Szokratesz.
Hogy minden emberi fogalom csak relatív értékű s a hazugság, a csalás épp úgy lehet erény, mint a nyiltság s a kedvesség bűn: azt már Szokratesz tanította; de ez nekem most Szokratesz nélkül is eszembe jut nem egyszer, egy hosszú betegség üres órái adván módot arra, hogy sok kedves régi ismerősömmel megújítsam a barátságot. Közéjük tartozik a kedves athenei öreg úr is, aki életében is mindenkivel szívesen szóba állt s aki most is gyönyörűsége azoknak, akik vele szóba állanak. Története ismeretes. Élt Athéneben egy ritka erkölcsös, mértékletes és közhasznú életet. Két felesége volt. Az egyik a híres Xantippe, aki ma már szintén mint fogalom, de méltatlanul jutott közismeretű híréhez. Nem mondom, hogy egy kissé zsembés nem volt; de semmi bizonyítéka sincsen annak, hogy zsémbesebb lett volna más szaporább nyelvű asszonyoknál. Nyilván kardos asszony volt, akinek össze kellett magát szednie, hogy Szokratesz szűkes háztartását rendben tartsa. Világra szóló hírét nem zsémbességének köszöni, hanem annak, hogy Szokratesszel zsémbelt, ami az utókor előtt szakrilegiumnak látszott. Igy költötték azután „Xantippe-hírét“. Második felesége Myrtó volt. Első házasságából egy fia, a másodikból kettő született. Viselt hivatalokat is, járt hadban is, edzett testű, nyugodt lelkű, jókedvű ember volt s nyugalmát és jókedvét akkor sem vesztette el, mikor harminc napi siralomház után megitta a méregpohárt, melyre mint istentagadó és az ifjúság megrontója ítéltetett.
Különös végzet!
Szokratesz elsőrendű filozófusa volt Görögországnak, de könyveket nem írt, soha nem jutott eszébe, hogy eszméit rendszerbe szedvén, átadja a maradéknak cserébe a halhatatlanságért. Járt-kelt, az ifjúságot fogadta, megállított ismerősöket és konkrét célokat tűzve, beszélgetésekben tárta ki bölcsességét. Valakinek tanácsra volt szüksége, valakit jóra serkenteni, valakit rossztól visszatartani kellett: szóba állt velök s bölcsességének hálójába fogta lelköket és irányította tetszése szerint. Tanítványaival beszélgetett, régi könyveket lapozgatott, oktatta, felvilágosította őket és tanításai szerint élvén maga, példát adott nekik. Fizetést nem fogadott el, de hálára, barátságra számot tartott.
És íme, meg kell halnia, Athéne által elítélve. És a halál is, a híres város eme bűne ama rosszak köze soroltatott az istenek által, amelyek erényekké lesznek. Két hálás tanítványa tollat fog, hogy emlékét megvédelmezze az ítélet ellen: Plató és Xenofon megírják, amit róla, tanításairól tudnak és ezzel megmentik a bölcs gondolatait az utókor számára. Ha Athéne halálra nem ítéli legerényesebb polgárát, e bölcs halhatatlanságának – nem lévén szüksége rehabilitációra – ma bizonyára nagy csorbája volna. Hírét tudnók, de eszméi nem örökíttetvén meg elkeseredett tanítványai által, magunknak nem volna róla ítéletünk!
