A nagy év

De a huszár is mély hangon dalolta a maga nyelvén:

Hajh, szomoru és mégis dicső kor, a mikor az elnyomott nemzetek édes testvér gyanánt szerették egymást. A lecsillapodott város mint az erdőzúgást, ugy hallotta a huszárok énekét a távolból, a sötét éjszakából.

Igy hagyta el a Vilmos-huszár Zbaraz városát 1848-ik év október 26-án esti nyolcz órakor. Csak a mikor jó messze kiért már, akkor kezdte rendezni, tarsolyába és kápájába elrakni a sok lengyel kalbászt és mézeskalácsot és rozsliszt-pereczet, melylyel a népség az utczákon át nagy szivességgel elhalmozta.

De Zsurmay nem a tarnopoli uton vezette századát. Az a katonai főút sokszorosan veszélyes lett volna. A város vége felé balra, mellékutczába vezényelt s onnan mellékútra Zarudzie felé. Meg is magyarázta altisztjeinek rögtön. A főuton okvetlenül útjukat állják s el is fogják őket. Ő ezért az orosz határszél mentében Bukovina felé mellékutakon akar haladni, igy biztosnak tartja a menekülést.

Négy jó legényt elvesztettek e miatt a menekülők. Hárman őrszem gyanánt álltak messze kint a tarnopoli uton s egyet utánok küldtek ordináncznak, a mikor még Zsurmay nem jelentkezett. Ez utolsó neve Hegedüs volt. Derék fiu, nagyon szerették. Ez a négy huszár többé nem is csatlakozhatott a menekülőkhöz.

Az első állomás Czernietov-Mazoviecki volt, kisded falu, jó 12 kilométernyire. Nem nagy távolság, a lovak is jó erőben, a legénység is jó kedvvel, nem is kellett volna megállani. De másrészt jó ok volt rá.

Az uraság várta itt a huszárokat. Zsurmay kijelentette, hogy neki be kell menni az urasághoz, de benne ne kételkedjenek, kisérjék őt oda. Herman János hatodmagával odakisérte. A kastély kivül volt a falun, termei kivilágitva fényesen s tele uri vendéggel, tündöklő szépségü asszonyokkal. Esti tiz óra tájban volt az idő.

A huszárokat nagyon szivesen fogadták, kivált mikor értésükre esett, hogy felsőbb parancs nélkül mennek Magyarországba. A gazdasági udvarban a legénységet is ellátták itallal s harapnivalóval, a lovakat is hevenyészett abrakkal. De nem ez volt a fődolog, hanem az, hogy Zsurmay kapott itt egy jó rendben kidolgozott utirendet, melyen a nappali és éjjeli állomások meg voltak jegyezve s az uton talált összes lengyel urak megnevezve. Ezek fogják ellátni a huszárokat, ezek jegyzik föl az ellátás költségeit. A költségeket majdan a diadalmas Magyarország fogja annak idején megtériteni. A becsület dolga ez.

Bizony a becsület dolga ez! Derék, jó lengyel barátaink rég aluszszátok már az örök álmot s várakozástok még mindig nem teljesülhetett. Porrá, hamuvá váltak már a huszárok is. Alig élhet közülök egy-kettő. De azért mi most is esennen várjuk, hogy nemes adósságunkat valamikor, minél előbb leróhassuk.

Egy órai pihenés után tovább mentek. Esős ősz járt, az utak fel voltak ázva, felfakadozva. A ló csülökig dagasztott a sárban. De menni kellett. Tarnopol közelében voltak, innen távozni kellett minél előbb.

Utjuk mellett nagy tekergéssel folyik a Gniezna patakja. Jókora folyó, mint nálunk a Hernád. Vize most kissé fel volt duzzadva. Borki fölött mesterséges halastó van, ennek gátján jó időben út vezet s ez útra tévedtek a huszárok. Ám a gát fel volt ázva, omlott, süppedt a lovak lába alatt, néhány ló le is fordult a gátról, bele is sülyedt a sárba, az őszi habarékba.

Egy embert és egy lovat se volt szabad elveszteni. Kimentettek, kihuztak minden lovat.

Éjfél volt az idő, felhős ég, kevés világosság. Keservesen jutottak el a zúgóig, a csapógátig. S a mikor oda jutottak: nagy riadalmukra akkor vették észre, hogy a csapógát dobogója nincs meg, elvitte a viz, vagy elvitték ellenséges kezek.

Most mit csináljanak?

Visszafordulni majdnem lehetetlen. A csapógáton kell átmenni.

A borki éjjeli őr segitségükre volt. Maga is egykor katonaviselt derék lengyel. Ő megmutatott a faluban valahol egy csürön egy óriási kaput, hozzák el a huszárok, keresztül teszik a zúgónak árkán, jó lesz hidnak.

