BOLDOGÍTÓ KRANZ BÁCSI.
Mindenki ismerte ezt a kitünő kis Kranz bácsit a szürke kalapjával, a vörhenyes oldalszakállával őszülőfélben, s azzal a két sor hatalmas fogával, amerikai porcellánból. Ez a két sor fog, tündöklő fehéren tűzött ki vastag ajka közül s valami kanibáli életvídámságot kölcsönzött az arcának. Anakronisztikusan fiatalnak tűnt Kranz bácsi, de úgy tudott rágni, mint egy párduc. Következéskép, lelki világa is a legszebb tájképek egyike volt, amit ember csak hordhatott magában, a stoikusok finom érzése óta, egyszóval ősi Görögország óta. A történelmi események Magyarországon, zord idők és bánatok, soha meg nem rendítették benne azokat a kemény alapzatokat, amelyekre figurájának könnyed masszivitása épült. Kranz bácsi elméletben optimista, gyakorlatban filantróp volt. E nevezetes ember, olvatag hajlamaival, nobilis szívével s gyönyörű fogsorával úgy élte világát erkölcsi értékével összhangzatosan s már régtől fogva úgy helyezkedett el, magához méltóan, kétségbeesett társadalmunkban. Mint utolsó sarja egy távoli nemzetségnek a bádeni Duna vidékéről, a legjobb időkben került e hazába törhetetlen magyarnak s nem egészen két évtized alatt, névtelen harcok, titkok és bonyodalmak közben azokra a gazdasági csúcspontokra emelkedett, amelyeken egy Nemény, egy Szabóky Zsigmond Rafael, egy Rados Miksa tünnek föl, a vagyonszerzés történetében. (Lásd: Szabóky Zsigmond Rafael, Bodnár Lujza.) Politikai ambiciói nem lévén, e téren bölcsen beérte rendjelekkel és hangzatos címekkel, felelősség nélkül. De udvari tanácsosságát, ami e pillanatokban illuzóriusnak tünt, reálisabb méltóságok, úgyszólván aktuális értéküvé varázsolták. Elnöke volt a Keleti Bank-nak, (Lásd: Szalánczy Marietta) igazgató-tanácsosa a Vas- és Fém-Bank-nak, Cézarovich mellett, (Lásd: A másik.) sorsdöntő tagja a tőzsdetanácsnak, lelke a Kereskedelmi Kamarának s többféle takarékpénztárnak, drága kis öreg ember! Amellett mozgékony, népszerű, szerény gyalogló mindég, oly fürge lábakkal a járda szélén, mint akinek autó sem kell, hogy boldog lehessen ebben a világban. Igy jött-ment, szaladt az utcán, mindég elfoglaltan s mosolyogva, mindég boldogan élettől, világtól, zajtól, napfénytől, s ha valaki köszöntötte, oly rugalmasan felelt dekorativ kalaplengetésekkel, mintha az egész életét ajánlaná föl kanibál-készségével, önfeláldozóan, igazi barátja az emberiségnek! Kranz bácsi a saját házában lakott az Irányi-utcában, egy kényelmes, de puritán első emeleten, ahová esténként fürgén érkezett meg, miután sportszerűen ugrándozott át, mindenféle villamos-síneken, melyek sűrűn keresztezték az utcát. Agglegényi magányosságát, kéthetenként, egy gépírókisasszony üdítette fel, igen középszerűen. Mert ez egy száraz, szenvtelen, szürke leány volt, de akiben Kranz bácsi mindenféle lelki szépségeket fedezett fel, azonfelül, hogy senkinek sem kellett.
