A mennyei küldönc

Nézze csak, kérem, nézze csak, – mondta egy kék fiatalember egy másiknak, akin egy sárga kabát volt s aki nyilván sokat beszélt idáig – nézze csak, valamit mondanék én is, valami csekélységet!

– Oh csak tessék, – felelte a sárgakabátos fölényesen és várt.

De a másik, a kék, nem felelt rögtön. Egy pillanatig úgy nézett bele a semmibe, a kék égbe, a levegőbe, a sok emberbe, aki ment az utcán körülötte, mint egy rabgém, aki néz, úgyszólván eredménytelenül a világba. Mégis megszólalt végre.

– Nekem is volt egy szent álmom, – mondta – ez az, amit én mondanék, lássa. Egy igazi szent álmom. Tudniillik, tudniillik, hogy abban a reményben éltem, ami már magában véve álom, reményben élni tudniillik, hogy egyszer engem is szeretni fognak, ahogy a nő csak tud szeretni, lássa kérem, az egész lelkével és testével, kérem.

– Oh a testével! ez sok! – felelte nevetve a másik és sárga kabátjával az Operaház falának dőlt, a nagy fal egy szögletébe tapadt, néhány lépéssel ama kőállvány mögött, ahonnan a szfinx nézi mereven az autobuszt az Andrássy-úton. – Oh a testével, – ismételte falmenti vibrációkkal, mint a pók, – látszik, hogy maga gurmandember, zenészember, hogy ilyen magasan pengeti a dolgot. Holott egyik a kettő közül. Vagy azt mondom, az egész lelkével s akkor már nem kell semmi hús hozzá, vagy egyáltalában nem mondok semmit, ezt engedje meg, kedves barátom.

– Hát tudja mit, megengedem! – mondta a kék majdnem sértődötten s azzal a különös tartózkodással, ami a finom ember ismérve a női hús dolgában. S idegesen igazgatta a hóna alatt azt a koporsóformájú tokot, amelyben a brácsája volt.

És megint csak nézett és most még különlegesebben nézett és elnézett az útra, féloldalt fordulva, messze elnézett és a háztetőkre nézett és a háztetőkön is túl, ameddig csak el tudott nézni. Mit látott vajjon? Kéményeket látott szép sorjában a háztetőkön és derűs kis felhőket az égen, habosan odarajzolva a telefónállványok fölé.

Valóban, ez egy kékkabátos, púpos kis emberke volt, inkább emberi lény, mint emberke, élettől, sorstól, vágyaktól felperzselt fajtaságban, mely minden tövist s minden gizt-gazt felszedett magára és mindig csak fénylik és sötétlik és mindig csak rezdül és szól hallgatag fájdalmakról, még ha nem is szólnak hozzá. Kis bajusza is volt, néhány szőrszálból összetákolva az orra alatt, ami élesen kinyúlt, mint egy késpenge, avult cimpákkal, amelyeken dús cigarettafüstök egy kevés borostyánszegélyt hagytak. A szeme, a kis púposok és félszegek sunyiságával, titkon villogott és fürdött azokban a permanens és epekedő kajánságokban, melyekkel a világot, mint egy jegenyefát, olyan egyenesnek látta, a maga silány alkata rovására. És valóban Patak Ferenc volt, és valóban brácsás a legjavából, aki most, próba után, hazafelé tartott azzal a sárgával, aki viszont nem tudni mért, de régi barátja volt egy ellentétes világszemléletben, de mégis régi barátja a szomszéd kávéházból.

– Megengedem, – mondta mégegyszer, időt nyervén közben – de maga annyit beszél, annyit beszél, hogy én rekedek bele, amíg magát hallgatom.

És megindult púposan, mint egy törpe teve a szfinx alatt, a szfinx alatt, mint egy sivatagban.

De rögtön vissza is fordult.

– Maga mondhat, amit akar, amit csak akar, azt mondhatja, – variálta – de maga itt nem fog megváltoztatni semmit, Isten egyesítette az ember lelkét a testével. Maga akarja elválasztani és maga akar szembeszállni Isten akaratával, maga?! De hát kicsoda maga, nevetséges!

És ismét megindult s a másik is leragadt a falról, mint egy nagy plakát, ami lóg s most már némi szürkeségekkel is hátul, a fal porától. S követte a másikat.

Átjöttek az úton és befordultak egy görbe utcába s úgy mendegéltek egymás mellett, mint két filozóf Weimarban, csak éppen hogy gyalázatos házfalak mentén.

– Nevetséges! – mondta Patak Ferenc, leszögelve eszmeköréhez és a fejét rázva.

– Pö! Pö! – mondta a másik fölényesen s az ajkát pattogtatva. – Ennék egy jó ebédet, – tette hozzá intencióval.

– Egy jó ebédet? – ismételte a másik, meglepő jóindulattal.

Némi remény derengett az ebéd tekintetében. Szinte felüdülve ment a sárga, felüdülve a hegedűtok mellett, mint aki nagy vidáman kísérne egy gyermekkoporsót. És próbálta felvenni bölcsesége fonalát, hű étvágya érdekében.

