Nemzetiségi kérdésünk.
Ez az állam, mióta Árpád bejövetelével megalapíttatott, sok rázkódáson ment keresztül. A magyar uralmat ismételve érték katasztrófák, ezer év óta megesett az, hogy az állam szuverénitását legázolták a tatárok; letiporták a törökök, eltaposták a németek és volt itt tatárvilág, volt törökuralom, volt német fönnhatóság. De egyszer sem volt sem román, sem tót, sem szerb. Az idegent mindig a magyar döntötte meg és helyébe is mindig az éledt fel újra. Hogy lehet abban kételkedni, hogy az államnak szükségképpen magyarnak kell lennie? Tudom, azt mondják, hogy régen nem volt nemzetileg magyar; állami nyelve latin volt stb. De mit tesz ez? Régen úgy volt, ma nem úgy van. Mert régen minden civilizáció nyelve a latin volt, de a nemzetek elejtették a latint s helyébe tették a magokét. Mi is helyébe tettük a magunkét. Nem a törököt, mely egyszer leigázott bennünket, sem a németet, mely szintén leigázott bennünket, annál kevésbé olyanok nyelvét, akik sohasem igáztak le bennünket, hanem a magunkét, a magyar nemzetét, a magyart. Ez oly egyszerű, oly természetes, mint a lélegzés.
Most jönnek a konzekvenciák: természetes, hogy ezen tanítjuk értelmiségünket, természetes, hogy iparkodunk mindenkit reá megtanítani, mert mindenkinek szüksége van reá e hazában s e hazának viszont szüksége van mindenkire. Aki pedig nem tud magyarul, az a nemzet értelmi nagy munkáiban hasznavehetetlen és magára nézve a boldogulás egyik elsőrendű fegyvereivel szegényebb azoknál, akik tudnak magyarul. Vesztes a nemzet vele, vesztes vele az egyén is.
De senki se higyje, hogy ez a mi nemzetiségi kérdésünk! ez csak a mi etikai alapunk ebben a harcban. Ez csak azt bizonyítja, hogy a nagy igazság a részünkön van, még pedig a hármas igazság: a történelem igazsága, a politikáé és a jogé és ez adja belső, erkölcsi erőnket.
A nemzetiségi kérdés egészen más dolog. Az korunk vezérlő és mozgató érzülete. És tudjuk, hogy a kor mozgalmai, ha elkapták az elméket, nem respektálnak semmit: se történelmet, se jogot, se igazságot. Kitűzetnek célnak és eszközévé lesznek minden egyéb emberi törekvésnek és szenvedélynek. Bűnnek és erénynek egyaránt. Szolgálatukba áll a rajongó, zászlajára tűzi a hivő, odaszegődik a számító, a haszonlesés, a pályakereső, a szerencsehajhász; eszköznek s célnak használja felváltva a politikus és így tovább. Az eszme a személlyel összekeveredik, hol megnemesíti, hol beszennyezi egymást a kettő. Cavour egységes Itáliát csinált vele, Bismarck egységes Németországot, Oroszország él vele otthon, hogy egységes orosz nemzetet teremtsen, külföldön, hogy egységes államokat megbontson. Egy vakmerő kópé állást szerez magának vele s esetleg sikkaszt és tovább áll. Ismétlem, célja lesz az embereknek s céljaik eszközökké alacsonyíttatnak le általok. És ebben a képében kell a politikus embereknek vele leszámolni: semmi érzelgés, semmi képmutatás, ha szabad kérnem. A dolgot respektálom, az emberére gyanus szemmel nézek. Egy állam, amely idegen ajkú – nem az állam nyelvén beszélő felekezeteknek autonómiát ad, azt biztosítja s ad hozzá templomban és minden egyházi, társadalmi, politikai, gazdasági stb. egyesületükben szabad nyelvbeli használatot; mely megengedi intézetek, színházak, iskolák és egyesületek ápolását minden nemzetiségnek: ez az állam nem vádolható azzal, hogy ellenséges érzülettel van a nemzetiségek iránt. A magyar országgyűlés kiszabadítja az oláh egyházat a szerb egyház körmei közül. Míg együtt voltak, egymást gyűlölték s nem értek rá a magyart gyűlölni. A magyar állam megszabadította egyiket a másiktól, mindegyiknek biztosította autonómiáját és szabadságát s most mind a kettő a magyar államnak opponál. Ilyen csak ott fordul elő, ahol az állam, akár hagyományból, akár kénytelenségből méltányosságot gyakorol. Oroszországban, Németországban ilyesmire példa nincs, ott minden kisebbség sanyargattatik, erőszakkal pusztíttatik, még kisajátítás által is.
