AZ UTÁNZÓ.
Ezek régi, kegyes barátok voltak a karszti hegyekben, az Úrnak 333-ik esztendejében. Elszórtan éltek itten egy sziklatömb körül, mert klastromuk még nem volt, s úgy vonultak meg alkonyatkor a kőfalak réseiben, oduiban, kis szögleteiben s hasadékaiban, hogy szinte befoltozták e lyukakat s betömték az egész hegyet az élő testükkel daróc-csuhásan, a csillagok alatt. Mindenféle vad ánizs- és galagonya-bokrok virágzottak és távolabb a lejtőkön, a dús szőlők indiáról, aranylevelek lebegtek az őszben. Az ég egészen tiszta és egészen halványkék volt, oly finom és kényes boltozattal, hogy egy-egy kőszáli sas, amint keringett benne, szinte félő volt, hogy össze ne törje a szárnyaival. Még távolabb a hegyek alján, a fenyőerdőkön túl, bús kis falvak gyér füstöket eregettek a tenger mentén, a mélyben. És messziről vitorlák tűntek fel, izzó fehér háromszögekben, a láthatár legvégébe ékelve, mint az elakadt lepkék a végtelenségbe. Mert hajósok mentek az Adrián, Görögország felé.
Mindezen sok szép látványok előtt, átszűrődvén a lelkeken a hegyek csendjével s az erdők zengésével: a karszti barátok oly derűs atyafiakká váltak, hogy aligha volt párjuk hetedhét országban. Hivságok nélkül lévén, nem sokat szorgoskodtak, hangyamódjára nem futkostak, nem gyüjtöttek, inkább csak ültek vagy hevertek kissé szutykosan a napon s szinte egyformán mosolyogtak, mint akik egyformán boldogok, mert egyformán nem tudnak semmit. Csak a legidősebb szakállas szent, jó Julián volt tudós és világot járt finom ember köztük, ha nem is oly magasztos és fenkölt, mint névrokona, vendéglátó szent Juliánus, aki az ágyában leprásokat látott. De bejárván ifjúságában Jezrael síkjait, a sok szent városokat Galileában, de sőt Babylont is Chaldaeában s a szinai hegységet Palmyra táján, nagy híre elszállt messze világgá s mindenütt ismerték és tisztelték a tenger mentén, Brundisiumtól Dyrrachiumáig!
S akkor egy nap, husvét táján, egy bús fiatalember jött át hozzá a Száván, a dobrai halmok felől, egyenest Pannoniából. Fáradtan a nagy úttól, a kőfalak mentén vonszolta magát a hegy oldalában, s elérkezve jó Julián kőlakosztályához, csöndesen megállott a jázminbokros küszöbön, mert belülről hangokat hallott. Félénken és alázattal akkor, kopogott a falon, a vándorbotjával. És várt, nézett, s a saruit kötözgette vérző lábain, a porban. De Julián már feltűnt s amint kilépett a küszöbön, hosszú szakállát lágyan megemelte a keze fejével, hogy a bokrokba ne akadjon.
– Éppen a Messiás volt nálam, – mondta ravaszul az idegenhez fordulva, hogy rögtön elbűvölje, amint megsejtette benne a zarándokot. – Igy husvét táján el szokott jönni egy kis beszélgetésre, amilyen aranyszíve van! – tette hozzá egyszerűen, a szakállát megeresztve.
De a fiatalember meg se lepődött. Mámoros hitében lehajtotta a fejét, amelyen dús göndör haját falevelek megkoszorúzták, nagy útjában, az erdőkön át.
– Oh uram, – mondta rajongással, – tehát minden igaz, nagy szent hiredből a világban! Fogadj meg engem, könyörgök, fiadnak itten, hogy szegény szívemet megvilágosítsad. Taníts meg kegyelmesen, hogy a Megváltó példáját kövessem, hogy mind béketűrésben buzgón utánozzam, mind feltámadásában részt venni, magamat javítsam. S hogy mind végül én is, miképen te, megláthassam egy nap!
