A mester

Frater Félix egy ragyogó délelőtt az apsis színes ablaküvegein átszűrődő napfényben, az oltár fölött lebegő Atyaisten vakolatsebeit gyógyítgatván, kérdéssel fordult a szobrászhoz:

—Mit szól Carissime ehhez a hitvány másoláshoz? Kedvem volna, hogy levakarjam az egészet és olyan Giottot kanyarítsak helyébe, amelytől elállna a gvardián lélekzete.

—Én azt hiszem, hogy a régi mesterek iránt tartozó tisztelet okából ...

—Eh mit, tisztelet,—vágott közbe az indulatos raguzai—itt nem kegyeletről, hanem művészetről van szó, barátom.

—Azt akartam mondani,—fejezte be János—hogy a restaurátor csak a falrepedések betömésére, a vakolat megerősítésére, a festékréteg megragasztására, szóval a status quo konzerválására vállalkozzék.

Frater Félix apró, hegyes orrú, kutató szemű, lobogó szürke hajú, száraz, feketebőrü, csontos, inas öreg legény volt, aki jámbor és aszketikus szenteket, mennyei tisztaságú Madonnákat, gyermekded angyalkákat tudott festeni, mint Fra Angelico, de éppen úgy szerette a bort, a dalt, a csavargószabadságot és az asszony csókját, mint másik nagy elődje, Fra Filippo Lippi. Jóbarátságban volt a művészetekkel, pajtáskodott és komázott velük. A régi mesterek remekművei nem keltettek benne szent elragadtatást, mert úgy tekintette azokat, mint az orvos a betegeit. Semmi tiszteletet nem érzett a nagyok iránt, mint ahogy a vadember is megveri a fetisét, ha pórul járt a vadászatokon; a harangozó lehordja szent Antalt, ha nem vezeti nyomára elveszett dugóhúzójának. Ismervén a régi képek törékeny anyagát, a régi művészek naiv receptjeit, már azt hitte, hogy fölöttük áll, vagy legalább is képviseli és helyettesíteni tudja őket. Szentül hitte, hogy újra tudná festeni a kontinens összes múzeumait és most dühbe jött, hogy János oly mély kegyelettel emlegeti a régieket.

—Ha tudná Carissime, hogy mily könnyű keresztül látni a nagymesterek boszorkányosan ügyes, de sablonos szemfényvesztésein, ha ismerné Vasari, Ghiberti, Leonardo da Vinci receptjeit, akkor megengedné nekem, hogy olyan antik képeket gyártsak, amelyekről csak az idő patinája hiányzik, hogy tökéletesebbek legyenek az eredetieknél.

—Csak nem?—kérdezte megrökönyödve a szobrász.

Frater Félix, nem törődve a szent hely mennyei csendjével és áhítatával, dörgő hangon magyarázta tovább:

—Teophilus Presbyter megírta, hogy miképpen kell az üvegfestmények zafirkék, zöld, fehér és biborszinű diszítményeit elhelyezni. A szélekre pedig—mondá—rajzolj köröket és indákat és azokba virágokat és leveleket oly módon, ahogy a festett betüket diszítik.

—Eh, ez gyerekes fecsegése a kezdetleges, dadogó, tapogatódzó, középkori barátművészetnek—vetette oda János ingerülten.

—Gyerekes, dadogó, kezdetleges tapogatódzás? Jó. Mondok nagyobbat. Dürer Albertnek is van receptje az emberi test arányairól. Vegyük először a fejet, milyen sajátságos gömbölyüsége van, aztán a többi részeket, az arcot, orrot, szemeket, szájat, ki- és behajlásaikkal ...

—Dürer Albert tudákos német pedagógus.

—Gondolja? Hát azt tudja-e Carissime, hogy miképpen ábrázolunk valakit, aki több személy társaságában beszél? Hallgasson ide. Ha rábeszélésről van szó és az illető különböző okok alapján bizonyít valamit, fogja meg jobbkezének ujjaival a balkéz egy ujját, behajlítván a két legkisebb ujat és forduljon elszánt arccal, beszélést feltüntető kissé nyilt szájjal a nép felé. A nép a szónok arcába tekint, bámulatot kifejező taglejtéssel.

—Hát ezt meg hogy találta ki, ha szabad megkérdeznem?

—Nem én találtam ki, hanem Leonardo da Vinci írta—méltatlankodott a fráter és az Atyaúristen feje és válla közé nagy csomó ultramarint sülyesztett a vakolatba.—Látja, mily könnyű dolog egy Leonardo-képet előállítani. A hallgatók bámulatot kifejező arccal a szónok felé tekintenek. Igy állunk Carissime a legnagyobb festői lángelmével. Balkezembe fogom a recepteket a világítás megválasztásáról, a test tagjainak arányairól, a szinek keveréséről, a szem tizféle szerepéről, egy ütközet ábrázolásáról és jobb kezembe kapván az ecsetet, újra megfestem az Anghiarii csatát, amelynek, sajnos, elpusztult a kartonja. Ha akarom.

A szobrász lassan lemászott az emelvény gerendáin a templom márvány padozatára. Megállt a keresztelő kút előtt, amelyen a Jordán fölött összecsődült népnek a nagy Előhirnök kínálta a megtisztulás cseppjeit. A hatalmas Keresztelő gladiatori teste magasan kidomborodott a relief síkjából. Bozontos feje a nép felé fordult és ujjaival görcsösen mutatott az égre. Körülötte kutyák ugattak és bárányok bégettek. A nép szájtátva bámult.

János a művészet isteni értelméről és az emberek pokoli ostobaságáról gondolkozott. Eszébe jutott Piacella Garibaldi és az ő aestopsichofizikája, a tér képzete és kifejezése a jelenségben. És összevetette azzal a tanítással, mint kellene az Anghiarii csatát újra megfesteni a Leonardo-féle receptek alapján. Mily hiú és haszontalan szavak! Mily eltérő és ellenséges felfogások, módszerek, elméletek és célok. Csak feneketlen sivárságukban és terméketlenségükben hasonlatosak, vagyis abban, hogy egyetlen becsületes alkotás nem kerül ki belőlük. Úgy érezte, hogy ha a művészet egy a földről az egekig érő félisten, akkor Fra Félix a heros csizmájához tapadó por, Garibaldi pedig a szemüveg, amellyel az ifjú arkangyal látását elveszi a nagyképű és erőszakos bölcselet. Ő maga pedig—s itt forró elérzékenyedés, büszkeség és hála lángjai gyulladtak ki az agyában—a művészet szíve, amely hittel, szerelemmel, elragadtatással, az ízlés Szentlelke által vezetett biztos kézzel osztja a szépség áldásait. Megfürdeti és megtisztítja az emberek lelkét, mint védőszentje, ama Keresztelő János, aki a meztelen emberi testet megmártotta az üdvözítő habokban. Az is nehézkes és goromba volt a szavakban; sáskával és mannával táplálkozott és minden cicomája egy, az ágyéka köré kerített birkabőr vala; nem volt sem az alexandriai hittudományi akadémiának, sem a sinhedrionnak, sem a farizeusok jeruzsálemi liceumának tagja. Nem ismerte a zengő szavak muzsikáját és nem ivott a görög filozófia részegítő borából.

