KISMAMA.
Berzencén leszálltunk a vonatról s Manóka rögtön szaladt előre, a kijárat felé, mint aki otthon van itten és ismeri az utat. Manóka kilenc éves volt, én nem egészen tizenhat ezen a gyönyörű nyáron. Hoztam a bőröndöket, a Manókáét is a két kezemben, s egy sárgakockás pléd volt átvetve a vállamon, hősiesen. Igy jöttem csendesen és büszkén az erőmtől, súlyos parasztok között a kis állomás mentén, Manóka után.
Künn, két ákác között a porban és a fényben, óriás fehér felhők alatt a kék égen, a kocsi várt magányosan egy pirosdolmányos kocsissal, igen magasan a bakon, mint egy bálvány. Mire odaértem, Manóka már benn ült a kocsiban. Én is beszálltam a két bőrönddel s a pléddel a vállamon és mentünk. Nagy porban mentünk a piros kocsissal, a kék ég alatt fehér felhőkkel, s mindenféle falusi állatok szaladtak és menekültek két kis lovunk elől, megriadtan s keresztbe az úton. Jobbról s balról az árkokban sárga víz volt, telehintve fehér kacsanépséggel, mely lágyan úszkált, sűrű mosakodással, még távolabbi árkok és gödrök felé, a fényben. Kis házak sorakoztak gömbákácok mögött, a fapadló mentén s bús férfiak álltak mindenféle magyartalan cégtáblák alatt a boltajtókban, ahonnan mint egy más világból bámultak rám izraelita szemekkel s nézték a port a négy kerék nyomán.
– Mihelyt kiérünk a faluból, – magyarázta Manóka, – mindjárt otthon is leszünk, sárdi pusztán. Meglátod, milyen szép nálunk és kismama milyen aranyos!
– Óh, biztosan, – feleltem alázattal.
Alázattal, mert e berzencei tájban itten, ahol Manóka otthon volt, viszont én idegen voltam, hirtelen a minimumra olvadt minden úgynevezett fölényem. E kék ég alatt, fehér felhőkkel s a piros kocsissal, ami mind Manókához tartozott, a bámuló boltosokkal a küszöbön a magyartalan cégérek alatt, ami mind az ő presztizsét növelte, a sárdi pusztával és kismamával a horizonton: egyszerűen meg kellett hogy semmisüljek szegénydiák öntudatomban. Minél büszkébb próbáltam lenni a szívemben, annál siralmasabbnak láttam másodrendű helyzetemet. Minél komolyabban vettem, vigasztalásképpen, tanítói küldetésemet, mint egy apostol munkáját, e zsenge fiú mellett, annál keserűbben éreztem, milyen korán kezdtem a szegénységemet. De nyár volt, kék ég volt egy piros kocsis árnyékával aki hajtott, vakáció volt s gurultam egy kis sárga kocsin, gémeskutak mellett sárdi pusztára, vendégségbe, – bizony még örülhettem! Aminthogy örültem is, nem tudom miért, de örültem a lelkem mélyén az egész világnak s az életemnek. S hirtelen föllelkesülve, már alig fértem a helyemen, a tizenhat évemmel!
– Ez mind az enyém! – kiáltottam, jobbra-balra mutatva, a végtelen rónák fölött s a távoli tanyákon át.
– Ez mind vallásalapítványi föld, – felelt Manóka kissé meglepődve e szokatlan vidámságomon, de e jogtalan birtokláson is.
Hát törődtem e cáfolattal a ragyogó egek alatt, ahol egy gólya is repült tárt szárnyakon s kinyujtott sárga lábakkal, mint egy tükrön át.
De a kocsi lefordult, két répatábla közt, a dülőre. Egy ökrösszekér hajtott előttünk, annak elébe vágtunk egy rövid félkörrel a répaföld szélén, két sor zöld növény között.
– Kár a sok szép levelekért! – mondta Manóka szakértelemmel.
