A mennyei küldönc

Csak tartsa fenn a kalapját, – mondotta Nemény vezérigazgató annak a sápadt fiatal embernek, aki most belépett hozzá az irodába, a Keleti Bank palotájában. – Az ablak nyitva van, amint látja.

Csakugyan, az ablak tárva-nyitva volt egy csendes kis aszfaltos utcára, a márciusi reggelben. Hideg levegő áradt be üdítő és megváltó fuvalatokkal Nemény vezér felé, aki asztrakán sapkájával, frigiai formákban, úgyszólván hagyományosan asztmatikusnak tünt. A szemüvege mögül, két kék golyó bágyadtan sugározta a tüdeje reménységét. És keresztbe vetett combján, gömbölyded hasa nyugodott professzionátus letétben, egy tömör aranylánc korlátjával, amely az egyik mellényzsebéből a másikba nyúlt.

– Köszönöm, – mondta a fiatalember s leült, szép zöld kalapjával a fején.

– Tehát Tardy Pál? Ez ön? – szólott a vezér érdeklődve.

– Igen, – felelte a fiatalember.

– No lássuk csak, – folytatta Nemény, szokatlanúl türelmesen és diszponáltan a friss levegőben. – Lásuk csak, – ismételte mindjobban felmelegedve a hidegben. – Azzal kezdem, hogy úgy elvben, mint gyakorlatban a protekció barátja vagyok. Számomra ugyanis, ahogyan tudniillik én értelmezem: a protekció, a mi társadalmi szervezetünkben, a legsímább módja az érvényesülésnek, mondhatnám a létért való küzdelemnek, ha nagy szavakat akarnék használni. Továbbá, információ tekintetében is, megkímél minden utánjárástól. A felelősséget is áthárítja másra. Önt Szabóky Zsigmond Ráfáel barátom ajánlja a Keleti Bank-ban való bizonyos speciális, merném mondani diplomáciai szolgálatokra, azokkal az ellentétes, sőt ellenséges érdekkörökkel szemben, melyek bennünket, gazdasági koncepcióinkban és terjeszkedésünkben meggátolnának Angórában és általában Kis-Ázsiában, ahol még lehet valamit keresni. Szóval Szabóky ajánlja önt s ez nekem elég. Én Szabóky barátomat, ön nyilyán tudja ezt, a legkiválóbb emberek egyikének tartom nemcsak Magyarországon, de mindenütt az egész világon, gazdaságpolitikai értelemben szólván. Emberismerete, ítélete, egyszerűen megdöbbentő, ez így van! Tehát rendben van. Én következéskép nem fogom önt levizsgáztatni itten valami curriculum vitae-ből, vagy cucurriculum vitae-ből, ahogy Szomory mondaná, – jegyezte meg azzal az eltolódott és szellemtelen fölénnyel, amellyel bankigazgatók aposztrofálnak nagy író-úriembereket, meglehetősen tájékozatlanúl. – Szóval nem, kedves Tardy Pál, – folytatta, – nem! Mindössze egy kis részlet érdekelne, egy egész kis részlet, no nem mondom, hogy nem érdekelne! Az ön esete Szalánczy Mariettával. Ez az, ami érdekelne.

És egy nagyot fujt az ablak felé, felizgult nosztalgiásan.

De a fiatalember nem felelt. Ez a fura variáció, ez az egész rapszódikus átmenet legkényesebb magánügyére, mely a tolakodó kíváncsiságot leszámítva, semmikép nem tartozott ide, oly váratlanul érte, hogy meg sem lepődött miatta. Flegmatikusan elhárítván a kérdést, mintha nem is hallotta volna, látszólag arra várt, hogy elhangozzék térben és időben s nyoma vesszen. Nemény ült, várt, kövéren az aranyláncával, a perzsa sapkájával frigiásan s lefújva. A cigarettatárcáját is nyújtogatta a fiatalember felé, nyilvánvaló csábítással az intimusabb hangulatra, mint a ravasz bíró, ki a vádlottat csábítja.

A fiatalember rágyújtott és csendesen mint egy más világból, így szólott:

– Mégis szeretnék magamról beszélni, ha csak egész röviden is, – mondta.

– Tessék csak! Tessék! – felelte a másik csalódva és reménykedőn.

– A háborus korszakról csak annyit, hogy négy hónapig feküdtem Vladimir Wolinskiben egy tábori kórházban, behavazva a haslövésemmel.

– A vére ömlött közben! – jegyezte meg Nemény, egy nagyot fújva és szigoruan a hadvezetőség ellen.