Józan, okos, kemény legény volt, aki nem kereste sem az asszony, sem a fejedelmi udvar, sem a népek szeretetének bódító narkózisát, mivel szíve tele volt az isteni szeretet mámorával.

—Nem irigylem ezt az embert, mivel magamat egynek érzem már vele.

És félrevonult cellájába, amelynek északi falába hatalmas ablakot vágatott neki a rend elöljárója. Bonaventura atya. A világosság jó magasról esett a készülő szobrocskákra. Agyag, márvány, gipsz, erős, kemény, nem hasadó körtefa, elefántcsont és alabástromhasábok heverésztek a földön a mintázó állvány körül. A sarokban kis kemence a terrakotta és porcellán kiégetésére. Valóságos kis gölöncsérműhely. A falon Assisi szent Ferenc olajnyomatú képei: a szent stigmatizálása; Ferenc odaadja köntösét egy didergő szegénynek; a nagy szerzetes látomásai. A fal mellett a szobrász ágya, durva fenyőfalóca, báránybőrrel letakarva, felette a megfeszített üdvözítő, Dömötör János fából faragott remekműve. Kések, kalapács, fúró, reszelő, márványfűrész, gipszhorzsolók, csiszolók, olvasztótégely, véső az asztalon, a biblia, a kalendárium, az Illiás és az Odyssea mellett. Az ablak előtt kalitka, amelynek rácsai közül hangos, duhaj, szemtelen feketerigó dugdosta ki csőrét, ha megéhezett.

A szobrász boldogan nézett körül a műhelyében.

—Ez az élet—dörmögte elégedetten—az élet a munka. Vágy, gyönyör, teljesülés, siker, diadal, az mind nem élet. A munka, a verejték, a fáradtság, a lecsillapított éhség, a kimerültség után következő alvás, teringettét, mint a medve, úgy tudok aludni manapság, ez az élet. Az embereknek az a bajuk, hogy tulsokat gondolkodnak, tépelődnek, aggódnak, beszélnek, elemeznek, kételkednek és vitáznak, életből, halálból, boldogságból, fájdalomból problémát, hiúságból, önérzetből, becsvágyból, érzékenykedésből poklot, szerelemből, csalódásból, hitből, kiábrándulásból programmot csinálnak maguknak. Pedig az élet célja: körtefát faragcsálni, agyagot kiformálni, bronzot megönteni, alabástromot lecsiszolni, kiizzadni, elfáradni, lefeküdni, pihenni, aludni. Soha életemben nem voltam ilyen vidám, egészséges és könnyű.

Halkan kopogtattak. Belépett a szobába Lőrinc fráter, a konyhamester. Fiatal sertés ropogós, szalonnás oldalbordáját, savanyított uborkát, egyik felére bíborvörös őszibarackot, nagy kupa könnyű kerti bort, aranysárga szűzdohányt és vadonatúj tajtékpipát tett a szobrász elé.

—Evés előtt pedig egy pohárka szilvóriumot! Olyan sűrű, csúszós, sima, illatos, erős, lelkes egy ital, mint az ámbrával szagosított szent kenet. Deo gracias.

—Egészségére.

Az ital átmelegítette a szívüket. A malac ropogós szalonnája szétomlott a foguk alatt. Sűrűn emelgették ajkukhoz a borospoharakat, amelynek üveglapján a kéttornyos gyüdi templom és a gyermek Jézust, ölbentartó Mária képe volt bekarcolva.

—Pompás itóka ez, Domine spectabilis—csettintett húsos, piros nyelvével a kövér barát.—Ha ezt iszogatom, a pécsi püspökkel sem cserélek, Domine spectabilis.

—Igaza van, Lőrinc.

És iddogáltak és pipáztak és a készülő Máriákat, szent Ferenceket és Klárákat nézegették.

—Világi szobrokat is kéne faragnia—hunyorgatott pajkosan a barát.—Az asszonyi állatokat is Isten teremtette s amit Őszentfelsége jónak látott olyan szépre kiformázni, azt az ő alázatos szolgája is megbecsülheti.

Dömötör megcsóválta a fejét.

—Az asszonyi állatokat az ördög teremtette.

Lőrinc testvér nagyot nézett, kezefejével végigsimította tokáját. Némán tűnődött sokáig.

A zárda csengője ebédre harangozott.

—Gyerünk a refektóriumba, ma bőjtölnek a páterek.

Lőrinc hálát adott az Istennek, hogy neki, nehéz testi munkát végző laikus fráternek megengedtetett kántorbőjt szerdáján malacpecsenyével táplálkoznia. És szivéből sajnálta Bonaventura, Anzelmus és a többi atyákat, akik ma tojást és vízben főtt sóskafözeléket ebédelnek magas méltóságaikban.

...Estére kelve Fra Félix, a képrestaurátor is megbékélt magában és meglátogatta testvérét, Jánost.

—Carissime, ma búcsúnapja van s a templom körül a lacikonyhákban, a hársfák alatt, a kanális partján, a lépcsők szélén ragyogószemü, izmos vállú, kemény és hajlékonytestű menyecskék virrasztanak a balzsamos éjszakában. Raguzában képzelem magamat, a szőlővenyigés olajfák között, Dionysios, Pan és Silenos: azaz Carissime, Lőrinc és én kissé körülnézhetnénk a mezei füvek illatát lehelő tarka szoknyák között.

Lőrinc fráter komoly fejbólintással helyeselte a festő ötletét.

A szobrász azonban eképp nyilatkozott:

—Nekem már untig elég volt belőlük, kedves testvéreim. Kizárólag kőben, bronzban, fában és terrakottában szeretem a Sátán leányait. Menjetek és járjatok el hozzájuk, ha még örömet leltek hűtelen lelkük, korlátolt szellemük és romlásba kergető lehelletük forróságában. Nekem adjatok egy kupa vörösbort és egy szippantást a gvárdián tubákjából.

És csöndesen elmélkedett, míg a pompás villányi bikavérből egyetlen csöpp ragyogott a butélia fenekén. Akkor Istennek ajánlotta lelkét, ledőlt a báránybőrre és elszenderedett ... Félig nyitott szája mosolyogva maradt.