Ilyenformán, háborítatlan harmóniákkal anyagiakban s szellemiekben, viruló egészséggel testben és lélekben, Kranz bácsi valami idegen tartományokba nézett, ha kalandosan elgondolkodva olykor, kiszárnyalt volna önmagából. Azazhogy nyugtalanító gondolataít rögtön elhárította azzal, hogy bizonyos bús esetekben és szenzációs fej- és alcímek láttára, az újságját lágyan leejtette, filozófikusan. Törhetetlen világnézletét elzárta a nyomtatásos betü mételyétől, s már reggeltől fogva, első korty kávéjától fogva fölkészült az egész napja nyugalmára, az egész élet szép boldogságára! A közgazdasági tér egynémely fonákságain kívül, amelyeken javítani próbált, aligha talált megróni valót a világban. Az illuzióit valóságoknak érezvén, minden egyebekért egy magasabbrendű gondviselésnek engedte át a felelősséget, teologikusan. De nagy alapjaiban, a világ gyönyörű, így gondolta, s az ember, elvi értelemben, a legszebb műnek készült, Isten akarata szerint. Kranz bácsi, a maga szigorú moralitásában, de jóindulatokkal telve, nemcsak szerette, de tisztelte az embert, sőt keresztényi könyörületességében odáig ment, hogy megbocsátotta neki, régi bűnét az almafánál. »Pillanatnyi meggondolatlanság, Uram!« sóhajtotta fölényes megértéssel s elandalogva a szivarja füstje mellett, úgyszólván szociális kötelességének tartotta megvédeni embertársait az Úristen színe előtt. Mert nagy állásainál és vagyonánál fogva, igen kedvesen úgy gondolta, hogy a jó Isten előtt is van valamelyes tekintélye. Az igazság az, hogy gyakran imádkozott és mindennapi útjában a bankok vagy a tőzsde irányában, a járda széléről, fürgén, az egyetemi templomba is betért, ha a kaput nyitva látta. Csöndesen, az első széknek dőlt, a hajó szélén, elepedt lélekkel a távoli oltár fényességei felé s aprókat köhögve a félhomályban s tömjénillatban, úgy elmerült fohászkodva, mély áhitatában, hogy a gyüjtőpersely zörgését sem hallotta bús ismétlései tremolóival, amikor megzörrent mellette. A templomból megkönnyülten olvadt ki s csak a fogsora tünt súlyosnak átszellemült lényében. Mint a madár szállott tova a küszöbről, lágy koldusnépek mellől, akik hangtalan alázatukkal néztek utána, amint elröpült. Útközben jutott eszébe hirtelen, hogy ezeknek semmit sem adott. De a Vas- és Fém-Bank termeiben, legott felderült filantropikusan, mikor igazgatótársaival finoman elbeszélgetve, a Bernay Adrienne többmilliós adományáról értesült, a szegények javára. (Lásd: Mülhausennél a szomoru tiszt.) Rögtön becsöngette a szolgát s néhány üdvözlő sort küldött Bernay kisasszonynak, a legmelegebb együttérzéssel. »Oh, ez a drága Adrienne, aki elveszett Mülhausennél egy francia tiszt karjában!« sóhajtotta, holott, tapintatosan, sohasem kutatta e ritka leány tragédiáját s most is inkább az adományára gondolt, oly örvendezőn és büszkén, mintha ő adta volna az áldásos milliókat. »Hány ember lesz ma boldog!« gondolta. »Hány gyereknek lesz ruhája, kenyere, mindene!« – fűzte tovább a kezét dörzsölve, megelégedetten. Mert noha optimista érzületeiben, az egyetemes jólét napfénye derengett állandóan s változatlanul, mégis szívesen koncedált valami kis minimális nyomort is, az ilyen nagyobbszerű donációk hírére, azzal a bankvezéri logikával, amely az összefüggéseket keresi. S ilyenkor, megbolygatott szemléletében talán szenvedett is volna, ha másrészt nem talál vigaszt bizonyos paradoxonokban, melyek az ő számára felemelő s egyéni gondolatok voltak. Ezek szerint a szegényekre szükség van ezen a világon, hogy a gazdagok erényesek lehessenek s mindenféle jótékonyságokat gyakorolhassanak.