– Nem árt az annak! – felelt a kocsis félvállról, alig megfordulva.
S ekkor, hirtelen, jegenyék mélyén s a kert fái között, már a ház látszott, fehéren, lombosan s a sok zöld között rózsafejek piros pettyeivel. Egy kémény is füstölgött, egy kolomp is csengett legelésző juhnyájak felől. S amint a kocsi már befordult a kertbe s a terasz alá kanyarodott, egy fiatal nő tűnt föl a lépcsőn s integetett a vadszőlőlombok alatt, sárga rózsák mellől.
– Kismama! – kiáltotta Manóka s úgy ugrott le a kocsiról s úgy vágta oda a fejét a fiatal nő mellére makacs dörzsölgetésekkel, mintha beléje akart volna bújni.
Én is leszállottam, a két bőrönddel és a pléddel.
– Segíts csak Manóka! – mondta kismama valami vékony kis hangon, mint egy madár hangja, hogy alig hallatszott a térben.
S a kezét is nyujtotta felém, amit hódolattal megcsókoltam, de valami tökéletlen érzéssel a sok gyűrűje miatt, ami mind az ajkamhoz torlódott. Rögtön úgy szerettem volna ezt a kis kényes kezet a kezemben, dísz nélkül, puhán és melegen, mint egy piskótát, amit megehetek. Mert az első pillanatban már, ezt meg kell vallanom, első szavával, első mozdulatával elbűvölt ez a fiatal nő engemet, igenis ezt meg kell vallanom. S amint még rám is nézett, vagy inkább megnézett engem, két kék szemének valami fürösztő, valami szelíden gúnyos tekintetével sokféle jóindulatokon és szimpátiákon át: boldogságos zavaromat szinte a szédülésig fokozta.
Alig volt egy arasszal magasabb kismama Manókánál, s látszólag oly idegen s oly távoli mellette, oly karcsú és nyúlánk a szűzies formáival, oly szőke a kék szemével s oly kék a szőke fejével, hogy e korai anyasága, naív gondolataimban, nem tudom micsoda konfúziónak tűnt. Könnyű fehér batisztruha volt rajta, egy kék szalaggal a derekán, mely lengőn lenyúlt s odatapadt időnként olyan testszínű selyemharisnyákra, hogy a két lábszárát, finom hajlatával, meztelennek hittem. Már a nevemet is elfelejtettem, mikor be akartam mutatkozni.
De kismama kisegített, könnyedén, finoman, olyan meglepő készséggel és jártassággal fiatalos zavarok felett, mintha reggeltől estig ezt gyakorolná az emberek javára.
– Óh tudom, tudom, – mondta – Torda Jani, hogyne! a fiam tanítópajtása, a híres Jani, aki már tanár is lehetne az egyetemi osztályban! – így mondta kacagva, miközben felszaladt a lépcsőn, a lengő szalaggal, rövidszoknyásan s Manókával a karján, aki még mindig csüngött rajta.
Pirosra főve hallatlan boldogságokban, jó szagokban, vadszőlőlombok árnyékában, megfoghatatlan kontaktusokban egy új világgal, új atmoszférákkal, amit a sárgarózsák fűzére a terasz alatt, valami citromokkal teli álommá varázsolt: bódultan jöttem, a nyakkendőmet igazítgatva, mint legfőbb gondomat, a gallérom körül, titkos s makacs törekvésekkel, hogy valamit javítsak magamon. E perc gyönyöre ellenére, még azon az áron is, hogy elveszíthetem, csak arra gondoltam, bár újjászülethetnék! Hol voltam itt, egy pillanat kábulatában, micsoda mélyén annak az emberi kétségbeesésnek, mely elgurulván a lelkiismerete fagyasztó józanságán, tetőtől talpig átformálná magát egy hiúsága kedvéért! Sajnos, azon gyűrötten s rendezetlenül, önönmagamba faragva jóvátehetetlenül, a csontjaimba s a húsomba öntve, mint az ércbe, már le kellett ülni az uzsonnához, egy színes abrosz és színes csészék elé, melyek fölött kismama mintegy hirdette ragyogó szőkeségét, apró kenyérszeleteknek vajjal való beburkolásával s amelyeket bőségesen osztogatott, angyal az égből, aki leszállt! Szégyeltem enni, szemlesütve, a nyakkendőmön babrálva egyre, miközben a kék szemek delejét úgy éreztem magamon, hogy szinte megsültem benne. S remegve vártam a hangját is, mely meg fog szólalni rögtön, mindennek tetejébe!
