MÉG SE LETT KIRÁLYI EMBER.
I.
(Komárom várát feladjuk. – Szabó Gábor honvédszázados. – Wolff Sebestyén, a cserepár főhadnagy. – A macska. – A rizskása. – A sok takács.)
Kissé hosszu a történet, de azért mégis elején kell kezdeni.
A mi hadvezérünk elhatározta, hogy Komárom várát átadja az osztrák ellenségnek. Okosabbat már alig tehetett. Az orosz czár és az osztrák császár hadai már elárasztották az országot. Nem volt már a szabadságnak fölfegyverzett hadserege sehol. Utolsó győzhetetlen hadserege is letette már a fegyvert Világos sikjain a nyár derekán. Komáromot ugyan be nem veszi a gőgös ellenség. De mi haszna? A vár nem az ország. A kőfal nem a szabadság. A hősi védő sereg nem a nemzet. Dicső halála nem a függetlenség. Ködével, hidegével, komor napjaival már az ősz is beköszöntött. Az én öreg barátom és atyafi bátyám tagyosi Csapó József, a ki hirt mondani kint járt az országban, azzal jött vissza a várba, hogy odakint már nincs remény. Bizony át kell adni a várat. Hadd legyen a kardból, szuronyból kasza, kapa, a vitézből szántóvető, a háboruból békesség.
Igy lett.
A nagy vár átadása sok mindenféle munkával, irka-firkával és huzavonával jár. Át kell adni a kézi fegyvereket, az ágyukat, az épületeket, az erődöket, a hadi lobogókat, annyi diadalmas csata dicsőséges tanuit. Át kell adni a huszárlovakat, a hidverők, szekerészek, tüzérek szerszámait s minden készségét s az eleven ökör- és juhnyájakat. A magyar fővezér is, az osztrák fővezér is minden átadásra és átvételre más küldöttséget, külön bizottságot, más meg más tiszteket rendel. Ezek azután összejönnek, nagyot isznak, tárgyalnak, szemlélnek, számitanak, jegyzőkönyvet készitenek, irnak, vitatkoznak, összevesznek, kibékülnek, kezet fognak s ekként valahára megtörténik az átadás. Belekerül az egész egy délelőttbe. Ha meghalt a szabadság: mirevaló volna hosszasan vesződni a hagyatékával? Ugy se ér már az egész egy pipadohányt.
Az élelmiszerek átadását-átvételét is külön bizottság végezte.
A ki átadta: az Szabó Gábor honvédszázados. Jókedvü, délczeg fiu, igazi hős, debreczeni származás, végezte már a jogi tudományokat, kész volt az ügyvédségre. Vörös volt haja, bajusza, szemöldöke. A vörösember vagy nagyon rossz, vagy nagyon jó ember. Ő nagyon ió ember volt, a mint a történet majd igazolja.
A ki átvette: annak a neve Wolff Sebestyén volt. Valami cserepár főhadnagy. Vékony, nyurga legény. Vagy osztrák, vagy cseh születés. De meglehetősen törte a magyar nyelvet. Máskülönben oly módon nem tárgyalhatott volna Szabó Gáborral, a miként tárgyalt. Olyan debreczeni fiu és olyan debreczeni diák akkor még nem volt a világon, a ki németül vagy csehül tudott volna tárgyalni. Elhiszem: most sincs.
A két tiszt közt a találkozásra a pavillon udvara s annak is a 37-ik számu szobája volt kitüzve.
Most két pavillon van. Az uj-pavillon, mely alig félszáz éves. 1849-ben még nem volt meg, később épitették az osztrákok. Akkor az öreg vár külső részét hivták pavillonnak. A jó komáromi magyar ugyan ezt a szót nem ismeri. Ő Babilonnak nevezi mind a kettőt. Igy tanulta a szentirásból és a zsidók történetéből. De hiszen ez mindegy.
Pontban kilencz órakor, a kitüzött időre megjelenik Wolff Sebestyén főhadnagy teljes katonai diszben. Őrmester, káplár, két szál közlegény jön utána katonásan, keményen. Már akkor szabadon jártak az osztrák tisztek a vár főkapuján keresztül. Hiába mutogatta nekik a fügét a kőből való hires komáromi szüzlány.
Pontban kilencz órakor várja őt Szabó Gábor százados teljes katonai diszben. Emberei mellette.
A főhadnagy üdvözli a századost, elővesz valami irást, átadja s motyog valamit német nyelven. Az az irás volt az ő parancsa az élelmiszerek átvételére.
A százados viszonozza a katonás üdvözlést. De az iráshoz hozzá se nyul, hanem vidáman megfogja a cserepár keztyüs kezét s megrázza istenesen.
– Szervusz bajtárs! Hozott a rossz lélek! Az irásod nem kell, elhiszek én neked mindent. Hanem magyarul beszélj velem, mert szentháromság-erre-amarra, nem kapsz tőlem gombóczra valót.
Okos fiu volt a cserepár főhadnagy, elnevette magát s nyomban elkezdett magyarul beszélni. Már a hogy’ tudott.
Csakhamar azt kérdezte, van-e leltár az élelmiszerekről?
– Van bajtárs, van. Ird, majd én mondom.
S mondta. A cserepár őrmester papirost, tollat, tintát fogott s irta.
Buzaliszt: kilenczezer mázsa.
Őröletlen buza: hatezer pozsonyi mérő.
Rozsliszt: ennyi meg ennyi mázsa.
Bab, lencse, köleskása: toronyszámra.
A burgonyát szedjétek ki a földből magatok. Eddig mi nem értünk rá. Ezentul pedig nem dolgozunk, kivált a németnek.
Só, paprika, magyar bors, fehér bors, szegfüszeg, gyömbér, szerecsendióvirág, fahéj, igaz sáfrány s egyéb mindenféle füszerszám, sárgaczukor, fehérczukor, kávé, tea, czikória, kinin, hashajtó, ipekakuanha, szilvaiz, kréta, dara, aszalék, zsir, kenőcs, hátas szalonna öt nagy raktárral. Negyvennyolcz macska az egerek és patkányok ellen.
A cserepár őrmester irt gondosan. De a macskáknál mégis kérdőleg nézett a főhadnagyra. Beirja-e ezeket az élelmiszerek közé?
A százados rászólt:
– De csak ird be fiam szépen. Ezekre vigyázzatok legjobban. Különben a mindenféle féreg bocskortok szijját is lerágja s mezitláb jár a császártok katonája.
Hát csak beirta az eleven macskákat is az élelmiszerek leltárába.
– Hát aztán megvan-e ez mind, a mit te, százados bajtárs, nekünk itt elszámláltál?
Ezt kérdezte a főhadnagy.
– Megvan bajtárs mind. Több is lesz, más is lesz még ott.
– Például.
– Például rizskása.
– Rizskása? Hát a magyar sereg még rizskását is kapott?
Csodálkozott a cserepár. Akkor még a rizskása csak uri asztal teritékén volt. Az osztrák hadseregnek volt ugyan rizskásája, mert akkor még megvolt Lombardiája és Velenczéje. Hozott onnan eleget.
Szabó Gábor honvédszázados nem felelt a kérdésre hamarosan. Megnézte a cserepár főhadnagyot. Sovány volt az a főhadnagy rettenetesen. Nyakravalójába belefért volna még másik cserepár főhadnagy nyaka is. Szemei is be voltak esve keményen. Csak a napsütés tartotta arczán az élet szinét. Azt felelte neki:
– A rizskásáról ebéd után beszéljünk.
A százados vendégelte meg az átadó és átvevő bizottságot. Még az övé volt a várnak minden étele, itala, még nem irta alá a leltárt. Volt hát bőven elég. Ezzel is kevesebb jut a németnek. A két tiszt külön szobában, az altisztek és legények másik szobában. Evett a cserepár főhadnagy, csak ugy fuldoklott. S ivott rá hatalmasan. A hires neszmélyi bor gyorsan tünt el a czinkotai itczés üvegekből.
Látta ezt a honvédszázados, le nem vette szemeit a főhadnagyról. Látta azt is, hogy azért eszén van a főhadnagy. Eleibe könyököl a fekete kávénál az asztalon s igy szól hozzá:
– Bajtárs, nem haragudnál meg te azért, ha én most téged apád-anyád, minden pereputyod felől kikérdeznélek? Látom, jól esett az ebéd neked is.
A cserepár főhadnagy nagy lelkesedéssel válaszolt.
– De bizony jól esett bajtárs! Meg is áldjon érte az isten! A tavasz óta még nem laktam jól istenigazában. Mindig futnunk kellett, hol előre, hol hátra. Kemény gyerekek voltatok, az ördög se hitte volna előre. Szegény apám, anyám nehezen él otthon, heten vagyunk testvérek, de csak nekem magamnak van biztos kenyerem.