Azt mondja róla Xenofon: „Általánosan el van ismerve, hogy az egész históriákban nincsen rá példa, hogy valaki nemesebben viselte volna el a halált, mint ő.“ Athénben minden esztendőben megülték emlékünnepét Thezeusz kalandjának a Minotaurusz ellen. Amíg Thezeusz e szörnyet Ariadne segítségével szerencsésen agyon nem ütötte, Athéne minden évben hét szüzet és hét ifjat tartozott neki adni. Mikor e gyászos évi adó alul a város megszabadult, ennek emlékére ünnepet rendelt, ez ünnep ideje alatt halálos ítéletet nem volt szabad végrehajtani. Ez annyi, mint harminc napi siralomház! Mikor Meletosz, egy fűzfapoéta, Szokratesz fővádlója már beadta vádját, Hermogenesz, a bölcs egyik tanítványa csodálkozott azon, hogy Szokratesz mindenről beszél, csak a peréről nem, s emlékeztette rá, hogy tán jó volna, ha védelmével foglalatoskodnék. „Nem gondolod-e, mondá neki Szokratesz, hogy gondom volt rá egész életemen át?“ Ő egész életében, úgymond, jóformán egyebet se tett, mint elmélkedett az igazságosság és igazságtalanság felett, gyakorolta az igazságot, ellenben kerülte az igazságtalanságot s ezt tartja a legszebb készülődésnek védelmére. – De nem látod-e, felelé Hermogenesz, hogy az athénebeli bírák már gyakran egy szó által megejtettek ártatlanok elítélésére és másoknak, valóban bűnösöknek fölmentésére? – De már valóban el is kezdtem, mondá erre Szokratesz, egy a bírák előtt elmondandó védelemről gondolkozni, azonban az istenség (keble szózatát nevezte ennek) ellenezte.
– Ez különös beszéd – mondá Hermogenesz.
– Te csodálkozol azon – felelé Szokratesz –, ha az istenség jobbnak tartja, hogy most fejezzem be életemet? Nem tudod-e, hogy senkire nézve sem ismerném el egész a mai napig, hogy jobban és kellemesebben élt volna, mint én? Mert legjobban, azt vélem, azok élnek, akiknek legtöbb gondjuk van arra, hogy mind jobbak-jobbak legyenek és legkellemesebben azok, akik elevenen érzik, hogy jobbakká lesznek. Én életem folyamán vettem észre, hogy én ilyetén életben részesültem és ha másokkal találkoztam és hozzájok mértem magam, ebbeli nézetemet megerősítve láttam. De nemcsak magam, barátaim is eképpen ítélnek rólam, nem mivel szeretnek, mert hiszen akkor azok is, akik másokat szeretnek, eképpen ítélnének eme barátaikról, hanem mivel csak velem való barátkozásuk által vélik, hogy mind jobbakká lesznek maguk is. Ha tovább élnék, ki tudja, nem kellene-e megfizetnem az öregségnek az adóját: látásom, szemem, elmém, felfogásom és emlékezetem elgyengülne és én elmaradnék azok mögött, akiknél eddig előbbre való voltam. Ha azután ennek tudatával nem bírnék, élhetnék-e akkor másképp, mint (az eddiginél) rosszabbul és kellemetlenebbül? Ha azonban ártatlan létemre meg kell halnom, akkor azokat, akik engemet igazságtalanul kivégeztetnek, mindenesetre gyalázat éri. Miképpen lenne azonban gyalázat én rám nézve, ha mások nem képesek az én dolgomban igazságosan gondolkozni és cselekedni? Nem látom-e, hogy mult időkbeli emberek, akik igazságtalanságokra vetemedtek, a maradéknál nem úgy említettnek, mint azok, akik igazságtalanságot szenvedtek; és én bizton hiszem, hogy ha most meg kell is halnom, nem fogok aképpen megítéltetni, mint azok, akik halálra ítéltek, mert tudom, meg fog rólam bizonyíttatni, hogy soha senkin igazságtalanságot nem cselekedtem, senkit rosszabbá nem tettem, ellenben mindenha azon fáradtam, hogy barátaimat jobbakká tegyem.
És Xenofon ezt mondja róla: „Nekem úgy tetszik, hogy szelleme és jelleme, ahogy lefestettem, isteni félelme, mely nem engedte, hogy az istenek helyeslése nélkül bármibe kezdjen; igazságossága, melynél fogva senkinek a legkisebb dologban is nem ártott, sőt inkább mindenkinek, aki vele barátkozott, a legnagyobb szolgálatokat tette; maga uralma, mely mellett soha a kellemetesebbet elejbe nem tette a jobbnak; éles elméje, mellyel soha a jobb és rosszabb megítélésében nem hibázott és senki más segítségére nem is szorult, de sőt a dolgok megismerésében maga magának mindig elégsége volt, és ebbeli képessége, hogy gondolatait másokkal közölje s a fogalmakat élesen meghatározza s ebben másokat is megvizsgáljon és ha tévedtek, meggyőzzön és az erénynek, a jónak és szépnek útjára térítsen: ez az ő szelleme és jelleme, úgy tetszik nekem, hogy mintaképe a legjobb és legboldogabb férfiúnak.
