The Project Gutenberg eBook of A menekülő Élet
Title: A menekülő Élet
Author: Endre Ady
Release date: January 3, 2012 [eBook #38476]
Most recently updated: January 8, 2021
Language: Hungarian
Credits: Produced by Albert László (This file was produced from
images generously made available by The Internet
Archive/Canadian Libraries)
A NYUGAT NYOMDÁJA BUDAPEST.
ADY ENDRE
A MENEKÜLŐ ÉLET
NYUGAT
IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
1912
A SZŰZ PILÁTUS
KÖSZÖNET AZ ÉLETÉRT
S nem mindegy-e akárhogyan
Verjük magunk az elmulásig?
Olyan nagy vétek a sirás:
Esti vezeklés hajnal-pirban.
Mert az élet mindenkinek
Kivételes szent örömül jön.
De már jön a megjobbulás,
Már az örömet látni kezdem.
Mindennemü és mindenkié:
Milyen nagy, áldott fényességek.
Életem éltem egyaránt,
Ujjongva avagy panaszolva.
DALOK A LABDATÉRRŐL
I.
Hét fiuk ha összekaptunk sorshuzáson,
Ki az az egy nem osztozó
Labdaverő boldogságon,
Ki az az egy, ki ne játsszon,
Engem dobott ki a sors,
Mindig engem, mindig engem.
Víg hat körűl leskelődtem, ténferegtem.
Most is, most is víg hat körül,
Kik nem hatan: százan, ezren
Lapdát vernek víg-feledten
Csak ugy kussoltat a sors
Mindig engem, mindig engem.
II.
Milyen gyorsak a fiuk
És még szebben kacagnak,
Miként a régi hatok.
Milyen, milyen szent volna
Utódomat meglelni,
A kitudott, kis senkit,
Fölösleges nem-játszót
És szólni hozzá vigan:
„Fiacskám, meglátod majd,
Lessz egy nagy labdajáték
S ott te leszel a vezér,
Repülsz, miként a labda
S rikoltsz, mint egy víg rigó,
S ha majd nagyon elfáradsz,
Keresed a hatokat,
Keresed s nem találod;
Igy van ez jól, fiacskám.
Régi hét fiuk közűl
Ime, engem tartott meg
A fő-fő Labdaverő
S a többit szépen, ifjan
Kiverte a játékból.“
Igy szólnék utódomhoz.
De bár bejártam százszor
A régi labdateret,
Nem lelem, nem találom.
Talán más most a világ,
Nincs játékból kitudott
Csenevész, sárga fiu.
Pedig, nagy Labdaverő,
Én titkos, nagy Jehovám,
Úgy szeretném az ilyet
Mindet összegyüjteni
S egy vígságos játékban
Egy utolsót játszani.
FELELET AZ ÉLETNEK
Nagy csapások meg nem csufolnak,
Kopott, silány, hivatlan vendég
Penészes portámon: a Holnap
S roskadott vállamon: az Élet.
Csodálkozom, mikor beszélek,
Vagy mást merek unt szóra hozni
És hogy még tudok csodálkozni.
Néha, ütötten, mintha várnék
S táncol előttem halvány-halkan
Futós időkből néhány táncos,
Zárt szemű és hűlt lábu árnyék,
Ezekkel is már leszámoltam,
Csak voltak ők és én is voltam
Táncok korában, hős időben.
Csak olykor-olykor ébredeznek
Egy-egy versfaló messzi nőben,
Kiktől bókokat hoz a posta,
Kik unalomból kalandozva
Verik meg a vén kapus várat.
Egy szemrehányás, késett zokszó,
Elhalt hangu baráti kérdés
Jön-jön még s több váltó-lejárat.
És siratás, keserü száj-íz,
És a „mi lessz?“-re vállat vonva
És nézvén látni nem akarni,
Kergűlt a szív és az agy lomha.
Böngészem a hirlapok sorját,
Semmit se bánok, őrzök, értek.
Ürülnek a boros edények
Íz, szomjuság és mámor nélkül,
Se nem dühödik, se nem békül
Közömbös, borult, szegény lelkem.
Küldött az Élet: megfogadtam,
Parancsokat rótt: teljesítvék,
Kérdezett és ime: feleltem.
A SZŰZ PILÁTUS
Fanyargok én, aki a szitkot
Fohásszá avattam s a titkok
Bősz száju harsonája valék.
Multamat a Multba kavartam,
Akaratom mind elakartam
S unom a rest, döcögő Jövőt.
S a bánást bűneim fölötte,
Sok fogadkozásom: „örökre“,
Sok, pazarolt, régi csókomat.
S énemben bámulom a régit,
Mint egy öreg mesét: „beszélik“:
Óperencián is túl talán.
