A MÁSIK.
Kis hivatalnoka voltam annak a világuralmat jelentő Fém- és Vasbank-nak, de keresztanyám komplikált szépsége és rejtélyesen bárói rangja révén (amelyekről most nem vitatkozom), többször részesültem abban a ritka szerencsében, hogy Cezárovich vezérelnök engem szemelt ki, legfőbb kitüntetésképen, bizonyos aprólékos és jelentéktelen, de tömeges funkciókra, magántitkári jellegzetességgel.
Naponta többször felrendeltetvén a vezérhez: tumultuózus perceket éltem át vele. Templomi irodájának báltermi és muzeális káprázatában, a holt tárgyak bánatának vérfagyasztó pazarságában, nem az a konvencionális pénzkirály volt ez, akit a regényírók fantáziája amolyan kopott ruhájú törpének, vagy kis borzas vércsemadárnak szül, de nem ám! Cezárovich az volt, amit szláv nevének latinos keveréke zengett, magas mint egy oszlop, vállas mint egy centurio, szőrös mint egy medve, harsány, mint Antinoüs. S csak éppen arcbőrének szívbajos derengése vagy verőfénye jelezte e sokrendű kiváltságainak velünk egyenrangú múlandóságát. Amint beszélt, a szavai úgy röpködtek bajuszos ajka alól, a korlátlan lehetőségekben, mint a fecskék a végtelen egekben, ahol elegáns körhajlásaik előtt, nincs se sorompó, se akadály.
Mégis, megvallom, noha csak egyszerű banktisztviselői lelket hordozok magamban, szavak sohasem bűvöltek el, s inkább csak akkor lendítettek rajtam, etikailag szólván, ha költői formájuk aranyfoglalatja, szárnyaló és nemes értelmeket rejtett. Ilyenformán gyakran hallgattam s mindig szédüldözve, a mindenféle megbizatások egész méhraj tömegeit, melyeket Cezárovich rámzúdított, s amelyeket elvégezendő voltam. Gyakran követtem, látszólagos alázatomban keserűn lázadozva, sebzett idegzettel és benső agoniákkal azoknak a mindenféle rendelkezéseknek, parancsoknak, fejedelmi fantáziáknak, gavallériáknak, túlzottságoknak s mértéktelenségeknek és tel est mon bon plaisir-eknek egész Áriel-fonalát, amelyet kibogozandó és végrehajtandó voltam, s amelyről a párolt lazac és narancs-parfaittől fogva, a kasmiri selymek hazaküldésén, a díszmagyar felfrissítésén, a különszobás vacsorákon, a kis ékszereken, herendi porcellánon és száz szál dupla szegfűn át az Opera páholyjegyéig s a hálókocsi teljes fülkéjéig, minden lógott és csillogott, ami jó és drága, mint egy szédületes karácsonyfadísz egy emberi élet fenyősudarán.