Igy történt. Valami tizenöt vagy husz ló Zsurmayval együtt át is ment rajta. Ijedezve, toporzékolva, de mégis átment. Hanem a többi ló át nem ment az apostolok kedvéért se. Az éjszaka sötét, az út sötét, a kapu világos, a ló el nem tudta gondolni, miféle bolondságba viszik, megbokrosodott, nem ment.

Herman János leszállt a lováról s kantáron fogta a huszár lovát. A huszárt nem engedte leszállni, fogja a kantárt s használja sarkantyuját. Erős legény volt, 26 éves, zablatövön fejénél fogva huzta a lovat. Hátul pedig az éjeli őr dolgozott. Alabárdjának vastag, hosszu nyelét elvégre összetörte a lovak hátán. Képzelhetlen vesződséggel csak igy lehetett a lovakat egyenkint átvonszolni.

Vagy nyolczvan huszár átkerült már, de még mindig túl volt a csapógáton ötven. Éjfél rég elmult már, hajnali két óra körül járt az idő. Zsurmay elgondolta, hogy a nagy hajszának nagy zaja van. Fele falu már fölébredt s ott volt, ott bámészkodott a gáton. Tarnopol alig tiz kilométer nyugat felé. Tarnopolba Zbarazból is eljuthatott már a szökés hire. Ott nagy helyőrség van, üldözésre küldhetnek ki lovas századokat. Elhatározta, hogy a 80 huszárral megindul s a túl rekedt 50 huszárt sorsára hagyja. Egy huszárt oda küldött Herman Jánoshoz s közölte vele e szándékát.

Herman testben-lélekben ki volt már merülve. Szakadt róla az izzadtság, alig lihegett az órákon át tartott erőfeszitéstől, inai már elkezdték az ernyedést. El is volt keseredve. S ime, azt hallja, hagyjuk el ötven bajtársunkat.

Odaszól nagy lélekzetvétel után a huszárhoz:

– Hát te mit csinálnál?

A huszár neve volt Böszörményi Dani. Ő is altiszt. Egykor sárospataki diák, kemény fiu, mint a tűzkő. Igaz, jó, benső barátság kötötte Hermanhoz. Azt felelte:

– Én, Jancsi, a bajtársaimat el nem hagyom, ha megnyuz is a kapitány ur.

– Én se, Dani. Eredj oda az emberekhez, a hol a kapitány ur áll. A kapitány urnak ne szólj semmit, hanem vedd elő a pisztolyodot, huzd fel a sárkányát s kiáltsd ki hangosan, hogy a kapitány ur is hallja, hogy a ki előbb megindul, semmint minden bajtársunk megmenekül, azt agyonlövöd, mint a kutyát. S kiáltsd ki azt is, hogy ezt én parancsolom.

Ugy történt. Egy huszár se mozdult meg, mig az utolsó is át nem jött a kapuhidon.

Hajnali három órakor lett vége az iszonyu vesződségnek. Herman Jánost két huszárnak kellett tartani, hogy a képzelhetlen fáradtságtól el ne essék és a puha sárba el ne feküdjék. Jártányi ereje nem volt, lovára se tudott felülni. Husz év mulva is azt irta Jókaihoz küldött rövid emlékiratába e jelenetről:

»Ha valaha isten ellen vétettem, most leróttam, mert olyan dolgot végeztem el, a melyet elgondolni se lehet.«

Elvégre feltették lovára s a nyeregben meg tudott ülni. Ereje is lassankint visszatért. A reggeli hüvös őszi szellő már teljes erejében találta. Hiába, a fiatal kornak varázsló képessége van.

Ezután nagy utat tettek egyfolytában világos reggelig. De csak léptetve. Az út rossz, a lovak erejét kimélni kellett oly időre, a mikor a gyorsaságra lesz szükség. Az út mindenütt a Gniezna partján vezetett.

Reggel Smolanka táján nagy nemesi vagy grófi kastélyhoz jutottak. Az utirend szerint itt jóbarát várta őket, ide hát betértek. Minden huszárnak volt elég zabja, a legtöbbnek szénája is. Megetettek. S a legénység is reggelizett és pálinkázott.

Itt egy 15–16 éves uri rendbeli fiu jött hozzájuk. Lelkes arcz, tüzes szemek, lángoló lélek. Ott őgyelgett a huszárok közt s a régiekkel, a kik már megtanulták a lengyel szót, beszélgetett. Elkérdezgette: hova mennek, ki küldi és ki hivja őket, mit akarnak?

Egyik öreg huszár szóba állt vele.

– Senki se küld minket urfi, nem is hi minket senki, csak a haza. Tele van osztrákkal az országunk, csak azokat akarjuk egy kissé agyonverni.

Nagyot sóhajtott a fiu.

– Hejh magyar vitézek, én is szivesen elmennék veletek, ha lovat, fegyvert adnátok kezembe!

– Hiszen ha csak az kell!