Mint amit rőt mező védelmez:
Ma már a Halál sem félelmes
S szégyenlem, ha föl-fölijjedek.
S én, a szegény, megcsalt borissza,
Mint egy Isten úgy nézek vissza,
Által, eldobott életemen.
Ami józanság, az se késett,
Se barátot, se feleséget
Utamra nem ráncigáltam én.
A MEGABRONCSOZOTT LÉLEK
Talán én is lantot cserélek,
Hiszen még máma
Abroncsozza lelkem a fáma.
Jönnének más húrú zenék,
Új hírek és új aggodalmak.
De befűtött az Úr a dalnak,
Ha ilyen könnyen lebben el
A hit, a máj és a tüdő
S mint költők hívják: a kebel.
Életemet halálnak vélnék,
Mert élnék ócskán
Túl minden ringy-rongy földi jócskán.
Van élet és halál elég.
Van összvére e szép kettőnek
Szülő-ágynak és temetőnek.
A bölcs ember sírva mulat,
De végül minden egyszerü:
Egy úri, hősi mozdulat.
A VÁR-ÚR SZEMÉREMÖVE
Örökös, barna cikkázása
A Halál-villámoknak,
Ki szereted a jaj-muzsikát,
Az átkozódó Jóbokat,
A sebes Lázárokat,
Fájdalmas, hosszú betegség,
Te vagy az Élet,
Mert te vagy az Élet
Hű várnagya, ki jól vigyáz
A portyázó vár-úr
Kikapós, léha asszonyára.
Hajh, fájás nélkül
Az volna az Élet,
Ami a fáradt kurtizánnak
A legszebb ifjú
Szerelmi, szent dühe:
Semmi.
És én jajgatva is,
Egeket káromolva néha,
Mardosva, tépve,
Sujtva a Halál-villámoktól,
Érzem benned az Életet,
Érzem, hogy te vagy az Érzés,
Akit azért kaptam,
Hogy az Életet soha-soha
Érezni el ne üttessem,
Míg élek.
Óh Élet hű várnagya,
Fájdalmas betegség,
Köszönöm, hogy rámlakatoltad
Élet-uramnak
Szemérem-övét.
A MEGŐSZÜLT TENGER
(„Fölforralja a mély vizet, mint a fazekat és a tengert olyanná teszi, mint a képírók mocsára. Maga után hágy világos ösvényt úgyannyira, hogy aki látná, azt vélné, hogy a tenger megőszült.“ Jób könyve 41.)
Úgy hagyni vénen a tengert,
Hogy jajgasson,
Hol erős karral habjába csaptam én.
Hogy szánják a megőszült tengert,
E megőszült,
Halálraijjedt, óriás banyát.
S kérdi, mi lelte a tengert:
Mondjátok meg,
Hogy itt úszott az Isten szörnyetege.
S mégis nézzétek a tengert:
Kissé ősz lett,
De, hajh, semmi, de semmi sem változott.
Valaki s nézzétek a tengert:
Képíró-mű
S rajta néhány úri hal-familia.
S ha nézik a megőszült tengert,
Mondd, hogy egyszer,
Egyszer tán mégis valami jönni fog.
TÉLBE-HULLÓ EMBER VÁGYA
Csöndes, elszánt betegek,
De vidáman zúgnak körültök
Tavaszi csergetegek
S futó hó alól zöld kacsint.
S én mégis csak roncs vagyok
S kezdődő Télben várt Tavasszal
Mindhiában baktatok
S aligha érek már Tavaszt.
A TÁVOLI SZEKEREK
S a nagy országút verett,
Városba vivő, köves útján
Jönnek
A távoli szekerek.
És őszi harmat pereg
S nyikorogva, fehér Hold-fényben
Jönnek
A távoli szekerek.
Nyugtalanul szendereg,
Mikor távolról iparkodva
Jönnek
A távoli szekerek.
Rossz kerekük nyekereg,
Nyikorogva és nyekeregve
Jönnek
A távoli szekerek.
S a hajnalban egy sereg
Villamos lámpa alszik el, ha
Jönnek
A távoli szekerek.
Szegény, törött emberek
S várják azokat, akik jönnek
Jönnek
A távoli szekerek.
NYÁRDÉLUTÁNI HOLD RÓMÁBAN
Fecske-raj-követséggel,
Vigyorog vígan széjjel
Nyárdélutáni Hold.
Nagy kékség és pirosság
Most újból-újból hozzák
Régből azt, ami volt.
Szent mezők pára-fátylat,
Hegyek álom-szint váltnak,
Diadalok s romok,
Nap s Hold közé beszőve,
Hanyattan az Időbe
Róma sürög-forog.
Óh, gyönyörű örökség,
Változó, ős, szent község,
Urbs, te feledtető,
Az én-élet poklából
Lelkem-testem kilábol,
Te, szent védő tető.
