A mennyei küldönc

Ezen az estén épen a Vígszínházba készültem ahoz a gyönyörű színdarabhoz, melynek nem közönséges címe: Egyszer szerettem életemben! s szerzője Pálfi Tibor, legbrilliánsabb irodalmi zenészünk. (Lásd: Hermelin.) A járda széléről már intettem is egy konflisnak, azzal a nagy gesztussal, amint szoktam, amikor valaki, hátulról, megfogta a karomat, egy csöndes hang kíséretével:

– Jó estét! – mondta a hang.

Nagyot néztem. Egy régi, igen kedves barátom, ősz fejjel fiatal ember, vagy fiatalosan aggastyán, nem tudom, de Bencze Jenő, tanár a vidéken s akit két éve nem láttam! Az volt!

– No nézz csak! – mondtam, – te vagy és még hozzá egy gázlámpa alatt! Nem lehet tévedni.

S féllábbal már a konflisban, barátomat magammal invitáltam a színházba.

– Én nem megyek, – felelte azon a csöndesen makacs hangon, amelyen csak vidéken beszélnek. Azon a csöndes makacs hangon, amelyen mártírok hárítják el maguktól a legszebb dolgokat a világon.

– Nem megyek, – ismételte még teológiaibb konoksággal, amelynek egész ívelése volt, mint szavaknak vérből és bánatból, valami körülhatárolt végtelenben. – De sőt, – tette hozzá álmatag átmenettel, – te se menj. Ne menj a színházba, – mondta még egy másik átmenettel s egy másik hanglejtéssel, amelytől szinte megborzongtam, egy másik hanglejtéssel! Cézárnak mondhatta ezt így hajdan jó Artemidorus: »Ne menj a tanácsba!« No lám, igaz. Egy percig hallgattam, tanácstalan. – Küldd el a kocsidat, – folytatta a barátom, – s gyere velem egy kávéházba.

Ez a vége nálunk és a vidéken minden dalnak, versírásnak s agóniának: »Gyerünk egy kávéházba!« Mégis, megvallom, voltam olyan nyomorult, hogy még habozni tudjak az ilyen nosztalgiás ajánlatra. De e kapitoliumi hang s a kihalt pesti utca, a gázlámpa s a görbe ló, megtorpanva két vasrúd között, s tragikus megadással a maga vak rejtélye előtt, ez mind jelezte és sugalmazta, hogy engedjek a barátomnak.

– No jól van, – mondtam s némi bánatpénzzel már búcsúztam is a kocsistól, aki ment.

Mi is mentünk, az estéli kővadonban, szótlanul egymás mellett. Nyilván ő is, mint én, hasonlóképen, csöndben mérlegelte az áldozatot, amit hoztam. Az igazi készség rögtön felejt s úgy szolgálja föl magát, erkölcsileg szólván, mint aminek értéke sincs. Viszont én, nem tagadom, már sajnáltam az estémet s drága zsölyémre gondolva, szigorúan megróttam magamban spanyol-grandi gyöngéimet. De messziről, elokvens Werbőczi kőárnya mögött az estében, a kávéház már felderengett, mint a megvilágított köd. Füstök és hontalan szagok elég jólesőn fogadtak s az asztalunk tört márványa előtt, nem tudom miért, de női szívekre gondoltam, melyek soha nem repednek meg!

– No látod, kedves vagy, – mondta Bencze a vidékről, – igazi barát, mondanom sem kell!

Már erre sok minden rosszra fordult körülöttem, sőt bosszankodtam, valljuk meg. Ez a dícséret, néhány halk szó, ami elcsengett a zajban, anyagi felelősség nélkül e néhány szó, hirtelen még fölfokozta bennem amúgyis túlzott készségem tudatát. Nem fogok soha megjavulni! – szegény apámnak igaza volt. Mehettem volna a színházba, igaz, s a kávéházba egy másik este. De fiatal ősz barátom, kis vidéki tanár barátom, ákáclombos gimnáziumban, olyan furcsán nézett el egy teli csésze tea fölött, a kanalát forgatva, hogy egy hajóskapitány sem nézhet el kétségbeesettebben a kormánya tört rúdjával, végtelen tengerek fölött. Innen van, hogy megenyhülten, benső haragjaimból csak némi félhangokat hallattam.

