V.
(Szabó Gábor levele. – Ünnepeljük Budapesten. – Megkapja a királyi kinevezést. – Ábrándozik a neszmélyi hegyen. – Elégeti a királyi kinevezésről szóló okiratot.)
A vasut elrobogott velem a téli avarmezőkre. És akkor is és azután is éveken át tünődtem a fölött, vajjon ér-e engem valaha az életben akkora öröm és szerencse, hogy a jó emberek jóságát igazán meghálálhassam?
Elmult tizenegy-tizenkét esztendő. Utunk nem jött össze, nem találkoztunk egymással.
Képviselő lettem. A többséghez tartoztam. Ismerőseim körében az a hir terjedt el, hogy a kormányzó férfiak adnak valamit a szavamra. Ez a hir eljutott a princzipális fülébe is. Hiszen Komárom nem a világ végén fekszik.
Közel harmincz éve már, a mikor felállitották a királyi közjegyzői állásokat. A közvélemény azt hitte, hogy a közjegyzőség jó és nyugodt állás, koczkázat nélkül hoz biztos jövedelmet: tőkét is lehet belőle szép szerével gyüjteni. Mindenesetre különb az ügyvédi állásnál. Már csak azért is, mert a közjegyző már királyi ember, a neve is azt bizonyitja, de bizonyos is, hogy a királytól nyeri hatalmát, befolyását.
Tolongtak az emberek, hogy elnyerjék ezt az állást. Alig volt háromszáz közjegyzőség, futott utána háromezer alkalmas pályázó. Mindenki fölkereste hatalmas ismerősét. Dolgozott a pártfogás szakadatlan. A harczot, mely a kormányzó emberek szobáiban dult, akkor nevezték el kenyérmezei ütközetnek. Jó Kinizsy Pál világhirü nagy hősünk: élt, meghalt, porrá is vált, bizonyára fel is támadt már időközben; de sohase jutott eszébe, hogy az ő legnagyobb dicsőségének csatateréről még négyszáz esztendő mulva is oly sürün emlékezzenek meg hálás utódai!
E napokban csak jön ám hozzám a levélhordó s levelet ád kezembe Rév-Komárom városából. Egyenesen nekem szól a levél, nem is irta senki más, mint Szabó Gábor ügyvéd, az egykori vitéz honvédszázados, a jó princzipális, az én mentőm. Nem is irta máshoz, csupán csak én hozzám.
Furcsa levél volt, de kedves levél volt. Nem mondom, hogy éppen szóról-szóra, de mégis eképpen szólott a levél:
»Kedves öcsém! Száz esztendeje nem láttuk egymást, hát bizonyára megütközöl soraimon. De ne félj; se tanácsom, se kérésem, se panaszom hozzád. Akkor este szerencsésen hazaértünk, egyszer-kétszer ugyan bukfenczet vetettünk a jégen, de a nyakunkat ki nem törtük. Hanem egy hóbortos gondolatot kell veled közölnöm, mivel hogy az isten annyira fölvitte dolgodat, a mit egyébiránt én előre láttam, meg is mondtam stb., stb.
Hát, hogy ezt a bolond törvényt meghoztátok: nekem is ott zug a fejemben a dongó, hátha jó lenne itt Komáromban nekem a közjegyzőség. Az ügyvédek már ugy szaporodnak itt mifelénk, mint a férgek, mintha az országban másutt el se férnének immár. A csizmám se kopog oly vidáman, ha lábamon van, mint ezelőtt harmincz évvel. Szóval: nyugodalmasabb állapot is jó lenne, mint a mostani ügyvédkedés. Ámbár ugyan az én kopaszodó fejembe sehogy se fér az a bolondság, hogy miért kelljen éppen a királytól kérni és várni, hogy az ember dolgozzék s kenyerét becsületesen kereshesse. Hát a vármegye maga nem adhatna hiteles pöcsétet? Már most ezért is Bécsbe futkosson a gyámoltalan magyar? stb., stb.
Le is tettem a gondolatról kiváltképen azért is, mert ide Komáromba P. öcsémuram folyamodott, a ki pedig alkalmas férfiu és a mi nagyhirü követünknek, Ghyczy Kálmánnak vér szerint való rokona s különösen kedvelt unokaöccse s meg is igérte neki biztosan a beneficziumot. Ghyczy Kálmán pedig, a ti pénzügyminisztertek, a kivel szemben ugy se érne semmi jó szó semmit stb., stb.