– Hát a többi miféle mesterember?
– Takács. Mind a hat takács. Apám-anyám is takács, Az én falumban mindenki takács, de most minden takács koplal; egy esztendő óta nem vettetek ti magyarok tőlünk gyolcsot.
A százados nevetett. Ennyi takács egy csomóban!
– Tudod mit bajtárs! A ti gyolcsotokat én meg nem veszem, hanem azért megsegitlek. Csakugyan van nekem sok rizskásám. Alig három hete vettük el tőletek, a mikor Győr felé pokolba kergettünk benneteket. El se tudtuk még rakni a katonai raktárakba, ott van a vármegyeház pinczéjében, van vagy ötszáz mázsa. Hát én ezt a rizskását irás nélkül neked adom. Hadd legyen ezzel is kevesebb a császárodnak.
Wolff Sebestyén főhadnagy kimereszté szemeit erre a nagy szóra. De bámulása nem sokáig tartott. Elkezdett számitgatni. Egy font rizskása öt pengő krajczár, ő is eltudja adni négyért. Egy mázsáért kap hat forint és negyven krajczárt, ötszáz mázsáért háromezer-háromszáz-harminczhárom forintot és husz krajczárt!
Szent Venczel és Szent Nepomuk! Ekkora kincset még nem látott a Wolff Sebestyénnek nemzetsége. Ötven takács se tudná ezt hamarosan megkeresni. Tyüh bajtárs, nem százados vagy te, hanem maga a Megváltó.
Felugrott az asztal mellől, a századosnak ölébe omlott, elkapta a két kezét s összecsókolta, azután lehajolt az asztal alá, hogy a lábait is megcsókolja, de erre nézve már nem sikerült buzgósága, hanem azért ujra felemelkedett, két kitárt karjával a százados nyakába esett s nyalta-falta, mint a tehén a borját. Alig tudott tőle a százados szabadulni s három asztalkendője is megharmatosodott, mig fejét, arczát, nyakát a sürü bajtársi csókok nyomától megszabadithatta.
Hanem azért ebéd után okosan viselte magát a főhadnagy, de a százados is szavának állt.
Leltárba irták a bort, sört és pálinkát is. Leltárba vettek öt font rizskását is. Azután aláirták és megpecsételték az irásukat. Komárom szüz vára most már az ellenségé.
Akkor a százados elvezette a főhadnagyot a vármegyeházhoz, előszólitotta várnagy uramat, s annak megmagyarázta, hogy a pinczékben levő rizskása e szempillantástól fogva Wolff Sebestyén főhadnagy uré, senkié se másé, ha valamikor kiadja valakinek, csak neki adhatja ki, senkinek se másnak.
Megértette a szót jó Keserü Mátyás várnagy uram s hiven megfogadta.
Igy lett urrá a cserepár főhadnagy 1849-ik évi október hava 7-ik napján. El kellett ezt mondanom, hogy megérthesse kiki, a mi velem tizennégy esztendő mulva történt.
II.
(Az Almássy-összeesküvés. – Az akasztófa alatt. – Magam is összeesküvő leszek. – Pesti utazásom. – Késmárki Pepsa. – Komáromi haditörvényszék elé idéznek. – Nyomatéktalan a vád.)
A cserepár főhadnagy és a honvédszázados nem látta egymást többé. A főhadnagyot áthelyezték erre-amarra, a világ végére. A honvédszázadosból pedig békeszerető polgárember vált. Hazament egy fordulóra Debreczenbe. Atyafiak, jóbarátok, gyerekkori ismerősök tanyáját fölkereste, a háboru történetét köztük eladomázta, elbucsuzott tőlük s visszament Komáromba. Ügyvéd lett, megházasodott, vagyont is szerzett. A neszmélyi szőlőhegyben szőlőt alapitott; jó kedvét, jó borát, vendégszerető tanyáját ismerte mindenki a vármegyében.
Tizennégy év mulva az történt, hogy a nemzet megunta már az önkénynek bécsi uralmát s jó hazafiak összeesküvést szőttek-fontak, honvédsereget toborzottak, fegyvert szereztek, hogy az osztrákot megint kikergessük az országból. Volt már együtt vagy 110,000 főből álló honvédseregünk zászlóaljakra felosztva. Én a 47-ik zászlóaljba kerültem. Ez volt egyik hires zászlóalja 1849-ben is az én megyémnek, Veszprém vármegyének.
Mindez ezelőtt negyven esztendővel 1863-ban történt. Titokban folyt az egész nemzeti mozgalom. A mozgalom neve a történelemben Almássy-összeesküvés. Almássy Pál állott az élén. Részletesen ma sincs megirva az eset. Kossuth Lajos is csak röviden ir róla Irataim czimü munkájában. Azt se tartom bizonyosnak, hogy valaha meg lesz-e irva. Sok nagy és jó hazafi vett benne részt, a ki később miniszter lett, király embere lett, pecsovics lett. Ők bizony nem emlegették szivesen ezt a multat s ha maradt nyoma irásokban, azt a nyomot is szivesen eltüntették.
Hogy e néma mozgalomban – akarva, nemakarva – nekem is részt kellett vennem, azt már csak természetesnek tartja mindenki, a ki azt a kort ismeri.
Annak az évnek egyik juniusi napján épen akasztás volt Veszprémben. A széki csárdabeli rablót akasztották, bizony a neve már nem jut eszembe. Katonai rögtönitélő biráskodás folyt akkor három vármegyében Csak amugy osztrák katonák módjára. Veszprémben, Zala-Egerszegen, Kaposvárott százszámra akasztották a szegénylegényeket, duhajokat, utonállókat, erdőnjárókat, tűzhely nélkül valókat, bűnösöket, ártatlanokat összevissza egyaránt.
Patvarista voltam akkor Veszprémben.
Az ősi megyei akasztófát nem használta a katonaság. Az kint volt, messze volt a Látóhegyen. Távol esett a várostól és minden országuttól. Oda el se mentem volna a borzasztó látványra. A katonaság a város közelében, az almádi fürdőhöz vezető út melletti dombra állitotta föl az akasztófát. A patvaristák összebeszéltek, hogy nekik legalább egy akasztást meg kell nézniök. Hiszen ők a jövendő igazságszolgáltatás emberei. Igy ballagtam ki magam is a nagy látnivalóhoz.
Bizony csuf dolog az. Le nem irom részleteit. Nem is tartozik e történethez.
Ott volt a közönségben egyik jóbarátom is: Gombás Lajos, szent-gáli birtokos. Pápai kis diákkorom óta már jóbarátom.
Alig lett vége az akasztásnak, karonfog.
– Gyere, nagy mondanivalóm van.
Vagy száz lépésnyire elvezet a néptömeg mellől s megáll velem egy fehér mészkősziklán, mely a pázsit zöldjéből kikandikál. Nagy ezüst zsebórája tokjából kivesz egy kis nyomtatott papirost s kezembe nyomja.
– Nesze, olvasd, ez a jelszó, uj világ támad, a többit majd otthon elintézzük.
Nézem a papirost. Akkora, mint jó nagy látogató-jegy. Hitvány papiros, apró betük, hitvány nyomás. De a szövege már igazán feltünő.
A szövegére már nem emlékszem szórul-szóra, el se tettem azt a papirost. De a szöveg értelme efféle volt:
Ütött a megváltás órája. A magyar nemzet lerázza igáját. Minden hazafi csoportosuljon az uj király köré. Az uj király neve nincs a nyomtatványon, de nevének kezdőbetüi ott vannak. A kezdőbetükből nem tudtam kiokoskodni se Attilla, se Árpád, se Hunyadi János, se Rákóczi, se Kossuth Lajos nevét. Hát ki a manó lehet akkor az uj király?
Hm! Uj király! A mostanit hát elcsapjuk. Önkénytelenül odatekintettem az akasztófára. A hóhér még fönt volt a lajtorja tetején. Valamit babrált az akasztott ember feje körül. A katonaság sorfala a vesztőhely körül, s a nagy közönség némán bámult a hóhérra. De azért mégis elnevettem magam.
– No, pajtás, ezt a czédulát ugyan átkozott rossz helyen és rossz időben találtad átadni. Ha ugyan ez az egész uj királyválasztás nem bolondság.
Bolondság volt biz az. Nem is esett köztünk ezentul semmi szó. Csak évek mulva, később tudtam meg, hogy egy meghibbant elméjü pesti szabómester nyomatta ki ezt a gyarló kiáltványt. Ő tette meg magát benne uj királynak, de a nevét megmondani nem akarta.
Ilyen bolondság mindig támad és mindenütt. Nem veszi komolyan senki. De annak az időnek mégis egyik komoly tünete az, hogy ideig-óráig még okos, higgadt, vagyonos embereknek is megfordult agyában az uj király gondolata.