Julius végén megérkezett a gyüdi zárdába a bírósági irás, amely Dömötör János szobrászon a háromezer korona tőke és járulékai felöl kereskedett. Végrehajtóval, foglalással, árveréssel fenyegetőzött a törvény. Kolduló barátok kolostorában végrehajtó: ez több volt, mint kellemetlenség. Erre példa nem volt a zárda évszázados történetében. A szerzetesek szíve megreszketett, mint nagy istencsapások idején. A katasztrófa okozójára magiszterek, kusztoszok, fráterek, kukták, ministránsok, kolduló terciáriusok oly megdöbbenéssel és félelemmel néztek, mint egy rablógyilkosra. Banaventura atya összehívta a rend tagjait, még Lőrinc frátert is odaültette a refektórium hosszú asztalának végére, hogy bölcs körültekintéssel megbeszéljék a teendőket. A gvárdián magával hozta Assisi szent Ferenc regula primitiváját, amelyet III. Ince pápa 1210-ben megerősített. Ebből felolvasta az első fejezetet, amely az engedelmességről, szegénységről és szüzességről szólott. Rámutatott a negyedik fejezetre, amely megtiltja, hogy a rend tagjai pénzt fogadjanak el; figyelmeztetett a hatodikra, amely a magántulajdontól tiltja el a szerzeteseket, s fölolvasta a tizenegyediket, amely a világi személyekkel való érintkezést szabályozza. Mindezeket egybevetve, megkérdezte az atyákat, mi a véleményük a háromezer koronáról és járulékairól.

Anzelmus atya sötét szeméből villámokat szórva a körülülőkre, menydörgő hangon mutatott arra, hogy János testvérnek oly világi kötelezettségei vannak, amelyekkel ellentétbe jön a szent szegénység elveivel. El kell dönteni, vájjon az általa készített kegyszerek, szobrok, olvasók, fafaragványok, feszületek a rend közös tulajdonát, a templom berendezését, avagy a művész egyéni sajátját teszik-e? Nézete szerint Dömötör Jánosnak attól a pillanattól kezdve, ahogy a rendház küszöbét átlépte, semmiféle tulajdona nem lehetett, az általa alkotott tárgyak a Szent Lélek birtokába mentek át, következésképpen neki magának semmije sincs, amire világi hatóságok rátehetnék a kezüket.

A bírósági felszólításnak ennélfogva ellenállunk,—menydörögte a prédikátor—szent javaink összegéből egy porszemet sem fogunk kiszolgáltatni a profánoknak.

—Ellenállunk!—kiáltották kórusban a magiszterek, akik megszokták Anzelmus atya szavait úgy fogadni, mint az isteni kinyilatkoztatást.

A gvárdián azonban szelíden megjegyezte:

—Igaz ugyan, hogy rendünk szent Ferenc Testamentumának szellemében irtózik minden világi vagyon, pénz és érme, váltó, értékpapiros és adóslevél kezelésétől. Adót nem fizet, minthogy nem is szed adót hiveitől és jobbágyaitól. De nem tagadható, hogy szarvasmarhánk, teherhordó szamarunk, igáslovunk, juhnyájunk és kecskecsordánk van, és a sajtot, túrót, vajat pénzért árulja Lőrinc testvérünk, nem is szólva veteményeskertünk, borunk és dohányunk, ökreink és sertéseink áráról, amelyet készpénzben fizet a korcsmáros, a hentes, a kofa. Olvasóink és kegyszereink ellenébe gyakorta veszünk el ércpénzt és váltóbankót, mert mi is pénzzel fizetünk a szabónak, aki reverendánkat, a bocskorosnak, aki saruinkat, és a gyolcsos tótnak, aki vászoningeinket szállítja. Itt tehát összezilálta az élet a szabályokat és figyelmeztetlek benneteket, testvéreim az Úrban, hogy már 1230-ban kénytelen volt IX. Gergely pápa elismerni, hogy a szent alapító intenciói az előírt szegénység körül gyakorlatilag keresztülvihetetlenek.

—Úgy van, keresztülvihetetlenek—bólintgattak megkönnyebbülten a magiszterek, akik eszükben tartván a szabályzatnak az engedelmességről szóló nyolcadik fejezetét, megadták magukat a gvárdián tekintélyének.

—Ellenemondok!—ugrott föl megbotránkozva és szent fölgerjedéssel a vikárius.—Ellenemondok a dekrétum ily értelmezésének. Hivatkozom V. Kelemen Exivi de Paradiso kezdetű zsinati határozatára, amely világosan kijelenti, hogy a rend maga sem bírhat vagyonnal, származott légyen az akár a tagok önkéntes adományozásából is. Az adományok sem válnak az ő tulajdonává, hanem a római egyház és a pápa rendelkezik azok fölött. A rendet legföljebb a használat joga illeti meg, az is csak az usus arctus alapján.

—Úgy van, így írta V. Kelemen—zúgta rá visszhangosan az egész refektórium, mert megszokta, hogy ebéd alatt a prédikátor szavait az álmosan emésztő testvérek ajkain ismételje.

—Ha kedves testvérem V. Kelemenre hivatkozik, én is az ő dekrétumával védem a magam igazságát —válaszolt halkan a gvárdián.—V. Kelemen mondja, hogy a kisebb testvérek nem kötelezhetők a szent írásban ajánlott szerzetesi fogadalmakra, hanem csak az engedelmesség, szüzesség és szegénység hármas önfeláldozására, de még ezeket sem szabad nude et absolute értelmezni. Nagyon csodálnám, ha ezek után Anzelmus testvérünk, akiben a meggyőződés heve néha túlmegy a tekintélyek tiszteletén, megnyugvást nem találna abban, hogy némely világi dolgokat a békesség kedvéért szeretnék elintézni. Mert jegyezzétek meg magatoknak az apostol szavait: egy lat békesség többet ér egy mázsa igazságnál.

—Egy lat békesség egy mázsa igazságnál—lelkendezett a szerzetesek kórusa és mindenki örült, hogy a gvárdián eszes diplomáciája megoldja a legkínosabb problémákat is.—Halljuk Bonaventura atya indítványát!

—Az én véleményem szerint kiadjuk a kész szobrászmunkákat s ha ennek értéke netalántán fedezi János testvérünk adósságát, bízvást lezárhatjuk e kellemetlen ügy aktáit.

—Felebbezek a provinciális miniszterhez,—heveskedett a prédikátor.—A templom és a zárda falai közül nem engedek egyetlen porszemet sem kiadatni, hacsak nem az üdvözülés, a megtisztulás, az enyhület és áldozat tulvilági céljaira.

—Nem engedjük, nem engedjük—harsant fel a magisterek ajkán a tiltakozás, tudván azt, hogy a hitterjesztő vikárius nagy becsben áll a provinciális miniszter előtt.

Anzelmus atya diadalmasan dörögte oda:

—Egyebekben pedig indítványozom, tiltsuk meg János testvérünknek, hogy a zárda falain belül tartózkodjék, nehogy végeszakadatlan összeütközéseknek és botrányoknak legyen okozójává.

Ekkor az asztal végén felállott fráter Lőrinc és mosolygós, kövér, piros-pozsgás arcát jámborul a gvárdián felé fordította.

—Beszélj fiam, Lőrinc—bátorította szeretetteljesen a gvárdián.—Az Isten néha az együgyűek száján át jelenti ki az ő szent akaratát.

