A mennyei küldönc

Ez nekem egy kis csöndes emlékem régi időkből, mikor egy párizsi vendéglőben, egy kis füstös, maszatos, rongyos kis vendéglőben meghajolt az asztalom előtt egy sápadtarcú fiatalember, pincéri minőségben.

– Én is magyar vagyok, – mondta, az asztalkendőjét meglengetve, mint egy zászlót s igen barátságosan.

– Nagyon örülök, – feleltem őszinte szívemből. – De ha már én itt étkezem ilyen szegényesen, – folytattam, – viszont magának igazán kívánnám, hogy valami különb étteremben legyen alkalmazásban.

– Nekem az mindegy, hol vagyok alkalmazásban, – felelte a fiatal pincér. – Mert az nekem nem fontos. A fontos az, hogy én irodalommal foglalkozom.

Soha életemben nem hallottam ember ajkáról rettenetesebb dolgot. Gyorsan megebédeltem, fizettem és mentem. A kis vendéglőt, a pincért is elfelejtettem, mert azóta, megvallom, máshol étkeztem.

Egy félévvel később aztán, egészen véletlenül tudtam meg egy festőművész barátomtól, akivel egy este Asnièresben sétálgattam a bús partok mentén, hogy ez a sápadtarcú pincér meghalt.

– Itt halt meg Asnièresben, abban a kis házban amott a part végében, ahol lakott, holott Kertész Péternek hívták, – beszélte a barátom.

Azontúl az egész történetnek nincs is nagyobbszerű jelentősége. Ez csak amolyan kis csöndes emlékem régi időkből, ahogy jeleztem. De a barátom folytatta, amint már le is ültünk a part mentén egy kis asztalhoz, egy kis kávéházi terraszon, szép csendesen, amint ültünk:

– Egy ilyen gyönyörű este múlt ki, mert azt kell mondanom, kimúlt, valóban egy ilyen gyönyörű este a múlt héten, amikor éppen festettem e vidéken s e partokon egy olyan kék tüzekben égő tavat a Szajna fölött, amilyen az égbolt itten, így májusban, kora alkonyatkor. Nagy csend is van itt ilyenkor, halálos csend és halálos nyugalom egy-egy fecskével, aki repül féloldalt fordulva elegánsan s a szárnya szélével súrolva a vizet. De amott, nyitva volt a kis ház ablaka, tárva-nyitva s amint Kertész Péter oly mereven feküdt az ágyon, hogy már merevebben nem is lehet: az estéli egek ragyogása, a folyó egész nagy reflexe, mint egy tükör, még egyszer bevilágította, egész hosszában, még egyszer! Bejöttem a festékes ujjammal és csodáltam ezt a különös fényhatást gyöngyház- és opáltónusokban, egészen nyers és mindazonáltal egészen lágy harmóniákban, melyek alatt e fonnyadt arc egy Parrhasios viaszálarcává változott. A szemek körül mesterien megrajzolt, kis körökbe futó vonalak voltak, mély barázdákban és zöldes-kék színekben és azt az ijesztő kimerültséget hírdették, mely egy ilyen halott arcon, úgyszólván még élő emléke a költői rögeszméknek. Igazi irodalmi kimerültség volt ez, ha szabad mondanom.

– No igazán? – kérdeztem megremegve, némi kis visszatérésekkel önönszívemhez, amelynek szintén voltak ez időtájt, sajnos, ilyen költői rögeszméi.

– No igazán! – felelte határozottan a barátom, – s aki csak nézte, mert többen nézték, jó emberek és szomszédok, akik bejöttek, mind azt mondták, az irodalomtól halt meg s a betegség, ami végzett vele, egyszerűen csak ráadás volt. Ilyen szépen megállapították ezt, mert Asnièresben van művészi érzék és szakértelem. Minden emberi nyomort ismernek itten, a különböző fokozatokban. És különösen egy öreg asszony magyarázott, valami száraz könnyezéssel és rezignációval, amit nem lehet visszaadni: »Jobb neki! Jobb neki! – sóhajtotta, – már csak irigyelni lehet, hiszen sokat szenvedett, bizonyosan ivott is, mert mind isznak, akik szenvednek, derék jó emberek s ez nem akar megrovás lenni. Még a polgármester is iszik, – tette hozzá a legmagasabb fokozatban, – és nincs mit csodálni a világon. Ez a Péter szegény, egész éjjel csak írt és írt, az egész éjjel, egy halvány gyertya mellett, ami csurgott!«

