KOSSUTH NÉPSZERÜSÉGE.
Sehol se olvastam történetünk ama kis részletéről semmit, a melyet most elbeszélek. Több rokonom s egy csomó idősebb barátom volt az 1848-iki pesti nemzetgyülés tagja, sokan közülök Debreczenben is végig ott voltak a gyüléseken, az ő bizalmas beszélgetéseik után ismerem az esetet. Azok közül, a kikkel e tárgyról beszéltem, legtöbbet tudott Gorove István. Az élők közül még emlékezhetnek erre Madarász László, Bittó István és Madarász József.
A mikor elhatározták, hogy az uralkodó Habsburg családot a tróntól megfosztják: mindenki első gondolatra minden kétség és vita nélkül abban állapodott meg, hogy az uralkodót más nem pótolhatja, nem is helyettesitheti, csupán Kossuth Lajos. A kérdés csak az volt, minő czimmel s mekkora joggal és hatáskörrel?
Már április 13-án fölmerült Kossuth bizalmas köreiben ez a kérdés. E nap estéjén éppen Kossuth lakásán is folyt erről eszmecsere. Ugy hallottam, a miniszterjelöltek közül ott volt Szemere Bertalan, Horváth Mihály s Batthyányi Kázmér gróf, ott volt Szacsvay Imre s Madarász László is, de mások is.
Mindenki ajkán és gondolatában a kormányzó czim jelentkezett.
E czimet készen adta a nemzet története. Két vagy három kormányzó volt a multban. Az egyik: Hunyadi János; a másik: Szilágyi Mihály; a harmadik: Bethlen Gábor. Mindegyik Gubernator Regni Hungariae. Kossuth czime se lehetett kisebb s alig lehetett más.
De másnap a nyilt ülés megkezdése előtt mégis merültek fel aggodalmak. Kossuth nem akarta, igaz, hogy más se akarta, hogy nyilvános vita támadjon a kérdésről. Kossuth néhány szóval elejét vette minden kétségnek. Maradjunk általánosságnál s hagyjuk a czim meghatározását későbbre. Körülbelül ezek voltak szavai.
A függetlenségi nyilatkozat erre nézve igy szól:
»Az országot egyetemes kiterjedésében a nemzetgyülés minden tagjainak egyajku fölkiáltásával s közmegegyezésével kinevezett kormányzó elnök Kossuth Lajos fogja a maga mellé veendő miniszterekkel ugy saját magának, mint az általa nevezendő minisztereknek személyes felelősségük s számadási kötelezettségük mellett kormányozni.«
Tehát nem Kormányzó, hanem kormányzó elnök. A ki személyesen felelős s tartozik számot adni mindenről. Tehát minden cselekvéséről és minden mulasztásáról, sőt a közpénzekről is.
Ez bizony ma furcsának, sőt érthetetlennek látszik. Hiszen neki az uralkodót kellett helyettesiteni s az uralkodás dolgát végezni. Ő hivatalnok, számtiszt, pénztárkezelő nem lehetett, tehát például a pénzkezelésre nézve számadó kötelezettség alatt nem állhatott. A ki veszedelmes időben nagy ország ügyeit vezeti s nemzetének élet-halál harczát vivja: annak élet-halál fölött függetlenül és korlátlanul kell rendelkeznie.
De hát a nemzetgyülés árnyalatai s maguk a vezető férfiak s a hadvezérek is nem voltak egy nézeten.
Volt párt, mely a Habsburgokkal békét akart alkalmas időben kötni, mint Bocskay és Bethlen s mint II. Rákóczi Ferencz tábornokai.
Voltak sokan, kik egyenesen azt hangoztatták, hogy vissza kell állitani a királyságot s királylyá Kossuth Lajost kell megválasztani.
Igen erős párt egyenesen köztársasági államrendszert akart alapitani.
De egy párt se volt, mely a maga tervének megvalósitására az időt elérkezettnek látta volna. Mindenki várt. Vagy a teljes győzelemre, vagy a teljes bukásra, vagy mind a két fél kimerülésére.