Kranz bácsi maga is jótékony volt, abban a magasabb értelemben, mely például Solonnak nyilván tetszett volna, mikor erkölcsi szabályzatát alkotta. Nem volt ez afféle vásári jótékonyság, hírlapi zenebonákkal vagy színpadi rendezéssel s görögtűzekkel. Kranz bácsi könyörületessége úgy osztotta boldogságos javait, hogy ezek inkább lelki értékűek voltak, evangéliumi értelemben. Irányi-utcai lakását, a sok villamos-sín kanyarulatánál, gyakran járták szégyenlős boldogtalanok azzal a patétikus szólamvezetéssel, mely egy-egy rövid hangba, egy kis melódiába, egész operákat fojt bele, a nyomor legszebb kiállításával. Ilyenkor Kranz bácsi szelíden figyelt kannibálfogsorával, mely tündöklőn, szinte elébe világított a szavai fűzérének, amint beszélni készült, drága öreg! A szenvtelen kisasszony mellette, gépíróujjait fonogatta egymásba, azzal a merengő érzéktelenséggel, melyet már nem érhet meglepetés. S reménytelen szolidaritással Kranz bácsival, valami bús lófejet bólongatott helyeslőleg korálgyöngyös nyakán s kurta sörényesen, mikor Kranz bácsi megszólalt végre, mondván a zord kérvényezőnek finom ondulációkkal:
– Maga nagyon szomorúnak látja az életet, barátom. Ne mélyedjen el annyira privát bajaiba, amelyekkel a gondviselés egyszerűen próbára teszi az ön béketűrését s egyéb erényeit. Az élet arra tanít, hogy bíznunk s remélnünk kell, s nem szabad soha elcsüggednünk.
– Nem szabad, – ismételte a másik, egy haldokló mosolyával. Tényleg zord alak volt s még zordabb, mikor beszélt. Amellett csakugyan olyan liraian szomorúnak látta az életet. – De amikor az ember már nem bírja tovább? – sóhajtott fel a kérvényező, mint egy gödör mélyéről. – Az igazság az, hogy a legvégsőkig vagyok a családommal. Három kis leányom van, – vallotta be, rettenetes perspektivákkal.
– Hát annak örüljön! – felelte Kranz bácsi olyan kitérő bravurral, mintha minden szava egy-egy sínen gurulna. – Kislányokból sohsincs elég, bár nekem volna! – fejezte be a fogsora kívánságával. – No nézze csak, – tette hozzá valami hirtelen elhatározással, – a helyzet az, hogy itt magán segíteni kell.
– A helyzet valóban az, – mondta a másik szuggeráltan, a saját kínjára beállítva.
– A magam részéről mit tehetek önért, – folytatta Kranz bácsi, – no, várjon csak! – tünődött el egy pillanatra. – Itt van valami kis féltékenység e ponton, köztem s egy filantrop hölgy között. Megnevezem: a hölgy, Bernay Adrienne. Én szívesen segítenék, ma már amúgyis benne vagyok, ez ma a tizenharmadik esetem, még babonás is lehetnék. De mondjam-e, hogy e keresztényi egoizmusomat soha meg nem bocsátaná Bernay kisasszony? Már minden irgalmasságot magamnak vindikálok! Engedjük át neki e szép esetben a túlvilági jutalmakat. Nem mondom, hogy specializálok, de jobb is szeretem, a segélyezés szempontjából a fiús apákat. A kislányok, az Bernay kisasszony világa. Rögtön menjen el hozzá, siessen, barátom. Itt van felírva a lakáscíme, no lássa!
S amint eltünt a szegény zord ember hajlongva az ajtóban, kis cédulájával a világ végére, valahová a Krisztinába, Kranz bácsi felsóhajtott. Lágyan, a gépíróhölgy keze után nyúlt, s két üres szemébe nézett, ünnepélyesen.
– Ilus, ismét jót tettem, – mondotta.