Az öreg huszár jelentette Herman őrmesternek s ez Zsurmaynak. A derét fiut bevették huszárnak. Pénze volt elég. Jó katona lett belőle. A veszedelmes utat könnyü lélekkel tette meg a huszárokkal. A halálos órákban nem siránkozott édes anyja után. Ő is Bem közelébe került Erdélybe. Nevét az őrmester elfeledte.

Tovább mentek.

Ha a Gniezna partján maradnak; egyenesen Trembovlába jutnak. Ebből baj lehetett volna. Skomorochynál tehát letértek az utról Iwanowka felé. Délután négy órakor értek ide s jól látták jobbkézről nyugat felé Trembovlát a völgyben valami nyolcz-kilencz kilométernyire. Bár a nap már nyugvóra kezdett fordulni, Trembovla tornyai oda fénylettek hozzájuk. Itt is sok jó bajtársuknak kellett volna lenni.

Éjszakára egy nagy faluba értek s a falu közepén levő nagy korcsma udvarán helyezkedtek le.

Huszonnégy óra óta voltak utban. A mult éjjel semmit se aludtak. Egész nap keveset pihentek. A halastó gátjánál sok erőt vesztettek. Mégis nagyobb utat végeztek hatvan kilométernél.

De legényen, lovon meg is látszott. A ló nem szokta meg ezt. Huszonnégy óráig hosszu uton hurczolni lovasát s egész terhét, nem a közkatona lovának való. Sok ló nem evett s alig ivott valamit. Alig várta, hogy nyergét levegyék, csak elfeküdt oly gyorsan, mintha leroskadt volna.

A legénység is fáradt volt kegyetlenül. Huszonnégy óra óta nem aludt, folyton lóháton vagy a lovat kantáron vezetve gyalogszerrel. Sok legénynek se ital, se étel nem kellett. Csak letette fejét a lova mellett nyergére s aludt, mint a kősó.

Itt azonban mégis uj erőhöz jutottak.

A földesur nyomban fölkereste a századot s az egész legénység számára húst főzetett és süttetett. Kenyere ugy is volt, de azt is kaptak. Esti tiz óra tájban hatalmas lakmározást csapott a huszár. A lovak is megdörzsölve s kissé pihenve, vigan kezdték ropogtatni a takarmányt és az abrakot. A lovak száma azonban kisebb lett. Hármat az útban el kellett hagyni. Kettőt Zsurmay és a lengyel urfi ült meg. A vezetékló tehát tizenkettőre olvadt le.

Az őrmesternek, Herman Jánosnak itt komoly esete támadt.

Délután egy útszéli csárdánál itattak. Volt egy közhuszár, félig magyar, félig tót, mogorva sunyi legény. Beült a csárdába s kijelentette, hogy ő most már innen az istennek se megy tovább. Ő nem megy neki a veszedelemnek, hanem belovagol Trembovlába s jelentkezik ujra az ezrednél.

A ki ezt cselekszi: egyuttal áruló is lesz.

Az őrmester megfogta a két fülét s megrázta kegyetlenül, mint Krisztus a vargát.

– Vagy hű maradsz vagy meghalsz!

A legény megadta magát, elcsillapodott, megigérte, hogy ezentul szófogadó lesz.

De alattomos természete nem változott. Az egész uton estélig senkihez se szólt. Látszott rajta, gonosz indulata még mindig tart s boszun töri fejét. Egy-két huszár figyelemmel kisérte.

Ez volt a szerencse.

Az őrmester aludt, mint egy darab fa. Ő dolgozott a gáton legtöbbet, ő volt kifáradva legjobban, neki kellett a pihenés leginkább.

A sunyi legény fölkelt fektéből, pisztolyát kivette a nyeregkápából s ment az őrmesterhez. Alvása közben agyon akarta lőni az őrmestert.

De a két szemes huszár utána. Kezét elkapták, pisztolyát kicsavarták s egy ajtószár rekeszvasához odakötözték.

Zsurmay bent volt az uraságnál, az őrmestert keltették hát föl törvényt látni az orgyilkos fölött.

Egy-két altisztből, egy-két közhuszárból állt a hevenyészett biróság. A tárgyalás alig tartott három perczig. Tetten is érték, be is vallotta gyilkos szándékát, a büntetés: halál. Példa kellett.

Belátta a sunyi legény is: ez az igazság. Nem is igen nyugtalankodott, mikor az udvaron a kút mellé állitották, hogy ott agyonlőjjék. De akkor előállott maga az őrmester s igy szólt:

– Bajtársak, megérdemelné a nyomorult a halált. De kegyelmezzünk meg neki. Kitaszitjuk magunk közül, hadd menjen neki a világnak. Rongy életét ne pusztitsuk el. Minek az nekünk?

A bajtársak belenyugodtak.