Holott nem, jó Isten, egy szót se szólt, de micsoda hallgatása volt ez csendes falatozása közben, kávészürcsöléssel, micsoda sybilla némasága, súlyos tartalmakkal teli s amit el kellett viselnem! Az ilyen szédületes percek s belső hullámzások szülik rendszerint a legsilányabb s legbadarabb képzeteket az ember agyában, amint vesztét érezvén, a gondolataiba menekül. Ilyenformán már rég el is felejtettem, hogy külsőmben szebb s ragyogóbb legyek s legjobb szerettem volna egy egyszerű kis vajaskenyérré válni magam is, ahogy az nyomtalan eltűnik a világból. Mégis, ez érzelmi átmeneteket ugyanaz a remegő kézmozdulatom kísérte, amellyel még az imént, az inggallérom körül, nemesebb ambiciókért küzdtem, eredménytelenül. A nyakkendőm nyilván már a hátam közepén lehetett, mikor kismama, a bodrait kuszálgatva végül valami játékszerfésűjével, szerényen elment az asztaltól, mint aki nem akar zavarni. Óh Istenem, hogy nyujtottam volna utána, térdreesve, a két karomat, evangélikusan! De már lement a lépcsőn s alighogy visszanézett, valami félpillantással mégegyszer, amit annál kevésbé értettem, hogy olyan világos értelme volt. S a fésűjét is láttam, szótlan zavaromban, hogy ezt itthagyta az asztalon.
– No, úgy-e, hogy aranyos?! – mondta Manóka vajtól ragyogó szájjal, – te enni se tudtál miatta, igaz? Mindenki így van vele, aki látja. Olyan bűvös, olyan bűvös!
Egy percig hallgatott, eltünődve a jelzőin, a »bűvös«-ön, ami tetszett neki nyilván.
– No de most uzsonázzál! – csattant ki hirtelen s oly lelkesen, oly meglepően kedvesen, drága gyerek, hogy ez tisztára az anyja hangja volt!
Visszanyervén önmagamat, fiatalos fölényemet is e barátságos fölhívásban s abban a pár szóban, amit e fölhívásra feleltem, a lelkemen hirtelen valami lágy derű vonult át a vadszőlők függönye alatt, színes csészém előtt, a hűvös árnyékban. Rögtön, e megszokott kettesben Manókával, be is pótoltam szigorúan amit elmulasztottam s a negyedik fordulónál, minden tér- és időbeli veszteségem ellenére már utól is értem tanítványomat, egy ötödik vajaskenyér előnyével, melyet teológusan, a tejszínes kávéba mártottam.