Ah! jót tett, mindig csak jót, bonis avibus, kedves kis Kranz bácsi! S ha olykor, egynémely kesergők s javíthatatlan kétségbeesettek mégis búsan jöttek ki az Irányi-utcai bérpalotából s még siralmasabban botorkáltak át a sok síneken hazafelé, hazafelé! ki tudja, hová!? – ez már aztán valóban nem az ő hibája volt. Adhatott ő mást ama lelki vigaszokon kívül, melyek soha meg nem alázzák az embert? Tehetett ő többet annál, hogy jóságosan kitárta optimista kincsestárát, boldogító szófűzéreivel, mint virágdíszekkel e világon? Emberi boldogságunkhoz e földön, nyujthatott ő, álnok módra, más módokat a saját módszerénél, más alapokat azoknál, mint amelyeken a saját boldogsága is épült, kibékítő szépségeivel? Mondhatta ő azt, a sok szenvedővel egy kórusban: igenis csüggedjünk s adjuk meg magunkat a sorsnak, mikor ő maga nem csüggedt s nem adta meg magát soha, de sőt küzdött s dolgozott rendíthetetlen, dús állásai s vagyona dacára? Robusztus lelke, a túlzott fogsor fegyverzetével, múlhatatlan szépségeket érzett, valami enyhe líraiság fűszerével, ami élemedett korát szinte tavaszias fiatalságokba varázsolta át. Igy virult sértetlen, a maga gyönyörű módszerével, mely a szavak világából a legszebbeket kiválasztotta, mint a gyógyfüveket s virágokat, minden sebre s minden fájdalomra. Igy tünt fel évekig még, hajlongva az utcán felajánlt szolgálatkészségével, a kalapját lengetve, mindig készen arra, hogy megostromolják és győztes maradjon, hogy mosolyogjon és megvigasztaljon s szaladjon tovább s megint megálljon, üdítő szófűzéreivel, igazi boldogító Kranz bácsi, az Isten áldja meg!
Egy vasárnap, már korán feltünt az Irányi-utcában, a háza előtt, a járda szélén. Egy pillanatig elgondolkodva, valami problémafélét fontolgatott azzal a naiv mélyreszállással, amellyel metodikus öreg urak gondolnak meg jelentéktelen dolgokat.
– A Ferenciekbe menjek, – tünődött, – vagy a Mátyásba, Budára? Ha rögtön jön a villamos, mégis inkább Budára mennék!
Igy gondolkodott Kranz bácsi s ez volt a helyzet e pillanatban.
De tavasz volt s a Duna felől ákácillat szállott. Az utcák mélyéről, víg csapatokban, meztelen térdekkel, cserkészfiúk törtettek a hidak felé, messzi tájak s hegyek irányában. Mások is jöttek, vasárnapi kirándulók, dús kosarakkal, s az úttest közepén botorkálva a sok sínek között, siettek a hajókhoz, a Dunára. S e vándorlók felett, a reggeli levegőben, ünnepi harangszó zúgott s megint egy másik harangszó zengett, közelről, messziről, közeledő villamosok csillingelésével a házsorok között.
– Vidámság! Tavaszi derű! – rebegte Kranz bácsi líraian a villamos-megálló mellett, – én is mennék egyszer a hegyekbe! – gondolta elepedten s élvezte nosztalgiáit a sok mozgásban körülötte s a harangokban, melyek zúgtak.
S amint barátsággal nézte a cserkészfiúkat és filantropikusan a sok másféle egyszerű népet, akik mind mentek a reggelben, még felszállani is elfelejtett a maga villamosára, emberszerető gyengédségében s elbűvölve a szép reggelben, vasárnap! Már indult a kocsi, amikor szaladt utána, fürgén. Ez volt most a helyzet, s valami baljóslatú fuvalattal, az ákácillat s a harangszó dacára, ami szüntelen csak zengett. Mert rögtön megbotlott a hágcsón Kranz bácsi s visszaroskadva az útra s magakörül forogva egyet, már a kerekek alatt volt. Egy sikoly hallatszott, rémület szállott. De azon derüsen ahogy eltünt, Kranz bácsi már nem is látszott többet. Csak tündöklő fogsora porzott fel a sínekről, szikrázón, mint a gyémánt!