Ha úgy egészen átadom magamat e sétálva, beszélgetve, adomázva, tréfálva oktató bölcs hatásának: ha élvezem, mint hinti isteni adományai aranyporát buzgó tanítványai körében, találkozó ismerősöknek, sőt nyilvános föllépésben is, úgyszólván a mindennapi élet forgalmait és alkalmatosságait fölhasználva azokra, akik részt kértek kincseiből; ha nézem egyszerűségét, természetességét, hősiességét, barátságosságát, igazságszeretetét, törvénytiszteletét, salaktalan lelkében az önzetlenség tiszta szeretetét, egy szóval lényét és formáját, tartalmát és módszerét; a magunk közelmultjának egy alakja tűnik fel szemeim előtt, egy modern magyar Szokratesz, aki jobban hasonlított az athénei peripatétikushoz, mint bárki tán azok közül, akik azóta születtek és éltek.
Sokan, akik nemcsak csodálták, hanem szerették is, azonnal ki fogják találni, hogy – Deák Ferencet értem, ezt a magyar Szokrateszt, az önzetlen hazafit, az egyéni haszon és nagyravágyás makulái nélkül való nagyságot, a „haza bölcsét“, mint ahogy saját kora őt elnevezte. Aki jót határtalanul tudott tenni árvákkal, igazságosabb és egyszerűbb volt, mint bárki kortársai közül, aki királyoknak és parasztoknak adott tanácsot és példát, élt szerény örökéből, soha jutalmat el nem fogadott se jótettért, se tanácsért, se jó szolgálatért mást, mint amit lelkiismerete nyújtott neki. Aki – mint Szokratesz – azt tanította, hogy az igazságos „törvényes“ és aki egész életét a törvényesség bölcs szolgálatában töltötte el. Elnéző, indulgens, kegyes és engedékeny volt gyengék, botlók, bűnösök iránt is, csak a törvényességből nem engedett, pedig modern politikai ember volt, nemcsak bölcselkedő!
És a modor!… Azt mondja Xenofon Szokrateszről: „Ha valamit ki akart fejteni, akkor a leginkább elismert igazságokból indult ki, mert azt hitte, hogy ez a beszéd igazi biztossága. Nem is tudok senkit, aki úgy ki tudta volna hallgatói helyeslését nyerni, mint ő, ha szónokolt.“
Ki nem emlékszik Deák Ferenc beszédeinek ugyane csodás hatásaira? Egyszerűséggel, természetességgel, világosan bocsátotta előre általános tételeit, az igazságokat, amelyeknek erején okoskodása épült. Mennyiszer láttam rábólogatni, ráütni fejével, „helyes, helyes“ közbekiáltással ismerni el e premisszákat az ellenzék jelesei által. S mikor ebbe belevitte őket, igazságainak helyeslését látta, akkor fordult egyet, egyet emelt a kezén s áttért a konzekvenciákra, természetes logikájával. Hogy rázta volna már ekkor sörényét az ellenzéki oroszlán; de benne volt az ő igazságainak a hálójában, nem szabadulhatott! Ez az a módszer, melyet Xenofon fentebb, mint Szokrateszét megír.