Nem ez volt az Almássy-összeesküvés. Ez összeesküvésről később értesültem.
Egyik novemberi vagy deczemberi késő este lakásomra jött egyik barátom s rokonom. Idősebb, mint én. Vitéz honvéd egykoron. Előkelő nagybirtokos, később az alkotmányos életben főszolgabiránk. Ma is él és uralkodik, noha most már csillapuló vérrel. Nem ugy, mint hajdanta.
Körülnéz a szobában s bezárja kulcscsal az ajtót.
– Magunk vagyunk?
– Magunk.
Mosolyogtam e nagy óvatosságon. Vajjon miről lesz szó?
Az én barátom elővesz egy csomó nyomtatványt s átad nekem vagy tiz darabot.
– Ez a forradalmi kormánynak kiáltványa a nemzethez. Az éjjel ezt magad, személyesen alkalmas helyeken kiragaszd a falakra. Vigyázz, senki meg ne csipjen.
Nézem a kiáltványt. Szép papir, szép nyomás. Rövid, velős, komoly tartalom. Előkelő iró fogalmazta. Kibocsátja a »Magyar Függetlenségi Bizottmány«. Ugy emlékszem, ez volt aláirva. Pöcsét helyén az ország czimere. A négy folyó és hármas halom a kereszttel. Fölötte semmi korona, mellette semmi angyal. Egyszerü czimer, mint 1849-iki pénzeinken.
Nagy figyelemmel elolvasom a kiáltványt. Ez már komoly beszéd. Nem olyan, mint az eszement pesti szabóé.
– Kitől kaptad ezeket?
– Nem mondom meg. Adott szavam tiltja. Neked se szabad tovább adnod, hogy tőlem kaptad. Nyugodjál meg abban, hogy Pestről kaptam, egyik legjobb vezérünktől. A fejünkkel játszunk. A vezérek ugy határozták, hogy két embernél többnek senkinek se szabad tudni. A kitől kapja a kiáltványt: az az egyik, s a kinek átadja: az a másik. Az árulás igy lehetetlen. Ezt a rendet szigoruan meg kell tartanunk. Intézkedjél arra nézve is, hogy ha az éjjel vagy holnap, vagy holnap éjjel megrohannak s házkutatást tartanak nálad: se erre a kiáltványra, se semmiféle jegyzetre ne bukkanjanak.
Intézkedtem.
Még az éj folyamán átadtam kiragasztás végett négy darabot egyik barátomnak, kiben feltétlenül biztam. Öt darabot kiragasztottam magam. Egy darabot eltettem örök emlékül. De ugy eltettem lakásom padlásán a tetőbe két fazsindely közé, hogy sohase találtam meg többé. Igaz, hogy hosszuidőn át nem is kereshettem.
Sajnálom, hogy nincs belőle. Ma már történelmi érdekesség volna. Azt hiszem, a Nemzeti Muzeumban őriznek belőle néhány példányt. Tartalmára természetesen nem emlékszem szó szerint. Negyven esztendő előtt történt. Ennyi idő elég a feledésre. Le se másoltam magamnak. Megtiltotta az ismeretlen vezér parancsa. A szót meg kellett fogadni, mint a mikor duvadra vadászunk.
Másnap reggelre valami ötven kiáltvány volt kiragasztva Veszprém városában.
Tehát nemcsak magam vagyok az összeesküvő. Sokan vagyunk.
Este kaszinó után megint eljön hozzám volt honvéd barátom. Megint magunkra zárja az ajtót. S közli velem, hogy engem a 47-ik zászlóaljba az ő századába avatott be s hogy én is toborozzak ismerőseim körében. Ötöt, hatot, tizet, százat, a mennyit tudok. Bátor, megbizható, egészséges ifjakat. Katonai egyenruha majd csak akkor lesz, ha táborba vonulunk s a függetlenségi harcz lobogóját kitüzzük. Fegyver azonban most is van már készletben. A Bakonyban van eltéve, a menyekei erdőn biztos helyre. Imre barátunk gondozza.
Ez az Imre barátunk Kőrössy Imre ügyvéd volt. Nála is voltam patvarista. Honvéd volt ő is, végigküzdötte a függetlenségi harczot. De nagyon szeretett az uri rokonsággal együtt lenni. Azokkal is, a kik sehogy se álltak volna az összeesküvők közé, a kik magasabb hivatalos állásokat töltöttek be az önkény uralma alatt is. Ezenkivül kissé eljárt a szája.
De hát ebből nem lett semmi baj.
Két nap mulva Pestre kellett mennem. Egyáltalán nem tudtam, miért. Az volt a parancsolat, hogy ez s ez napon délelőtt 11 órakor ott legyek a Köztelken. A mint sokkal később rájöttem, a harcz kitörésének idejét s módját akarták ott a vezérek megbeszélni. A körülmények egybevetéséből gondolom ezt.
Hogy engem miért rendeltek oda: el nem tudom gondolni. Az irántam nyilvánuló bizalom azonban feszitette önérzetemet. Mégis vagyok már valami!
Pedig bizony semmi sem voltam. Hanem hát mennem kellett, igy szólt az izenet.
A székesfehérvári vasutállomáson találkoztam Késmárky Pepsával. József lett volna ugyan a becsületes neve, de e néven senki se tudott róla semmit. Születésétől fogva mindig Pepsának hivta mindenki. Berhidán volt birtokos, ott is lakott. Később együtt szolgáltunk a vármegyénél. Alispánunk volt, azután országgyülési követünk, végre a törvényszék elnöke. Eszes, hidegvérü, nőtlen, apró termetü, de erős ember.
Vele találkoztam a vasuti étkezőben. Kérdezi tőlem:
– Hova mégysz?
– Pestre. Valami dolgom van ott.
– Hol és miféle dolgod?
– A Köztelken, déli 11 órakor. Valami gazdasági tudakozódás.
Nagyot néz, nem szól. Sok idegen utas izgett-mozgott körülöttünk. Azt gondoltam, sejtelme se lehet arról, hogy én összeesküvő vagyok. Én meg el se hittem volna, hogy ő is összeesküvő. Majláth Györgynek, báró Sennyey Pálnak és báró Fiáth Ferencznek bizalmasa!
Bizony összeesküvő volt ő is. A mi nekem volt nagy szerencsém. Ő már nem volt olyan hebehurgya legényke, mint a patvarista.
Reggel együtt mentünk a Széna-tér felé, a melynek ma Kálvin-tér a neve. Ott kellett befordulni az Üllői-útra a Köztelek felé. Megáll az Üllői-út elején s gondolkozik. Fejét széles vállai közé sunyitja.
– Itt menjünk a Józsefvárosi oldalon.
A Köztelek a Ferenczvárosi oldalon van. El nem tudtam gondolni, miért menjünk mi a Józsefvárosi oldalon? Miért ne mehetnénk az egyenes uton?
– Majd megtudod, csak gyere!
A nagy Üllői-útnak más szine volt akkor, mint most. Az orvosi egyetem fényes palotái még nem voltak ott. Helyükön apró-cseprő telkek, földszintes rongyos viskók, korhadt deszkakeritések állottak. Még a gyalogjáró se volt kikövezve, csak pereme volt kőből. Por, szemét, kátyu mindenütt.
Odaértünk a Köztelek irányába. Lassan ballagunk. Pepsa éles fürkésző szemmel nézi a járókelőket a Köztelek házsorának gyalogjáróján. Elérjük a Köztelek kapujának irányát. Pepsa barátom nem állt meg, tovább ballag. Én megállok s azt kérdem:
– No, nem fordulunk be?
– Csak gyere!
Tovább megyünk. Elérjük a Mária-utczát. Annak sarkán földszintes tüzér-laktanya. Kapujában őrség. Elérjük a Malom-utczát, a mely most Ferencz-körut. A dunai malmokra erre hordták ki az őrletni valót. Az üllői-úti nagy laktanyánál megáll.
– Forduljunk vissza!
Visszafordulunk ugyanazon az uton. Folyton éles szemmel fürkészi a járókelőket. A mikor ismét a Köztelek irányába érünk: rá sem néz többé a Köztelekre, karonfog s most már nem őgyelgő, hanem rendes lépésben visz a Széna-tér felé. A hires Két Pisztoly csárdáig meg se állunk. Ott azt mondja:
– Megyünk haza, pajtás. Négy titkos rendőrt, négy kémet láttam a Köztelek körül járkálni. Figyelik, ki megy oda be. Én nem megyek, neked se tanácslom.
Hát jól van. Megyünk haza. Okos ember nem megy fejjel a falnak. Őt pedig okos embernek ismeri mindenki.