Hát csak azt akartam veled tudatni, kedves öcsém, de meg ne sajnálj érte. Eb ura a fakó. Egyszer már be is fordulhatnál a kapun, disznótorra várlak stb., stb.«
Bizony a régi princzipális ő! Le nem irhatom, mekkora örömöt okozott levele!
De le is tettem minden régi rossz szokásomról s nyomban feleltem.
»Pályázó leveled, édes bátyám, add postára holnap, magad pedig jőjj személyesen holnapután. Szeretném én azt a pénzügyminisztert látni, a ki a te utad el tudná állani.«
Egy szempillantásig se kételkedtem azon, hogy ne a princzipális legyen a királyi ember. Csak küldje el pályázatát.
Elküldte. Harmadnapon ott volt az igazságügyi kormánynál s negyednapon itt volt ő maga is.
Most már túl az ötvenéves életkoron. Hátraszegett busa fejét, domboru mellét, széles vállait, tekintélyes poczakját mindenki észrevette a képviselőház folyosóján. Legalább is valamelyik előkelő vármegye hires alispánjának nézte mindenki, a ki nem ismerte.
Bemutattam az igazságügyek miniszterének. Ez volt első dolgom. De e napon még nem mondtam meg a miniszternek, hogy a komáromi közjegyzőt, a királyi embert mutatom be. Majd ráérünk holnap.
A jámbor Pauler doktor volt a miniszter. Jó ember, de honvédő háborunk dicsőségéből se nem értett, se nem érzett semmit. Tudós ember, de igaz jó hazafinak csak azt tekintette igazán, a kinek valami dicsérő dekrétuma, legkegyelmesebb kitüntetése, legmagasabb elismerése volt a királytól. Holmi vitéz honvéd: nem hajtott ő arra semmit. Minden embert a szerint becsült, a milyen volt a minősitvényi rovatos ive. Mikor született, hol és mit tanult, micsoda vallásu és életkoru, tud-e németül, volt-e már fegyelmi pör alatt, hányadik foku büntetésre itélték, vagy nem itélték, mióta szolgál, van-e hatalmas pártfogója? A princzipálisnak nem volt semmi rovatos ive, semmi minősitvényi táblázata, semmi hatalmas pártfogója. Nem is szolgált soha senkinek. Valamikor szenvedett, küzdött, vérzett ugyan a hazáért, de azt se ő, sem más nem szokta emlegetni s erről most már jóizlésü finom társaságban beszélni se szokás.
De a miniszter mivelt és udvarias ember volt. Szives udvariassággal fogadta a princzipálist. Megkérdezte tőle: mióta és meddig mulat Budapesten s miként vannak megelégedve a komáromi királyi törvényszék hivatalos helyiségeivel? De már a feleletet nem várta meg, valaki elhivta mellőlünk, ajánlotta magát s udvariasan otthagyott bennünket. Még azt sem mondta: gyertek csak velem a miniszteri szobába egy pohár papramorgóra.
A princzipális mosolyogva nézett utána.
– Ezt a barátságos ösmerkedést, öcsém, elengedtem volna.
– No csak várj, bátya, holnapig!
Még akkor több mint száz tagja volt a képviselőháznak a nagy idő férfiaiból. A kik nemcsak tanui, hanem alkotói voltak a hősi történelemnek. Tisztek, hadvezérek, kormányzók, törvényhozók, vármegyék igazgatói, üldözöttek, bujdosók, halálrakeresettek, várfogságok menekültjei, költők, szónokok, lánglelkek a függetlenségi harczból.
Mind valamennyien a princzipális bajtársai.
A kiknek szivük együtt érzett és együtt vérzett a csatamezőn és az áldomáson, a győzelemben és a bukásban, itthon és idegen népek hideg hajlékában.
A kik még igazán érezték, mivel tartozik a nemzet a maga hőseinek.
Ezeket én egyenkint fölkerestem, s meghivtam a Hungáriába lakomára. A princzipális tiszteletére szólt a lakoma. Megjelentek hetvennégyen.
Ott volt a princzipális is. Mindenki megismerte, mindenki megölelte a régi bajtársat, a ki soha nem is látta. Boldog volt a princzipális. Több könyje hullott, mint kaczagása hallszott örömében.