– Nem mondhatnám, hogy ömlött, – felelte Tardy Pál – inkább csak megfagyott rajtam. Künn, az éjben, farkasok rágták a ponyvát, a barakk szélén, a hold alatt.

– Szép élmény! – mondta a vezér irónikusan, – nagyon szép élmény! De úgy látom, kiheverte.

– Meg se kottyant. Egész üde maradtam. Nincs semmi baj, – mondta a fiatalember.

– No hála Isten.

– Igen. Sok minden lepattan rólam. Egész hegyeket rázok le magamról.

– Egész volhyniai éjszakákat! – fokozta Nemény a beszédet, buzdítással.

– Ugy van! Egész volhyniai éjszakákat, kékre fagyva, csak úgy kihajítok az életemből, mint egy borsónyi jeget a pezsgős poharamból! – fejtette tovább romantikusan, egy keserü mosollyal.

– Szerencsés természet! – fújta a vezér, a frigiai perzsát még kacérabbul behorpasztva a fején.

– Lehet! Nem tudom, – felelte Tardy. – Meg vagyok edzve.

– Látom.

– Engedje meg, hogy folytassam.

– Hallgatom. De ami igazán érdekelne, azt jeleztem már, – szólott Nemény, kötve magát s a combjait felváltva egy röpke mozdulattal a hasa alatt.

De ismét úgy tűnt, hogy a fiatalember nem is hallja e szavakat.

– Keleti kérdésekben – folytatta egyszerüen, egy második cigarettára gyújtva, – meglehetősen verzátus vagyok. Ismereteim nem úgy veendők a philologiai fantáziák értelmében, mint általában az orientalistáknál, hanem veendők gyakorlati értelemben, – ezt legyen szabad hangsúlyoznom. Hosszú évekig, még az sem igen ártott meg testi és lelki épségemnek, hogy Horeb tanár úr munkatársa voltam ama görög studiumok terén, melyek a Periclés politikája és Democritos elmélete címü híres műveinek egyéni és kollektív tévedéseihez vezettek. Mi tudjuk azt jól, amit e »nevető«-ről, σ γελαδἱυος! – e bölcsről szóval Hippocrates írt, a mindenféle görög betegségeket s ragályokat tárgyaló könyvében. Mi tudjuk azt is, hogy Aristoteles szerint, jó Democritos mindenről gondolkodott, ami már fölmenthette volna Horeb tanár urat attól, hogy ő bármiről is gondolkodjon. Azt is tudjuk, hogy Diog. Laert. 72 munkát tulajdonít a »nevető«-nek, s hogy gyönyörű ion nyelvezetét Cicero a Plátóéhoz hasonlítja. Az atomtan világában elmélyedve, Lencippusz nyomán azt is tudtuk rég, hogy tényleges alkat szerint van édes, van keserű, van meleg, van hideg, van szín, de valósággal csak parány és űr van, ezt tudtuk. Az empiria nagy elve szerint azt sem felejtettük el, hogy vagy semmi sem igaz, vagy ami igaz, az nem világos, és Horeb tanár úr csak ott tévedt, ahol mindezt fejtegetni kezdte, – a leglényegesebb pontokon, csekélység! Igy kínlódtam vele betüittasan, rögeszmésen, talán hatvan, hetven éjszakán át s hajnalig, mindég hajnalig! az utolsó csillag eltűnéséig az égen!

– No ezt is kiheverte, – mondta a vezér, megadva magát, amint úgy látta, hogy itt türelmesnek kell lennie.

– Meg se kottyant, – felelte Tardy, – sőt! E nehéz időkben néhai Goldziher tanár úrral találkozván, éppen robusztus fizikumomra hivatkozva buzdított az ékirat tudományára s ezzel kapcsolatosan egy dél-arábiai utazásra Hodejdából kiindulva, Szaná-án át, a szabaeusok földjére Maribáig, ahol Belkisz királyné élt, Sába királynője! s ahová Aelius Gallus óta, vagyis Krisztus előtt 24 óta, európai ember még nem tette be a lábát.

Nemény nevetett.

– Goldziher szerette az ilyet, – jegyezte meg, találomra való tájékozottsággal és fajközi elragadtatással.

– Igen, – hagyta helyben Tardy Pál. – De csak Abessziniába mentem, a fekete arcbőrű falasa-zsidókhoz, amolyan egyszerű kis majálisra, amilyet Pali bácsi festett.

– No mondja csak! Még súlyosabb! – jegyezte meg a bankvezér, érdeklődve.

– Oh Istenem! – felelt, a vállát vonogatva. – Ezek harcias komák, ezek a falasa-zsidók, nagy fütykösbotokkal s akik foglalkozásszerűen űzik a mindenféle atrocitást. Mint aki nem vagyok zsidó, ellehettem készűlve rá, hogy beverik a fejemet.