Egy percig hallgatott a barátom s aztán így folytatta:

– Ez a Péter, az Éjjel a Himaláján című drámai mű szerzője volt. Úgy mondom egyszerűen Péter, ahogy az öreg asszony mondta, de különben is csak így mondanám, amint azt mondom egyszerűen Jean-Jacques vagy Aeschylos. Igy mondom egyszerűen, Péter. E drámai művet is ismertem, ezt a Himalájá-t, valóban ezt a Himalájá-t, mert egyszer felolvasta s mondhatom, így leírva és felverselve volt legalább is olyan magas, mint eredetiben. Borzasztó munka volt ez, légvonatos hasadékokkal, örvényekkel, vándorokkal és saskeselyűkkel, az orchidea-virágzásoknak forradalmi színeivel a lankás részeken és mindenféle mérges illatokkal, csillagokkal és majmokkal az indák tetejében. Megvallom, nem is nagyon értettem meg, inkább csak a méreteket, a sok levegőt és színeket láttam az egészben. Holott, a dolgok mélyén és fűzérén, ez az ő travesztált drámája volt ez az éjjeli Himalája, az ő egyéni drámája, élete története és szimfóniája egy ázsiai végtelenben.

S ekkor megint hallgatott a barátom, búsan elgondolkodva.

– Igazi nagy költő volt! – mondta később és sóhajtott.

– Én nem így láttam ezt a Pétert, – jegyeztem meg, – nem így láttam, ilyen igazi nagy költőnek és ilyen Aeschylosnak egyszerűen, igaz, hogy csak egyszer láttam. Nekem egy kissé inkább tolakodónak tűnt, amint azt a zsírfoltos szalvettát lobogtatta felém.

– Nem ismerted! Nem ismerted! – felelte fölényesen a barátom, – csak úgy került eléd, mint pincér, vidáman! Holott nagy bánatai voltak s valami rettenetes viziója volt önönmagáról s a többi nagy költőkről s általában a többi emberekről. Míg hordta az ételt, asztalról asztalra, hüvelykujjával benne a mártásokban, a szíve vérzett, szegény nagy művésznek! S még arra sem ért rá, hogy a homlokát megtörülje! Néha sírt, sokáig, magányosan, abban a délutáni félhomályban az üres asztalok között, mikor szinte úgy tűnt, az üzem szünetelvén, hogy megszünt az élet s már nincsenek is emberek. E percek voltak számára akkor, az ihlet halálos percei! A régi étlapok üres hátlapjára írt, meggörbülve órák hosszat, egy kis pohár tiszta abszinttel mellette, ami kigyulladt lelkén csak szította a tüzet. Igy támadtak körüle egész hegyek, egész erdők, rongyosszélű papirokból. S így szedte össze őket gyorsan, mikor estefelé az első vendég megjelent. S így roskadt össze végre a mult héten, agyonmarcangolva a szerencsétlen!

Csöndes kis emlékemnek egyszerűen vége itten. Még sokáig ültünk akkor este a kis kávéházi terraszon egymás mellett és sokáig hallgattunk mind a ketten. Az alkony ezúttal is gyönyörű tüzekben szállt alá a vizen, fecskék repültek s a partok mentén, sápadt s múlékony virágok szegélyével, azt a kis törpe házat láttuk, ahol Péter lakott, azt a kis törpe, fehér házat, megvilágítva a leáldozás visszfényében. Tavaszi szél fujt s úgy sodort felénk az utcáról s a partról, mindenféle hulladékkal, sok színes s rongyos papirokat. Nem is tudom, miért nyúltam le egy ilyen kis félív papir után, amint megakadt útjában, gyűrödten és sűrűn teleírva, az asztalunk lábánál.

– No nézz csak! – mondtam. – Éjjel a Himaláján!

– Mutasd csak! – felelte a barátom.