Védj és borits be mostan,
Te szép, te bölcs, örök.
Örökkön éltem, élek,
Csupán hüvelyt cserélek,
Mint Ulisszes-görög.
Áldom a nyüzsgő Rómát,
Mindennek átfogóját,
Pulyásan is nagyot.
Ma, hogyha úgy akarnám,
Alkonyi álom karján
Akár Remus vagyok.
Nézem a mai nőket,
A volt és lesz időket:
Be régen élek itt,
S be minden élet mindegy
S a Hold már ismer minket,
Vigyorog s nem hevít:
Sandítva száll Rómára.
A SÁTÁN KEVÉLYE
A Sátánnak fölkent kevélye.
Piros virág volt: pirosoljon.
De rugja meg azt, aki szánja.
Egy-egy megtagadott szerelmet.
Pattanjon föl, mások ha látják.
Kiáltsa azt, hogy ő hitetlen.
Zengedezzen hitet az Úrnak.
S ha él-hal érte, meg ne mondja.
Járjon-keljen, mintha vidulna.
Farsangolón járja bolondját.
Mintha aggodalma se volna.
Akik szeretik, ne szeresse.
Jött a Halál, mert ő akarta.
AZ ELZÁRT KIRÁLY-LYÁNY
Vén, bús kapukkal ime elcsukom,
Arany-haját, nagy gyermek-szemét
Utálom, irigylem és unom.
Hadd öregedjék együtt meg velem,
Szokjék sötéthöz s maradjon el
Tőle is a kandi szerelem.
Volt balzsamos, ezer, napos napuk
S csók-csengőre nyiltak szívesen
S ifjasan a zárt tömlöc-kapuk.
Mely a csók-díj selyménél szennyesebb,
S gyógyítsa meg vágyát az Idő,
E bizsergő, enyhe, drága seb.
A BÉKÉS ELTÁVOZÁS
Kik egyszer is megnéztek.
Ne hagyjon az én suta arcom
Senkinek se szánó emléket.
Szem és fültömő Semmi,
Adassék meg nekem vád nélkül
S észrevevő vágy nélkül menni.
Mint az álmokat issza
S az én gyönge, panaszos hangom
Ne jajgasson senkinek vissza.
Megsemmisülve, szökve,
Szemekből, fülekből távozzak
Emlékek nélkül és örökre.
Mit lelkem úgyis titkolt:
Valaki elment élet nélkül,
Valaki elment, aki itt volt.
Nagyboldogan felejtsem,
Önmagamból és a világból
Szédülve, zuhantva leejtsem.
De ne is legyek árva,
Nézzek szép, hideg mosolygással
Az én hívó, örök arámra.
Arám: a hideg Semmi,
Nincs jogom, hogy emléket hagyjak
És, jaj, nincs jogom emlékezni.
AZ ÓPERENCIÁS TENGEREN
Felhőkkel mint az őszi, csöndes Ég,
Ne táncoljon tovább az Élet rajta:
Most már hadd jöjjenek a mesék.
Öreg az ajkam, fogam is hibás:
Olyan kicsi tenger lett a szivemből
S olyan nagy az Óperenciás.
Szólni magamról unott a dolog,
Gyűl és dohog őszi mese és felhő,
Burkolt mellemre rágomolyog.
ASSZONY ÉS TEMETŐ
SZIVEDET ISTEN SEGITSE
Százszor segítse:
Egy kurta évig élek tán még,
Tán még eddig se.
Hajrázva, újra
Csinálnám a régi játékot
Vágyva, borulva.
S egy alkonyatkor
Érezném ízét a te szádnak,
Mi lenne akkor?
Egyetlen egyszer,
Te, de meg én is, be megjárnók
Ily szerelemmel,
A FIAM BÖLCSŐJÉNÉL
Aludj, mikor az apád altat,
Kicsi fiam:
Felleg-bölcsőd sírva ringatom.
Csókokra emlékszem, melyekből,
Kicsi fiam,
Nem hívott elő a szerelem.
Sohse fájt így szegény apádnak,
Kicsi fiam,
Közel lehet hozzá a Halál.
Csak téged kiván már a csókom,
Kicsi fiam,
Aludj, aludj, vén apád beteg.
Akartad-e valaha látni,
Kicsi fiam,
Kóbor, bús apádat valaha?
AZ ŐSZ SZERELMEI
AZ ŐSZ PRÉDIKÁTORA:
Őszi éneknél nincs szebb ének,
Altató nótája a vérnek,
S az Istennek nincs jobb dalosa,
Mint az ifju és őszi féreg,
Mely szól: „hihu, megyünk, megyünk.“
Már öltözik valahol a tél
S fagyos, roppant lábával topog,
Még Ősz sincs s az ifju dalnokok,
Estenden ha mélázik a szél,
Zengik az Ősz szent, nagy himnuszát.