Nem volt ez itt, izzó kamaszvoltom dacára, egyszerű falánkság vagy durva nagyétűség, ha már meg kell magyaráznom. Mint általában az ilyen magamfajtájú diákok, akik időelőtti küzdelmeikben valahogy zordabban kezdik az életet, s az átlagos szemléletnél sok mindent komolyabbnak látnak, úgy magam is, harci tudatomban, bizonyos egyetemes komolysággal hálóztam be magamnak a lét egész komplexumát. Szegénysorban kerülvén a tudományos pályára, ami azt jelentette, meglehetős illogikusan, hogy a legtündöklőbb példaadásra vagyok kötelezve, bizony nem mehettem árnyalatokra s minden egyebekben abszolút érzelmű voltam. Korai felismerések s megérzések keserű állomásokon, melyeket a szerencsésebbek messze elkerülnek, keményen kibontogatták bennem az energiák minden fonalát, minden irányokba, s rigorózus lelkiismeretem, úgyszólván egyenlő porciókra adagolta szellemi és anyagi világom minden élményét s tüneményét, amit megismernem adatott. Mintahogy csakugyan a legritkább, a legkitünőbb tanuló voltam, a híres Jani a piaristáknál, aki már tanár lehetne az egyetemi osztályban, ahogyan kismama mondotta, azonképpen érzéki tulajdonságaim is, tiszta harmóniában voltak erkölcsi kötelességeimmel. A kora reggel Titus Livius-a, ha el is felejttette velem az ebédidőt, viszont egy terített asztalhoz, ha ütött az óra, ugyanazzal az elszánt komolysággal ültem, mintahogy a könyveim vonzottak, olthatatlanul. S amint egymagam sok mások helyett tanultam, úgy ettem is más öt helyett.
Holott most, megvallom, a letarolt asztal, a kiürült kávé- s tejmedencék előtt, a falusi uzsonnák túlzott rakományának e destruált bőségszaruja előtt, valahogy úgy éreztem, homályos sugallatokban, hogy fiatal állkapcsommal, s a gyomrom vasfalával, perfid ellentétben vagyok lelkiállapotommal. Anyagi üdvömön túl, mely jóleső vegyi folyamatokkal, az emésztés könnyed munkájába fogott, fegyelmezett önbírálatom aggódva jegyezgette, kismama idézgetésével, ama lelkitünemények hiányát, melyekről ifjú értelmem tudott. Hát nem illett volna inkább elbúsultnak lennem, étvágytalannak, reménytelennek, ez első szerelmemben? Hát nem úgy kellett volna inkább, hogy ujdonsült szívemmel, megsebzetten, valami benső zokogásba fúljak, ez első nő szent oltára előtt? Szerettem és akartam szeretni, minden szenvedésre készen, a tizenhat évemmel! Szerettem és akartam szeretni azzal a rezignált hősiességgel, elmélyedéssel, szenvedélyességgel, amit a sorsom mértékének láttam az egész vonalon. Próbáltam is rögtön, benső alázataimban, bizonyos melankóliákat. De akárhogy erőlködtem, csak nem tudtam szomorú lenni!
Akkor mi is, re bene gesta, lejöttünk a kertbe, s a sok fa előtt, madárfészkek titkával a lombjaikban, sárga méhek láttára, mint röpködő aranyfoltok a fényben, a rózsák mélyébe furakodva, már-már azon voltam, hogy a pajtási csevegés formájában természettudományi magyarázatokba kezdjek és kitárjak mindenféle titkokat s csodákat a jó Isten képeskönyvéből Manókának, mikor ez a kedves fiú, ismét kismamára terelte a beszédet. Mert gyermeki rajongása ép úgy szárnyalt, permanens vonzódással, e fiatal nő kékszalagos fantómja körül, mint ahogy az én szívemet cirógatta a ruhája fodrával.
– Óh, kismama, – mondta, – nem fog zavarni semmiben, meglátod. Nem szeret se sétálni, se kocsikázni, igaz.
– Mit szeret? – kérdeztem, olyan közönyösen, hogy minden szó fojtogatott. – Csak azért akarnám tudni, hogy én sem zavarjam véletlenül, – tettem hozzá alattomosan.
– Amit szeret! Amit szeret! – ismételgette sűrű vállvonogatással s habozva, hogy megmondja-e?
– Amit szeret?! – biztattam, a saját szavain taszítgatva előre, – no, mégis, mi az amit szeret, mondjad!
