MÓZSI.
Olyan öreg volt, hogy már mindenki elhalt körülötte, aki régi rőfös vagy fűszeres volt Tisza-Lögdön, s azok a jó Fülepék, akik mostanság örökölték és tartották a házban, már nem is tudták, hogy kicsoda ez a Mózsi, igazán! Még ugyan a zsidó pap hallott valami olyasfélét, hogy a szabadsághős Fülep Náci testvérnénjének a sógora volt, de ezt már nem lehetett bizonyosan tudni s ő maga sem emlékezett már semmire s csak panaszosan motyogott homályos neveket, mikor kérdezték s azzal végezte, hogy sírt.
Holott egy hagyomány szerint, híres szép ember volt hajdan, nagy huncut és kujon, ahogy régen mondták, foglalkozására utazó Magyarországban, aki szagos kenőcsöket, piperéket, mindenféle kis keféket kínált s valami nagy szerelmi esete is volt egy fiatal nőszeméllyel, akit anyává varázsolt törvények és morál ellenére, vagyis házasságnak előtte.
De ezek mind lezajlott és elmúlt dolgok voltak és azóta az ákácok Tisza-Lögdön talán már százszor is virágzottak, hogy Mózsi csak itt ült a fatornácon s egy Balzacot inspirált volna, vagy egyikét ama hollandus festőknek mult századokból, akik az emberi ábrázolásban vékony barnába mártották a másodrendű dolgokat és vastag fehérbe az arcot, mint elsőrendű dolgot. A sok ránc úgy felszántotta ezt az arcot, hogy szinte elásta a vonásait s úgy kellett volna egy nagyítóüveg hozzá, hogy az ember mindent megláthasson rajta. A szeme csöpögött a könnytől s úgy nézett, nézett, az öregeknek azzal a sajátságos alázatával, mely az élet ezerféle változatából csak valami rémületet őriz. A szája szélén, már szinte kívül a száján, mert ajka már nem volt, egyetlenegy foga sárgállott a gyér bajusz szőrszálai között, mint egy kő valami bozótban s ami egy csillagról hullott. Igy hozta ki a régi béresasszony minden reggel a babvirágos tornácra hosszadalmas csoszogással és belesegítette vagy inkább beletette egy bőrkarosszékbe, ami csak az övé volt, s amelybe úgy beleillett, mint egy avult pipaszár egy tokba. Akkor behúzta a könyökét, a két kezét is maga alá vonta, és csak ült és csak nézett filozófikusan, az egyetlen fogával vészesen és búsan, s ahogy mindjobban belesüppedt a székbe, a háta a feje fölé magasodott, mint egy hegy, ami őrizte.
Mi fűzte még e világhoz megdönthetetlen ősiségét mint egy százados fa gyökerét egy erdőhöz, ki tudná megmondani? Nem volt itt, a homlokán s az orra körül egyetlenegy vonása is az arcnak, ami még az ember lelkéhez beszélt. Olykor a szél átjárta tavasszal s ugy fütyült a csontjain keresztül, mint az orgonasípokon vagy a fák üres galyain át, – nem is érezte talán. Később az indákról, a babvirág leereszkedve, a füle mellett rengett, mint a csengetyű, máskor az ákácok fehér fürtje szagos hópelyheit hullatta le rá, – nem is látta nyilván. Délfelé a házi macska kanyargott feléje s féloldalt fordulva, felívelte a hátát hozzá, a kis korcs fokszi is jött farkcsóválva, s a lábát is ráemelte, amint nyilván valami jó szagát érezte, – ezt is aligha látta. Olykor a barátai szóltak be hozzá, a templomból jövet, bablakomás szombatokon főleg, a barátai! jó lögdiek, rengő szakállal s helyközi tájszólással, amint tudakolták: »No, mi ujság Mózsi, a világszép lányoknál?« de bizony ezt is aligha hallotta. De amikor délidőre megkondult a harang a reformátusoknál, oh akkor, egyszerre csak megrázkódott és várt. A konyha felől, az udvaron, jó szagok szálltak hagymás apoteozisokban s tányérok zengtek túlonnan a tornácon, ahol a ház népe tömörülve, körbenülve s csörömpölve, a hithű ebédbe kezdett. S rögtön feltűnt a régi cselédasszony, amint jött füstölgőn egy mély tányér levessel és csattogva a papucsában, amint jött!
Már messziről akkor, Mózsi a két karját kinyujtotta elébe, evangélikusan, a két állkapcsa is megindult, amint már előre élvezett és nyelt. S így jött a régi cseléd többször és csattogott a vagdalt húsfélékkel, a nedves rongyba göngyölt kenyérrel, hogy omlós maradjon, a vörösborba ázott gyümölcsös piskótával, hogy abból is falatozzon, s így jött megint a házi macska púpra ívelt gerincével, a fokszi a farkával, magánkívül, mert itt dúsabban hullott minden e reszketeg kezekből s egyetlenegy fogakról, mint odaát a Fülepék asztaláról, s a nagy pettyes tyúk is idelejtett inkább, mint egy táncosnő, nagy tájékozottan, holott igen óvatosan, azzal a jómódban is megriadt sárga tekintettel, mely e földi örömöket, mind mulandóknak érzi.
– Jó-e? – kérdte a béresné, – azt mondom, jó-e, Mózsi? nem hallja? – ismételte, hogy nem felelt. – Nem szólana egy szót az Úristennek se! – fújta az arcába, évődve.
– Jó! jó! – nyögte ki, – csak te volnál fiatalabb, – mondta.
És nevetett a fekete szájából, az egyetlen fogával.