– Megvallom, lássa, – kezdte, – épp az éjjel olvastam egy keresztény tudósban, amit maga itt fölhánytorgat mostan. Mert mindig éjjel olvasok keresztény tudósokat, francia nyelven és magyar fordításban, – tette hozzá, mintegy fokozva érdemét.

– No jól van! jól van! – mondta a másik s csak ment a bús utcán, az őszi napban.

– Én nem szállok szembe az isteni renddel, ha az anyagon változtatok, – folytatta a sárga. – Ha majd fű nő a testemből s a lelkem elrepült: ezzel a jó Isten műve nem kevésbé dicsőséges. Az ember sokkal nyomorultabb, amint azt képzeli. Itt van a gőgje, kérem, amikor úgy gondolja, hogy az egész világ van degradálva azzal, ha e világban ő tönkremegy. Holott billió és billió ember és százmilliószor annyi föld, mint a mennyin élünk, csak egy atom, hát nem igaz? De nem folytatom, – fejezte be udvariasan.

– Nem is! – mondta a másik. – Maga az én számomra nagyon magas.

– Oh, Istenem, lássa, nem tehetek róla, már engem így neveltek. Van ebben jó is, rossz is, amit akar. Alapjában véve, nem vezetnek engem úgynevezett vezérelvek, nem! Örülök, ha élek. De azt tudom, hogy senki sem fél bajoktól annyira, mint éppen a szegény ember. Holott az ilyet már megnyugtathatná bús életének számos körülménye, hogy ugyanis már rosszabb nem lehet. Nápolyban például a béna koldusok és leprások reszketnek legjobban, mikor a Vezuv füstölögni kezd.

– Ezt se folytassa kérem, – mondta a másik.

– Nem kérem, – felelte készségesen.

– Mit akar a koldusoktól és a leprásoktól? Hát van is az ma már, leprás! kérem szépen.

És megállott és a brácsával a hóna alatt, a sárgakabát szemébe nézett. Egy pillanatra meg is ingott a lábszárán s éktelen vállával a kék kabátban. A másik elszántan figyelte és várt, azzal a halálos türelemmel, amelyet semmi a világon el nem térít a céljától.

– Magával nem lehet beszélni, – mondta a zenész, egy nagy lélekzet után, s megint ment tovább.

– Dehogy nem! – felelte kedvesen s követte. – De valami bántja magát, – tette hozzá, – akármit mond kedves Patak, de valami bántja magát, becsületemre!

– Maga azt nem tudhatja, mi bánt engem, – felelte. – Én el lehetek hintve az emberiség szemetében, ahogy maga azt gondolja, mint egy narancshéj, ellehetek hintve, de maga azt még sem tudhatja, mi bánt engem, ha egyáltalán bánt valami. Jól adja!

– Akárhogyan adom, jól vagy rosszul, az mellékes. Viszont a megfigyelés sem kutya! Lássa, nekünk, rendes embereknek, akik nem vagyunk zenészek és nincsen meghatározott foglalkozásunk és mindössze, úgy valahogy, a hirlapírókhoz állunk legközelebb, nekünk a jó Isten azt adományozta, hogy megfigyelők lehetünk. A szemünk a legfinomabb műszer. Mi úgy látunk, univerzális értelemben, mint a csillagászok az égi tengerek végtelenségében. A módszerünk precizitása szinte túllő a célon. Mert nem is kell ahoz sok finomság, hogy az ember a más szívébe lásson.

És most megelégedetten dörgölte a kezét, mint aki jó nyomra talált.

– Igazán? – kérdezte a másik, a brácsával a hóna alatt – igazán? Szóval meg kell, hogy adjam magam és ráfeküdjek egy boncasztalra?

– Ezt nem mondom.

– Még szép!

S megint jöttek vagy ötven lépést egymás mellett, azzal a fölényes, keserű, sőt titkon bizalmatlankodó érzéssel egymás iránt, ami a tartós barátság legjobb garanciája.

– Magát csak a Marica érdekli, – mondta a sárga, átmenet nélkül, hirtelen, – a Marica! Azért olyan fontos magának a test, azért olyan gurmand s olyan zenész maga! A Marica! A Marica! Hát nem elhoznám magának, becsületemre! Csak tudnám, hova a pokolba ment!

Akkor a másik, lehajtva a fejét, abba a tíz szál szőrbe nevetett titokban, ami az orra alatt volt.

– Maga minden nap ezt mondja, – mondta egy árnyalat nehezteléssel, de nagyon vidáman.

– Hát mit mondjak? – kérdezte, – a két karját kitárva.

– Igaza van.

Már ekkor a kapuban állt, kis zenészember, felderülve, felperzselve, két sunyi szemével, ami égett. És minden tövis, minden nyomor s minden szent szemét, amit hordott, imhol kivirult rajta, a púpja tömbjén, ami nagyobbnak tűnt.

– A Marica! A Marica! – hebegte és kacagott. És olyan boldognak tünt, hogy szinte ragyogott. – – No jöjjön fel ebédelni, – folytatta. – Lesz, ami lesz, ha csak egy jó falat! De tudja, tudja, úgy kell, hogy tegyen, mintha soha nem is ismerte volna!

– Hát természetesen, – felelte a másik egyszerűen, mint aki nincs meglepve.

És akkor eltűntek a kapuban.