S akkor voltak tikkasztó estéim, mikor a földi pazarság e pénzkaszásának, nap és hold e császárának százféle komissziói után, hordártitkári mivoltomban, valami jobb fordulat után epedtem, belesodródva a Rákóczi úti emberáradatba. Odaát a színház falában, a földszínten s fenn az emeleteken, az öltözők világos ablakai tüzeltek, s mintegy a belső mozgalmasságok érzetét sugározták az estében, mozdulatlan fényfoltjaikkal. Mit játsztak, ki játszott, már csak akkor tudtam meg, mikor a végsőkig elernyedetten s két kövér nő közé ékelve, az erkély hajlásában ültem, mint egy gályarab a gályán s aki a napfölkeltét lesi egy reményteljes tenger horizontján. No és csakugyan a nap volt, maga a nap, ami kigyulladt hirtelen, mikor Bornagy Ferenc, a színpad mélyén, a Lear képében megjelent és fújta a szót és prüszkölte a verset, mint a viziló a vizet, a nagy szája vörös bélésével s a szakálla erdőrengésével michelangelói méretekben, inkább szárnyas szörny, mint aggastyán! A két kövér hölgy mellettem, még vastagabb lett az elragadtatástól és fészkelődve nyomkodott hozzám dús térdeket, az önfeledt élvezés hevében. A szó, igaz, röpült, a szárnyas szó, amit szerettem, az emberi szívek egész mártírságával, vérével és cafrangosságával, shakespearei téboly! s ami engemet is elragadt! Félőrülten magam is, rongy emberi létem foszladozásával, eltűnésével, megváltásával rohantam, mikor vége volt, egy kis vasajtón át a színpadra egyenest, hogy a művész lábához vessem magam, az ő lábához! két öreg lábához! királyi lábához koturnusokban! míg mögöttem még zúgott a taps. De már az öltözőben ült, sok színes rongy és tükrök között, s egy egész sor villanylámpa nyers fényében tündökölt minden verejtéktől, ami egy emberi szervezetben csak van! Rámnézett, mosolygott hódolatos szavaimra, s a kezét nyujtotta, azon zsírosan, hogy egy kenőcsös tégelybe is nyúlt, amint a tükörnek dőlve a festéket kezdte ledörgölni az arcán.
– No jól van, fiacskám, – mondta dünnyögve s egyszerűen, – fiatal vagy, lelkes vagy, no jól van! Hozhatnál nekem tízért parizert, a szomszéd hentestől itten, ha már ide sodort a szél, – mondta még. – Egy kis hagymával, ha lehet, – kiáltotta utánam.
Ez nem Cezárovich, gondoltam rohanva, a fagyasztott fogolypecsenyéivel huszonöt terítékre, ez nem! De sőt ez még csak nem is egy tányér, egy szál villa, kés, semmi, amint úgy lakmározott a két ujjával s egyenest a papirról, nagy szinész! miközben öltözött. Még sohasem láttam ilyen közelről, ilyen intimusan, egy szál Jägertanári flanelben a Lear király zekéje alatt, s amit meg is tartott magán, mikor egy fürge mozdulattal, s még egyre falatozva, szegény kis gyűrött ingébe bujt. Ez nem Cezárovich, gondoltam, selyeminges tárházával, ez nem! Az egész ember, az egész stílus, az egész forma, az egész öntvény husostól s lelkestől, mintegy a lét túlsó partjáról derengett, a fájdalomnak s emberi sorsnak másik oldalán. Igy előttem, a magam szférájából s ügyköréből nézve, Bornagy oly távolinak tűnt, hogy szinte meglátni is alig tudtam azzal a megilletődött s úgyszólván lehatárolt tekintettel, amellyel az ember a feszületre néz. Holott a festéktől megtisztult arc, egy árnyalat bankvezérséggel, a tiszta gőg márványába volt faragva, egy szelet hagymával a foga közt s egy kéklő tekintet derűjével a sok emberi hívság és szenvedés fölött, mint egy csillag, ami ég báléjszakák fölött. És hirtelen itt is, mint amott, patronusom vonásain, a szívbajos derengés sodorta homályait, a két halánték irányában. Ezt ismerem, ezt a jelt, figyeltem, láttam napról napra, de ez itt alig volt tragikus, nem tudom! Ez mégsem a Cezárovich szíve s baja, ez nem! Jó volna! Mert amannak ez mit jelent ez a gyönyörű baj, mit hagy ez itt, Cezárovich, ha vége lesz egy nap! Világuralmat, Vasbankot, dús állásait s báltermeit s a Van Dyket az irodában, a szegfűit duplán s a dupla orgonákat s a lazacokat s a Rotschildokat s a díszmagyart s a keresztanyám vibráló sóhaját a gyönyörben, hogy ne is mondjak többet! S mit ez a másik, vajjon mit? A szépséget, ami amúgyis elérhetetlen, néhány verseket és szerepeket, s a »tízért parizert« s a Jägeringet Lear király kényszerzubbonya alatt és Shakespearet legföllebb, no mondd már! annyi baj legyen!