Lőrinc nem értett a Testamentumhoz, pápai dekrétumhoz, zsinatok határozataihoz; világi dolgokban azonban jártas volt, mint elődei a középkorban, akik vásáros napokon ügyes-bajos kereskedők között mérték az igazságot; akik értettek az üzleti könyvek vezetéséhez, a pénzérmek megméréséhez, a súlyok, mértékek hitelesítéséhez, az árak, költségek, bérek, vámok és dézsmák kiszámításához. Kalmárok voltak biz egykor a jámbor szerzetesek, felosztván maguk közt szép rendben az isteni és emberi dolgokat: Mária és Márta szerepét az Úr szolgálatában. Lőrinc fráter a Mártáét választotta. Nem szólt bele a gvárdián és vikárius magasan szárnyaló vitájába, ehelyett terrakottaszinű kámzsája mély redői közül kihúzott négy darab gondosan összehajtott ezres bankjegyet és szépen kiterítette maga elé a refektórium asztalára.

—Ime a pénz,—szólt mosolyogva, mint egy ártatlan gonosztevő, aki nem ismeri a bűn nagyságát, amelyet elkövetett.

A szerzetesatyák arca elfehéredett és ajkuk reszketve mormogta az ördögüző imádságokat.

—Istentagadó, pogány és vámos!—kiáltott felháborodva a prédikátor vikárius.—Honnan vetted tömérdek kincset, elvetemült lator?

—A konyhakertből—felelt együgyűen a fráter. —Tíz esztendő alatt krajcárokból gyűjtögettem.

—A templom perselyébe kellett volna tenned—szólt rá szelíden a gvárdián.

—Jó helyre jut ez így is—felelte egyszerűen a terciárius.—Fráter Félix, aki az antikváriusok, kegyszer-árusok és műkereskedők üzleteit csak úgy ismeri, mint én a gyűdi hetivásárokat, azt mondja, hogy máris kapnánk negyvenezer koronát a Dömötör-féle szobrocskákból, amelyek házunk és templomunk kincstárát gyarapítják. Én tehát kiváltom a Domine spectabilis adósleveleit és a többit a Szent Lélek sugallta bölcseségtekre bízom.

Lőrinc fráter gyorsan elhagyta a termet, hogy valaki vissza ne téríthesse szándékától. Elszaladt a végrehajtóhoz és kiváltotta az adósleveleket.

A penitenciárius tizennégy napi bőjttel sújtotta Lőrincet, amiért megszegte a szegénység fogadalmát. Anzelmus atya, aki dogmatikus és rettenthetetlen a nagy Assisi hagyományainak tiszteletében, nem volt engesztelhetetlen és irgalmasság nélkül való az együgyű vétkezőkkel szemben.

A gvárdián pedig maga köré gyűjtvén alattvalóit, felment a szobrász cellájába, amely tágas és világos volt, mint egy atelier. Sorbaállíttatta a szobrász munkáit, a művészettől és szentségtől szerafikus szépségben ragyogó műtárgyakat és egyenként megtekintvén, megsímogatván és becézgetvén azokat, magasztalta a Szentlelket, aki kiválasztott kedvenceinek értelme, képzelete s dolgos, ügyes ujjai által megnyilatkozni méltóztatik. És hangosan dicsérte Jánost és Isten további szeretetébe ajánlotta őt és művészetét.

Magában pedig így gondolkodott:

—Hogy pedig mindez megmaradt az Isten szolgálatára, a hívek épülésére, a bűnbánók és vezeklők elragadtatására itt e szentelt falak között, voltaképpen annak az együgyű szakácsnak, a tudatlan és parasztos Lőrinc fráternek köszönhetjük. Ha ő nem teszi félre a saláta, ugorka, zöldbab és ribiszke árát, istentelen kufárok hordják szét e kincseket, a rend elveszti büszkeségét, a művész elhagyja azilumát, visszamegy a profán élet csábításai közé és pénzért kényteleníttetvén dolgozni, valószinüleg mezitelen nőket és szerelemtől dühöngő fajtalan férfiak testét ábrázolja. Lőrinc fráter bűne mintha a Gondviselés kikutathatatlan akaratának állott volna szolgálatában. A bűn vesszeje, lám, néha erényt virágzik és az erény fáján megterem a bűn gyümölcse. Ki tudja, mi a különbség erény és bűn között, az isteni előrelátás és kegyelem magas nézőpontjáról?

Ezeket a gondolatokat jónak látta elhallgatni a testvérek előtt, akik csodálkozástól kimeredt szemmel bámulták a Lőrinc fráter konyhakertjéből kivirágzott Madonnákat, Benignákat, szenteket és szeráfokat.

János testvér cellájában még éjfélkor is égett a petroleumlámpa. A szobrász, a képrestaurátor és Lőrinc barát pörkölt mandulát eszegettek és sűrűn hajtogatták a villányi vörössel töltött kancsókat, a gondosan lefüggönyözött ablakok mögött.

—Hiába, pénz nélkül e siralomvölgyében semmit sem lehet eligazítani—jegyezte meg szelíd dicsekvéssel a barát.

—Nekem már nincs szükségem ilyesmire—sóhajtott a képrestaurátor.—Ha megvan a borocskám, jó pipadohányom, burnótom, meleg csizmám, fűtött cellám, még a velencei patriárkával sem cserélek. Örülök a freskóknak és temperáknak, a nagy vásznaknak és miniatür elefántcsontoknak, s amint javítgatom, tisztogatom azokat, sokkal inkább az enyémek, mint a tulajdonosáé. Az enyém a gyönyörüség, másé a gond; az enyém a siker, másé a verejték. Nekem nem kell a pénz; engem a jó Isten etet, mint a nászutasok a Márk-téri galambokat. Én vagyok a leggazdagabb ember a világon, mert jószágaimnak Assisi szent Ferenc a tiszttartója.

A restaurátor arca furcsán vonaglott, mintha önmagát mosolyogta volna ki gúnyos jókedvében. A szobrász csendesen szívta pipáját és hálásan pillantgatott a kolduló barátra.