Az orgyilkost kikötötték a kúthoz s ott volt reggelig, indulásig. Könyörgött, istenkedett, égre-földre esküdözött, hogy szánja-bánja vétkét, jó bajtárs marad ezentul, de már többé nem hittek neki.

Reggel a huszár-gunyát le kellett tennie. Pőrén, gyalog, ló nélkül, fegyver nélkül kikergették a faluvégre. Mehetett Trembovlába. Hirt róla ezentul nem hallottak.

Reggel még sötét volt, a mikor elindult a század. Jó előre az előörsök, jó hátra a hátvéd.

Egyszer csak előre rugtat a hátvéd és jelenti, hogy trombitaszót hall mögötte az uton. A ködben, sötétben nem tudja, miféle csapat, de lovasságnak kell lenni.

Zsurmay megállitja a századot és csatasorba rohamra fejleszti. Herman őrmester hat erős legénynyel visszafordul kikémlelni az ismeretlen csapat erejét és mivoltát.

Csakhamar megközeliti s meglátja a csapatot. Lovasság jön, de a ködben nem látja jól, miféle. Rájuk kiált, de a csapat nem felel, csak jön. Vagy ötven lépés távolságból még egyszer rájuk kiált:

– Megállj, vagy lövetek. Ki vagy?

Erre a szóra csak jön ám vissza a hang, a ködből:

– Jó reggelt, Herman bajtárs!

Bizony Rácz Pista őrmester volt az, a ki jött Trembovlából, a Vilmos-huszárok ottani századából. Gyenge félszázaddal, épen 45-öd magával indult el épen azzal a szándékkal és igyekezettel, miként a zbarazi huszárok. Csodálatos véletlenség volt találkozásuk.

Csakhogy a trembovlaiak valahogy fehér köpenyegre tettek szert. Bizonyos távolságból svalizséroknak lehetett tartani. De azért kölcsönösen nagy volt az öröm a találkozás fölött. Csakhamar megizleltek minden kulacsot s kicseréltek minden pipát. Csak Zsurmay nem örült.

– Eddig is sokan voltunk. Eddig is sok baj volt, még több lesz ezután!

Már ebben nem hallgattak rá a huszárok.

Igy került össze a 175 huszár, a melyről szól ez a történet. Sorsuk ezentul egyenlő.

Délután Czortkovba értek. Jókora város ez, a Szeret folyik keresztül rajta sokféle kanyargással. Itt nem volt szándékuk megállni s mégis megszaporodtak egy önkénytes lovaggal.

Épen a város közepén lovagoltak a folyó balpartján. Szemközt a jobbparton látnak egy előkelő ifju lengyelt, a mint felszerszámozott, felnyergelt lovára akar ülni. Oldalán kard, övében pisztolyok, lengyel süvegén kócsag, jó meleg dolmány vállain. Daliás alak.

De könnyedén nem tud felülni. Körülötte családjának tagjai. Apja, anyja, testvérei, gyönyörü leánykák és fiuk. A lovat is fogják. Az apa mordiáz, az anya sir, a leánykák fejük felett összekulcsolt kézzel könyörögnek, könyjük hull, mint a záporeső.

– Ne hagyj itt bennünket. Ne menj el. Sohase látunk többé!

– Megyek harczolni a magyarokért.

Lerázta magáról siró rokonságát, felpattant lovára s nyargalt ki a folyó partjára. A legközelebbi hidnál Zsurmaynál jelentkezett s a huszárokhoz csatlakozott.

A neve Maklovszky volt. Csatában bátor, jó katona. A lengyel légiónak volt egyik jeles tagja. Végigküzdötte egész függetlenségi harczunkat. Az őrmester Lugoson találkozott vele utoljára. Menekült Törökország felé. Él-e még vajjon? Ősz fürtökkel, rokkant öregséggel emlékezik-e még a Vilmos-huszárokra? Visszajutott-e még egyszer szülőföldére? Megölelhette-e még szeretteit, a kik oly sürü könyhullással látták, a mint szabadságért lángoló ifju hevében elrohant harczolni szegény magyar testvéreiért? Vagy elhunyt utközben, elvérzett az oroszok elleni harczokban s hamvait elfödte már az enyészet s emlékét a feledés!

Ki tudna ezekre ma már feleletet adni!

A mint a század átment a városon s a város végére ért: ime, a folyó hidja nincs meg. Gonosz kezek fölszedték a huszárok előtt. A tulsó parton pedig egész tömeg férfi állt kaszával fölfegyverkezve. Zajongtak s emelgették a kaszát, hogy most mindjárt lekaszálják, rendre vágják a huszárokat.

Mi ez?

Kérdik uj bajtársukat, Maklovszkyt. Ő aztán megmondja, hogy a tömeg oroszokból áll, valami orosz pap bujtotta s fegyverezte fel. Szándéka határozottan ellenséges.