– Megfordított világ! – mondotta Nemény, elepedve.

– Szóval mint ál-zsidó kudszi, azaz szentföldi ál-zsidó, halálos transzokban éltem. Éjnek idején, nem egyszer, mikor holtra fáradtan a sivatagban, egy zsályabokor tövében megvonultam, hogy egy kicsit elszunnyadjak, sohasem tudhattam, kié az a két zöld szem, ami mereven rámtűzött a sötétben, egy pumáé-e vagy egy zsidóé? – igazán nem tudtam! De azért talán, ki tudja, még ma is ott volnék Ethiopiában, ha kedvenc tevém, a könyveimmel, jegyzeteimmel s egy rakomány elefántcsonttal a két púpja közt, le nem tapossa véletlenűl, a jobb lábamról mind az öt ujjamat.

– Nem láttam, hogy sántítna, – szólott Nemény, a fiatalember megjelenésére emlékezvén.

– Egy csöppet sem, – felelte hiúság nélkül, – elmult, alig van nyoma e balesetnek a lábamon. Pár héttel később már táncolhattam volna akár a dervisekkel Egyiptomban.

Igy beszélt Tardy Pál. De micsoda mély férfiasság zengett itt, micsoda keserű dallamosság a szavából! Oly erősnek tűnt az egész ember, és mégis, ki tudja, mi titka élt itt, mint a seb, a lelke mélyén, finom redőkbe rejtve! Mert amint beszélt, elmosolyodva, s átszűrte iróniákon nagy életét a szenvedésben, hirtelen úgy látszott összetörtnek egy-egy pillanatra, így daliásan összetörtnek, mint egy úszóbajnok aki jön, még délcegen a szerencsétlen, miután átúszott egy tengert!

Egy harmadik cigaretta után nyúlt, a vezér tárcájában. S akkor, amíg rágyújtott, a szivarka s a gyufa lángja közé, Nemény gyorsan beékelte magát, bankvezéri stratégiával.

– Rendben van! Rendben van! – mondta szaporán – mindezt tudtam is nagyjában, amit ön itt elmondott nekem. Holnap lemegy az osztályba s átveszi hivatalát. Minden elő van készítve ottan. Maradna a már jelzett részlet, ha megengedi, Szalánczy Marietta! Remélem, ezt is kiheverte.

S most már nem engedett, hangban, hangsúlyban, intenciókban, nem! Most már szinte leszögelte a fiatalembert, egyenes ostromával, könyörtelen makacsságához. Mohón szítta a levegőt, két golyószeme kéken s elepedten nézett a homloka bolthajtásából, az asztrakán süveg alatt, mely féloldalt fordult a fején, mintegy Mekka irányában. S úgy tűnt, hogy elszorult tüdejével a lelke is elfullad, asztmatikusan, egy női lidérc után, akit ki tudja, hol ismert meg, hol látott, hol szagolt meg, micsoda bankvezéri lakomán, micsoda páholy mélyén, vagy jazz-band mulatságon, térdig érő szoknyában és rövid frizurásan s amit nem tudott elfelejteni, szipákoló kívánságában!

– Mondja! Mondja! – ismételgette, – mondja! Szalánczy Marietta, mondja!

– Mit mondjak? – kérdezte a másik rezignáltan.

Mert itt már nem lehetett kitérni többé, – úgy érezte ezt, elborúltan, nem lehetett! S ez itt mind hiába volt idáig, a sok beszéd és tudomány, jó Horeb tanár, Pericles politikája, a nevető Democritos s ami csak tetszik, ez mind hiába volt s Goldziher is a zsidó álmával, a sábai dinasztiáig, ez mind hiába, amint ragyogó ködökben, ott kettőjük közt, a Szalánczy Marietta karcsú fantomja megjelent!

– Azt mondja, – folytatta a vezér mohón – azt mondja, igaz, hogy maga elvette ezt a démont s hat hónapig élt vele?

– Igaz, – felelte.

– No nem lehet! Egy félévig csak?! Meg se kottyant, mondja! ez sem?! nem?!

– Oh az más, Marietta, az egészen más, – felelte Tardy Pál, egyszerűen. – Hogy meg se kottyant? Nem tudom, nem mondhatnám, – vallotta be.

És csendesen, csak levette a kalapját, szép zöld kalapját, csak amúgy szórakozottan, mintha nem is ide gondolna, szerencsétlen! A feje, a haja, tiszta ősz volt.

S akkor sokáig hallgattak mindaketten.