De kinek nincsen eszében a szentlászlói puszta, ahova országos emberek jártak tanácsért, ki ne hallotta volna hírét az Angol királynőbeli két szobának, ahol olimpusi szivarfüst felhői közt egyesek, családok, országok sorsa intéztetett el adomázás, komoly és tréfás eszmecsere közben? Van-e, aki hírét nem hallotta Ráth Mór régi váci-utcai könyvkereskedésének a vastuskóhoz, ahol sok időn át mindennap bizonyos órában megjelent az „öreg úr“ s vevőnek, kérdezősködőnek, ismerősnek, véletlen belépőnek, mindenkinek szükség szerinti jó szóval vagy jó tanáccsal vagy útbaigazítással szolgált? Az országházi folyosó egy padján mindennap – mint ma már mondanók – „cercle“ volt, hogy ez a pad bölcs és tréfás, kedves és okos, sujtó és fölemelő, rendreigazító és bátorító mondások kathedrájává avattassék? És a városligeti régi „körönd“ fazsölléje, ki ne emlékeznék rá, aki látta benne az öreg urat árnyékos szemöldökével, széles jó arcával, domború homlokával, ülni, inteni, mosolyogni, adomázni?
Ez volt ami peripatétikusunk, a mi Szokrateszünk, aki a februári pátens, a rákövetkező októberi diploma politikáját egy hasonlattal a ferdén begombolt kabáttal száz vezércikknél és kétannyi szónoklatnál jobban jellemezte. „Ki kell azt újra gombolni végig.“ Nem lehet másképp helyesen begombolni! Olvasóim nagy része azt hiszi természetesen, hogy Szokratesz egy könyvmoly és pergamenszínű félszeg tudós volt, mert hiszen ilyen fogalmaink vannak nekünk a „filozófusok“-ról. Pedig tévedés. Ellenkezőleg, szakasztott olyan volt, mint Deák Ferenc. Most otthon, majd a városligetben (az árnyék végett épített oszlopcsarnokokban), máskor az utcán, egy darabig – nem Ráth kereskedésébe, hanem egy nyergesboltba járt, hogy tudományát gyümölcsöztesse – mások számára, azokéra, akikre hasznos volt. S nem értekezésekben fejtegette nagy eszméit; éppúgy mint Deák, sohasem írt. Beszédet mondott közszolgálatban; azontúl csak beszélgetett és adomázott s beszélgetéseiben és adomáiban fejtegette eszméit az életről és jelenségeiről és elmésségekkel utasította rendre a tévedőket.
Egyszer valaki, így beszéli Xenofon, haragos volt, amiért akinek köszönt, nem fogadta a köszönését. Szokratesz ezt mondta neki: Csak nevetséges az, hogy te, ha olyannal találkoztál volna, aki testileg hitványabb volna náladnál, nem haragudnál; de mert olyannal találkoztál, aki lelkileg silányabb, ezen bosszankodol!
Valaki panaszkodott, hogy nem jól esik neki az étel. „Akumenosz tud erre jó orvosságot, mond a bölcs. – Mit, kérdi amaz. – Hogy az ember hagyjon fel az evéssel, felelé Szokratesz; mert ha az ember fölhagy vele, mindjárt pompásabban ízlik az étel, olcsóbb is lesz és jobban is esik.“
Midőn egy valaki azon panaszkodott, hogy a hosszú út kifárasztotta, azt kérdé tőle Szokratesz, hogy vitt-e valamely tehert is az úton? Egyebet se, felelt amaz, csak a köpönyegemet. – Hát magad mentél vagy szolgád is volt veled? – Persze, hogy volt. – Hát az üresen ment vagy vitt valamit? – Az vitte a takaróimat, egyéb málháimat. – Hát azután, hogy esett neki az utazás? – Nekem bizony úgy tetszik, jobban mint nekem. – Hogy esett volna még, mit gondolsz, ha neked kellett volna a terhet vinned, melyet szolgád vitt? – Bizony rosszul, de sőt nem is bírtam volna a dolgot. – Hát illik-e, úgymond Szokratesz, egy férfiúhoz, aki gimnasztikus nevelésben részesült, fáradalmak elviselése dolgában így hátrább állani egy rabszolgánál!…
Ezeket a kis idézeteket azért vettem ki, hogy olvasóimban felserkentsem a vágyat, megismerkedni az athénei Deák Ferenccel.