Annál jobb. Fél is a huszár gyalogembertől, kaszás paraszttól. Nem is volt a tömeg épen nagy. A huszár rögtön neki akart rohanni s széttiporni az egész csőcseléket.

De Zsurmay nem engedte. Semmi zajt, zenebonát, ütközést, vérontást nem akart. A lovat is féltette, az embert is. Visszafordult. Egypár körmönfont huszárimádság átröpült ugyan a kaszásokhoz a folyó tulsó partjára, de egyéb baj nem is történt. Csak az, hogy istentelen nagy kerülővel lehetett ismét a rendes utra visszatérni. S nem is aznapon, hanem csak másnapon délelőtti tiz órakor. Kisebbszerü faluba értek.

Vasárnap volt. A legénység nekivetkőzött embert, ovat, ruhát, patkót, nyerget, szerszámot rendbehozni. A birónak megparancsolták, hogy minden ház főzzön egy-egy huszárra. A huszár-kovácsok munkához láttak. Minden huszárnál volt két patkó és harminczkét patkószeg. A ló papucsának rendben kell lenni. Ez a fődolog. Patkó nélkül nincs ló, ló nélkül nincs huszár.

De tökéletes boldogság sincs a földön.

A biró csak jön ám vissza kis vártatva, hogy a főzésből nem lesz semmi, mert a népség nem engedelmeskedik. Azt mondja a népség, nincsenek jó járatban a huszár urak.

Dühbe jön az őrmester. Tud beszélni oroszul is, lengyelül is; öreg katona; még káromkodni is tud idegen nyelven. Elkeriti a főzőkanálfülü mivoltát a biró hetvenhetedik öregapjának s ugy kérdi tőle:

– Honnan tudjátok ti gazemberek, hogy a huszár urak nincsenek jó járatban?

Nem is ijedt meg nagyon a főzőkanálfülü biró.

– Azt mondja a népség, csókolom a vitéz ur kezét, ha jó járatban volnának, akkor jött volna a szálláscsináló és szépen beszállásolnák a huszár urakat.

Ebben pedig igaza volt a birónak. A huszárok csak a csürös kertekben tanyáztak.

Rendes étkezés, elegendő pihenés tehát nem volt.

De nemcsak a biró szava volt az, a mi sietésre biztatta a századot. Hanem az urak beszéde. Néhány lengyel nemes ur is lakott ott és a közelben. Ezek jó szivvel, jó szóval felkeresték a huszárokat. Ők már tudták hova mennek azok. S nyiltan megmondták, hogy a parasztok rossz indulattal vannak a magyarok iránt.

Ugyan miért?

E kérdésre már nehezebb a felelet. Hiszen a szegény paraszt volt a legnagyobb szolgaságban. Ő szolgája volt uraságának is, a császárnak is. A magyar pedig szabadságáért küzdött s parasztjainak is jóvoltáért, felszabadulásáért. A józan ész tehát ugy hozta volna magával, hogy a lengyel és orosz paraszt szive is ott legyen a huszárok mellett, a szabadság bajnokai mellett. A józan ész és a tisztesség egyaránt.

Ejh-hajh, gyerekbeszéd ez! Ha a koronás urakat s tanácsosaikat a józan ész és a tisztesség vezetné! Épen csak ez a kettő nem vezeti.

A lengyel nemesség nemzeti nagyságra s országának szabadulására törekedett. A bécsi hatalmasság épen ezt nem akarta. A nemességet nem fojthatta bele a gödörbe, mint ősszel a méheket szokás, tehát felbujtotta ellene a parasztságot. A parasztság aztán épen két év előtt verte agyon a nemes urakat halomszámra.

Azóta nemesség és parasztság a sziv mélységeiben ellensége volt egymásnak. A kit a nemesség szeretett, azt gyülölte a parasztság. A lengyel nemes rajongó barátja volt Magyarország függetlenségének, hű bajtársa a magyarnak. A lengyel és orosz paraszt már ennélfogva is ellensége mind a kettőnek. S a bécsi udvar gondoskodott arról, hogy a szegény földnépe meg ne ismerje az igazságot s meg ne szeresse a magyart.

A huszár itt már torkig volt az indulattal. Nem akart a faluból kiindulni addig, mig a falu lakosságát egy kis keserves tánczban meg nem forgatja. Meg is kérte Zsurmayt, hogy álljon csülökre s fenyitse meg a rosszindulatu embereket. Egy kis deres és harács észretériti majd őket. Nem félt a huszár. Hét szakasz huszár legázol, ha arra kerül a sor, hetvenhét parasztfalut.

Azonban Zsurmay megmaradt a maga jól kigondolt terve mellett. Ne bántsuk a parasztot; ne bántsunk senkit. Térjünk ki minden baj elől, ha lehet. Most még lehet. A kard markolatát csak akkor fogjuk meg, a mikor már életre-halálra ki nem kerülhetjük. De akkor aztán majd megfogjuk istenigazában.

