A REJTÉLY.
Egy sápadt fiatalember ült Keszel dékán előtt és nyugtalanul előretolta az orrát, a cimpák izgalmával. A szemüvegén olyan hosszú zsinór volt, hogy bár kétszer beszegélyezte a fülét, még maradt belőle dúsan egy félméter, kusza karikákban a mellényén.
– Tessék nekem ezt megmagyarázni, – mondta a fiatalember, – tessék ebbe a rejtélybe belelátni, – mondta és földúltan, szegény, a szék legszélére csúszott s úgy lebegett ott, egész hosszú sovány testével, alig egy arasznyi helyen. S beszéd közben is, amint öntudatlan fel-felemelkedett, csak megmaradt a levegőben, görbén.
Nem mondhatni, hogy e fiatalembernek valami különös bája vagy egyéni varázsa volt. Fénytelen lénye, nyilvánvalóan sok nélkülözésekben, a könyvtárak és hónapos szobák reflexét derengette. És fölkuszált hajában à la Petőfi, az egyetemi tantermek hulladozó vakolatának fehér kis pilléi rezegtek. Két szeme kissé megriadtan jelezte a hosszú virrasztások és tanulások reménytelen sivárságát. De akit a külsők és látszatok nem zavarnak, talán sejthetett e fiatalemberben valami különös és szépségekért ábrándozó lelket.
– Mert én méltóságodnak felelősséggel tartozom, folytatta a fiatalember. – Én nem akarom, hogy méltóságod azt gondolhassa, hogy kitüntető jóindulatát egy gézengúzra pazarolja. Méltóságod bepártol engem méltóságos Horeb tanár úrhoz filológiai szolgálatra, ha merem magam így kifejezni. Mint hellenista arról van szó, hogy Horeb tanár úrnak az ő tudományos kutatásaiban szerény munkatársa legyek. Erre mi történik? Nem múlik el négy hét és kiteszik a szűrömet. Tessék nekem ezt megmagyarázni, tessék ebbe a rejtélybe belelátni, – fejezte be e makacs szólamvezetéssel.
– Talán nem vált be? – kockáztatta meg félénken a dékán.
– Mi az, hogy nem váltam be?! – hebegte a fiatalember és felemelkedve a székről, ülő helyzetében a levegőbe dermedt. – Hát volt arra alkalom, hogy beváljak, hogy beválhassak, volt hozzá mód és lehetőség csak egy pillanatra is?! Egy könyv nem sok, de annyit nem engedett Horeb tanár úr, egy könyvet! Egy foliánshoz, egy kézirathoz, egy szál papirhoz nem engedett közel! Mindjárt az első nap és rögtön rövid bemutatkozásom után, csak éppen hogy jelezte feldolgozandó anyagunkból a Democritos elméletét és Pericles politikáját, – nem is jelezte, csak úgy odavetette s máris küldött kifelé a könyvtárszobából. »Sok munkám van!« mondta. »Hát nem kegyeskedik igénybe venni engem?« kérdeztem. »Ön alkalmazva van!« felelte és magára zárta az ajtót. Már csak a kulcslyukon át láthattam, micsoda kéjjel forgatja sarmata papirjait s még a fürdőszobában is, a kádban, Timostheost olvassa! Kissé sértődten bevallom, így ellézengve a házában, meglestem végre egy megjelölhetetlen helyen, amint jött ki éppen a kis ajtón, a klasszikusokkal a hóna alatt. »Tétlenül hordozom itt magamban, mondtam neki, görög mámoromat Babylontól Erya hegyéig! S elunottan forgatom két hüvelykujjamban, kora reggeltől késő estig, Pythagoras naprendszerét! Tessék engem igénybe venni munkálataiban!« esedeztem. »Ön alklmazva van és felemelem a fizetését!« felelte. S megint napokig nem láttam.
– Rejtélyes, igazán rejtélyes, – jegyezte meg a dékán érdeklődve.
– Azazhogy pardon! valakit láttam. A méltóságos asszonyt láttam. Aspásia és Thais árnya helyett a Horeb tanár úr fulmináns feleségét!
– Ami nem ugyanaz! – vetette közbe Keszel dékán komolyan.
– Nem! – hagyta helyben igen energikusan a fiatalember. – Ez egy levantei nő, ha merem magam így kifejezni. Fulminare oculis!
– Fulminis deflagrare, – mondta a dékán.
– Fulmen brutum, – mondta a fiatal ember, hogy ne hagyja magát.
– Fulmina verborum! – csattant ki a dékán,
– Fulmina fortunae! – vágott vissza a fiatalember.
– Caesar ad Euphratem fulminat, – mondta végül a dékán, hogy e gladiátori szóharcot befejezze.
– Hogy én menjek vele valami cukrászhoz, – folytatta a fiatalember, – és vágassam le a hajamat, ez volt a hölgy első kívánsága, az első nap. Máskor, hogy menjünk kocsikázni a városligetbe! Mikor mindezt udvariasan bár, de megtagadtam, azt mondta: »Igaza van, jobb lesz itthon.« S rögtön, a délutáni teájára invitált, fölsorolván vendégeit a tudományos világból, ami bevallom vonzott engemet. De esti hat órakor, az előszobában, az üres ruhafogasok előtt, arra kellett következtetnem, hogy 1. vagy senki nem jött, vagy 2. a tea maradt el, mire szerénytelennek, de sőt kínosnak ítéltem, hogy egyedül csak én jelentkezzem.
– Nagyon finom, nagyon helyes, – mondta a dékán.
– És még száz ilyen eset, Argos, Trója és Naxos helyett, jóniai nők és mennyei ritmusok helyett, amit hellén bódulatom oly epekedőn várt s remélt a Horeb tanár úrral való közös és kéjes munkálkodásban! Szóval még száz ilyen eset s végre az utolsó, tegnap este! A méltóságos asszony üzen, hogy rögtön jöjjek, mert beteg. »Menjen!« kiáltotta Horeb tanár, aki épp jött megint a klasszikusokkal és hallotta az üzenetet. »Megyek«, rebegtem kissé megriadtan a szokatlan hangra, de némi megelégedéssel is, hogy van itt végre, noha a filológiákon kívül, egy konkrét megbízásom, amivel megtisztel engemet. És siettem a feleségéhez. De odabenn, a szoba mélyén és elaléltan egy pamlagon, a praxitelesi utánzatoknak egy olyan álmárványa derengett Horebné testi alakzatából, a lámpaernyő fénykörében, hogy rögtön visszavonulnom kellett. S ha már nem is művészi érzékem, de illemtudásom parancsolta ezt.
– Mindenesetre! – hagyta helyben a dékán.
– No igen! Mindenesetre! – ismételgette földúltan a fiatalember s megint felállt s megint leült, a szék legszélén lebegve. – Ma reggel aztán, se szó, se beszéd, kiadták az utamat, – jelentette.
– Már most, – kezdte a dékán, hogy konkludáljon.
– Már most, – vágott a szavába a fiatalember, – tessék nekem ezt megmagyarázni, tessék ebbe a rejtélybe belelátni! – mondta mégegyszer a szólamvezetéssel.
– Nem értem! Nem értem! – felelte a dékán s eltünődve vakart a füle mellett.