NEMES SZÍV, RENDES EMBER.
Gyönyörű őszi délután érkeztem meg Szamosligetre és megálltam az udvaron egy skarlát eperfa alatt, a fényben. De a tornácról a kis szolgáló kiáltozott, félmeztelen és kigyúlva az alkony lepráiban:
– Tessék már jönni, vége van az úrnak!
Odabenn az ágyban, dunnák között, mint egy fellegvárban, kopaszan és szőrösen, nagybátyám feküdt mint egy elkopott medve, akit megevett a moly és csöndes fulladozásokban gombolyítgatta le az élethez való fonalát. Aztán, rögtön, volt egy jobb perce, amint meglátott, nyilván mint egy álomképet, mint egy friss emléket, mint egy fiatalságot, földerengve!
– Gyere ide az ágyamhoz, – mondta, – és jól figyelj. Figyelj jól, – variálta. – Már nem érek rá, nem soká. Te vagy az utolsó itten ebben a szép magyar családban, az utolsó, hogy hívják, Abencerage! bizony. Papot nem szeretek, holott még könnyítenék magamon, ha van valami nagy kert odaát, hogy bejussak, a kutyafáját! Meglátom, ha nyer az Isten a közelebbi ismeretség által.
– Tessék szép csöndesen meghalni, – biztattam keresztényesen.
– Meg én! Meg én! – nyugtatott meg s megint fulladt egy darabig.
Odakünn, a mezőkön át s az utakon, halk kolompolással tértek haza az estében a szomorú nyájak. S magasan fölöttük, a hold az égen, mint egy ezüsthulla megjelent. S akkor, talán e bús hangulatok ösztönszerű hatásában, nagy tanyai esték fölérzésében, újra megszólalt nagybátyám, elbájolóan egyszerűen:
– Mikor szegény nagynénédet meggyilkoltam, – jelentette ki, – már meglehetős tekintélyem volt.
– Tessék?! – vetettem közbe elámulva. – Megtetszett gyilkolni szegény nagynénémet? – kérdeztem hüledezve.
– Már akkor Nyirbátorban táblabíró voltam, – folytatta zavartalanul, ábrándos elragadtatással.
S úgy tűnt, hogy az élete legszebb emlékét bonyolítja le, keserű különválással ezen a nagy fordulón. Azt hiszem, igen fájdalmasan vetette ki e kéjes terhet a lelkiismeretéből, miután évekig, jóízűen, elraktározta ott.
– Jaj, de szép volt! – mondta, mintegy a dunnák alatt lelkesedve, – holott csak egy koppintás volt, üsse-fürge, ürge-fürge, a pecsétgyűrűmmel az elefántcsont halántékára! Meg se látszott, csak valahogy befelé nyílallott, a szívébe egyenest. Igy vittem be, már megdermedve, a vállamon az ágyba. S amint üvöltöttem az első percekben, mint hiéna az éjben: »én öltem meg! én öltem meg!« s szaladtam be Bátorba, egyenest a táblához, mind azt hitték, meg vagyok bolondulva! Nagy szál asszony, úgy vittük a hosszú koporsójában, hogy már akkor én se szóltam többet, mert közben megjött az eszem. Mind ünnepeltek, sajnálkoztak, a halotti vacsorákon még jóízűen elkomorodtak s aztán ott hagytak az udvaromon, mikor este lett, magányosan az eperfa alatt. No, ha nem kötöttek föl ide, erre a legelső ágra itten, fontolgattam, hát megvan róluk a véleményem, az egész világról a fogalmam! Mert alapjában nemes szív voltam, aki miattuk meghasonlott. No de meddig még? – sóhajtott fel ez agoniában. – Percekig? Egy félóráig? Meddig? Aztán úgyis fütyülök az eperfára, boronára, vasmacskára, az egész maskarára, no de milyet fütyülök!
S a falnak fordult a dunnák fölviharzásával. Borzasztó pára szállott, nagybátyai agóniák keserű virága. Amint elborultan egy lépést hátráltam, a szeme szögletéből rámmeredt, sunyi-angyal tekintete. Éreztem, hogy lelkészi tisztemben némi megnyugtatással tartozom.
– Ez a rettenetes bűntény, – szólottam csendesen, – éppúgy el lesz temetve bennem, mint nemsokára szeretett nagybátyámban. Erről tessék meggyőződve lenni. De ha nem volnék tolakodó, talán azt még kérdezni merném, miért ütötte koponyán s olyan halálosan, szegény délceg tatár nagynénémet, akit, bevallom, forrón szerettem!
– Oh mért? Oh mért? – felelte s visszafordult az ágyban, – én tudom mért. De mondd csak, van olyan titok a nő szívében, ami meg volna fejtve? Volt itt egy kispap kék ruhában, első tavaszában, hát nem azért bolondult egy szénaszagos este? Hát nem azért sírt órákhosszat a lugasban, utolsó szerelme? Hát nem utána szökött volna, ódon tündér a bricskámon, amint éppen kijöttem a kertbe? Ne kérdezz már. De ott van az a zömök gyűrűm, ezt majd vidd el Debrecenbe.
Elhallgatott, csendesen várt és nézte, amint elteszem a gyűrűt.
– Annak a kispapnak vidd el Debrecenbe, aki még mindig tanul ottan. Hadd legyen az emléke, – mondta, – s majd ha püspök lesz, akkor is viselje! – tette hozzá elábrandozva.
De hirtelen megborzongott, halálos verejtékben.
– Oh, Uram! – rebegte, mert nyilván valami nagy szédületben lehetett. – Te egyedül ismerted az én szívemet! Mindig jó ember voltam és rendet tartottam a házamban.
És borzasztóan fuldoklott.
De a kis szolgáló akkor beszólott az ajtón:
– Lehet-e már hívni a cselédeket? – kérdezte.