Hát jól van! Talán igaza is volt a vezénylő kapitánynak. Talán ő ellátott olyan messzire, a hova a közhuszárnak sejtelme se ért el.

Hanem azért azt a káromkodást, a mit a haragos huszár azon a rongyos falun végig mivelt, mig kiért belőle, nem jó lenne felirni s ékes, tudós könyvekben örökössé tenni. De nem is mutatkozott az utczán, apró gyerekeket kivéve, teremtett lélek. A huszár bizonyosan végig kardlapozta volna, ha felnőttet lát.

Jó három órai lovaglás után egy kis városkába értek s a piacz közepén arczélben felálltak. Kopott mente, foltos nadrág, a csákón csapzott kócsag: egyenkint nem valami diszes tünemény a nagy utazásban levő huszár. Por belepte, sár beföcskendezte, még a bajusza se ugy áll, a hogy kedve volna hozzá. De tömegben, de hadsorban mégis fölkelti a lelkek alvó indulatát. Meséből, mondából, multak emlékéből vele jár a hősi vitézség ragyogása s ha tömegben ott áll, azt a ragyogást látja mindenki.

Szine-java kijött a városnak a köztérre. Mindenki kiválasztott egy huszárt s hivta vendégének. Lett volna lakodalom hegyen-völgyön. De Zsurmay nem engedte. Közel járt már a század Bukovinához s a Nyisztra vizéhez. Arra már nagy helyőrségek vannak. Sietni kellett, hogy a század előbb keresztülhaladjon, semmint a helyőrségek fel lesznek riogatva. Ha pedig minden huszár külön gazdához megy vendégségbe, nehéz lesz őket összeszedni. Fél napot is, egész napot is elveszthetnek.

Csak előre!

Hanem azért itt derekasan megvasalták a lovakat s rendbe hoztak minden szerszámot. Bevásároltak egyuttal annyi kenyeret és kolbászt, a mennyi készen volt az egész kisvárosban.

A hogy’ Zsurmay megtagadta az egyenként való vendéglátást: egyik előkelőbb lengyel ur leemelte süvegét s minden polgárt sorba járt, hogy a mit vendégére szánt volna, adja adományul készpénzben, jó lesz a huszárnak az utra.

Az is igaz. De a huszárnak volt elég pénze. Pénzre nem szorult. Zsurmay csak nagy kérésre fogadta el. Hanem a mikor kellő pihenés és abrakolás után a század megindult: akkorra készen állt már a város zenekara is s muzsikával kisérte a nép messze-messze be a szürkülő estébe a dalolgató huszárt. Mert a huszár, ha halottas ágyáról kel is föl, ha egy-két óráig jó dolga van, már dalolni tud, mint az erdei rigókakas.

De itt mégis megtudtak két dolgot.

Az egyik az, hogy a Nyisztra vizén nemsokára át kell menni, még pedig olyan helyen, a hol se ember, se ló nem szokott átjárni. A másik pedig az, hogy Kolomeában lesz az első igazi pihenés, ha ugyan lesz.

Zsurmay ügetésre vezényelt. A ló fáradt volt már, senki se hitte, hogy ügetni tudjon. De a lónak is kedve támadt. Kedve meghozta erejét. Általános öröm és csodálkozás a huszárok közt. Becsületes ügetésben talán tiz-tizenöt kilométer távolságnál is többet kibirtak.

Egyszer csak valami puszta, rekettyés ligetben előttük állt a Nyisztra vize.

Nincs olyan tudós könyv és térkép, a melyen a Nyisztra folyamot meg lehet találni. Nem is az ennek az igazi neve. A tudományban is, de azon a vidéken is Dniester ennek a neve. Az ottani nép azonban Dnyeszternek ejti ki.

De a huszár ezt a szót meg nem tanulja. Hallja, hallja ugyan, de a nyelve nem áll rá. Hanem azért ad neki nevet a maga módja szerint. Nyisztra – van ez olyan szép, mint a Dnyeszter.

Előttük áll hát a hatalmas folyam. Már ott is van akkora, mint a Tisza Szegednél. Kényelmesen gomolyogtak le árjai napkelet felé. Ha csendesség van: zugását is lehet hallani.

Mi lesz most már?

Se hid, se komp, se zátony.

Bizony itt usztatni kell. Ősz van már, november elején vagyunk, hüvös éjszaka, szellő is leng, eső is szemetel. S embernek, lónak bele kell feküdni a hideg hullámokba. Csak az orra, csak a füle látszik ki. Terhe van lónak, embernek. Ruha, fegyver, patkó, nyeregkészség. Sok vas, sok szij, ázott gunya, mind sulyos. Az embert és a lovat mind huzza lefelé a mozgó örvények mélységébe, az örök sötétségbe, a halálba. S nincs meg egész ereje se embernek, se lónak.