Amióta a háromezer koronás adóslevelet Lőrinc barát darabokra tépte, azzal együtt elszakadt az utolsó kapcsolat is, mely Jánost e cifra, szövevényes és hazugságokkal teljes világhoz láncolta. Azóta mindig jókedvü volt és bizakodó. Sokat bolyongott az erdőben és tenyerével emelte szájához a források vizét. Nézte, hogy kél fel a nap s hogy húznak a darvak a mocsarak felett. Övig merült a vízben, mint a pákászok, rákot és apró halakat fogván a patakokban. Naphosszat figyelte, hogy köti kévébe a paraszt a gabonát, hogy dobálja a szekérre, hogy csépeli ki a lelkét, hogy rakja zsákokba és hogy viszi ökörvonta, nyikorgós szekéren a malomba. A kovácsnál megpróbálta régi mesterségét. Mindenkit bámulatba ejtett, amint ölébe kapta a mázsás üllőt és meghordozta azt a mühely körül. Megpatkolta a zárda lovait s úgy csurgott homlokáról a verejték, oly harsányan nevetett és oly vidám mozdulatokkal dolgozott, mint a mámoros Hephaistos. Szakálla, bajusza megnőtt és sörényes haja lobogott a szélben. Műtermét majdnem elhanyagolta. Lelke a kovácsműhelyen keresztül, suhanc ifjúságán túl, csecsemőkorába fiatalodott vissza, amely szénakazal tetején, szérűskertben, tehénistállóban gyűjtötte az első benyomásokat. Apjának, Pálnak, nagyapjának, Andrásnak és azokon túl többi ősének temperamentuma újramegduzzadt a véredényeiben s lassanként átitatta és egészen fölszívta a férfikor hangulatait. Kilökte a szervezetéből és ezzel együtt öntudatából is a bécsi, párisi, pesti életben rátapadt idegen és ellenszenves festőanyagot. Két-három hónap alatt visszafejlődött egyszerü, higgadt, közönyös, optimista paraszttá. Nap- és földimádó lett és érezte a háziállatok sorsával való közösséget.

—Sohasem lázadoztam a sorsom ellen. Boldoggá tettek a Hellmer-iskola ösztöndijai és a párisi Grand Prix örömére két napig ittam a Montmartre csapszékeiben. Van Roosen bárónő karjaiban sírtam a gyönyörűségtől és majd kiugrottam bőrömből, amikor a zuglói-úti villát fölépítettem. A mindenségit neki, micsoda fából faragott ember vagyok én, hogy csak örvendezni tudok és semmin sem tudok elkeseredni? Balthazár barátom, Nóra, Vékony Andrásné, ha most itt teremne valamelyikük, bizony Isten megköszönném nekik, hogy idesegítettek a vizenyős gyüdi rétekre, a klastrom csendjébe és a szerzetesek izletes asztalához.

—Ez azért van Domine spectabilis, mert rendben van az emésztése—irigykedett fráter Lőrinc.—Csak volna az én helyemben. Nekem olyan szúrások járják át a derekamat, hogy egy ökör is elbőgné magát. A lábam ujjait kikezdte a köszvény és keresztcsontomban, olyan szaggatások vannak, mintha kutyák marcangolnák.

Lőrinc atya szaporán hörpentgetett a borából, sűrün hunyorgatott vörös szemhéjjaival és mélabúsan sóhajtozott:

—Hja, hja, Domini spectabiles, könnyű önöknek az élet. De én teherhordó szamara, igavonó barma vagyok a rendnek, céltáblája a falusi élceknek, papgazdasszonyok gorombaságainak, cselédek szemtelenségének, urak leereszkedésének, szolgák dölyfének, ingyenélők irigykedésének. Meguntam ám az életemet, Domini spectabiles.

—Nono—biztatta csendesen a szobrász és bort öntött a terciárius kupájába.

—Bizony, bizony—fohászkodott amaz.—Én tizenkét éves korom óta eszem Szent Ferenc kenyerét. Harangozó, ministráns gyerek, szamárhajcsár, csizma-tisztító, szeméttakarító szerepében kezdtem s csaknem harminc esztendő kellett ahhoz, hogy az Isten idáig vigye föl a sorsomat, ahol mostan állok, Domini spectabiles. Anyát, apát, gyermeket, testvért nem ismertem, csak a másét, pedig család nélkül nem ér az élet semmit.

—No, no—dörmögött a szobrász.

—Tudja Isten, unom már ezt a klastromot.

—Csendes, kényelmes, nyugodt élet pedig—vélekedett amaz.

—Akárcsak a temetőben.

—Biztos menedék.

—Mint a sirhalom.

—Gondtalan kenyér.

—Mint az áristomban.

—No, no.

Mind a hárman sóhajtottak. Ittak. A barát szemei megtellettek könnyel.

—Vallani akarok, Domini spectabiles.

—Mi baj van, Lőrinc?

—A négyezer koronáról.

—Magának gyűjtötte, úgy-e?—találta ki hirtelen a képjavító.

A vörös terciárius intett a fejével.

—Meg akartam házasodni—nyögte ki keservesen. —Nem élet ez a barátélet. Én nem vagyok tudós pap, művész-orgonista, prédikátor, hittérítő. Ego non sum vocatus. Én családot, feleséget, gyereket szeretnék. Lám, Jézus Krisztus Urunknak is volt családja. Ácsok voltak. Mária font a sarokban, József a szálfákat fürészelte, a kis Jézus ott játszott a fürészporban. Erre vágyik az én lelkem, uraim.

Kis időre elhallgattak. Csendben ropogtatták a pörkölt mandulát, amely oly hatalmasan kivántatja az italt.

Fráter Félix egyszerre fölugrott, odábbrúgott egy készülő szobrot és öklével az asztalra ütött.

—Mit tudtok ti az élet nyomorúságáról!—kiáltotta hadonászva.—Az én szemeim előtt mindig egy tucat szunyog röpdös s ne adj Isten, hogy hajnal előtt le tudnám hunyni a szememet. Nem igaz az, amit előbb beszéltem. Nemcsak a velencei pátriárkával, de egy utcasarki gesztenyeárussal is cserélnék, ha csak egy jó órám volna naponként és egyetlenegyszer el tudnék aludni, mint a barmok, naplemente után. Ha fekszem, futni szeretnék, ha dolgozom, aludni jön kedvem, ha Raguzában vagyok, Gyűdre vágyakozom, itt majd megbolondulok a tenger után való epekedésben, ha asszonyt ölelek, utána majd megfojt a csömör, ha templomban ülök, korcsmába kivánkozom, korcsmában felbőszít a részegek fecsegése, évek óta mindig azzal fekszem, hogy éjjel elvágja valaki a torkomat. Munkaközben félek, hogy leszakad alattam az állvány, ha lenézek s mélybe, fölkavarodik a gyomrom, ha hanyattfekve javítom a menyezet freskóit, úgy érzem, hogy rámszakad a kupola. Néha megesküdnék rá, hogy tele van vízzel a gyomrom, vérrel a tüdőm, röpködő, verekedő szunyoggal az agyam, piócával a torkom, szeretném látni azt az embert, aki kibirja így három hónapnál tovább! Biztos, hogy egyszer elvágom a nyakamat.

—Nincs rendben az emésztése, uram—vélekedett a barát.—Igyék minden reggel ezerjófű teát, evés előtt kortyogtatva, közben egy rózsafüzér tizedet mondva el félhangosan.

—Fráter Félix közönséges nyavalyás, neuraszténiás ember, hangyák mászkálnak az agyában, ha valaki családi örömökről suttog a fülébe—gondolta magában sajnálkozással a szobrász.

—No, no,—csendesítette az izgatott képírót—mindnyájunknak megvan a maga nyavalyája.

