GÖRÖG MESE.
Diomeia kapujánál, gyönyörű villájában lakott a hajdan oly szőke Pulka s minden csütörtökön, alkonyatkor, vendégeit fogadta. Hatvanadik tavaszában már nem volt egészen üde nő, de hallatlan művészetével s gyönyörű festékeivel ki tudta javítani az idők sérelmeit még a keblei körül is, s vissza tudta varázsolni ovális arcára az ingatag szépséget. Hasonlóképpen a barátnői, névszerint Aloé, Lais és Myrthé sem voltak már gyermekek, de sőt költői nevük ellenére talán még idősebbek is Pulkánál, közel a hetvenhez selyemszandáljaikban, amint feljöttek a márványlépcsőn, fehér pávák között, az ilyen csütörtöki napon. De olyan kedvesek és kecsesek voltak tanagrai formáikkal és barázdabillegető mozdulataikkal, hogy még mindig ők vonzották Athénben, ők négyen, a közéleti nevezetességeket.
Igaz, hogy a gunyoros Cleobulos, a zenei Clonas, a bölcs Xenophanes s a lírai Bacchylides, alighogy megérkeztek s helyet foglaltak a vendégek között az amphitalamusban, rögtön jelezték vonzalmaik platonikus voltát s elandalogván a multak szép emlékein, finoman megállapították mindenféle csipkedésekkel és iróniákkal, hogy most már e hölgyekkel csak csevegni lehet a trójai háborúról és azontúl, jó éjszakát!
– Biztos ez? – kérdezték egyszerre s látszólag vidáman Pulka, Aloé, Lais és Myrthé imádandó kacérsággal, mint négy nádszál, ami egyszerre hajlik meg és susog a szélben.
De a lelkük mélyén nagyon szenvedtek s csak azért szaladgáltak az amforákkal és öntögették a szagos bort, hogy a fájdalmukat leplezzék, mert mind reszkettek finom kis testükben s a könnyeiket morzsolták a pilláik alatt.
Ilyenkor a bölcs Xenophanes, legott néhány vigasztaló bölcsességet mondott pyrrhoni aforizmákkal vegyesen, míg Thespis, drámai költő, aki ötödiknek érkezett e társaságba, a lantját kapta föl s egynémely szép részleteket dalolt az Odysséiából, ami viszont egy hatodik vendégnek, szirakuzai Cinothének tetszett, amennyiben ez a Homér kiadója volt.
– Az én vigaszom, – szólott Pulka, míg a húrok pengtek a lanton, – az én vigaszom, hogy oly sok szeretőm volt Epirustól Aethiópiáig, mindenütt a világban. Soha el nem fogom felejteni hű férjemet sem, aki költő volt Judeában… De vajjon mit tehet egy költő, ha a feleségét egy zsarnok szava szólítja el a világ másik végére! El kellett szaladnom Ninivébe, ahol idomított kecskebakokkal táncoltam a holdfényben minden este, egy babyloni jazz-band hangjai mellett.
– Ama számosak közül, akik szívemet bírták, csak rhegiumi Ibycust említem, aki szintén költő volt, – jegyezte meg Aloé, szerényen. – Mert a többi is mind verseket írt ugyan, de az már egy se volt költő.
– Én nem mondok senkit, – vetette közbe Lais csendesen. – Nem érdemes, igazán nem érdemes… Ha azt mondom, mind hálátlan volt, már meg is mondtam, hányan voltak, igaz?
– Ha a nő elítélné a hálátlanságot, – felelte Myrthé, – melyik férfinak lehetne megbocsátani ezen a világon? Ó Istenek! csak mi nők tudjuk azt, mit szenvedünk olykor egy-egy keserű kedvesünktől! Pythagoras például mindig azzal kínzott, hogy egyedül az övé legyek. Merthogy ő kitalált valami tantételt! Azért volt olyan büszke!
– Pitinek nem volt igaza, – magyarázta Xenophanes, a bölcs. – Az olyan ember, aki egymaga kívánná bírni a nőt, olyan volna, mint aki a közjót megzavarja. Éppen olyan volna, mint aki a nap világából ki akarná zárni a többi embert.
Ekkor Thespis egy utolsót pengetett a lantján, énekét befejezvén. Hosszú keze, mint az elefántcsont hullott alá, a húrok mentén, fehéren. Kívülről kocsizörej hallatszott. Egy fürge talyiga állott meg, két gyönyörű öszvérrel az atrium előtt. S már be is léptek Damias, Porinos és Antimachides illusztris műépítészek, miután a gyeplőket az egyik oszlophoz kötötték.
– Búcsúzni jöttünk, – mondta vastag hangján Antimachides, Pulkához fordulva, – mert ép utazunk Itáliába, új építkezéseinkhez. A joniai partokon már vár a gályánk felszerelve!
– Oh Istenek! – sóhajtották a hölgyek.
– Hermesre mondom! – csattant ki Antimachides, – kissé meg vannak azok akadva ottan, azok a jó emberek az ő városukkal, amit alapítottak!
– Róma! – mondta Xenophanes, fitymálón.
– Építeni nem tudnak s egy másik nagy hibájuk, hogy asszonyaik sincsenek. Sürgősen nőkre van szükségük, mert különben megőrülnek ezek az alapítók! – magyarázta a művész s felhajtott egy nagy kehely bort, egy ünnepi mozdulattal.
– Róma! – ismételte Xenophanes még lenézőbben és nevetett.
S akkor, másodszor is, szinültig megtelt minden serleg, amint Pulka s a többi hölgyek szüntelenül töltötték a bort. Egy szavuk nem volt e hölgyeknek, egy hangjuk, semmi, csak a szempillájuk rebbent mint egy jel, amint összenéztek villámló tekintetükkel végtelenségek fölött, melyek megértően hajlanak össze, mint négy csúcsa egy hegynek. S amint Pulka elsőnek kiosont és eltűnt a rózsafűzérek között, a többi három mind kiolvadt utána selyemszandáljában s szaladt le a lépcsőn, a fehér pávák között. Künn, egy pillanat alatt, leoldották az oszlopról a gyeplőket, mint ahogy az övüket tudták leoldani hajdan! S felkapva a talyigára, mint fecskefészekbe így négyen, már vágtattak is az éjszakában, a tenger irányában, a gálya felé, Rómába!