– Miképen én! Miképen én! – mondta Julián, – ez nem olyan egyszerű! Miképen én! – ismételte majdnem bosszúsan már. – Én meglehetős soká vártam e legmagasabb kegyre, nézd, micsoda szakállam van!
S majdnem megbotlott e szakállában, amint a földnek eregette.
De véres saruiban, vándorbotjának dőlve, az ifjú keservesen sírt.
– No jól van, eredj, – mondta Julián, – keress hajlékot magadnak a sziklában. Mert mi így lakunk itt mindnyájan. Aztán csak vájd ki a tíz körmöddel, hogy beleférj kényelmesen.
Az ifju elindult a véres lábával boldogan, s úgy ásta be magát, holtra fáradtan, mint egy ázsiai satrapa hűlt tetemét ha temette volna, a bazaltkő falakba. S azontúl zokogva, kínlódva és sanyargatva magát, hő imák, fohászok és extázisok után, elkúszott esténként jó Julián odvához, ahonnan lágyan az Úr szava kihangzott.
– Még nem vagyok méltó, hogy meglássam? – szólott be ájtatosan.
– Még nem! – volt a válasz.
S ez így volt néhány napon át, husvét hetében, a gyászvecsernyék idejéig, mikor mind összegyűltek, korán reggel, még vak sötétben a derűs barátok mély szomorúságban egy kopár kőhalmaz előtt, ami a szent szenvedések emlékében, dísz nélkül való oltáruk volt. Az imádságuk sem úgy kezdődött: »Uram nyisd meg ajkaimat, hogy dícséretedet hangozzam«, a Gloria Patri sem csengett, csak bús énekek és lámentációk szálltak a hajnalban, az oltár mécsei körül, melyeket Julián, minden zsoltár után, egyenként eloltogatott, miközben fönn az égen is kialudtak a csillagok. Az oltár csúcsán, a háromszögű kövön, már csak egy utolsó mécs égett, de ez is eltűnt végül az oltár mögött. És e jelképes homályban jó Julián rebegte:
– Világ világossága, Urunk Jézus, szenvedés idején tanítványaitól elhagyatott! Halála által hiveitől elragadtatott! Kereszthalálával sötétség terült el a földön!
S mind sírtak ekkor a derűs barátok, mind leborultak vezeklő zsoltárok hangjával, s az oltár mögül Julián visszahozta a mécset, a követ megzörgetve.
– A föld megrendült, a sziklák megrepedtek! – kiáltotta. S akkor a reggelben, hirtelen, az egész Karszt kigyúlt, hegyek, erdők, szőlők mind kigyúltak, amint egy skarlát nap, legszűzibb kezdetében, tűzfátylait aggatta fel az égen.
Bánatosan, a barátok visszatértek üregeikbe. Csak a bús fiatal maradt a földön s az arcát tördelte a köveken, a fényben.
– Még nem vagyok méltó? – kérdezte.
– Még nem, – felelte Julián és ment.
S akkor, végül, nagypéntek napján, mikor jó Julián jelképesen, csak félkézzel emelé a szent ostyát s a feszületről is leszedte a fátyolt, egyszerre csak az erdő széléről, mint a szarvasbőgés, egy rettenetes kiáltás hangzott. Mind szaladtak a derűs barátok fejcsóválva a hang irányában s jó Julián is utánuk, ahogy csak tudott a szakállától.
Egy keresztfán, a tárt karjával kétségbeesetten, a bús fiatal függött, arccal fordultan a fának, amint nyilván csak így tudta odakötözni magát. De rögtön a barátok leoldották, gyorsan.
– Nem vagyok méltó? – kérdezte zokogva, amint aláhullott.
– Nem! – felelte Julián, elkomorodva. – Nem a fát kell imádni, hanem azt, aki meghalt rajta, – folytatta szokatlanul szigorúan.
S otthagyta feltámadásig.