Igaza is volt. Alig értünk haza, nem telt el huszonnégy óra se, a lapok rejtelmes rövid hirekben tudatták, hogy a titkos összeesküvésre rájöttek, vezetőit elfogták, egyik tevékeny részesét, Sebess Emilt menekülés közben később az Orczy-kertben agyon is lőtték.
Idáig hát eljutottunk. Az én két öreg honvéd barátom ugy elhallgatott ezentul, hogy soha többé előttem meg nem emlitették a nagy háborut, a melyre készültünk. Mi lett a sorozási-ivekkel, mi lett a Bakonyban heverő fegyverekkel: nem tudtam meg soha. Az igaz, hogy a fegyvereket nem is láttam én élő szemeimmel. Ugy elfeledtük az egész kiáltványt, toborzást, pesti utat, mintha csak álom lett volna.
Ámbár nekem nem hagyták mindjárt elfeledni.
Két nap mulva végzést kapok a központi főszolgabirótól. Willax István volt a neve, a zirczi egykori apát urnak volt unokaöccse, császári lelkü embernek tartottuk. Már csak annálfogva is, hogy ily szomoru korszakban hivatalt vállalt.
A végzésben az volt, hogy január 2-án délutáni 2 órakor jelenjek meg a komáromi császári királyi kivételes haditörvényszék előtt a várban, az ó-pavillonban a 37-ik számu teremben. Ha elmaradok: visznek vasban, katonai karhatalommal.
Ne neked patvarista.
Én már hát jó uton vagyok. Ha amugy nem lehetett: hát igy kell megszenvednem a hazáért. Még nem is csináltam semmit, már a vértanuság mezején kell száguldoznom. Mi az én összeesküvésem? Puszta szóbeszéd. Mi az én pesti utam? Hiszen nem lett abból semmi. Mi annak a kiáltványnak éjjeli kiragasztása? Puszta gyerekjáték.
De hát ezért idéznek-e engem a haditörvényszék elé?
Talán nem is ezért.
Az összeesküvés, a forradalom nem kis dolog. Ha a miatt idéznének: akkor nem idéznének, hanem hurczolnának. Oda vinnének engem is, a hova Nedeczkyt és társait s a hol Sebess Emilt agyonlőtték. Bizonyosan valami másféle ostobaság miatt akarnak engem kézrekeriteni.
Meg nem ijedtem: az már bizonyos. Pápai diák, végzett jogász, jókedvü patvarista meg nem tud ijedni hamarosan. Nem oly idők voltak azok, a mikor hazafilélek félt volna valamitől.
Mégis puhatolództam: mi hát a baj? Elég jó és elég sok barátom volt, a ki ebben segitségemre állt.
Semmiség jött ki nyomozásomból.
Volt Veszprémben egy városi tanácsos. Nevét elhallgatom, noha immár meghalt. 1848-ban elszökött a honvédségbe való besorozás elől. E miatt már elzárkóztak előle barátai s pályatársai. A Bach-rendszer alatt vidéken volt községi jegyző. Valami rendetlenségeket ott is csinált. Az alkotmányos élet hajnalhasadtával 1860-ban még nem mert előbujni. Szökött honvéd, Bach-huszár: a hazafiak tábora ugy se fogadta volna be. Hanem a mikor a vármegyét 1861-ben a katonai önkény szétverte s a mikor Schmerlingék lámpával se találtak közhivatalnoknak való embert: akkor megint előjött s a városi törvényszéknek tanácsosa lett.
Nos hát, ezzel az urral valamely hivatalos eljárás alkalmával összezördültem. Azt hittem valami vétkes mesterkedést akar elkövetni s e miatt kivettem a kezéből a hivatalos iratot s keményen összeszidtam. A törvényszéki tanácsost – én a patvarista.
Kis városban, kis emberek közt bizony ez nem kis eset. El is határozta a bölcs tanács, hogy a vakmerő fiatalságot meg kell zabolázni, különben a bölcs tanácsnak fejére nő s a társadalom nyugalmát s az állam rendjét megzavarja. Föl kell jelenteni a kivételes haditörvényszéknek.
Engem hát följelentettek. Köztisztviselő bántalmazása, nyilvános botrány, közcsendháboritás, hatóság elleni erőszak s több efféle hiábavalóságból állott ellenem a vád. A mi ősi törvényünk szerint legfeljebb széksértést követtem volna el, a melynek a büntetése 25 forint birság. Csakhogy akkor nem a mi ősi törvényünk uralkodott.
Annyi szemét ember volt az akkori tisztviselői karban, hogy az osztrák urak el nem tudták hinni, hogy annak tekintélyét rendes uton-módon fönn tudják tartani. S ebben igazuk is volt. S azért szerte az országban császári királyi hadi törvényszékeket állitottak föl a hivatalnokok tekintélyének baleset, tűz, jégverés s egyéb viszontagság ellen való biztositására. Hacsak görbe szemmel nézett valaki a hivatalnokra: vitték a haditörvényszék elé.
Komáromban is volt efféle katonai biróság. Néhány vármegyét alája soroztak s ezek közt az én vármegyémet is.
Ennyit kipuhatoltam.
III.
(Megyek a haditörvényszék elé. – Megmentem egy katonagyerek életét. – A Dunán nem tudok átmenni. – Latin táviratom. – Mégis átmegyek. – Táviratom sorsa. – Megbüntetnek.)
A karácsonyi szent ünnepeket otthon töltöttem. Szegény jó szülőimet meg akartam nyugtatni. A sok rokon és ismerős annyi rémséggel beszélte tele a fülüket, hogy igazán föl volt nyugalmuk zavarva. Az 1849-iki véres katonai boszu emléke se mult akkor még ugy el, mint azóta. Anyám azt mondta:
– Meglássátok, akárki akármit beszél, a fiamat besorozzák katonának.
Apám azt felelte rá:
– Az még semmi. De osztrák katonának!
Szörnyüség! Karácsonyi társaságunk megborzadt még a gondolatra is. Mert hiszen ha honvédnek, fölkelőnek, inzurgensnek soroznák be, ha azután rostává lövik, fejét veszik, fölakasztják, vagy örök rabságra hurczolják: ez mind semmi. Isten ugy akarta s ezzel vége a panasznak.
De németté, osztrákká, kutyává lenni; szegény lengyelt, olaszt, magyart legyilkolni, a szabadságot mindenütt eltiporni, a népek átkát magával hurczolni: hajh ez lenne már az irtózatos átok!
Bizony igy gondolkodtak akkor az emberek, a magyar szülők.
Én természetesen hősködtem. Majd megmutatom én annak a hadbiróságnak, ki vagyok én, mi vagyok én! Hiába lettem volna én pápai diák? Hiába volnék én patvarista? Hiába lenne kisujjamban a corpus juris, a tripartitum és az országbirói értekezlet?
Az öregek nem nagyon nevettek hősködésemen. Hiszen magam se sokat biztam abban, hogy a hadbiróság valami nagy tiszteletben tartsa a corpus jurist. Hogy pedig Verbőczy hármaskönyve előtt meghajoljon: ez épen kétséges volt előttem.
Mindegy. Menni kell.
Székesfehérvárról vasut vezet Uj-Szőnyig a délelőtti órákban. Ha január 2-án hajnalban kocsin indulo Fehérvárra, délben már Komáromban leszek.
Igy cselekedtünk. Laczi öcsém kisért be a városba, nyitott kocsin.
Rettentő hideg volt. A két ló szempillantás alatt megderesedett. A kocsis majd leesett az ülésből a fagy miatt. Laczi öcsémnek kellett mellé ülni, s a gyeplőt kézbe venni. A hó csikorgása messzeföldekre csak ugy harsogott. Talán sohase éreztem ugy a hideget. Az ég tiszta volt, minden hajnali csillag égett még az égen, mikor elindultunk. A mikor Csikvár felé közeledtünk: akkor kezdett a hajnal a Sárrét felől piroslani. A Bakony felől éles hajnali szellő lengett felénk. Arczom nem állta a hideget. A bunda gallérjával betakartam. Ha egy pillanatra félrehajtottam a gallért: mintha homlokomat éles késsel hasogatták volna.
Egész véletlenül történt, hogy egy szegény katonagyerek életét megmenthettem.
Nem tartozik esetemhez, el is hallgathatnám, de mégis utam történetéhez tartozik, tehát csak elmondom.
A mint a polgárdi szőlők alját elhagyjuk, s a szelid lejtőn koczogunk Csikvár felé: egy pillanatra ki találok nézni a bunda gallérja mögül. Katonát látok az út mellett az árokparton üldögélni.
A jeges, kopár, havas pázsiton ült. Két térde összeszoritva, térdén keresztül szuronytokja, fehérkeztyüs két keze a szuronytokon. Háromcsillagos altiszt. Kék zubbonya, kék bakanadrágja uj posztó. Belepte a dér egészen. Pörge bajusza fehér. A bakonyi szél ott fütyörész fülei mellett.
