A VENDÉG.
Szamosligeten ültünk ezen a téli estén, táblabíró nagybátyám házában, ahol mindig rend volt, amint azt tudjuk, katonai rend és fegyelem. (Lásd: Nemes szív, rendes ember.) Odakünn a kertben s az ablak alatt az udvaron, a diófákat rázta a szél s üde havakat csapkodott a redőnyöknek, patakzúgásos melankóliákkal. Egy lámpa lógott a mennyezetről, barátságos sugárzással a terített asztal fölött, ahol körben ültünk a kávéscsészék előtt, és bensőnkben nagyon csodálkoztunk, hogy kitünő házigazdánk szótlanul tűri ezt a természeti rendellenességet, aki oly szigorú ember volt. Szinte gêne-ben voltunk miatta, hogy robusztus tekintélye, hatalma s energiája semmit sem tehet e novemberi intempériákkal szemben s aggódva lestük, mint válhatunk itt hirtelen, tehetetlen haragjában, kollektív bűnbakokká, akik rezignáltan s reménytelen igákba törve, rég megadtuk magunkat e felsőbbrendű egyéniség ellentmondást nem tűrő varázsának. Itt ült a jegyző, véknyan, mint a szűk esztendő s egy-egy korty kávét nyelt gyorsan, minden szélrohamra. A főúr is itt volt s aki mosolygott azzal az egyházi bonhomiával, mely a rosszat is jónak értékeli, ahogy ez mind Istentől származik. De gyönyörű nagynéném, tatár szépsége tündöklésével a lámpa alatt, a csésze fülébe dugta, merengő ábrándossággal, hosszú fehér mutatóujját s azontúl lágyan sugározta azt a bíróférji terrort, mely annál keserűbbnek tűnt, hogy elfogadottnak látszott.
Holott, nem tudom. Bölcsészetet tanulván Debrecenben: az élet nagy rejtélye, az én számomra, e függőlámpás idillben is, kísértő homályait sodorta s eltünődve figyeltem nagynéném arcán azokat a sűrű szempilla-rebbenéseket, melyekkel e kivételes nő mintegy a muló perceket kergeti s pergeti le egy örökkévalóság előtt. Mit várt e téli estén, hová epedt el, hová gondolt el, a csésze fülébe fűzött ujjával, mint egy kapoccsal, ami szimbolikusan, de törékenyen is, az életét odazárja, ki tudja, micsoda titokhoz, micsoda kéjek mámorába!
Hirtelen bejött a kulcsár akkor s valami úri vándort jelentett, aki szállást kérne az éjszakára, a hófúvásban elakadván. Egy tragikus perc volt ez, melyben a nő, egy önfeledt fölsóhajtással, már-már szólott volna s ugyanakkor az ajkára harapta le amit mondani akart. S angyalian nyugodt volt, egy szava nem volt, egy hangja, semmi, mikor nagybátyám engedélyével s a vendéglátási házszabályok szigorú betartásával, hótól, mocsoktól s bundáktól letakarítva, az idegen beléphetett.
Egy barna fiatalember volt, magas, vállas, sugárzóan jókedvű a télben, csak épen, hogy nem mehetett tovább. Különben a szelesdi gróf vendége, ahogy mondta s akit várnak estére odaát, csakhogy a révész már nem viszi a kompot.
– Bolond is volna! Egy ilyen éjjel! – motyogta a jegyző.
– Nem is szabad! – mondotta nagybátyám szigorúan, s fordulva egyet, mint a szemafor a nyilt pálya fölött, amit sugárzó lámpája lezár, két tüzes szemmel nézett nagynénémre, mint mindig mikor valami tilosat jelzett.
– Nem is szabad, – ismételte a nő, lágy megadással, egyazon véleményen s azzal a szinte technikai pontossággal, mellyel egy egész vonat állna meg.
– Viszont a füzesen át nem ismerem az utat, – tette hozzá a fiatal ember, könnyelműen.
– A szél fúj, de a hold süt, – mondta a főúr ártatlanul s csak éppen, hogy mondjon valamit, miközben a zsalugáterek mentén, egy kissé féloldalt fordulva, az időt kémlelte odakünn. – Ha jól tudom az ősz óta van itt uraságod, s már láttam pingálni is, az erdészlak mentén, a füzesben.