És boldogan mentem és aludtam és éltem és szenvedtem és így múlt az idő, míg Isten őrködött. Azt mondom: Isten, mert jól meggondolva, aligha rendelkezik más, a látszatok e világában, korlátlan dicsőséggel. Cezárovich elhalkult egy nap, elhalkult szép kromatikusan. El is vonult az irodákból s az ágynak dőlt. S ugyanakkor Bornagy is, a túlsó parton, mint a sebzett vadkan bőgte Leart, mégegyszer, utoljára. S aztán, egyszerre hallgattak el végkép mind a ketten, a lét két sarkán, ahogy éltek, Cezárovich a palotában, a másik a kórházban, de egykorúan egymással, mint az ikrek s összetörve a két szívökkel, mintegy két darabra. S egyazon nap voltak az újságban, az egyik elől, világhatalmi felravatalozásban, a másik hátul, szerényen kiterítve a rövidebb művészetekben s egyazon nap temették is őket, mert a halottak gyorsan mennek, ahogy a franciák mondják.
Búsuljak vajjon e kettős gyász tüneményében? Már én sok mindenféle keserveket beágyaztam magamba és híven őrzök régi bánatokat, örömöket és haragokat, melyek mind e percig perzselnek még és annál jobban, hogy kihűltek. Mint egy avatott kertész vagy herborista, még csak maróbban érzek régi palántákból penetráns szagokat amik szállnak, fonnyadt gyüjteményem szalmapapírjairól. Zavaros és inkorrekt ifjúságom, a keresztanyám rejtélyével, (amelyről most nem vitatkozom), imhol letompult bennem, már aligha reagálok nagyobbszerű emóciókra, lírai érzékenységem a minimumra szállt. Innen van, hogy a Cezárovich temetésén sem nagyon lelkesedtem és a gyászfáklyák színpadias fénylései más irányokba terelték meghatottságomat. Ami itt mind elnémult, e vezér ajkán s meghalt a bajusza alatt, a sok hang és fecskeiramlású szó, ez mind fölcsendült és harsogott túlonnan, nem tudom hogyan, de egy másik ajkon élt! Ami itt lefagyva, a lét hívságát dermesztette, mint egy jégkérget a szívemre, az amott feloldottan zúgott tova, mint egy friss patak hegyek csúcsáról, örökkön zengő dallamokkal! Elkábulva és tolongva a sok gyászvendég és hierarchiák között, a sok főnökök és gyakornokok, ügyvezetők és könyvelők és pénztárnokok között, a sok asszonynép, atyafiak, főrendek, lordok, bárók s bankvitézek között, hasztalan törtettem a ravatal felé, hogy kegyeletem virágait elhelyezzem, egy csokor dupla szegfűt, amit szeretett!
Oh Teremtőm, de vajjon kellett is ez ide?! Kellettek-e finom száraikon rengő szegfűim e virágrengetegbe, ahol egész letarolt kertek, mezők, őserdők s ceyloni ligetek minden nyara virult, oly barbár fönségben, színekben s méretekben, s oly borzalmasan gazdagon a halálnak odaszórva, hogy szinte úgy tűnt, mintha mindezt ő maga kaszáltatta volna le, ő maga rendeltette volna meg velem, maga Cezárovich, ezüstszegélyes magaslatáról!
És akkor, mégegyszer, egy utolsó gondolatban s hűséggel szolgája voltam, aki ezt is elvégeztem, még ezt a halálos virágünnepet is itt! S aztán? Aztán! Már nem tudom. De most már csakugyan nem volt vele semmi dolgom többé, mehettem már és mentem is. Hogy értem el azt a másikat a szegfűbokrétámmal, autón, lóháton, zenéken, szárnyakon? – lehet! De ép jött, ép jött döcögve szegény, dísztelen hintaján kissé féloldalt fordulva egy magányos úton, úgy jött, mikor elértem.