Szunyókál. Lehajtott feje meg se mozdul, szeme ránk se pillant, a mikor kocsink ott csikorog előtte négy lépésnyire. Kocsisom is, Laczi öcsém is jól látta. A pirkadó hajnal világa ott derengett arczán. Tovább mentünk szó nélkül.
Ugy negyven-ötven lépés távolságból megint vissza néztem rá. Vajjon észrevett-e bennünket?
Semmi jele, hogy észrevett volna. Odaszóltam öcsémnek:
– Állj meg csak, Laczi. Ez a fiu talán Fehérvárra akar menni, vegyük fel a kocsira. Ha itt hagyjuk: megveszi az Isten hidegje.
Megálltunk. Laczi öcsém kemény hangon odakiált hozzá:
– Hej, atyafi! Zabban vannak a lovak. Jó reggelt, vagy mi a macska!
A katona nem mozdul.
Laczi öcsém ereszteni akarja a lovat s azt mondja:
– Részeg ez vagy bolond, a fülét se billenti.
– Vagy alszik. Megnyomta a fagyásnak halálos álma. Eredj csak hozzá, hozd ide.
Nem szivesen keveredett ki öcsém a bundából. A szibériai hideg őt is csak ugy bántotta, mint engem. De azért leszállt az ülésből, odament a katonagyerekhez, megfogta vállát s megrázta emberül.
– Nem hall kend?
A katona fölnyitotta szemeit, de nem szólt. Nem tudott szólni. Eszmélete eltünőben volt már. Az életnek és a halálnak épen a határán állt. Csak egy lépése, csak egy szempillantása volt még ide vagy oda.
Laczi öcsém nem sokat tünődött. Nem mindennapi erejü gyerek volt, megfogta a katona nyakát csak ugy félkézzel, mint a nyulat szokás, s földobta a kocsira. De a katona lenyaklott az ülésről.
– Pokróczot neki!
Elővettünk egy lópokróczot, rágöngyölgettük derekára s egy fékkel rákötöztük.
– Előre!
A vasutállomás mellett volt egy kis földszintes uj vendéglő. Odaszálltam s a katonát nyomban bevitettem a meleg szobába. Nem okosan csináltam. A meleg szobában rögtön lefordult a székről. Akkor jutott eszembe, mit kell vele tenni. Kivitettem a nyitott szin alá s hóval dörzsöltettem. Egyuttal beizentem a katonai kórházhoz.
Mi történt vele: akkor nem tudtam meg. Nekem a vonattal el kellett utaznom a hadbiróság elé. A mikor hat hét mulva kiszabadultam: akkor közölték velem, hogy a fiu derék altiszt volt, kiliti lakos, ujévre hazakérezkedett szülőihez, gyalog akart ama kegyetlen éjszakán ezredéhez visszamenni, de ruhája vékony, hajnalfelé elgyalázta a csikorgó hideg, most is beteg még, de él s túl van a halálos veszedelmen.
Én Uj-Szőnybe odaértem a kellő időre. Csak épen a Dunán kellett átmennem.
De épen ez volt a lehetetlen.
Álló hid nem volt akkor a Dunán, hajó pedig nem járt a jégzajlás miatt. Uj-Szőnyből a szigetre csak repülőhid szolgált, ennek hajóit pedig szétszedték már a két ünnep között. Hidjai, karfái ott fehérlettek a sziget alsó végén a rájuk rakódott zuzmarától.
Kiálltam a Duna partjára, néztem a rohanó jégmezőket. Zugott, sziszegett, harsogott rohanásuk. Istenkisértés ennek nekimenni.
Mit csináljak? Tünődtem.
Ha pontos időre meg nem jelenek; szökevénynek tartanak. Keresnek Veszprémben: nem találnak. Keresnek Mező-Szent-Györgyön: ott se találnak. Elrendelik, hogy karhatalommal vigyenek a hadbiróság elé. Magam miatt nem sokat törődném vele, de anyámat kétségbeejti a hivatalos hir.
Minden áron át kell mennem a jégzajláson. De ha sehogy se lehetne, akkor is tudatnom kell a birósággal, hogy itt vagyok s adjon uj határidőt, vagy várja meg, mig Pest felé visszakerülök.
Bemegyek a táviróhivatalba s föl akarom adni táviratomat. A hivatalnok megnézi, látja, hogy magyarul van. Rám szól:
– Nem lehet magyarul feladni, tessék megcsinálni németül.
S visszaadja irka-firkámat.
Ránézek. Megveszett ez az ur? Én bizony nem szoktam eddig táviratozgatni s eszembe se jutott, hogy Magyarország kellő közepén, tősgyökeres magyar városban magyar tisztviselőnek magyar szót nem szabad a villanyos sodronyra bizni. Az a sodrony csak németül tud beszélni.
Ilyen világ volt akkor.
Igazán mélységes haragra lobbantam.
– Én pedig az ur kedvéért, de még a császárja kedvéért se irok németül.
Asztalhoz ültem s latin szöveget tákoltam össze.
»Ad sedem judicialem militarem. Civitas Komárom. In fortitudine Pavillon veter in numero 37. Hic sum incattus vesprimiensis N. N. ad hodiem citatus Novi-Szőnyii in diverso viae ferreae. Glacies accumulata fluminis obstrepit. Nec pontem, nec navem, nec alas habeo, aliud terminum exspecto aut dispositionem.«
Biz ez nem egészen Tacitusnak pattogó remek nyelve, de mégis csak latinul van. Magyarul igy szólna:
»A katonai itélőszékhez. Komárom városában az erősségben. Ó-pavillon 37. szám alatt. Itt vagyok N. N. a veszprémi vádlott s mai napra idézett Uj-Szőnyben a vasuti vendéglőben. A folyam torló jege zajlik. Se hidam, se hajóm, se szárnyaim, másik határidőt várok vagy más rendelkezést.«
Adta németje, rám ugyan nem parancsolja a német nyelvet!
De a hivatalnok a latint se akarta elfogadni. Azt mondta, csak paptól fogad el, paphoz, püspökhöz latin táviratot. Kegyetlenül lemordiáztam érte, mig végre csakugyan átkopogtatta latin szavaimat a Duna másik partjára.
Egy szürkedolmányos, vastag bajszu polgárember a falhoz támaszkodva hallgatta a vitát. Mikor a vitának vége lett, azt kérdi tőlem:
– Hová való az ur?
Megmondtam neki.
– Mi járatban van itt az ur?
Azt is megmondtam. Azok a németek ott a várban katonai birósághoz hivnak s bitang törvényt akarnak látni fölöttem.
A vastag bajszu bácsi tovább is kiváncsi volt:
– Aztán micsoda az ur?
– Bizony én, vastag bajszu bácsi, semmi se vagyok. Mert a patvarista tökéletesen semmi, hanem azért sok mindenféle válhatik belőle idővel. Nagy a világ, hosszu az élet.
– Hát én átviszem az urat a zajló jegen át, csak a sógoromnak szólok, meg az öcsémnek. Mégis csak jobb lesz, mint az a diákos beszéd. Nem értenek ám odaát a katonaurak semmi okos szót.
Komáromi molnár volt a nagy bajszu bácsi. Dunai molnár, derék, jóravaló ember, Megyeri Antalnak hivták, hálásan emlékezem rá.
Odaszólitotta sógorát és öccsét valahonnan, de még vagy három embert azon túl. Egy terjedelmes zsákszállitó csónakba telepitett bennünket. Maga kormányzott, de csak ketten eveztek. Mirevaló hát az a sok ember?
Ezt én nem tudtam, de tudta ő. A zajló Dunán nem az evező a fődolog, hanem a kormányzás, vezénylés s vezényszóra való himbálás. Csak megterhelt csónak képes a jegeken áthatolni, csak himbálással lehet meggátolni, hogy a csónak jég alá, vagy jég tetejére ne jusson, vagy két jégtábla közé ne szoruljon. Mert különben jó éjszakát.
Jó magasan kezdtük a zajló jéggel való halálos játékot, mégis csak istennek különös jóvoltából tudtunk a sziget farához jutni. Előttem uj dolog volt ez az utazás, mulattatott is, noha a két fülem majd lefagyott. A fehér madarak, a téli csérek ott röpködtek, ott kiabáltak körülöttünk. Egyik legény meg is jegyezte:
– A gyalázatosak! Mintha nem jót éreznének!
S hessegette őket szorgalmasan.