– Fürödni szeret sokat, – vallotta be enyhén, azzal a lappangó szemérmetességgel, mely e gyakori fürdőzés képsorozatából még közelebb hozta azokat a kis intímus részleteket, amelyeket rejteni akart.
S ezek a kis részletek, kis vetkezések s födetlenségek, fölajzott víziókban úgy hatottak, más-más irányokban ugyan, de egyformán hevesen fiatal lelkünkre így egymás mellett s egymástól megbolygatva, hogy leplezni kívánván, méginkább bevallottuk őket, hallgatag méltóságunkkal. S a fürdőház képzete, mint egy titokzatos akvárium, korállal, gyöngykagylókkal, sellőkkel, mint egy mesebeli tó egy magányos hattyúval, úgy vonzott! Akaratlan kerestem az utat, a kert ösvényein át, mely a zöld vizek e tündéri medencéjéhez vezet s aggódva kutattam emlékeim között, Manóka régebbi leírásai után, a nyomravezető fonalakat e templomi épülethez, a sok bokrok s fasorok labirintusán. A tiszta vágynak olykor, a maga kivonatos mivoltában, van valami fizikai delejessége, mely úgy vezeti az embert, szinte ösztönein kívűl, mint ahogy a vak megy egy biztos kísérettel. Hirtelen, néhány nárciszbokor s viruló szekfűcsomók sövénye mögött, füvekbe roskadt két fehérkő lépcsőjével, ez már a fürdőház idilli négyszöge volt, a tetőzetéig zölden, a dús repkény alatt, mely falait befutotta e kertvégi magányban. Egy tágas kőküszöb nyúlt be messzire valami zöldes félhomályba, mint egy zöld mélységbe, ahonnan hűvös fuvallatok szálltak s egy-egy törpe kisajtó nyílott e barlangban jobbról s balról egy-egy kabinba, a medence felett. S az egyik ajtószárnyon, félig nyitva, kismama fehér batisztruhája lengett, a kék szalag árnyékával a medence tükrén. S rögtön, a hangja is szólott, ahogy a lépteinket hallotta a kavicson, egy fokkal még üdébb hangja, amint nyilván, a vízben lehetett.
– Te vagy az, Manóka? – kérdezte, mint egy messzi madár egy nádas sűrűjéből.
– Én, kismama, igen! – kiáltotta vissza a fiú, szinte ugyanazon a hangon.
– No nézd csak, a fésűmet az asztalon felejtettem, ha lehoznád te, vagy talán Jani pajtás, ha olyan kedves akarna lenni!
– Jani pajtás! – kacagott Manóka, elbűvölten e címzésen, – no, hozzad te, – mondta felém fordulva, nekem engedve át e megbizatás dicsőségét.
Szaladtam a fésűért, már hoztam is lihegve s Manókát kerestem tapintatosan, hogy neki adjam át. De már akkor a fiú is fürdött nagy vigassággal, zuhatagos vizekben s félénk szólítgatásomra kismama tünt fel, borzongva s szégyellősen a kabinajtóban. A ruhájával a foga között, mint egy függönnyel ami eltakarta, csak a két vállának lágy hajlata látszott a zöldes homályban, két keskeny válla, mint egy kisleányé, de oly üde s csillogó a fürdő után, egy-egy vízcsepp harmatával. Alig bírta elvenni a fésűt, amint a ruháját teregette magán. Gyorsan mondta: »Köszönöm!« a maga legvékonyabb hangján s már el is tünt, egyetlenegy mozdulatának oly hirtelen rugalmasságával, mint ahogy egy gyík tűnik el.
