítanunk. Ahogy szép hegedűszóval mi mesélni szoktunk, úgy kell megismételnünk Homér elbeszéléseit. Utána kell költenünk, hogy egész pompájában fejlődjék ki előttünk a férfi, az esemény, az érzés, az eszme; nem pedig természetéből kivetkőztetve nyelvünket, gyötörni magunkat, az olvasót és mesterséggel megölni a lényeget. Ami nem természetes, az lehet ideig-óráig divat; de mulandó nem természetes formában a legnemesebb alkotás is. Minden nyelvnek megvan a maga melódiája s ez megszabja a poétai formák törvényét is. Nem minden formában helyezkednek el a szók és a gondolatok egyforma könnyűséggel és kényelemmel. És legkeresetlenebbnek, legegyszerűbbnek, legtermészetesebbnek kell lenni a formának ott, ahol egy nagy föladat, nagy terjedelemben oldódik meg. Nagy kényelem kell az elbeszélő költészetnek forma tekintetében, ahol könnyen, szabadon folyik az elbeszélés, a nyelv legtermészetesebb medrében; mert színben, indulatban, mélységben, mozgásban nagy változatosságra van szüksége. Ezt nem képes nyújtani természetével nem teljesen egyező formákba szorítva, sőt erőszakolva. Semmi sem győz meg bennünket erről jobban, mint Vörösmarty utolérhetetlen hexamétere. Mily fény, mily pompa, mily gördülékenység! Mily csodás képességei a poétának és a mi tündérszép nyelvünknek. És mily hideg, mily hamis, mily nem magyaros, mily idegen pénz mégis. Csodálva csodáljuk és nem élvezzük, nem isszuk be mohón, mint a jó italt, csak nézzük tündöklő fényét a pohárban, mint valami oldatét.
Olvassuk Baksay Iliászát és csupa szín, csupa melegség, csupa magyarság még az érzésben is. Milyen nevetséges affektáció az az alakhű fordídás. Csak olyan művekre alkalmas, amelyek nem valók arra, hogy az újabb irodalmakba reális értéknek átplántálódjanak. Csak régi-régi irodalomtörténeti, kultúrhistóriai jelentőségük van. Ide sorolom Arisztofáneszt. Arany János, aki egy pár Horácius-verset örökbecsű magyar versnek fordított le, ami lehetetlen Horácius formáit megtartva, érezte, hogy Arisztofánesszel nincs mit csinálnia az olvasó közönségnek. Annak élvezéséhez iskolázottabb irodalmi műveltség kell, jóformán csak a műveltebb íróké és ama kis köré, mely ilyen műveltségre szert tesz, ha nem is író. Ezek számára fordította Arany a görög komédia mesterét.
Sajnálom, hogy Baksayt cserben hagyta a bátorsága a nevekkel szemben. Egyszer egy kicsit magyarosan írja, azután meg visszaretirál. Nemcsak magyarosan kell írni e görög neveket, de lehetőleg, vagyis szükség szerint még el is lehet magyarosítani. Lám a rómaiak csak közvetetlen növendékei voltak a görögöknek, mégis a görög neveket nem szedték át szolgailag. Héfaisztosz egyáltalán nem kellett nekik, Zeusz sem; Akhilleüszből Akhilleszt csináltak, Klütaimnesztrából Klytemnesztrát. Ha a mi poétánk azt mondotta Ilda, Hilda, Ildikó Krimhilda helyett, akkor mi bátran mondhatunk Nesztert, vagy Nesztrát a Klitemnesztra helyett.
De első, hogy minden rendű olvasót, aki hivatva van arra, hogy e gyönyörű munkát élvezze, fölmentsünk az olvasás zavarai, kényelmetlenségei és lehetetlenségei alól. Az 51. lapon olvasom e neveket: Arkesilas, Kloniosz, Skolos, Ilézia, Niza, Aresz Kópás, Skhoimos, Aulisi szikla stb. Igazodjunk el. Klonio-sz és Are-sz után S-kolo-s-t miképpen olvassam? -snek, vagy sznek az s-betűt? Kópás után Areszt a-resznek, vagy á-resznek, Aresz után pedig minek a Kópá-s-t? – Ilé-z-a után Ni-s-á-t Nizának, vagy Nisának? Szkojnosznak kell olvasnom Skoinost a vers szerint, Auliszt A-u-lisznek. Mind e dolgok a bátortalanság hibája, amelyért mentegeti is magát a fordító az előszavában, de én nem bocsátok meg neki. Mert ezek a nevek néhol tömegesen fordulnak elő és tömegesen keserítik el az olvasót, mert tömeges akadékai a gyors és folyékony olvasásnak. Még a jártas ember is megdöcög rajta: hát a járatlan nagy többség! Bosszantó dolog, hogy egy pár szúnyog keseríti meg az ember életét, mert folyton üldözi a legvonzóbb, legfenségesebb tájakon való jártában.
Oly nagyszerű, oly plasztikus, oly elbájoló ez a Homér Baksay fordításában különben, hogy immár egyik gazdagsága a magyar irodalomnak. Nem fordítás, hanem eredeti alkotás. A koncepció a Homéré, a kivitel szinte már a mi emberünké. Egy nagy birodalom meghódítva és bekebelezve a magyar szellem birodalmába. A legfenségesebb, legtanulságosabb esztétikai élvezetek közé tartozik, amelyek a magyar olvasónak kínálkoznak. Egy világ nyílik meg az egészséges szívek előtt, amely addig hét lakattal volt lezárva. Egy-egy lakatot feltörtek rajta az eddigi fordítók; mind a hetet Baksay nyitotta meg eredeti költői talentumának, zamatos szép nyelvének, édes magyar verselésének bűvös kulcsával.