Átjutottunk szerencsésen. Szabó György uram dunaparti vendéglőjében fogadtam szállást. Megittuk az átkelés áldomását s aztán siettem az ó-pavillonba a 37-ik számu szobába. Az udvar jobb oldalán volt hátrafelé, az ó-vár felé ez a szoba. Csak amolyan földalatti szoba, melyet a katonák kazamáta néven neveznek. Kissé dohos, félig világos, meglehetősen hideg, meszeltfalu szoba, jobbra-balra nyiló ajtókkal. Levegője olyan laktanya-levegő, hivatalos szaggal teljes.
Őrmester fogadott. Valami irni-olvasni tudó tanult őrmester. Az idézőlevelet elvette tőlem; nevemet, érkezésemet, lakásomat beirta valami könyvbe, azután ráirta egy hosszu papirosra, végre ráirta egy rövid papirosra. A rövidet nekem adta. Ez lesz igazolványom. A városból semmi szin alatt ki ne menjek. Lakásomon otthon tartózkodjam. A hivatalos órák alatt még látogatóba se menjek el sehová. Ha hivnak: pontosan ott legyek, a hová hivnak és a mikorra hivnak.
Most pedig elmehetek.
No, ez nem valami veszedelmes biróság. A hol ily hivatalos szárazsággal beszélnek, annyi időt engednek, annyi irka-firkával dolgoznak: ott az embert nem szokták könnyedén lőni, vágni, akasztani.
Négy nap eltelt a nélkül, hogy valaki szóba állott volna velem. Volt időm a henyélésre. Sehogy se tudtam elgondolni, mirevaló e nagy késedelem.
Latin táviratom elvégre négy nap alatt a Duna tulsó partjáról eljutott az innensőre. A czigánygyerek elvitte volna a postát Uj-Szőnyből a komáromi öreg várba gyalogszerrel tiz percz alatt, a táviratnak négy nap kellett. Ez volt a magasabbfajta kormányzati rend. Mert az a távirat előbb elment Fehérvárra, onnan Budára, Budáról Érsekujvárra és csak innen Komáromba.
Komáromban nem tudták hamarosan, miféle hatóságnak szól a távirat. A térparancsnoknak-e vagy a várparancsnoknak? A várparancsnoknak a neve volt, ha jól emlékszem, Lilien von Westeg. A térparancsnoké: Torkoss. Mind a kettő valami kisebb vagy nagyobbfajta generális. Táviratomat először elvitték a várparancsnoki irodába. Ott nem értették meg, latinul volt. Őket nem illeti a latin nyelv, mert a kommandó nyelv német, tehát katonától nem jöhet a sürgöny. Áttették a térparancsnokhoz. Ez már luteránus volt, diákos ember volt, értett valamit, látta, hogy a sürgöny a hadbirósághoz szól, ez a biróság pedig a várparancsnoksághoz tartozik, visszaküldte hát a sürgönyt ehhez. Most értette meg már a várparancsnoki iroda, miről van szó. Kiadta a sürgönyt a katonai biróság elnökének, ez meg átküldötte az auditornak. Hiszen elvégre az auditornak szólt voltaképen.
Szólt ám, de latin nyelven, a melyből az auditor már mindent elfelejtett, az őrmester pedig soha se tudott semmit.
– Hol a tábori lelkész? Keressétek föl a tábori lelkészt.
Ha ez olyan könnyen menne. A tábori lelkész jókedvü ur. Kint lakik ideiglenesen az uj-pavillonban. Most is valami keresztelőn vagy születésnapon mulat, vagy a csillagsánczban, vagy a monostori erődben, vagy a Nádor-vonalon. A jég is megállt a Dunán, át lehet járni száraz lábon, megbirja a jég az ágyut is.
Elvégre valahol megtalálják a pátert s az leforditja a sürgönyt német nyelvre.
Nosza siet most engem az auditor megidézni. De aztán magam is sietek hozzá. Végre szemben állunk.
Igazán állunk. Nem ültet le, maga se ül le. Katonás módon történik minden.
A neve: Wolff Sebestyén. Katonai rangja: százados s most hadbiró, auditor. Meglehetős magas és sovány termet. Szeme fekete, mint a varju szeme; orra piros, mint a ludnak orra. De azért egészben véve jó embernek arcza.
Természetesen németül kezd velem beszélni. A német beszédet illendően, de határozottan elutasitjuk magunktól. Kénytelen magyar szóra vetemedni.
Ahhoz is ért. Az őrmesterrel valami jegyzőkönyve irat rólam, azután tudatja velem, hogy a komáromi császár királyi erődök környékén belül engem ezennel behatárol, engedély nélkül innen kilépnem szigoruan tiltatik, ellenkező esetben letartóztat.
Elbocsátás előtt elmésen gunyolódik:
– Ön patvarista ur azt sürgönyözte, hogy szárnyai nincsenek. Ne aggódjék emiatt. Egyelőre ugy se vehetné szárnyainak hasznát, ha volnának is.
Nem esett éppen rosszul ez az elmésség. Hiszen van ennek az auditornak esze. Nem közönséges nyers katona ez. Van benne pajkosság is. Tehát nem dul-ful, nem dühöng, nem akarja nyersen megenni a magyar embert.
Hanem elmésségének mégis furcsa értelme van. Azt jelenti, hogy heteken-hónapokon át nem szabadulok. No pedig ez már baj lenne. Mi a manót csináljak én a császári királyi erődök környékére »behatárolva«?
Egy darabig csak jól teltek napjaim. Kegyetlen hideg, de szép napos idő járt. Naponkint bejártam az erődök egyik-másik részét. Megvizsgáltam mindent, megléptem minden távolságot. Megszemléltem az 1849-diki dicsőséges honvédcsaták mezejét. Idősebb rokonaim és barátaimtól sok részletet tudtam ezekről. Fölkerestem a honvédek által egykor ideiglenesen emelt földerődöket. Monostor magaslatáról láttam az ácsi erdőt, a keserü és véres harcz szinterét. Akkor véres volt pázsitja, most hófehér a zuzmarától. A nádor-erődök hosszu vonalát négyszer-ötször is bejártam.
El nem tudtam gondolni: mi a magyarázata annak, hogy ügyem annyira késik.
Január 16-ika Antal napja. Valamelyik szomszéd faluban Antal nevü diákkori ismerősöm volt. Hivtak oda névnapi lakomára. Nem akartam menni, kivül volt az »elhatárolás« vonalain. De nagyon rábeszéltek. Későn este gyalog megyünk át a szigeten és a Duna jegén. Csikorgó téli hideg, egy lélek se jár ott, meg nem láthat senki. Hajnal előtt visszajövünk. Nem lehet baj ebből.
Hajnal előtt csakugyan hazajöttem. Alig fekszem le, alig melegedem át kissé, jön be hozzám a fogadós, Szabó György uram, s jelenti, hogy két katona jött értem, odakint várnak rám, öltözzek fel szaporán.
– Mit akarnak?
– Azt már nem tudom, de alig járnak jóban.
Felöltöztem. A két katona bejön a szobámba s fölkér kövessem őket. Igy parancsolja az auditor.
Egyik katona elől, másik katona hátul, magam a középen: igy ballagunk a várba. A szurony a puska végén.
Mintha kezdene komolyabbá lenni a dolog.
Bizony besugták az én éjjeli mulatságomat az auditornak. Sohase tudtuk elképzelni, ki tehette. Kétségtelen volt, hogy valaki felügyel rám.
Három napi áristom volt a büntetés. Bent a várban, magános oduban töltöttem el a három napot. Az őrmester jó fiu volt. Sok időt töltött velem az oduban. Egyébként nem nagy sor volt. Hanem éveket tölteni ilyen helyen, mégis sulyos szenvedés lenne.
IV.
(Szabó Gábor ügyvéd. – Megismeri Wolff Sebestyént. – A rizskásáról szóló levél. – Elbánik az auditorral. – Az auditor pedig az én ügyemmel. – A tárgyalás. – Haza szabadulok.)
Barátaim közt volt sághfai Sándor Miklós, a hires kuruczezredesek egyik utolsó ivadéka, pápai jogászpajtásom. Egy kissé iró, egy kissé költő lett utóbb s Komáromvármegye tiszti ügyésze. Ekkor patvarista, a princzipálisa Szabó Gábor ügyvéd.
Egyik este a kávéházban asztalomhoz hozza princzi pálisát s bemutat neki. A princzipális kikérdez apám, anyám, egész nemzetségem felől, megérti azt is, mi okból töltöm az időt Komáromban s nyomban meghi magához vacsorára.
Sokáig tartott a jó vacsora. Szives házigazda, szives háziasszony, meleg sziv, meleg szoba, java étel-ital: gyorsan mulik az idő. Kitudódik köztünk, hogy az urnővel atyafiságban vagyunk. Igmándi leány, a devecseri Fodor-nemzetségből.
Ugy éjjeli 11 óra tájban fölkelünk az asztaltól, megköszönöm a szives látást s indulok szállásomra.