Fráter Félix lecsendesedett, de gúnyosan és megvetőleg nevetett.

—Mit tudtok ti az élet nyomorúságáról?

És fenhéjázó arccal nézett körül, mintha szeretné látni azt az elbizakodott fickót, aki versenyre mer vele kiállani rejtett bánatokban és titkos gyötrelmek terén.

Aztán újra ittak, frissen megtömték pipájukat és lábukat rázogatták zavarukban. Lőrinc végül nekibátorodott:

—Szeretnék egy vityillót valahol Mohácson, a Duna partján, az udvaron öreg terebélyes diófát, amelyről ősszel gyerek veri le hosszú póznával a gyümölcsöt. Legyen ott egy erős, egészséges, gömbölyű vállu aszszony, térdig feltűrve a szoknyája, ahogy a malacoknak korpás moslékot visz csöpögő dézsában. Mellette tipegjen egy vöröshaju kölyök, gömbölyű és ólábu, mint az apja, nagyobbacska leány, teringettét, hadd jöjjenek a gyerekek, mint az orgonasípok, az egyiket hívják nagyapámról Péternek, a másikat apámról ...

— ... Pálnak, a harmadikat anyámról Klementinának, a negyediket az asszonyról Nórának—folytatta önfeledten a szobrász és mámoros szemeivel a pipa füstjén keresztül látta a dunaparti fehér ateliert, a tyukokat, ahogy a szemétben kapirgálnak és az Odyssea nimfáit, Kalipszot, Kirkét, Pénelopét, ahogy kigömbölyödnek és kilépnek a nagy hasáb márványtömegekből. A barát nagyot nézett és megrázta a fejét.

—Nem, a kislányt Zsuzsinak hívnák majd az édesanyja után. Mert Zsuzsannának hívják az özvegy asszonyt, két gyermekkel. Az ura korcsmáros volt az istenadta. Én is korcsmát nyitottam volna, ha ...

—Ha oda nem adta volna a négyezer koronát a végrehajtónak.

Mind a hárman elhallgattak. A szobrász azt gondolta, hogy lám milyen egyformák a parasztok. Mind házat akar malacokkal és feleséget gyerekhaddal. Fráter Félix egy raguzai ostéria pincérlányára gondolt, aki olyan szép volt, mint Leonardo da Vinci édesanyja, Katarina. Minden paraszt összetalálkozik a vágyak délibábos országútján. Különbség csak annyi, hogy az egyik innen van, a másik már túlesett a kiábránduláson. A vörös barát arcán végigpergett az elérzékenyedés és alkoholmámor könnye.

—Most kezdhetem elölről Domine spectabilis. A gyerekek kedvéért.

És késő éjszakáig beszélgettek a gyermekekről, akik sohasem fognak megszületni.

*

Másnap Fráter Félix, a képrestaurátor nem jelent meg a refektóriumban. Hiába várták ebédre, vacsorára, éjjeli nyugovóra.

Harmadnap Lőrinc megtalálta azt a fuvarost, aki a festőt Eszékre vitte a vasuti állomásra.

—Elinalt a piktor,—hiresztelte a barát—mintha rájött volna a bolondóra, úgy hajkurászott a faluban valakit, aki elszállítsa a hazája felé. Útközben azt mondta a fuvarosnak, hogy siet haza Raguzába, mert vasárnap lesz az esküvője. Valószínűleg megbolondult szegény a festék, tojássárga, terpentin, firneisz, kőpor és petroleum szagától.

Bonaventura atya föltette magában, hogy imáiban meg fog emlékezni meghibbant agyu testvéréről. Páter Anzelmus ebéd alatt a refektóriumban kemény beszédet mondott a Sátán hatalmáról, amely néha kiragad egyet-egyet az Úr jámbor nyájából és vad rengetegekbe, ingoványos mocsarakra űzi.

Fráter Lőrinc, miután behozta a falu ajándékait, a tojást, csirkét és malacokat, este besompolygott a szobrász cellájába.

—Ne higyje ám Domine spectalbilis, hogy megbolondult volna a piktor, öregségünkre meleg fészket építeni, asszonnyal, gyerekkel, unokával játszadozni s ha már nem élhetünk örökké, az ő kezüket fogva várni a halál barátságos közeledését ... nem bolondság az, Domine spectabilis.

Ettől kezdve mindenben rosszra fordult Dömötör körül az élet. Hiába volt ő maga elégedett és jókedvű, hiába fogta meg újból a mintázófa, véső és kalapács nyelét, hiába faragta a zárda számára a leggyönyörűbb Madonnákat, napról-napra sötétebb lett a páterek hangulata. Az ujságok komoly veszedelmeket jósoltak. A királyok és országló hatalmasságok, miniszterek és követek között megbomlott a barátság. A nemzetek egymás ellen fenekedtek. Az Isten békéje, amely a jólét, nyugalom, kényelem és nyájas egyetértés áldásaihoz szoktatta az embereket, több évtizedes jámbor uralkodás után meginogni látszott. Eleinte merényletekről szóltak a hirek. Aztán keményhangu levélváltásokat jelentettek: császárok és miniszterek haragos fenyegetéseit. Végül behivták a rezervistákat. A népek megmozdultak, mint megháborodott sündisznók és felborzolták szuronyos hátukat. A püspök ráirt a szerzetesekre, hogy a templomban dicsőitsék a háborut és buzdítsák a híveket: ragadjanak fegyvert a haza védelmére. A parasztok káromkodtak, szidták az ellenséget, fiaikat szekéren vitték a városba, nagyokat ittak, éltették a királyt és megverték az asszonyt, aki siratta a magzatát. Később hire jött az első puskalövésnek. A Duna és a Dráva partján kezdődött el a háboru.

Páter Bonaventura még többet imádkozott, mint azelőtt.

A vikárius dörgő hangon hirdette a szószékről, hogy mindez azért van, mert az emberiség elfordult isteni Atyjától és a fényűző, tobzódó, bujálkodó, felfuvalkodott és lázadozó Sátán szolgálatába állott. Öldöklést, pusztulást, dögvészt és földrengést jósolt és még az eddigieknél is keményebb penitenciát rótt a vezeklőkre. Ám a fiatalokat ő is harcba küldte, hivatkozván az Assisi példájára, aki ifjú korában maga is kardot rántott és vitézül harcolt hazája védelmében.

Lőrinc testvér azt ajánlotta, hogy töltsék meg a magtárakat, az éléskamrát, a pincét és a padlásokat.

—Háborúra éhség és nyomorúság következik és nem árt ha aranypénzt gyüjtünk a szegények kincstárában.

Dömötör János szomoruan állapította meg, hogy semmisem sikerül az embernek ezen a nyomorult világon. Milyen szép lett volna időtlen-időkig csendben, békességben farigcsálni körtefa Madonnáit—s lám most összezavarodott, sarkából kifordult, tótágast áll, dühöng és tajtékzik körülötte minden és egész nap síró-rívó asszonyokat, hencegő rekrutákat, részeg huszárokat, káromkodó sebesülteket és jajveszékelő menekülteket kell hallgatnia.