– No várjon csak, – mondta az asszony és rázta a vállát, – lesz az még, fiatal, magának! – így bíztatta és ment.
– De lesz ám! – sóhajtotta és csak falt.
S még valamit nyöszörgött utána, mozdult is egyet, hogy az erejét mutassa. De tehetetlen visszasüppedt aggkora kuszáltságába, a karosszéke birodalmába, mint egy pók a hálójába. S már el is szunnyadt rögtön az utolsó falattal, s szájjal a támlának.
S így múltak a napok, hetek s olykor nyári estéken a csillagok röpködtek az égen, mint az ezüstméhek és a hold is átszivárgott tejszín fröccsenéssel a futóindákon, öreg Mózsi feje fölött, mikor fahéjas rizst vacsorázott s úgy aludt el, hogy szinte egyszerre nyelte még a rizst is, meg az álmot. A béresnét se hallotta már, aki nagy sírva-ríva búcsúzkodott és ment, a falat súrolva a batyújával, úgy ment! S így volt ez egy nap, hogy amikor megint csak ült a tornácon és csak nézett és leste a harangot a reformátusoknál, egyszerre csak egy kis tömzsi gyereklány-szolgálót látott, aki úgy jött mezítláb, vastag bokákkal, a jóféle vértől duzzadó vörösen és hozta az ebédet a pisze orrával egy piros almában! Elbűvölve rögtön, oly örvendezőn fogadta valami kappan-sipongással, s úgy nyúlt feléje, oly vakmerőn s fohászkodón a hittérítő kézmozdulatával, hogy a lány azon percben mind ráejtette a tányérokat s szaladt. S mind szaladtak vele, a görbe macska, a fokszi s a nagy pettyes tyúk, aki rég tudta, hogy sok jót nem várhat az élettől.
Oh az élet, mit tudja azt egy tyúk s mit egy ember, igaz! Mózsi ült még és várt, tanácstalan, bőrig ázva a sok lében, kis hangtalan sóhajokkal, ahogy a helyzetét tolmácsolta. Párolgón is a forró nedvekben, csak nézett merengőn és fantáziátlan s valami szárítgatást is próbált, amitől még jobban elázott szegény. És csak várt, szipákolt, nyeldegélt, pislogott balesetes magányosságában, a híg könnyeit folyatta a ráncai sarkába, mint apró csatornákba, az állkapcsait is járatta, a felgörbült állát egészen az orráig, kutyafuttába. Még várt, figyelt, egy csöppet már izgultan is, a két keze rezgésével, céltalan segélykérésével, mint ahogy a levél reszkett a fán. Még várt, nyöszörgött, az életében megbolygatva, az ebédjében megakasztva, mintegy a sorsa fonalára aggatva, egy cérnaszálra, ami alig tart! S mind nyugtalanabbul, kérődző állkapcsával, a múló idő tudatát kavarta azzal a tűszúrásos türelmetlenséggel, mellyel száz évet élt aggastyánok nem bírnak el egy percet. Még várt, mozdult, kiáltani próbált a sárga foga mellől, mint egy kő alól, hiába! S még várt és nézett, mint egy rab egy toronyból, mint egy madár egy kalitkából, s elrémült hirtelen a csendben, ami a tornác túlsó sarkáról, Fülepék felől szállt felé, vésztjósló végzetekben. Hol vannak vajjon, hol vannak? – kérdezgette. S fölkuszált agyában kábultan bontogatta derengő gondolatvilágát régi nyomokra s kerékvágásokra, el messzire a Tiszához s a szolnoki vásárba, – odamentek! – motyogta. S megdermedve a székben, zsírfoltos makulákkal, a földnek meredt szoprán síránkozással, elhagyatott sorsa fölött, éhen. Pislogó szeme előtt, a könnyei előtt, megszokott társaságát látta, a fokszit és a tyúkot, aki visszatért. Mert a macska már nem jött, házi bölcs, a szfinxlelkével, s a kis parasztcseléd se többet. Dél rég elmúlt, a fecskék mind magasabbra szálltak az egek fénye felé s az udvar mélyén az égen, az esti csillag megjelent.
S még volt így egy nap, két nap, mikor csak böjtölt egyfolytában. S még kondult a harang délre, estére, a reformátusoknál, mikor még mindig a kis szolgálót várta a jóféle ebéddel, a tejberizs-vacsorával, izraelita reménykedésével. S volt úgy is, nem egyszer, mikor azt hitte, jön is már és itt van, csak éppen hogy nem látja, holott a két karját is nyújtotta régen, az egész lelkét elébe, látományos vértanuságában! Aztán hirtelen, az ereje legvégén, szelíden a támlának fordult, ezer ránccal, ezer kis nyöszörgés hattyúdalocskájával. S ez mind elhangzott a tornácon, a térben, a karosszékben s a végtelenségben, egy utolsó kis sóhajtással valami homályos Istenhez az égben.
S akkor még jött, déltájt s mégegyszer a fokszi, de csak szagolt egyet s ment. A nagy pettyes tyúk is jött még tájékozottan, holott igen bizalmatlanul s a nyakát kinyujtva, körülnézett a sárga szemével, taréjos fejét billegetve s ment. S a kis szolgáló is jött akkor végre, hogy valamit csak mondhasson bizony, ha a vásárosok estére hazatérnek. A tornác végéről, a fal tövéből, sokáig nézte s közeledett. Mint egy öreg csont, Mózsi a székbe préselve aludt, behavazva akácfavirággal. Csak nézte, sokáig, a falnak tapadva, beferdült lábával, kövéren és szögbe. S először úgy gondolta, hogy keresztet vessen. De aztán csak álmélkodva, az ujját dugta a szájába.