– Igazi barát! Igaz! Mondanod sem kell! – ismételtem e félholt szavakat, – holott szeretem a színházat, – folytattam fölényesen, – általában a színházat és a színműirodalmat, az igazi irodalmat, ahogy a kritikusok írják, és különösképen ezt az Egyszer szerettem életemben! című darabot, tudod. Már kétszer láttam, de még megnézem egy párszor, – hangsúlyoztam. – Mert ebben megtalálom az én szívemet is és találok továbbá, nem tudom micsoda analógiákat az én szomorú életemmel. Mert mind szerettünk, ahányan csak vagyunk, mind szerettünk egyszer életünkben és igazán csak egyszer, pajtás, nem igaz? Ez így van a vidéken és Pesten.

– Oh Istenem, – felelte elhárítón, a teája fölött, – ezt tudjuk, ezt tudjuk, ha soha meg nem írja senki, akkor is! Ezt tudjuk, ez egy közhely. És épúgy a vidéken, mint Pesten.

– Pardon! de ahogy ez meg van írva! – fortyantam föl, egy árnyalat keserűséggel e tanári bornírtságra, – ahogy ez meg van írva, nem is megírva! kifacsarva! a szívből kifacsarva, mint a vér egy selyemingből, egy gyilkosság után! Ez a Pálfi, nekem, amellett, hogy legnagyobb művészünk, nekem egy mártír és egy szent! Ez több mint minden, mint az a huncut Shaw, mint d’Annunzio, az a svindlér! Ezt úgy hallgatom, ezt a Pálfit, hogy szinte kábulok bele, hogy jobb leszek, vagy rosszabb, nem tudom, de ember leszek, aki szenved. Ugy hallgatom, mint Wagnert, irigykedve, hogy amennyi hangja, annyi szerelme, egy forgatag! istennyila! nők halmaza mint Magdala, csupa Magdolnával s ahol ő maga, az ember, a költő, fel van feszítve, egy pirosrózsás keresztfára!

– Oh hallgass már! hallgass! – fakadt ki ájult kétségbeeséssel, mintegy szíven szúrva, – nem is tudod, mit teszel velem! Hát azért vagyunk itt mi ketten, hogy te ezt a Pollatscheket dícsérjed, ilyen dekadens színekben? Hát nem tudom én azt, ami itt él és rothad és sajnos vonz is, e szótetves Minotaurusz körül, aki megette a feleségemet?!

– Megette? – kérdeztem elhülve s valami ködös reménykedéssel, – no nem! no nem!

– No nem! No nem! – ismételgette irónikus ellenpontozattal, – mit tudod te! mit tudod te! s amit szenvedhet egy ember egy másik révén, aki zeng, mondjuk, aki zeng! Ki volt ez a Klári, az én Klárim, ki volt?! Árvay Klári! A Tessza nővére, még büszkébb, szőkébb, szebb. De hiszen emlékszel! De hiszen ismerted a feleségemet!

A legszebb dolgokat felelhettem volna, amint az szokás ilyenkor, hogy tisztességgel feleljen az ember, szép, vigasztaló dolgokat, az ilyen hitvesi panaszokra. De inkább hallgattam és vártam és a legjobbat vártam és így mult el egy perc. S még egy perc így mulott el titkok és bánatok terhével, emlékek idézetével s keservével s egy női fantom ködképével, amint a füstben megjelent. Árvay Klári! a Tessza nővére, még büszkébb, szőkébb, szebb! Nyilván ő így látta szegény, ahogy leírta, tanári képzelmével egy halálos női csillagzat előtt, melyhez nem szárnyalhatott föl ama négy pohár víz mellől, ami a teáskannát most felváltotta az asztalon. Viszont, magamról szólva, meg kell vallanom, úgy engedtem e fordulatnak, e tüneménynek, Árvay Klári megrezdülésének a füstös levegőben, hogy szinházi zsölyémet, ami elveszett, egy egész páholyra váltottam azon a kávéházi pamlagon, amelyen féloldalt dültem, mint egy herceg. A szívem rózsái hulltak egy női végzet rejtélye elé. No lám, hogy hozzákötötte az élet e fantáziákhoz, közhelyekhez, a Pálfi darabjához a maga sebének valóságát! Ez már színház volt, több mint színház! S valami tapsolt bennem, erkölcsileg szólván, a lelkem mélyén valami tapsolt olyan finoman és kétségbeesetten, mint egy eszeveszett óramű.

Már akkor beszélt a barátom, meghajlott fejjel, elmerengve négy vizespohár fölött, mint tengereknek messzi partján.

