A MIKÓI PÜSPÖK.
Ezekben a zord és zivataros időkben, Ulászló király éjjel-nappal a feleségét siratta s már soha többé nem vágatta a szakállát, mély gyásza jeléül. Körülötte sokan voltak, komor és mérges harcosok, akik állandóan páncélban s hegyes sisakban jártak, miáltal inkább valami merev csukákhoz, mint katonákhoz hasonlítottak. Aminthogy sok fegyverük és lovagtornáik ellenére, nem igen tudták megvédeni, sajnos, a kereszténységet. Különösen Moldvában s Havasalföldön patakokban folyt a vér, mikor a nogaji tatárok kis lovaikon, nagy görbe kardokkal, átjöttek a Prut folyón. S akiket le nem kaszaboltak az igaz Isten hívei közül, azokat elvitték rabszíjakra fűzve, mint fogoly-transzportot, a távoli hegyek közé.
Ekkor történt, hogy mathai János pappá szenteltetvén, már első miséjén föltette magában, hogy küzdeni fog, örök életén át, azon keresztények szabadságáért, akik a hitetlenek rabságában epedeztek. S találkozván Franciaországban valoisi Bódoggal, aki régi jó barátja volt s lelki finomságokban hasonlatos hozzá, rögtön szövetkezett vele s megalapította a Szent Trinitárius rendet, a szerencsétlen foglyok javára.
János és Bódog elmentek világgá, szent hivatásukban. Életüket feláldozván, drága vándoremberek, szelíden csak mosolyogtak sokféle szenvedéseiken. Igy például, bejárván távoli földeket, mikor éjnek idején, a sok számos kiváltott keresztényekkel éppen a tenger közepén hajóztak s a holdfényes sziklákat megkerülték volna, ijedten látták, hogy gonosz kezek lelopták a kormányt a hajóról. Máskor is csak a szélviharban vették észre az elhasogatott vitorlákat, mert ártatlan lelkük még csak gondolni sem tudott előzőleg az olyan pokoli vétekre, mely a sok keresztény népet a vad hullámoknak s a halak martalékának szánta! De Isten irgalma elvezérelte a hajót sértetlenűl, a sziklák mentén. S vitorlák helyett, a bús utasok köntösei feszültek a szélben, igen előnyösen, az árbocokon. Mert mindannyiszor a veszély percében, János és Bódog, térdre borúlva a hajó két végében, s a kereszttel a kezükben, legszebb zsoltáraikat énekelték Istenhez, dallamos tercekben.
Igy jöttek egy nap a tirreni tenger felől, Dalmácián és Szerbországon át, föl egészen Podoliáig, s innen is túl, Ukrajnán végig, a tatár kánságba. S amint így mentek a hegyekben, imhol vérző lábakkal s megkoszorúzva cserfalevelekkel, melyeken átderengett a glóriolájuk aranykarikája, egyszerre csak, az erdő szélén, egy juhnyájat láttak s egy olyan különös pásztort a nyájjal, amilyet sohse láttak.
A pásztor búsan állott a botjának dőlve, lehajtott fejével, de ez a fej egy kos feje volt. Emberi formáját elvesztve, vastag gyapjak borították a pásztor fejét és dús bodrokban lógtak az orrára s a füle fölé, ahol egy-egy szarva nyúlt elő, fésűs kos szarva, csavarra görbülve. A szeme is alig látszott s csak úgy tüzött elő, mint az állat szeme, sötéten, a sok szőrös kóc alól.
– Szerencsétlen! – kiáltották egyszerre János és Bódog e förtelem előtt.
S miután keresztet is vetettek, szelíden megkérdték a pásztort tatár nyelven, merre van hazája, hogy ilyen rettenetes fejet hord a vállán, Isten képmása helyett.
De rögtön meg is lepődtek, amint a kosfejű igen bús hangon, de a legtisztább latin nyelven felelt:
– Az én hazám Magyarország, – mondta. – A székelyek földje az én hazám, amott messze, a hegyeken túl, ahol a nap nyugszik, – folytatta s már zokogott akkor. – Nevem Ilosvay Pál s a mikói püspök voltam.
– Uram irgalmazz! – mondták a két szentek, álmélkodva.
– A pogányok elhurcoltak, – mondta tovább a pásztor, – s mivel, a sok kínzások ellenére, szent hitemből nem engedtem, végre a homlokomat megnyúzták s a kolompos kos fejebőrét húzták rám a meleg vérével azon frissen, hogy az állatról levágták, püspöki süvegem megcsúfolására. Azóta oda is nőtt a fejemhez, – sóhajtotta. – S így őrzöm mostan tatár gazdám nyáját, – fejezte be alázatosan.
De János és Bódog felkiáltottak, a pásztort ölelgetve:
– Örvendj, Pál! Örvendj! – mondták egyszerre, mert finom lelkükben oly hasonlatosak voltak, hogy egyféleképpen érezvén, mindig egyfélét mondhattak. – Mi kiváltunk téged tatár gazdádtól, – folytatták szelíd együttesben, – mi kiváltunk, ha addig élünk is! – fokozták az örvendezésben. – Hazamégy te Magyarországba, püspöki székedbe! – hirdették az erdő szélén, a fényes alkonyatban, mely leszállt.
De akkor a pásztor, csendesen, elhárította őket. S elsimítván a sok kusza gyapjúszálat állati homloka fölött, két emberi szeme, két gyönyörű kék szeme megjelent, a megbékülésnek és szenvedésnek oly lágy és lezajlott tekintetével, hogy e megváltók, egymás mellett, csendesen térdre ereszkedtek. S így nyúltak egyszerre s gyorsan a pásztor keze után, amit ez feléjük nyújtott, miközben szelíden még beszélt ez egyszer:
– Köszönöm barátaim, de ez már késő s én nem megyek többé. A lelkem amúgy is rég elszállt oda, ahová bús testem hasztalan követné. Az én földieimben, sajnos, nincs se áhitat, se megértés kellőképpen ahoz, hogy a homlokomon meghatva lássák e kos fejét, ami a vértanuságom koronája. Alkalmasint csak gúnyolnák ezt rajtam. Viszont ahoz már gyönge vagyok s túlsokat is szenvedtem, hogy még egyszer a késnek tartsam a fejem. Ugy hát isten veletek. Ti csak menjetek békével s hagyjatok a sorsomra engemet. Hadd teljék be rajtam az Ur akarata.
Ezeket mondván, összeterelte a nyájat s eltünt az erdő sűrűjében.