Lakoma végén azt mondta nekem a princzipális:
– No, öcsém, most már elmaradhat az a közjegyzőség. Ez a becsülés elég nekem multra, jövendőre!
– Nem addig van az!
Másnap mind a hetvennégyen rárontottunk az igazságügyek miniszterére. Ilyen küldöttséget még nem látott az a Deák-utczai rozzant palota. De bizony nagyméltóságu miniszter ur, Rév-Komárom városában más ugyan nem lesz a királyi ember, mint az egykori délczeg honvédszázados, a ki utoljára távozott onnan, függetlenségünk várfokáról.
Igy is lett.
Az ország kincstárnoka, a jó öreg Ghyczy Kálmán is meghallotta a ribilliót. Félretette hosszuszáru pipáját és maga is sietett Pauler miniszterhez Szabó Gábort ajánlani és mást senkit se ajánlani. Saját édes öccsét is ugy hazakergette s pisszenni se merjen: ugy lelkére kötötte, hogy azóta se hire, se hamva a nagyvilágban.
Változott a kormány, változtak az emberek is. Pauler helyét, a tudósét elfoglalta Perczel Béla, a táblabiró. Ezzel azután megingott minden miniszteri igéret, de azt, a melyet a princzipálisnak adtunk, meg nem ingott.
Egyszer csak megjelent a hivatalos lapban, hogy a rév-komáromi közjegyzőséget a princzipálisnak adományozta a király ő felsége. Vagy a minisztere.
Igy kellett ennek történni, másként nem is történhetett. Hiába csóválta fejét efölött akárhány komáromi atyánkfia s jó barátunk: csak Szabó Gábor lett ott a királyi ember. Ezen már változtatni nem lehetett.
Mi lehetett volna más az első tennivaló, mint az áldomás megtartása?
S hol lehetett volna másutt az áldomást megtartani: mint a szőlőhegyen, a neszmélyi hajlékban?
Nosza jó princzipális: légy hát készen! Ime, fölkerekedik a rokonok és jóbarátok serege s ki kocsin, ki hajón siet a kies hajlék felé. Jönnek még Csepről is, Igmándról is; de jönnek még Csallóköz vidékéről Ócsáról, Aranyosról is; de jönnek még a tulsó félről Ó-Gyalláról is. Nem lehet másként, bizonyára maga a princzipális sugta meg mindenfelé: mikor és hol lészen az áldomás.
Meg is lett.
Tavasz felé járt már az idő, verőfényes nap ontá sugarait le a messze völgyek felé. De napsugárnál melegebb szivvel örült a társaság a jó princzipális szerencséjén.
Van hát még hála! Van még elismerés! Vannak még jó emberek! Van még áldás a jó ember életén!
Mert hiszen igaz, a jó princzipális eddig se látott szükséget. Uri ház, tele pincze, jó asszony, jó egészség, jó kedv: mi kell egyéb? Három-négyezer forint biztos jövedelem: telik belőle szerényen, jó módjával erre is, arra is. Megvan a becsület is mindenfelé.
De az uj adomány mégis más. Az ügyvédséget abban lehet hagyni. Nem kell futkosni egyik biróságtól a másikhoz, Pontiustól Pilátusig. Jó huszezer forint évi jövedelem mégis megvan. Szép pénz. Nincs ennyi a főispánnak se, az apát urnak se, a kálvinisták püspökének se. Mennyi jót lehet ezzel tenni? Mily szépen föl lehet segiteni a szegényebb rokonokat? Hány vagyontalan, jóeszü és jóerkölcsü gyermeket lehet tanittatni! Árvákat, ügyefogyottakat mily szépen gyámolitani! Irodalmat, nemzeti közügyet, egyházat, főiskolát pártfogásban részesiteni.
Szép jutalma a multnak. Gyönyörü ábránd és igaz valóság a jövendőre. Meg is illeti a jó princzipálist koránál fogva is. Átlépte már az élet delelőjét. Alkonyata meg lesz aranyozva.
Két hét mulva megjelent a királyi közjegyzők ügyviteli szabályzata, s a kormány végrehajtási utasitása. Egész nyaláb nyomtatott iv, száz meg száz paragrafus. Keveredett a világ, sok teketóriával jár minden, a királyi embernek is sokat kell még tanulni. Megküldték a nyaláb nyomtatványt minden közjegyzőnek. Még a jó princzipálisnak is.