Megállnak a parton. Nagyot fuj a ló. Egyik-másik tüsszögni kezd. Tüsszenésük, horkolásuk betölti az éjszakát és a ritkás ligeteket. Embernek a közelben semmi nyoma.

Sötét van. A vizben senki se látja társát. Senki se tudná észrevenni a fuldokló bajtársat. A ki halálnak válik, észrevétlen tünik el a mélységekben. Nincs segitség. Szegény hazánk, szegény árva magyar hazánk, de sokat szenvedsz fiaidért, de sokat kell szenvedni fiaidnak te érted. És csak jó fiaidnak kell szenvedniök.

Hejh, vitéz kapitány uram, ezen a folyón mi ma át nem megyünk!

– De bizony átmennek kendtek. Épen három nap előtt itt ezen a helyen fogtak el félszázad huszárt, a miért, hogy ők se akartak nekimenni a folyamnak. Nem alkuszunk. Előre!

Ez volt Zsurmay parancsa.

De a pataki diák nélkül aligha baj nem lett volna. Előállott Böszörményi Dani s azt mondja a közelében levőknek:

– Hallottátok-e legények Árpád apánk hirét? Az volt a ti öreg apátok, de az enyém is. Az is erre járt, mikor Ázsiából hazajött. Épen ezen a helyen usztatott át e rongyos pocsétán, a hol most mi állunk. Pedig nem is kergette senki. Ha ő megcselekedte: mi is utána csinálhatjuk. Nem törik bele se kezünk, se lábunk.

Még nevettek is rajta, akármilyen keserü volt a nevetés. Azután Herman őrmesterhez fordult:

– Gyere pajtás, törtessünk előre! Csináljuk meg az utat a bajtársaknak vagy az égbe, vagy a pokolba, vagy a tulsó partra. Jó út lesz az, akármerre vezet.

A pataki diák jól megtanulta az uszást valamikor a Bodrog vizében. De az őrmester is gyakorlott volt benne.

Lecsatolták a kardot oldalukról s fölakasztották a nyeregkápára. Nekik nehéz lett volna az uszáshoz, a ló könnyebben birja. Ugy mentek ketten előre s mikor lovuk lába már nem érte a földet, ugy fordultak le a lóról, hogy uszva törjenek előre s félkézzel ugy vezessék a mellettük uszó lovat.

Utánuk a kapitány, utánuk a legénység szép kettős sorban, rendes hadoszlopban. Csak a lovak feje, csak a huszárok feje látszott ki a vizből. De azért nem látta őket senki. Senki se volt a két parton, sötétség volt az ur, mintha a folyam örökre elnyelte volna a vitéz századot. Ha van is ott valaki: csak egy hosszu, vastag, óriási kigyószörnyeteget lát a vizek fölött, a mint ott kanyarog és vonaglik s halad lassankint a tulsó part felé. Vajjon eljut-e odáig?

Messze sodorta őket a hatalmas folyam alá felé, de azért oda jutottak. Szerencsére meneteles parthoz értek s a mikor ember és ló lerázott magáról annyi vizet, a mennyit tudott s egymást számba vették: nem hiányzott senki.

Csoda volt ez!

III.

(Kolomea szomszédságában. – A takarodó hangja. – A huszár lova bölcselkedik. – A mamaliga. – Utjukat állják. – Föl a hegyekbe!)

De még nagyobb csoda volt, hogy a legénység, bár nyakig ázott, órákig fázott a hideg novemberi hullámokban, még hurutot se, még náthát se kapott a veszedelmes kaland után. Edzett a magyar legény, hideget-meleget egyaránt birja, lenézi az orvost, utál minden patikaszert; fiatal pálinka, paprikás szalonna, jóizü káromkodás: ebből áll minden orvossága; magát el nem hagyja; mint a legyet, ugy hajtja el magáról az ápolót és sajnálkozót, lábáról le nem esik s ha csak aludni nem akar: le nem fekszik. Ha egyszer a huszár elveti magát: már akkor jó éjszakát! A halál kutyái ólálkodnak már akkor körülötte.

De a miben különös nagy gyönyörüsége telt a huszárnak, még a ló is felüdült a fürdő után. Vidáman emelgette lábait s jókedvéből még nyeritett is egyet egyik-másik.

Hajh pedig se a szürkülő reggel, se az egész borongós őszi nap nem nagy örömre várta a huszárokat!