– Várj csak öcsém, én is elkisérlek.
– De már ezt nem engedem, téli éjszakán, zimankóban, csikorgó hidegben.
– Otthon parancsolj öcsém!
Karonfog, kivezet a folyosóra, fölnyitja egyik szoba kétszárnyas ajtaját. Szoba fütve, ágy vetve, két gyertya ég a szekrényen, utazótáskám a sarokban, ruhám a fogason, könyveim, irásaim az iróasztalon.
– Itt a szállásod öcsém. Ügyedről majd holnap beszéljünk. Aludjál békével.
A szabadkozás semmit se ért. Fogva voltam. Még a vendéglős kifizetett számláját is megtaláltam az iróasztalon. Még a fogadóbeli borravalók is ki voltak egyenlitve busásan.
Reggeli után a dologhoz látunk.
– Tudod-e, hogy’ hivják biráidat?
– Néhányról tudom. A katonai biróság elnöke Beer ezredes, a katonai közvádló valami Fuchs Leopold százados, az auditor: Wolff Sebestyén százados.
– Szép társaság. Medve, róka, farkas! Jól megczibálhatnak, ha ugy akarják. Mi is az auditor neve?
– Nem tévedsz?
– Nem.
Föl s alá jár a szobában a princzipális. Tünődik. A Wolff nevet kétszer is kiejti tünődésközben a száján.
– Milyen alakja van annak a Wolff Sebestyénnek?
Elmondom. Nem felejtem ki azt sem, hogy az orra vörös, olyan borvirágosféle.
– Hm. Akkor nem volt vörös az orra. No de majd meglássuk.
Fogta botját, téli felöltőjét, elment. Délfelé vetődött haza. Ott járt az uj-pavillonban és az öreg várban. Fölkereste az auditort. Egészen kiizzadt, mire nagy sebbel-lobbal hazaért.
– No, öcsém, jó hir, rossz hir egy csomóban. A rossz hir abból áll, hogy az a gézenguz veszprémi városi tanácsos tegnap azért is följelentett, hogy a forradalmi kiáltványokat általános gyanu szerint te is segitetted terjeszteni s különösen a falakra kiragasztani. Ez már az Almássy-féle összeesküvés pöre. Magam is tudok róla valamit. Ebbe nem jó lesz belekeverednünk. A jó hir pedig abból áll, hogy valósággal ez az auditor az a Wolff Sebestyén, egykori cserepár főhadnagy, a ki Komárom átadásakor tőlem az élelmiszereket átvette. Tehát régi ismerősöm.
S elmondta nekem apróra az átadás történetét, a hogy az elbeszélés elején megirtam. S hozzátette:
– Most még nem beszélhettem a bajtárssal minderről. Előbb valami irást kell megkeresnem.
Az az irás pedig nem volt egyéb, mint néhai Keserü Mátyás egykori helyettes várnagy irása. Vagyis inkább a cserepár főhadnagy elismerő irása arról, hogy az 500 mázsa rizskását tőle a főhadnagy épen, szárazon és hiánytalanul a zsákokkal együtt átvette Rév-Komáromban, Urunk születésének 1849-ik esztendejében, október hónapnak 11-ik napján.
Mivelhogy efféle megnyugtató irás nélkül a jó várnagy át nem adta volna azt a tenger rizskását a Herkó Páternek se. Sőt annak az irásnak hátán még ott voltak ama zsidó és rácz kereskedők irásai is, a kik a rizskását elszállitották s a kik közül ma is él még egyik-másik.
Ezt az irást Keserü Mátyás annak idején Szabó Gábor vitéz honvédszázadosnak adta át, a ki ő nála a rizskását elhelyezte. Igy hozta magával a jó rend, pontosság és hivatalbeli kötelesség.
Hát ezt az irást akarta az én jó princzipálisom a sok lim-lom közül kikeresni.
Csodálatos dolgok történhetnek a világon. Még az is megtörténhetik, hogy az ember megtalál a háznál olyan irást, a melyik tizennégy esztendő óta nem volt a kezében. Szekrények felforgatása, iratcsomók felbontása és szétszedése, pinczék és padlások felkutatása, egerek és pókok békés tanyáinak feldulása, porlepte, molyette, időbarnitotta papiroshalmok kiporolása és rendezése napirendre kerül. Jobban felfordul a ház, mintha meszelést, nagymosást, vagy temetést kellene végezni. Az asszonyra épen nem lehet a dolgot bizni. Isten tudja: mi minden lakik a csomagokban. Mindenki délczeg ifju volt valamikor, a kin megakadt egyik-másik nőnek a szeme. Gyöngéd tartalmu levélkék talán nem égtek el egészen a maguk idejében. Holmi száradt virágok, ékszerszámlák, fizetési felhivások is lappanghatnak imitt-amott. Patvarista, irnok, szobaleány, hivatalszolga éjjel-nappal nem csinál egyebet, csak az irásokat bujja. De maga a princzipális is, de még magam is.
Mindenki elgondolhatja, hogy az irást nem találjuk. Se hire, se hamva annak az irásnak. Éppen ott nincs, a hol keressük. Pedig isten ugy segéljen, megvolt. A princzipális még hat esztendő előtt is látta. Egészen biztosan emlékezik rá. Nohát, nézzük meg ott, a hol biztosan nincs. Bizonyosan ott lesz. A fiókos szekrény felső fiókjában vannak holmi emléktárgyak. A nagyidőkből a honvédtiszti egyenruha, a kard, a tölténytáska, egy-két pisztoly, a szolgálati öv, holmi karkötők, zászlórongyok, fakó szalagok, menedéklevél, csákó s efféle. Természetes, hogy ott van a négyhajtókás régi nagybugyelláris is s még természetesebb, hogy abban ott fekszik békén néhai Keserü Mátyás várnagy levele is.
Hogy az három nap előtt nem jutott eszünkbe! Nem kellett volna feldulni az egész házat! Pedig el lehetett volna gondolni, hogy itt van és nem másutt. Hiába, feledékeny az ember.
De most már hát mindegy. Megvan a levél. Megmutatja nekem is a princzipális s azt mondja mosolyogva:
– Most egyenesen auditorodhoz megyek öcsém. Ma rendbehozzuk a dolgodat.
Elment. Vitte magával a levelet. A lakásán találta, épen jó kedvében Wolff Sebestyén századost.
– Szervusz bajtárs, hozott az isten!
Kitárta két karját, ugy üdvözölte. A mióta ujra feltalálták és megismerték egymást, megint csak a régi fidelis bajtársak voltak. Az ötszáz mázsa rizskása emléke sokáig melegit.
Mosolyog a princzipális s felel az üdvözlő szóra:
– Gyujtsunk rá bajtárs, csak ugy mint régen. Holmi apró-cseprő dolgom van veled, jobb lesz pipaszó mellett elintézni.
Rágyujtanak. Az auditor szemfül.
– Hát tudod bajtárs, az a veszprémi patvarista nekem rokonom is, barátom is, vendégem is. Január végefelé járunk. Itt tölt már majd egész hónapot. Szeretném, ha február elejére dolgát elvégezhetnők.
– Nem lehet, bajtárs, nem lehet. A te kedvedért ugyan megcsinálok mindent, de ezt az egyet nem lehet.
– Tudom, hogy nem lehet, bajtárs, de azért csak megcsináljuk. Tudom, hogy azt a patvaristagyereket keményen eláztatta az a veszprémi tanácsos, azt is tudom, ujabb följelentés jött hozzád ellene holmi rebellis kiáltványok miatt. Ezzel a följelentéssel pipára gyujtunk; a tanácsos miatt azután nem bánom, itéld el vagy öt forint birságra.
Olyan mosolyogva s olyan nagy nyomatékossággal beszélt a princzipális, mintha minden szava parancs volna, mintha ő volna a mindenható generális. Az auditor nem tudta: kinevesse-e a princzipálist, vagy ajtót mutasson neki.
A princzipális látta az auditor arczán a veszedelmes tétovázást. Sietett, hogy minden háboruságnak elejét vegye.
– Lásd bajtárs, nem ingyen kérem ám én ezt tetőled. Oly módon hálálom meg szivességedet: egész életedre boldoggá teszlek vele.
– Hiába minden. Nem lehet. A veszprémi följelentés miatt mi itélünk; jól van hát, enyhén itélünk a te kedvedért. De a rebellis kiáltvány miatt áttesszük az ügyet a pesti hadi törvényszékhez.
A princzipális még mindig mosolyog. Nagy lassan előveszi oldalzsebbeli tárczáját, nagy vontatva kinyitja, szép csöndesen kiveszi belőle Keserü Mátyás várnagy irását s kezébe adja az auditornak.
– Nézd csak, bajtárs, a mi közös multunk egyik ereklyéje. Nagy kincs ez!