A háború nagy ujjongással, síppal, dobbal, zeneszóval kezdődött, de csakhammar belefúlt az ijedtség és eszeveszett rémület túlzásaiba. A sebesültek elmondták, hogy az ellenség tizszeres nagy túlerővel támad; temérdek ágyuja okádja a halált és égő, kénköves tűzeső irtja a hadsorokat. A vad rác hordák semmiféle emberi és isteni törvényt nem respektálnak. A foglyoknak lenyúzzák a bőrét, tűzzel-vassal sütögetik, megcsonkítva fára akasztják, darabokra vagdalják, vagy elevenen eltemetik őket. Hiába irtak az ujságok győzelmektől mámoros büszke cikkeket, a menekültek vesztes; csatákról, vérbefojtott támadásokról, emberevő fenevadakról és felperzselt falvakról beszéltek. A népeket, akiket nem győznek felkoncolni, rabszíjra füzik, teherhordó baromnak használják, messze zord hegyek, járhatatlan rengetegek belsejébe hurcolják.

Az egész falu reszketett, álmatlan éjszakákon körmeneteket jártak a fiaikat sirató anyák, az özvegyen maradt menyecskék és apátlan, csavargókká vált gyenge gyermekek. A kolostorban kórházat állítottak fel, a barátok kötözték, kenték, mosogatták a megcsonkult katonákat; a gvárdiánnak az ezredorvos parancsolt, Lőrincnek a manipuláns őrmester és Dömötör János a szamarak hajcsárává lett, serényen szállítván a vizet az égő ínyű, beteg katonáknak.

János szívéből még ez sem tudta kiűzni az egykedvűséget és nyájasságot. Szokása szerint csak az első pillanatban érzett némi bosszankodást; hamarosan rájött, hogy egyre megy, mi történik az ember körül, egyedül az lévén fontos, hogy mindenben megtaláljuk lelkünk igénytelen szórakozását.

—Lám, rosszabbul is történhetett volna. Például jöhetett volna a háború egy évtizeddel előbb. Bevonultam volna, éheztem, fáztam, dideregtem, verejtékeztem volna a halál szolgálatában. Srapnel roncsolja szét jobb karomat és soha többé nem nyúlhatok agyagmodelljeimhez és mintázó-szerszámaimhoz.

Erre a gondolatra összerázkódott. Mert szerette ugyan a hazáját s gyülölte az ellenségét, de nem tartotta szükségesnek, hogy önmaga előtt eltagadja félelmét a testi fájdalmaktól, az elnyomorodástól, a tehetetlenségtől és a haláltól. Utálta a vért és a szenvedést, mert nagyon egészséges volt a szíve, husa, idegrendszere. Semmi szépet nem talált a szenvedésben, mert bőségesen és egyszerűen tudta élvezni az örömöket. Sajnálta volna itthagyni a pipáját, boroskancsóját és Lőrinc testvér pompás mártásait. Őszintén megvallotta: nagyon kiváncsi arra, hogyan végződik ez a háború. Arra is kiváncsi volt—és nem titkolta—milyen lesz a termés jövő esztendőre. Egy éppen most megkezdett domborművét is nagyon szeretné befejezni. Az újságot is jobban megszokta, mint valaha. Néhány könyv is eszébe jutott, amelyeket feltétlenül ki kellene még olvasnia. Sőt—de már erre maga is megdöbbent—kezdte belátni, hogy igaza van Lőrinc fráter egyszerű eszejárásának. Nem kell éppen holtig ittmaradni a zárdában s ha egyszer éppen kedve kerekedik, szépen elbúcsuzik a gvárdiántól, kényelmesen leutazik Olaszországba és ujból alaposan megnézi Donatello Dávidját, János apostol felségesen jámbor képmását, Michelangelo Mózesét és Ghiberti firenzei lovasszobrát. A háborút tehát szépen kivárja itt az Istentől védett vastag, hűvös falak között. Aztán majd újra belenéz a meleg, aranyos, illatos Élet szivárványos szemébe.

És esténkint az ő gladiátori teste izomzatán, oroszláni idegrendszerének acélos szövedékén keresztül a nyugalom és derű, jólét és boldog reménykedés, édes biztonság érzése zsibbadt s úgy hajtotta le fejét báránybőr bundájára, mint a gyermek az ő édesanyja ölébe.

*

Történt azonban egy szép napon, hogy halkan gördülő, nehéz fekete hintó állott meg a zárda kapujában s egy lefátyolozott, előkelő hölgy kért bebocsáttatást. Van Roosen bárónő volt, a szobrász felesége.

Dömötör János egész testében pokoli félelmeket érzett. Asszony-ember nem tehette lábát a kolostorba, tehát János a templom előtt, lombjukat hullató öreg hársfák alatt beszélgetett a feleségével. Van Roosen Herta megfogta a kezét és a szobrászt maga mellé ültette egy kőpadra, melyet simára és fényesre koptattak a zarándokok.

—János, a Boldogságos Szűzre esküszöm, nem tudok élni a te szerelmed nélkül. Elég volt a dacos, önkínzó és kegyetlen árvaságból nekem is és úgy hiszem, te neked is, János. Tudd meg, hogy jobban, szebben, tisztábban szeretlek, mint valaha. Elfelejtettem mindent, amit vétkeztél ellenem és csak arra emlékszem, hogy milyen tökéletes és elragadó boldogságot adtál. Ime, letérdelek előtted és imádkozom hozzád. Te voltál az első, akit szerettem, aki megtanított a szerelem édességére és te vagy az utolsó férfi, akit kívánok, akiért szenvedni és meghalni is tudnék. Irtózom attól a gondolattól, hogy más férfi érintse a testemet, de a te szerelmedben elmerülni: ez ma is egyetlen illuziója életemnek. Azt nem mondom, hogy csak a tied voltam, János. Te a második férjem vagy s az embernek kötelességei is vannak. De arra esküszöm, hogy úgy, mint a tied, senkié sem voltam. Ebben te voltál az első és az utolsó. Ez az, amiért te nekem testileg is egyetlen vagy az életemben. Boldog vagyok, hogy ezt neked tartogathattam. Az egész lelkem a tiéd, s amikor te mindent elvettél tőlem, én mégis a tiéd maradtam egészen. Te nem vagy az enyém, azt tudom. Arról volt szó, hogy válassz és te nem engem választottál. Én senkié sem vagyok, csak a tied. Én is választottam és téged választottalak. Te rendelkezhetsz velem, mint a tulajdonoddal. Mindenkit megérdemelsz, mert én szeretni tudtalak és csak téged tudtalak szeretni és sohasem tudlak nem szeretni, drága szerelmem.