Maga Kossuth se akart eléje vágni a jövendőnek. De azt sem akarta, hogy a pártok a czimkérdésen hajba kapjanak.
A ki ujból királyságot akart, már akár a Habsburgokkal, akár Kossuthtal: annak a Kormányzó czim tetszett. A ki köztársaságot akart: az az Elnök czimet követelte. Ez a czime volt mind az amerikai, mind a franczia köztársaság fejének. Természetes, hogy abban az időben elnök se lehetett volna más, mint Kossuth.
E kérdésről vitatkoztak maguk közt a vezetőférfiak április 14-én s 15-én is. Végre Kossuth április 15-én eldöntötte a kérdést. Javasolta s egyuttal elfogadtatta ezt a czimet:
»Kossuth Lajos, a nemzet parancsából Magyarország s minden hozzátartozó országok, részek és tartományok kormányzó elnöke.«
E szavaknál is élénk eszmecsere támadt.
Volt, a ki azt akarta, mondjuk ki: »isten kegyelméből«, mint a hogy’ az uralkodók mondják: »dei gratia« vagy »favente divina clementia« s ez után tesszük: »és a magyar nemzet akaratából«.
A nemzet elhatározását e szóval akarták jelezni, mandato vagy ex mandato. A mandátum latin szóra azonban nem találtak jó magyar szót. A megbizás, a meghatalmazás és a rendelés nem látszott jó szónak. Hunyadi János electus et deputatus gubernator volt. Választott és kirendelt kormányzó. Szilágyi Mihályt constitutus gubernator czimmel tiszteli meg az 1458-iki országgyülés. Ezt alig lehet magyarra jól leforditani. Ezt kis szójátékkal alkotmányos kormányzónak nevezhetnők. Bethlen Gábor kormányzó czimét békekötés állapitotta meg.
Végre is az akkori közszokás a mandátum szó helyett magyarban a parancs szót használta, Kossuthnak is tetszett e szó. Igy jött czimébe: a nemzet parancsából.
Nyáry Pál addig a honvédelmi bizottmány tagja volt. A függetlenségi nyilatkozat kimondását nem helyeselte, de azért a Debreczenben ugynevezett békepárttal se tartott, erélyét, hazfiságát nem gyanusitották s Kossuth is nagy figyelemmel volt iránta. Mindig jelen volt a bizalmas tanácskozásokon. Bizonyos dévajsággal szokta később elbeszélni, hogy minő nagy kedve lett volna sok embernek Kossuth czime fölött viharos vitába keveredni, mikor határainkon mindenütt omlott ránk az ellenség.
Egyébiránt néhány nap mulva a czimmel nem törődött senki. Maga Kossuth egyideig a kormányzó elnök czimet használta. Azután az országos Kormányzó czimet. Alig telt el egy hónap, már az országgyülés is, a kormány is, a hadvezérek is csak a Kormányzó szót használták. Igy ismeri Kossuth állását a nemzet, az egész külföld s a történetirás.
Az uralkodó fejedelem minden hatalma ott volt Kossuth kezében, a mely csak alkotmányos államban az uralkodót megilleti.
A törvényjavaslatok az ő szentesitése által váltak törvénynyé, kormányokat alakithatott s bocsáthatott el. Tábornokokat, hadvezéreket alkalmazhatott. Az ország minden hatósága tisztelettel s hiven engedelmeskedett neki. A felsőbiróságokat ő nevezte ki. A kitüntetések tőle függtek.
Hogy akkor népszerü volt: természetes. Minden nagy erő és hatalom egyuttal népszerü is. De a népszerüségnek mégse a hatalom az igazi forrása.
Kossuth népszerüsége azonban mégis különös, sőt rendkivüli tünet a művelt világban. Erről magam személyesen beszéltem az agg Kormányzóval. Nagy Napoleonnak s Bismarcknak népszerüsége határtalannak látszott, mig hatalma tetőpontján állott. A mint a hatalom kiesett kezükből: népszerüségük nyomban megcsökkent s mondhatni, csak pártnépszerüségre zsugorodott össze.