Bizony az irás kissé megsárgult már, de rajta Wolff Sebestyén főhadnagy aláirását tökéletesen olvashatni, s hátán is ott vannak a kereskedők irásai, a kiknek a főhadnagy a rizskását eladta. Egy szempillantás alatt mindezt jól meglátta az auditor.
Lélekzete elakadt. Nem tudott szólani. Arcza elsápadt. Még piros orra is nyomban megfehéredett. Semmiféle gondolat nem jutott eszébe. Valami irtózatos érzés zsibbasztotta el egész testét-lelkét. Mintha hóhérja előtt állana.
De a jó princzipális most is csak mosolygott. Odalépett az auditorhoz, kivette kezéből az irást, szép lassan összehajtotta, gondosan visszatette tárczájába s a tárczát nagy kényelmesen elsülyesztette oldalzsebében. Baltenyerével még végig is simogatta oldalát, jó helyen van-e az a tárcza.
– Ez az ereklye, bajtárs, neked sokkal többet ér, mint nekem. Voltaképpen nem is engem illet most már, hanem téged. Mert tőlem a kerek ég alatt soha senki meg nem kérdi többé, hova tettem a mi dicső honvédseregünk rizskásáját. Elmult, eltünt az a hadsereg, mint álom. A mi nemzetünk megelégszik most már az ő dicsőséges emlékezetével. Fegyvere, hadszere, rongyos köpenyegje, elnyütt bakancsa, elfogyott kenyere után nem áhitozik senki. Hanem német bajtárs, te még nem számoltál le mindenkivel. Semmi közöm hozzá. Láttam néhány nap előtt hétéves kis fiadat. Szép gyerek, kár, hogy meg nem tanitod a mi nyelvünkön is beszélni. Szeretném ezt az ereklyét neki adni a te szemeid előtt. Nálatok legyen, ne én nálam. Én még el is veszthetem.
Minden szó a mennydörgő mennykő sulyával nehezedett az auditor agyára. De még szivére is.
Időközben megházasodott. Volt már két gyermeke. Szerette családját. Szerette az életet is.
Ime, most előtte áll mosolygó arcczal keserü végzete. Ennek az egykori délczeg honvédszázadosnak egyetlen szavától, kezeujjának egyetlen mozdulatától függ, hogy kardját összetörjék, tiszti jelvényeit leszaggassák, nehéz vasat tegyenek kezére-lábára s a börtön fenekére s ülyesszék egész életére.
Izmai meglazultak. Nem tudott lábán állani. Megtántorodott s ugy esett le egy pamlagra. Még akkor se tudott szólani, hanem két kezével gyér haját tépte.
A princzipális odament hozzá s vasmarokkal megfogta két kezefejét.
– Ne légy bolond, német bajtárs. Ide nézz a szemeim közé. Olyan embert látsz te bennem, a ki téged kegyetlenül el akar tiporni? Szamár vagy. Nem bántalak én téged kisujjal se. De azt jól megértsd, a patvaristagyereket kedvelem, s ha dolgát rendbehozzuk, ezt az irást neked adom. Ez lesz hálám s ez lesz a te jutalmad. No meg az áldomását is megisszuk. De ha az ő dolgát rendbe nem tudnók is hozni: szemem elé ugyan többé nem bocsátanálak. De azért nem akasztatnálak föl. Hanem az irás ott maradna, a hol most van.
Az auditor magához jött lassankint. Reszketett, de már tudott beszélni. Első mozdulata mégis az volt, hogy a princzipálisnak kezet csókoljon, a mit azonban a princzipális buzgó igyekezettel megakadályozott. De csaknem dulakodnia kellett miatta.
Végre valamelyes nyugalom következett s az auditor szóhoz jutott.
– Parancsolj hát, mit csináljak!
– Épen ezerszer mondtam már, bajtárs. Az a patvaristagyerek hadd mehessen haza. Irásaiból pedig csináljunk fidibuszt.
Az auditor megint kitárta karjait, mintha a princzipálist dobogó keblére akarta volna ölelni.
– Minden meglesz, bajtárs, a hogy’ te akarod. Majd meglátod te most már, ki az a Wolff Sebestyén!
A princzipális jó kedvvel jött haza. Elmondta a beszélgetést. Megnyugtatott, hogy néhány nap mulva befejezi ügyem a hadbirőság.
Volt azonban még egy értekezés kéz alatt.
Ez értekezésen meghatározták, hogy két föltétele van az enyhe itéletnek.
Az egyik föltétel, hogy meg ne kisértsem magamat valami fényesen védelmezni. Semmit sem utálnak jobban a katonák, mint az ékesszólást.
A második föltétel volt az áldomás.
Az áldomást az auditor adja, ott leszek én is, ott lesz a princzipális is.
De az áldomáshoz valót mi adjuk.
Megegyeztek abban is, mi lesz, a mivel az áldomáshoz járulunk.
Három akó neszmélyi bor, a milyen jót csak Szabó György vendéglős uram pinczéjében fölfedezni sikerül. Tiz font kubakávé, öt font tea, tiz süveg czukor, öt pint rum. Füge, mazsolaszőlő az asszonynak, mindenféle bábos sütemény a gyermekeknek – alkalmas mennyiségben. Szivar és csibukba való török dohány elegendő.
Most már gyorsan folyt a vizsgálat. A princzipális sietett az áldomáshoz valókat összegyüjteni, az auditor sietett a tárgyalás idejét kitüzni.
Február közepe tájára esett a tárgyalás napja.
Az elnökön kívül valami hat katonatisztből állott a biróság. A vörös közvádló, a piros orru auditor s az őrmester, a ki vezette a jegyzőkönyvet. Ott kellett lennem magamnak is, a ki nélkül ugy se ért volna az egész biráskodás semmit.
Hideg volt a terem, mint a farkasorditó, a hol tárgyaltunk. Én ugyan jó prémes meleg bundámat öltöttem magamra, de a katonák bizony nem voltak téli hadjáratra felöltözve. Ebből láttam, hogy hosszu tárgyalásra nincsenek készen.
Németül folyt a tárgyalás. Hogy a közvádló mit beszélt összevissza, arra én már nem emlékszem. Hogy az én ékesszóló védbeszédem elmaradt: arra igen jó okaim voltak.
Egyik okom az, hogy benne volt a szerződésben: ne védjem magam sehogy, mert akkor az auditor jót nem áll semmiről.
A másik okom pedig az volt, hogy a biróság összes tagjai közül senki se tudott magyarul. Sült német volt valamennyi. Akár a falnak, akár a német katonának beszélek. Demoszthenesz megtehette, hogy beszédet tartott a tenger hullámainak. Jézus Krisztus is sikerrel szólhatott a szélhez, viharhoz. Tenger, szél és vihar megérthet valamit az okos szóból, osztrák hadbiróság semmit meg nem érthet a magyar szóból.
Elitéltek három nap alatt megfizetendő tiz osztrák értékü forint büntetésben. Megnyugodtam az itéletben nyomban, kifizettem a büntetést nyomban és siettem a princzipálishoz. Gyerekjátékká lesz vértanusági ügyem.
Vége jó: minden jó. Az áldomás is megvolt azon a napon. Eltartott éjfélig. A jó bortól az auditor olyan jó kedvre kerekedett, hogy jámbor felesége minket kért meg éjfél felé, segitsünk neki, hogy férjét ágyba fektesse.
Mi lett az Almássy-féle összeesküvési följelentéssel: nem tudtam meg soha. Bizonyosan tűzbe dobta az auditor. Valamint Keserü Mátyás várnagy irását is, melyet a gyertya lángjánál szemünk láttára égetett el.
Másnap estefelé indult a vonat, melyen haza akartam utazni. A jó princzipális s áldott lelkü neje olyan bucsulakomát adott, soha se felejtem el. A mi szemnek-szájnak gyönyörüség, édes mulatság: görnyedt alatta az asztal.
Gyalog kisértek el az állomásra, keresztül a Duna jegén. Kocsin járni nem volt szabad.
Nappal is kietlen a befagyott Duna. Hát még a téli estnek sötétségében! A lombtalan fákat a szigeten zörgette a szél. A varjusereg is ott ült már a zuzmarás ágakon. Ember, állat nem jár kint a riasztó éjben. Lámpa nincs, nem világit semmi, a gyalogjárók nyomait nem láthatni. Mégis elkisérnek a hű és jóbarátok. A férfi, a ki már nem fiatal s a gyönge asszony, a ki reszket a sötétben.
Azt hittem: mulatság nekik ez a séta.
A mikor már fenn voltam a vasut lépcsőjén, akkor mondja a princzipális.
– No, öcsém, ezt az utat a Duna jegén mi még meg sem tettük soha és ezentul se tesszük meg soha.