Van Roosen bárónő még szebb volt, mint valaha. A délutáni napsugár aranyos fürdőjében átlátszó bőre úgy ragyogott, mint a pároszi márvány. Nagy kék szeméből egy alexandriai hetéra csábítása lövelt, s ahogy belenézett János szemébe, hátborzongató intimitások kéjére emlékeztette őt. Mindenki beleszédült volna ebbe a felséges, gyönyörű kéregetőbe.

János ijedten védekezett.

—Jobb így, kedves Herta. Nyugodjék bele, aszszonyom. Ápolja ön is a sebesülteket, állitson fel kórházat és szolgálja az Istent és a szenvedőket.

—Nem, János!—fakadt ki az asszony.—Nekem elég volt a magam szenvedéseiből. Vissza akarok menni Hollandiába. Itt van az útlevelünk. A tenger partján, Scheveningen mellett, a kastély északi szárnyán hatalmas atelier vár rád, melynek ablakain keresztül a szelid vizre látni, lomha szürke folyam torkolatával, a mocsaras deltával, Ruisdael cölöpzetével. Az ablakon néha beszól a szélvihar, amint vöröses hullámokat és opálos fényű tajtékot csap a fekete cölöpökhöz. A házad körül erdő van, amely felfogja a viharok erejét és megköti az ibolyaszín visszfényü agyagos talajt, A parkban kis kerti házikók várják délutáni álmodozásainkat, ahol szeretni fogjuk egymást, miközben az egész világ vonaglik, szenved, vért izzad és átkozódik. Tudom, szereted a szelid tekintetü teheneket, amelyek modellt állottak Hobbémának, Van Ostadenak, Teniersnek; szép kis istállót épittettem a major végén fayence kövezettel és parkett gyalogjáróval. A teteje piros, a homlokzata fehér és rózsaszínre égetett porcellán és csillog a szürke, nedves levegőben. Gyere, János, a Rembrandtok és Van Eyckek hazájába, Quentin Massys kékszemü, ábrándos leányai közé, akikhez én is tartozom. Hatalmas, mennyei szépségü szobrokat fogsz mintázni és nem törődsz a háboruval, mint Leonardo da Vinci, mikor a Sforzát megmintázta. Te vagy a legnagyobb művésze a századnak, azt akarom, hogy legboldogabb férfia is te légy a korodnak. Nem szeretsz, János?

—Madame, nekem elég volt a szerelemből.

Van Roosen bárónő megesküdött, hogy addig el nem hagyja kocsiját, amig János nem tér meg az ő karjai közé.

—Mi lesz a szobraiddal, amelyeket még meg nem alkottál, amelyek még agyad lángoló lelkesedésében, szíved forró ellágyulásában, álmaid vizióiban élnek? Ha engem nem szeretsz, szeresd a művészetet, a dicsőséget, az égi mámort, amelyet az alkotás ad neked.

—Elég volt, Madame, a művészetből is.

—Itt nyomoruság, zaklatás, betegség, éhség, dühöngés vár reád. Itt elpusztul minden, csavargó léssz egy koldus-országban és mindenki elfelejt, a nevedet betemeti a szégyen, a vér és a szegénység iszapja.

—Jó itt, a szerzetesek között.

—Erővel foglak kényszeríteni. Botrányt csapok, belopódzom a kolostorba és bebujok az ágyadba.

—Zárva van a cellám, asszonyom.

—Az ajtód elé fekszem és tizenkét katona nem tud elhurcolni a szobád küszöbéről.

Van Roosen bárónő odadobta magát a szobrász mellére és őrjöngve csókolta a nyakát.

—A boldogság, a csend, a fény, az emberek hódolata, a történelem minden dicsősége várakozik rád az oldalamon, ha jössz.

—És ha nem megyek?—kérdezte megrökönyödve a szobrász.

—Akkor megölöm magamat itt a zárda kapujában.

Dömötör ismerte az ő feleségét. Tudta, hogy ez az asszony nem tágít az ő akaratából.

—Igy lett a feleségem,—tünődött megszeppenve —így hagyott el engem és így fog meg másodszor is, ha nem leszek ravasz és óvatos. Erővel nem birok vele, itt furfangra van szükség, a teremtésit, máskép örökre elvesztem.

Gondolkozott egy kicsit, aztán sóhajtva megszólalt.

—Legyen, ahogy akarja, asszonyom.

A bárónő szeméből kicsordult a könny.

—Szeretsz?

—Szeretlek.

—Jösz velem?

—Megyek.

—Most?

—Holnap, hajnalban Madame.

—Miért nem e pillanatban?

János az égre mutatott

—Már leszállt az este. Nem tudjuk az utat. Korhadtak a hidak. Szélvihar kerekedik és mindjárt szakad az eső. Ön is álmos és fáradt, asszonyom. Menjen nyugodtan a szállóba, Lőrinc barát majd elrendezi az éjjeli nyugodalmát. Lőrinc barátot becsülje meg Madame. Ő az én leghívebb testvérem. Úgy-e megengedi, hogy rendelkezzem a pénzével, hiszen most már megint férj és feleség vagyunk. Lőrincnek adjon négyezer koronát, enynyivel tartozom neki. Ki akar lépni a zárdából és feleségül veszi a korcsmárosnét. Boldoggá akarom tenni hűséges bajtársamat.

Van Roosen bárónő szeméből a bizalom és hála vidámsága ragyogott. Magához intette a terciáriust és négy darab ezrest csusztatott a markába.

—Monsieur Dömötör köszöni a kölcsönt. Vegye feleségül a korcsmárosnét. Üdvözlöm a menyasszonyát.

Lőrinc keserűen nevetett.

—Késő. Megszökött a bestia egy tűzérőrmesterrel.

A bárónő nem is hallotta ezt, annyira tele volt a maga boldogságával. Beült a kocsijába.

—Adieu szerelmem, holnap a viszontlátásra, János.

Lőrinc testvér felkapaszkodott a bakra, a kocsi elrobogott.

János pedig éjszaka, csillagtalan, felhős, szeles, zivatarra hajló, hideg őszi időben kiszökött a kolostorból és nekivágott a siklósi hegyeknek, maga, egyedül. Ahogy a hegy taraján megpillantotta a pécsi bazilikát, hálát adott a Mindenhatónak, hogy sikerült megugrania a bárónő szerelme elől.

Másnap rövidre vágatván haját, borotvált képpel, kifent bajusszal, csillogó szemmel, piros-pozsgás, rózsás mosolygással, fiatalosan, mint egy rekruta, odaállt a sorozóbizottság elé.

A katonák elálmélkodtak herakleszi termetének ereje és szépsége láttára.

—Ezért aztán kár volna, ha egy buta golyó leterítené.

—Nem félek én a golyótól,—mosolygott a szobrász titokzatosan, az olyan ember bölcs elszántságával, akinek két rossz között kell választania és elég esze van ahhoz, hogy kikerülje a nagyobbikat.

—Sors bona, nihil aliud—tette hozzá kissé elgondolkozva.