Kossuthnál ellenkező tünemény áll előttünk. Bukása után, bujdosása hosszu korszakában folyton nőtt népszerüsége. Folyton nőtt még akkor is, a mikor a nemzet a Habsburgokkal kibékülve, az ő nagy elvével – látszat szerint – végképp szakitott.
A népszerüség meghatározása nem könnyü dolog. Van divatos, van irodalmi, van fölvillanó, van néma, van viharos népszerüség. Van életbeli s van történeti népszerüség. Más meg más természete van mindegyiknek. Az orleánsi szüznek, nagy Napoleonnak, Garibaldinak, Bismarcknak népszerüsége most már történeti de ugy látszik, mindegyiké naponkint mélyebbé és szélesebbé válik. A kik németek, olaszok, francziák közt járnak, azt beszélik, hogy a nép gyakran ugy emlékezik róluk, mintha most is élnének.
Egészen ilyen természetü Kossuth népszerüsége. Az övéhez hasonlót a magyar nemzet még nem ismer.
A mult század folyamán nálunk több kiváló alak emelkedett nagy népszerüségre. Ragályi Tamást az 1825-ik és 1830-ik évi országgyülések alatt majdnem imádta a nemzet ifjusága. Még az 1844-iki országgyülés alatt is a róla szóló gyönyörü dalt énekelte minden hazafias buzgalom, mint most készült dalát. S a mai nemzedék azt se tudja jó szerint: ki volt, mikor élt s mit cselekedett Borsod egykori hires követe.
Az ő népszerüségét a mult század 30-as éveiben Wesselényi Miklós báró és Deák Ferencz népszerüsége váltotta föl. De az övékét egy-két éven át messze tulhaladta galantai ifjabb Balogh Jánosé. E gazdag, daliás mintaszerü, lángeszü és nagy szónoki tehetségü férfiu népszerüsége 1836-tól 1840-ig akkora volt, hogy vele Wesselényié, Deáké, Kossuthé akkor együtt se versenyezhetett. Bámulunk, ha halljuk vagy olvassuk annak a rajongásnak részleteit, melylyel őt a nemzetnek örege, tapraja, férfia és asszonya körülvette. Eltünt – nyom alanul. Ma már csak a nagy öregek, az irodalmibuvárok s Bars vármegye hagyományainak őrizői emlékeznek róla. Ezelőtt, több mint harmincz évvel, fölkerestem zoborhegyi remeteségében, a hol a Karthauziak egykori kolostorában lakott és csodás világnak láttam azt, a mit közölt velem.
Deák népszerüsége két korszakban volt igen nagy. 1833-tól 1848-ig s 1861-től haláláig. Az ő népszerüsége azonban nem volt egyetemes s ámbár nemes, tiszta és igen mély volt, de főleg csak az ugynevezett értelmiségre szoritkozott. Nyugodt, összhangzatos, vihar nélkül való életpálya; hősi lélek, melyet azonban a végzet minden nagy küzdéstől, minden nagy szenvedéstől s minden látható bukástól megkimélt; egyszerü bölcseség és gyakorlati okosság minden dolgában: oly tulajdonok, melyek a tömegek képzelődését nem izgatják s érzéseit rajongássá fokozni nem tudják.
Mi más volt Kossuth!
A zemplénmegyei szerény ügyvédtől kezdve a fejedelmi magas állásig, melyben öt lázadó nemzet s két európai nagyhatalom ellen dicsőséges győzelmekre birta kicsiny nemzetét! A ki bukásában nagyobb volt, mint győzelmében s mikor Isten, ember elhagyta őt s hazátlanul kellett idegen népek közt bujdosnia: még akkor is s még ott is ő volt a végzet által kitagadott fajának legbuzgóbb és leghatalmasabb védelmezője! Mennyi erő, mennyi szenvedés, mekkora dicsőség s mily nagy bánat az, a melyről az ő élete tesz tanubizonyságot!
Népszerüsége teljes. Minden ember ismeri nevét s látja alakját. Ha egyebet nem tudna is: egy dalt mindenki tud róla.