A MADARAK NYELVÉN.
Az alkonyatban a Margitszigeten, Horeb tanár úr magányosan ült egy padon, a platánok alatt és súlyos fejét szellőztette, mint egy gazométert, a levegő minden irányában. Fekete kemény kalapja elnyűtten pihent mellette a padon azzal a sajátos hozzátartozással, mellyel bizonyos ruhaneműek megosztják sorsukat és melankóliájukat tulajdonosaikkal. Nem tudom, magam is valami tárgyi vonzódással ültem le Horeb tanár úr mellé irónikusan, mint ahogy az ember egy ilyen kopasz tudós mellé ül.
– Milyen szép feje van a tanár úrnak! – mondottam elérzékenyedve. – Kár, hogy mindig úgy el szokta rejteni, filozófikusan, a kalapja alá.
– Szép feje van Theopompusnak és Széchenyi Istvánnak, – felelte elhárító szerénységgel és tájékozottan. – A szép fej első követelménye, plasztikailag szólván, a szakáll. Az olyan vastag, tömött, bodros szakáll, amilyen például Anacreonnak volt. Hogy úgyszólván abszorbeálja, s fölfalja a bőrt szőrszálai tömegével, amelyben az arc örökre elmerül. Egyébként mivel szolgálhatok? – végezte azzal a fölényes idegenkedéssel, amellyel általában orientalisták viseltetnek laikusok iránt.
– A salamoni időkkel foglalkozván, – jegyeztem meg inszinuálóan – talán lesz olyan kegyes, megvilágosítani sötétségeimet egynémely legendával.
– Hallja csicseregni a madarakat? – felelte Horeb abban a kérdő formában, mely a tudósok modorában afféle bevezetés szokott lenni.
– Hallom, – feleltem érdeklődve, mert a fejünk fölött csakugyan madárfütty hallatszott az ágon.
– Ezek rigómadarak, – folytatta Horeb tanár úr, – de amelyekről én beszélnék magának, azok egyszerű kis szarkák voltak egy cipruson, Salamon király idejében. Ez egy régi mese, midrászi mese, ha úgy tetszik, s talán maga is hallotta már… Mégis szívesen megismétlem, mert szimbólikus értelme örökbecsű előttem.
– Előttem is, – mondottam mindenesetre.
– Tehát ezek egyszerű, kis szarkák voltak, – folytatta Horeb, – egy hímszarka és egy nőstényszarka, akik egy magas cipruson ültek azon a vidéken, ahol Salamon király temploma fölépült. Ön tudja, micsoda világcsodája volt ez a templom, Isten dicsőségére! Az egész Napkelet, Phőniciától Carmániáig csak erről a hallatlan épületről beszélt, mely tizennyolc márványteraszával, egymás fölé építve, a legmagasabb egekig vonta föl csodálatos oszlopsorát, az aranysasok és aranyoroszlánok olyan masszív tömegével, hogy ez túlszárnyalt minden egyiptomi építkezést és csakugyan annak az elegáns várkastélynak tűnt, amelyet Jehova méltónak fog találni arra, hogy oda végleg beköltözzék. Ez lévén a helyzet, Salamon király jókedvűen jött ki a kertjébe és leült egy kőpadra, éppen ama ciprus alatt, amelyen a két szarka csicsergett. De mivel innen nyílt a legszebb kilátás is a templomra, a király megelégedetten szemlélte nagy művét, két szőrös kezét dörgölve s csak akkor borult el egy pillanatra, mikor a költségvetés jutott az eszébe, a rengeteg számla, amivel még tartozott, részben a fáraóknak a márvány- és aranytömbökért, részben a tyrusi királynak azokért a kiválasztott és extrafinom cédrus-sudarakért, melyeket ez Libanonból szállított, ab Ophir, ahogy a kereskedők mondják. De a nap éppen leáldozván az oszlopsorok fölött, az egész templom, végtelen kőmasszáival, merő aranynak tűnt az égben. »Mindegy!« kiáltott fel a király elragadtatva, »nem fontos, mibe került!« s már kézilantját kapta föl, hogy a legboldogabb »Énekek-éneké«-be kezdjen, mikor hirtelen figyelmes lett a madarak hangjára, amelyet tudvalevőleg épúgy értett, mint az emberi beszédet. Pontosan hallotta akkor, amint a feje fölött, a ciprus lombjában, a hímszarka azt mondta a nősténynek: »Be nagyra van Salamon az ő templomával! Holott csak egyet rúgnék a kupoláján, hogy az egész menten fölborulna!« Mire Salamon király éktelen haragra gerjedt, amint azt szokta minden szamárságért. S rögtön maga elé citálván a vakmerő csicsergőt, keményen rászólott a madarak nyelvén: »Mit mertél te mondani, te szarka?! Hogy te feldöntöd az én templomomat!?« S már azon volt, hogy agyoncsapja. »Oh királyom«, sipongott a szarka, »még ez egyszer könyörülj meg rajtam. Hiszen csak azért mondtam az egészet, hogy egy kicsit imponáljak a mennyasszonyomnak, párzás ideje közeledvén!« »No eredj!« felelt elnézéssel a király, bölcsen megértve minden lelki dolgot, még az ilyen kis szarkamadár hiúságát is. S haragja csillapodván, fölkapta a lantját, megindult lobogó köpenyével s elment, miközben a madár visszarepült a fára. S mikor ott volt megint a sűrű lomb között az ágon, s megint büszkén a tollát borzongatta, a kis nőstényszarka azt kérdezte tőle: »Mit akart tőled a király?« »Szépen megkért, hogy ne bántsam a templomát«, felelte a hímszarka.
– Óh, a szemtelen! – mondottam.
– No lássa! – felelt Horeb tanár.
De hirtelen a kalapja után nyúlt, miközben sértődötten pillantott fel a platánra, a sárgarigók irányában.