– Oh Istenem, – mondta, – vajjon ki tudja azt, ki tudja azt! mi förtelmek történnek a világban, egészen silány kis dolgokért! Ahol Klári, minden kísértéssel szemben, megállott volna büszkén, mint a szirt, ahol máskülönben küzdött volna s megvetett volna, hallgatag fölénnyel, minden hívságot és embert, ahol, szóval, kitartott volna mellettem mind a vérpadig, mint egy mártír s a legjobb feleség, – ott hirtelen lecsúszott egész magaslatáról! miért? mit gondolsz? – az emlékkönyveért!

Remegő kézzel a barátom, a négy pohár víz közül, csendesen választott egyet. Lassan ivott, kortyonként, valami fájdalmas gurmandériával, mint aki a szívére issza a vizet. Magamról szólva, soha ilyen boldog nem voltam egy kávéházi pamlagon. Mind nagyobb füstök szálltak körülöttünk, holott már alig voltak a kávéházban.

– Az emlékkönyveért? – kérdeztem eltikkadva.

– Igen, mert volt egy emlékkönyve, s csak neki volt ilyen műkincse, ilyen könyve Kúnhalason, – felelte. – Bársonyba kötött emlékkönyv, sárgaréz cirádákkal s kis kéknefelejts-csokorral a fedele közepén mozaikból, igazi emlékkönyve! kétharmadában üres lapokkal, mert ez az ember igazi emléke. De aztán volt benne, mi volt? úgy ritkásan, a sok lap között, Adynak egy négysoros verse, amit minden könyvbe beírt, amit elébe tettek, Bródy Sándornak egy sornyi vallomása a női szépség imádatáról, Gárdonyi három mondata Az egri csillagok-ból, Iványi-Grünwald Bélának öt kurta vonásból egy tájképes horizontja, Márkus Emiliának egy gondolata, gondolata! Bartóktól három kótafej, Beregi Oszkártól ennyi: Ha férfi vagy, légy férfi s nem gyönge női báb! Jászai Maritól: Mit állsz tátongó mélység stb. az Ember tragédiájából, Tisza István grófnak egy egész rövid levele, leragasztva az egyik lapra s amit a halasi képviselő szerzett, s mi még? nem is tudom már, a váradi püspök egy szózata az Evangéliumból s egy államférfi nyilatkozata: Mi lesz a zsidókkal, ha majd nem lesznek?! Ez volt. No látod már, ez volt. És ép Pesten voltunk akkor, a Tessza esküvőjén. És az emlékkönyv is velünk volt.

– No lám! – mondtam remegőn s biztatva.

– No lám, – felelte, – nem is kellett, hogy a színházba menj, – tette hozzá a szavak s a hang oly szaggatott súlyával, hogy elferdült ajkszéle fölött, amint mosolyogni próbált, le kellett húnynia a szemét. Még ivott vizet, akáclombos megsebzettségével, kis vidéki Bencze Jenő tanár a gimnáziumban, s úgy nyúlt lágyan a kezem után, a jeggyűrűje nedvességével, ami a benső könnye lehetett.

– Mikor hazajöttünk Halasra, – mondta, – egyszerre csak sírt és sírt és bevallotta egy este. És akkor, csakugyan, ez nem lehetett többet, ez az egész életünk, ami volt, ezzel az emlékkönyvvel köztünk. Ez több volt, mint amit elvisel az ember. Már késő is, hogy kitépjünk egy lapot. Az egész könyvet égettük volna el?! No de azt nem is mertem kérni! Az egész könyvet, a nefelejtscsokorral! vörös bársonyba kötve! Az egész könyvet, ami féltett kincse, a rögeszméje volt! Inkább elment, haza, a szüleihez, megszállott területre és vége volt és vége volt.

– No de csakugyan? – kérdeztem, – te azt gondolod, hogy ez az emlékkönyvért történt, ami történt?

– Az emlékkönyvért, igen, – felelte.

– S azóta nem látta Pálfit, soha többé?

– Nem.

– Ezt honnan tudod?

– Mert csak egyszer írt a könyvbe, egyetlenegyszer. És aztán soha többet.

– No lám, – mondtam még s hallgattam.

– No lám, – felelte kissé megnyugodva.

De akkor jött a pincér s azt mondta: »Záróra, uraim!« S akkor csendesen elmentünk s elbúcsúztunk elokvens Werbőczi előtt.