Meddig tartott ez, mit jelentett, nem tudom. De amint visszafordulva, remegő szívemmel lejöttem a lépcsőn s megindultam: a kert, a fák, a rózsák és a méhek, az egész nyári délután elborult előttem. Az egész életemből e percben, kismama kacérságából, őszinteségéből, fondorlatosságából nem sokat értettem. Ami fény csak lehetett a világban, ez mind úgy tünt fel, valahogy befelé vetítve a lelkem sugárzásába s úgy jöttem megnőve, felavatva, megkoszorúzva, nem tudom micsoda dicsőség skarlát rózsáival! Elzsibbadt érzékeim nemcsak hogy nem sugalltak egyetlenegy rút gondolatot, de tiszta szívemmel, időn s világon kívül, oly tündöklőn eszményivé fokoztam fel kismama formáit csillogó vállaival, hogy tanagrai meztelensége már-már az égbolt fehér felhőin gurult tova, mint fehér párnákon, örökre elérhetetlenül!
És csak mentem és csak mentem s már a kis dülőn voltam a répatáblák között, és már az országúton voltam, egymagam a porban! És a rétek mentén, gémeskútak alatt, mint évszázados multakból tért vissza víg érkezésésem emléke az imént, mikor felkiáltottam a kis sárgakocsi bőrüléséről: minden az enyém! Oh, mi az enyém, mi lehet az enyém?! kérdtem megriadva és csak mentem elveszve a térben, egy-egy tanyai komondorral a sarkomban, egy-egy parasztszekér vándorlásával, amint eldöcögött mellettem. És csak mentem és csak mentem s már-már visszarogytam szegénydiák öntudatomba, lelki himnuszaim elhalkulásával. Semmi sem szünt meg bennem mennyei gyönyöreimből, mindössze önmagamat találtam meg előttük, bús sorsom fonalára fűzve s ami nem enged feléjük. És csak mentem, és csak mentem, egyazon lendülettel, ahogy elindultam, csak egy más irányba, ahogy egy hegyről szalad le az ember, a boldogságnak másik oldalán. S már Berzencén voltam megint! mióta! s csak mentem az árnyékommal a gömbákácok alatt, a fapadlón, az árkok mentén, a szagos boltajtók mellett, ahonnan már nem nézték többet lézengő izraeliták keresztény vándorlásomat. Mentem és csak mentem s a lelkem mélyén bús örvendezéssel vetettem magamat, árnyalatok nélkül, abszolút érzéseim elé, melyek fiatalos viharzásomat szigorúan lezárták, naív erkölcsiségem mérlegén. Az életem szomorú horizontján, mint zord falak torlódtak kötelességeim a példaadás mártiromságával, százféle lemondásával, kárvallásával, könnyhullajtásával olyan szemekből, Uram isten, melyek a fájdalomra még mosolyogni tudnak! Minden az enyém! Hogyisne! Semmi! Szabad azt, lehet azt, szeretni, híres Jani, szegény tandíjmentes, aki voltam! Óh a nő! rebegtem, kismama! S rögtön feleltem: Micsoda!! A Manóka mamája, egy anya, egy szent! És holtra fáradtan, már az állomáson voltam, leroskadva egy padra, egy eperfa alatt.
Igy ültem itt már nem tudom mióta és vártam a vonatomat, amikor a hátam mögött, hirtelen, kocsizörgést hallottam. S amint hátranéztem a kerítésen át, megint a kis kocsit láttam a két ákác között, a kék ég alatt fehér felhőkkel, a piros kocsissal magasan a bakon s kismamával az ülésen. S már jött is felém, kismama, szaladt, ugyanabban a batisztruhában, a kék szalaggal s testszínű harisnyával, üdén kifürödve, s csak éppen, hogy most kalapja is volt, nagy sárga szalmakalapja, pipaccsal s búzavirággal s ami a hajára lógott.
– No nézz csak, – mondta, – hát illik ez, hát szabad ez, amiért a fésűért küldtem, hogy így meg van sértve s mindjárt szalad! Nem akartam megbántani, esküszöm, no jöjjön szépen, bocsásson meg!
Azzal mélyen a szemembe nézett, fölvont szemöldöke alól, mosolyogva. S aztán könnyedén, jobbról s balról megcsókolta az arcomat s magával vont a kijárat felé.