Hát jól van! Ez a dolgok rendje. Pipát, dohányzacskót, tűzszerszámot összekésziteni, a sok nyomtatványt táskába rakni s el – ki a szőlőbe, a neszmélyi hegyre! Ott majd áttanuljuk a sok ákom-bákom utasitást, rovatos ivet, iratmintát, ügyviteli szabályzatot. Kedv és nyugalom lesz hozzá ott elég!
De egyéb is lesz.
A princzipális furcsa paragrafusra bukkan hamarosan.
Az a paragrafus azt tanitja, hogy ha nincs hiteles és valóságos helyettes közjegyzője: akkor a székhelyet elhagyni nem szabad. Ha pedig mégis el akarná hagyni: köteles ezt a helybeli királyi járásbirónak bejelenteni s e szerint ettől engedelmet kérni. Máskülönben dorgálás, fegyelmi eljárás, büntetés, felelősség, kártérités, huzavona s több efféle.
Szamárság. Félreteszi az ákom-bákom irást. Pipára gyujt, kiül a hajlék pitvarába s elnézi nyugodtan a vidéket. Majd azután még egyszer igazán megnézi azt a paragrafust.
Fölséges látásba merül el a lélek a hegynek magasságáról.
A sikság zöldje, a rónák ligetei, a falvak tornyai, a széles Dunának szürke hullámai, a malmok, a hajók, a tutajok, az országutak járókelői mind oda mosolyognak hozzá. Az égnek madarai ott röpködnek előtte és alatta és körülötte szabadon és vidáman. Oda mennek, a hová akarnak. Nem fékezi őket semmiféle bolond paragrafus.
Napnyugat felé, a látás határán sötétlenek a nagy vár erősségei. A függetlenség és szabadság erőde egykor, melyet ő is védett, melynek falait egykor ő is vérével áztatta. S a dicsőséges harczok csatatere arra Uj-Szőny, Ács, Igmánd és Csep felé, a hol valamikor világdöntő seregekkel győztesen viaskodott a honvéd. A győzelem után az áldomás és az édes pihenés! És ujabb harczok és ujabb diadalmak!
Elmerült lelke nemzetének bánatába és ábrándjaiba. Hajh, miért kellett hát elbuknunk? Miért nem folytattuk tovább a harczot? Miért nem kezdjük tehát ujra? Az utolsó csöpp vérig. A halálig. A feltámadásig. Az örök dicsőségig!
Hejh jó princzipális, ne andalogjon a te lelked most már ezek fölött. A pipád is kiégett már. Vedd csak ujra kezedbe azt a szolgálati utasitást s nézd meg csak ujra azt a paragrafust. Meg kell azt tanulni jól!
A paragrafus csakugyan ugy szól. Elolvassa egyszer, kétszer, tizszer egymásután s bizony akkor se szól másképpen.
Micsoda?
Hátha ő valamelyik jó barátjához vadászatra rándul; ezt ő bejelentse a királyi járásbirónak?
Ha ő rokonához ellátogat névnapra, születésnapra, torr, szüretre, keresztelőre: ő erre királyi járásbirótól kérjen engedelmet?
Ha jóbarátok, egykori bajtársak, messzeföldről jövők megszólitják: »megyünk ki hozzád a hegyre, töltsünk együtt egy jó napot« – s ő ezt meg ne tehesse előbb, hanem várja be szép türelemmel, mig a járásbiró a paragrafusnak eleget tesz?
Fényes nappal volt, de azért meggyujtott egy szál gyertyát. Fogta az egész nyaláb irka-firkát s elégette az egy szál gyertyán. Azután fogta a királyi kinevezésről szóló legmagasabb és legkegyelmesebb okiratot és azt is elégette azon az egy szál gyertyán.
Azután elővett egy kis reczés ezüstféle gyufatartót. Az irások hamvait zsebkésének pengéjével összegyüjtötte s belerakta abba a gyufatartóba. S kis levélke kiséretében elküldte hozzám a postán Budapestre. Levélkéjében igy szól egyebek közt:
»Ime, édes öcsém, itt küldöm hát néked az én huszezer forintos évi jövedelmemnek, nagy állásomnak s királyi okirataimnak hamvait. Lásd meg s aztán szórd ki az ablakon. A gyufatartót tartsd meg emlékül. Egyébiránt kapum most is nyitva, stb. stb.«
… Még se lett hát királyi ember!