ŐSZI FÉRGEK KARA:
Hihu, megyünk, megyünk,
Ezer ásók sirokat ásnak,
De víg az énekünk.
Hihu, hihu,
Az Élet oly hiú
S oly szép, mint őszi alkony
S oly szép, hogy elmegyünk
S oly szép az Élet-balkon
Virágos párkányán át
Bizton bukni a mélybe.
Hihu, hihu, megyünk
Danolva és nem félve,
A mi szent muzsikánkra
Ép lábu lessz a sánta,
Nyár-életű az Ősz,
Jámbor a nyári bősz,
Minden kitárt, higgadt lessz
És minden rendszeres
Oltsd el a nagy lángokat:
Szeress, szeress, szeress,
Utólszor és kitártan,
Nagy, ölelő könny-árban,
Hihu, megyünk, megyünk.
AZ ŐSZ CSÓKJA:
Fáradtjai vagytok, ám váltig
Csókolni tudnátok a halálig,
Kiknek a fogaik elvástak
S ajkakat marni szeretnétek,
Jöjjön minden szerelmi inség,
Csalódás, bánat, éhség, vétek,
Aki csak vágyakban maradt
S én csókotokba csókolom majd,
Az őszi Napot, magamat.
S csodálatos, nagy csókolódzás
Lessz az édes, őszi estéken,
Mely nem fáraszt úgy, mint a nyári
De telt lessz, mint tavaszkor, régen
S fiatal csókok tébolyával
Lép majd szívetekre a Tél,
Miként a Tavasz ibolyával:
Még csókol ajkatok s nem él.
ŐSZI FÉRGEK KARA:
ELDÖNTI A SORS
Nem születtem én kitalálónak
S nem is születtem rossznak vagy jónak,
De kedves, gyűlölt
Hiábavalónak.
Én, jaj-jaj, hisz alig tudok adni,
Igérni tudok és megfogadni,
De beváltani?
Inkább elszaladni.
ASSZONY ÉS TEMETŐ
Dalolni víg dalát a nőnek
És víg dalát a temetőnek
Eldalolni.
Jó útravalókkal ellátni
S az életbe belekiáltni
A vígságot.
Tán jussa lessz mihamar hozzám
S a nőről vígan gondolkozván:
Olyan mindegy.
Azt üzenem, szép volt az élet
S érdemes volt harcolni véled,
Asszony-szerelmem.
Rossz némberé és jó anyáé,
Ők igazak és ők a máé
Mindörökkön.
A VÉN CSAVARGÓ
1.
Életem, ez a vén csavargó,
Vergődik, fut gyilkos veszélyben
Hajhó, nem éri hangom el.
Rongyoltan és térdig a hóban
Hol erre, hol amarra tart,
Megáll, kis ereje fogyóban.
Támaszkodik a vén csavargó:
Nem az ő útja, útatvesztett
S ez a kereszt tán sírkereszt.
Estelegve és ködbeszőtten
Forgószél-lován össze-vissza
Száguld a fehér Fagy-Halál
Dermesztve, fütyülve, vakítva.
Vén csavargó, itt nincs tovább
S az a fa-Krisztus se segít meg,
Hajhó: az élet nem adódott
A bús galileabeliknek.
2.
Mint az elfeledett rege
S édes álmokban vesz meg minket
Az Isten hidege.
Hajhó, hát lefekszünk és álmodunk.
3.
Párfümös, párás, jó meleg,
Csókos illatú, kis termekben
Vár a legnagyszerűbb leány.
Bölcs, de nyugtalan telivér
S az ő kész, szent hálószobája
Megér száz, hires csarnokot.
Ő az a Gyönyör-Valaki,
Kiért nem kár a kárhozás sem,
Kiért nem nagy adó az üdv.
A vén csavargót ez a lyány
S a legégibb muzsika hallik
A legemberibb éjjelen.
4.
A VÁROS LEÁNYA
S búgják bús, ódon énekek:
Falánkabban fal férfiut a nő,
Mióta város építtetett.
Régi Zeus-templom falán:
Bekúszta, fogta diadalmasan
Sziveinket a városi lyány.
Ha nem Budapest vagy, de más.
Egyszer a harmadik emeleten
Párisban ért egy szép riadás.
Függöny-feledten, mint titok,
Mely készülőn, keggyel, kegyetlenül
Valakinek majd megnyílni fog.
Szűz hó-teste úgy villogott,
Mint amikor a temetők során
Sikló, bús lidércfény hint lobot.
Így nem látták tolvaj szemek,
Egész szegény csók-préda nememért
Lelkem jajgatón megremegett.
Míg az ablak sötétre vált
S aztán betakartam a szivemen
Két illetlent: Csókot és Halált.