És van-e vajjon újságolvasó ember Magyarországon, aki ne ismerné az erdélyi oláh pénzintézeteket és a túrócszentmártoniakat? Ott az egyesület és a halmozott pénzerő nemzetiségi célokat szolgál. A föld kerekségén az meg nem tűretnék sehol. Itt meg van tűrve, de még bocsánatot is kérjünk hozzá, hogy magyar kultúr egyesületet hozunk létre, holott oláh, tót és szerb hasonló egyesületek is vannak?
A magyar államnak, mint minden más államnak, csak egy kötelessége van: hogy mivoltának, magyar voltának következményeit levonja s polgárai anyagi és erkölcsi érdekeinek becsületes őre legyen. Ami e kötelességei teljesítésében gátolná, azt nem szabad tűrnie. Senkinek a nemzetiségét nem bánthatja; de senkitől sem szabad eltűrnie az országnak erkölcsi feldarabolását és szétszakgatását, nemzetiségi jelszók alatt. Nem szabad eltűrnie a nemzet egységének szétbontását érdekcsoportokra, a részek ellentétbe helyezését egymással nyelvek szerint, az összetartozandóság érzetének meglazítását. Magyarán mondva: az államra nézve nemzetiségi kérdésnek nem szabad lenni. Nagyszívű és nagylelkű idealisták tévedése juttatta e monstrumot a mi törvénykönyvünkbe. Az állam állam és magyar itt. Féltékenyen kell őrködnie állami attributumainak integritása fölött, elsősorban magyarsága fölött. Ettől függ, hogy képes legyen őrködni polgárainak érdekei, jóléte s jogai fölött is. S hogy miképpen tudja megóvni mind a kettőt, aszerint él vagy enyészik más államok között; gyarapszik mások rovására, vagy bukik mások gyarapodására. Hasonló a feladata más országoknak: déli határainkon Szerbia és Oláhországnak, de – otthon. A nemzetiségi kérdés megoldása a műveltség, az erő, az okosság és a bölcs kormányzás kérdése csak. Szabadságot adhat a magyar állam – és ád is – egyformát mindenkinek; nemzetiséget csak egyet adhat: a magyart; mert nem Szerbiát, nem Romániát, nem Tótországot van hivatva alkotni és felvirágoztatni, hanem Magyarországot. Nem magyarajkú alattvalóinak ád egyházi autonómiát, egyesületi jogot, szabad szót, szabad sajtót s a nyelv szabad használatát mindezekben. Aki bárhol többet remél ennél, fordítson hátat Magyarországnak; de tudni kell, hogy aki Csehországban cseh korcsmában németül beszél, azt igen hamar megverik; Zágrábban az utcán hölgyek, mert magyarul beszélnek, fiatal emberek által inzultáltattak: Oroszország erőszakosságairól hallgatok; Posenben a papot, aki temetésnél lengyel beszédet mondott, börtönbe hurcolták és Észak-Amerikában, a szabadság hazájában, ahol a németek száma milliókra, a különféle nemzetiségeké százezrekre megy, a más, mint angol nyelven írt szerződés nem perelhető.
Tételeim tehát ezek: nemzetiségeink vannak, de nemzetiségi kérdés nincs. Az államnak vannak jogai és kötelességei; a polgároknak szintén. Az állam őrködik azon, hogy ki-ki jogait élvezhesse, kötelességeit teljesíthesse; a polgárok őrködnek azon, hogy az állam is ezt tehesse és tegye is, azért szabadok és van alkotmányuk. Nemzetiségi jogcímen privilégiumot alattvaló nem élvezhet. Nemzetisége, amely jellemét megadja, melyhez jogok és kötelességek vannak kötve, csak az államnak van, mert anélkül el nem lehet. Az egyes polgárra nézve mindegy, akár magyarnak, akár románnak, akár horvátnak, akár szerbnek vagy tótnak vallja magát. Az államra nézve nemcsak, hogy nem mindegy, de sőt lehetetlen, hogy más legyen, mint magyar. Egynek pedig kell lennie.
E szerint nemzetiségi kérdés, amely kényelmesen el nem fér a mi alkotmányunk keretében, nincsen, nem is jogosult; ami van, az csinálódik, okoz több-kevesebb kellemetlenséget és alkalmatlanságot; de el fog múlni, mint etikai tartalom nélkül való törekvés.
Ha azonban valaki azt állítja, hogy van olyan is, amely a mi alkotmányos szabadságunkba bele nem fér: akkor az nem nemzetiségi kérdés már, hanem hazaárulás. Azt nem megoldani, hanem megsemmisíteni kell. Mert az nem testvériséget akar, hanem háborúságot.