– Engem? – kérdezte a fiatalember meglepetten.
– Hát lehet az? – kiáltott fel nagynéném, oly túlzott készséggel és kétkedéssel a fiatal ember javára, hogy mint minden túlzás, ez is eltévesztette hatását.
Mindez nem tűnt fel csak nekem. Mért hazudnak? – kérdeztem magamba, eltünődve. Micsoda bűntársi szövetkezés sodorta itt kábító mérgét, hogy mindketten hazugságokba kúszálták bele magukat, mikor az igaz szó e percben, talán kevésbé volt veszélyes?
De pszichológiát is tanulván Debrecenben: arról a permanens rémületről is tudtam, mellyel szegény megtévedt emberi lelkünk úgy őrzi titkait, oly aggódón s oktalan leplezéssel, mintha az igazság már akkor is kitárná e titkokat, mikor még semmit sem árulna el belőlük. S most már folytatni kellett ezen a csapáson.
– Most vagyok itt először életemben, – mondta a fiatalember.
A hideg futott át rajtam. De hiszen csak a gróf kocsisát kellett volna megkérdezni künn, hogy itt némi világosság derengjen és meghaljon egy ember. (Lásd: Nemes szív rendes ember.)
– Ne vitatkozzunk! – mondotta nagybátyám táblabírói fölényével s az emelvényhez szokva, a sok mindenféle vádlott- és vádlónépség között. – Ne vitatkozzunk! – ismételte, a vendég iránt előzékenyen. – Hogy már volt itt vagy sem, ezt csak jobban tudja, mint te, – fordult az öreg paphoz s azt hitte, ezzel valami szellemeset mondott. S ekképen leintvén az alibi e vitáját, ismét rendet teremtett a házában.
A jegyző, a főúr, haza is mentek aztán békességgel s főleg a tisztelendő bandukolt át a fehér úton s a hold alatt azzal a sajátos megelégedéssel, amit csak az ilyen tiszta lelkek éreznek, mikor nem nekik volt igazuk.
S akkor, így négyünkkel a lámpa alatt, az asztalnál, az egész est úgyszólván lezajlottnak tűnt s megint egy nap múlott el a télben, megint egy nap mint a többi napok amik múlnak, az egész élet ami múlik, a sok mindenféle idők fonalán. A szél megszűnt, a hold vígan sütött szűz havakra a tetőn s kéklő világát eregette, árnyékok nélkül, a falak hosszában a zsalugáterekre. A vendég alig beszélt már, cigarettáit sodorgatva, nagynéném szótlanul ült, azzal a sajátságos közömbösséggel, mely szinte túl van már minden boldogságon s kéjesen őrzi mindazt, amit akart. Csak nagybátyám beszélt még, a pipája füstjében sok mindenféle színes dolgokat törvényről s rendről a világban, zord telekről régen s egykori vándorokról. És lankadatlan energiákkal, melyek túlélték a napot, a hajdani szent mágusokat cibálta elő, ötletes analógiákkal és teológikusan egy hajdani éjszakából s akik akkor, három jó királyok, szintén hófúvásban mentek.
– Ez így volt, – mondta, – mikor még rend volt!
S amint így felsóhajtott szokatlan érzelmességgel, a pipájából egy egész nagy bárányfelhőt fújt.
S akkor csend volt sokáig. De a kulcsár léptei kongtak a kőlépcsőn, az ajtó mögött.
– Az ágy meg van vetve – mondotta nagybátyám a vendéghez fordulva s még mielőtt a kulcsár beszélhetett. – Mindig rendet tartottam a házamban, – tette hozzá jóízűen. – No gyerünk anya, – mondotta még és indult.
De még nem volt túl a küszöbön, mikor nagynéném hirtelen, egy más világba szédült, fölszakadt lelke sikolyával. Még meg sem várta, hogy én is menjek s már az ember kezének dőlt az asztalon, a fehér fogával harapdálva.
– Oh itt vagy nekem egy egész éjszakára! – hebegte és sírt.