Valahol Uscieczko városa közelébe mentek át a Dnyeszteren. Innen némi kerülővel jó országút vezet Horodenka-Kolomeába, de nekik itt már az országutakat kerülniök kellett. Közel Bukovina, közel Moldva, közel Oroszország, itt már erős helyőrség volt az országutak mentén minden nagyobb faluban, városban. A Dnyeszter jobbpartján itt Uscieczkótól félre kevés falu, nagy erdők és nagy pusztaságok s vizes, tocsogós, süppedős nagy rétek, mezők, legelelők. Az erdőt is kerülték, a mezőkön, süppedékeken hatoltak előre. Apró erekkel voltak tele a mezők. A dülőutak keresztülvágták az ereket. Hol volt, hol nem volt hid az ereken. Még jobb volt, ha nem volt. Rongyos, korhadt, fenyőfahidak. Minden hidnak beroskadt vagy padlója vagy gerendája a lovak lába alatt. Ha már hidat láttak, leszálltak a lóról s ugy vezették a lovat a rozzant hidon keresztül, mint mikor a dajka járni tanitja az ölbelit. Igy is sok lovat ugy kellett kiemelni az ingoványból.

Ugy késő fölöstököm-tájban tiz óra körül egy magányosan álló szénaboglyához értek. Itt letelepedtek s a lovakat lepányvázták. Hüvös idő volt, de azért minden huszár pőrére vetkőzött, hogy az éjjeli vizet minden ruhadarabból kifacsarják. Az eleven testen három nap se száradt volna föl a ruha s igy igen nehéz volt a lónak a huszár. A posztó és fehérnemü sok vizet felszi magába, a lovat pedig kimélni kell. A lovak is jól laktak a gazdátlan szénából, a legények is kedvökre falatoztak. Szerencsére nem csatangolt arra se csősz, se kerülő, se vadászgató ember. A kissé homályos szürkeségben pedig a messzi falvakból, a távoli országutakról nem látta őket senki.

Késő délután valami faluba értek. Itt felálltak a templom-téren. Itt kellett volna éjszakázniok. A lovak egész nap posványt dagasztottak, el voltak fáradva keményen. A század eleje már egy óra óta is ott állt a templom mellett, mig a vége a mezőkről bevánszorgott. Már szentül hitték is, hogy itt éjszakáznak. Zsurmay bement a lengyel urasághoz és sokáig késett ott. Miért késett volna, ha nem azért, hogy elszállá solásról gondoskodjék.

Bizony nem lehetett itt hálniok. Az uraság kijelentette, hogy semmiről se áll jót. A lakosság orosz, Kolomea nincs messze, rossz emberek éjjel bizonyosan hirt adnának a helyőrségnek s reggelre az egész század be lenne keritve s fogolylyá téve.

No huszár, nézz föl arra a csillagos égre, a melyen nem látsz csillagot, mert szürke felhők eltakarják előled, azután káromkodjál egy nagyot, czifrát, haragosat, de indulj az esti alkonyatban. Éhgyomorral, fáradt lóval, uttalan utakon kutyád tudja, hova mégysz az őszi éjszakában! Pedig még kutyád sincs!

Menni kellett tovább, tovább, tovább!

De azért mégis volt iránya, volt szerencsés elvége a mai utnak.

Volt Horodenka-Kolomea közelében egy falucska s benne lengyel uraság. A falucska neve Strzylecz vagy mi volt, mesemondóm már biztosan nem emlékezett nevére. Elfelejtette az uraság nevét is.

Az uraság nevére könnyen rájöhetnénk. Fia tiszt volt a Ferdinánd-huszároknál. Ez az első számu ezred volt, a függetlenségi harczban csak ugy ismertük: a Császár-huszárok. Talán az egész ezred, de bizonyosan több százada itthon volt honvéd hadseregünknél már jó előre. Dicsőséges részt vett a csatákban, legnagyobb részt talán a nagy-sarlóiban. Kutassy Ignácz kapitánya egykori jóbarátom egy szakasz Császár-huszárral vitte be Guyon tábornokot is az ostromlott Komárom várába. Ő fogta el Hontban pecsovics volta miatt a jó Paczolay János hires követet és képviselőt is. De hát ez mind nem ide tartozik. Csak az tartozik ide, hogy a strzyleczi lengyel uraság huszár fia ennél az ezrednél volt hadnagy vagy főhadnagy.

Hát az csak igazán természetes, hogy a lengyel uraság szivesen látta a menekülő huszárokat.

Csakhogy sok természetes dolog van a világon.

Az is természetes például, hogy a ki a katonaság szökését háborus időben elősegiti, azt mint az ellenséggel czimborálót haditörvényszék elé állitják s nyomban agyonlövik vagy felakasztják.

Az is természetes, hogy Kolomea városa közel fekszik, csaknem a kertek mellett. S ott egy zászlóalj gyalogság s két erős század német lovasság van elhelyezve – kétszeresen elég arra, hogy az ázott-fázott, kimerült, kifáradt huszárokat könnyü szerrel meglepje és elnyomja.

És az is természetes, hogy a lengyel uraság azért, mert fia magyar huszártiszt volt s mert maga is szerette a magyarokat, mégse nagyon vágyakozott arra, hogy őt hamarosan agyonlőjjék vagy felakaszszák. De mégse örült volna azon se, ha a menekülő huszárokat nála fogják el.

A legtermészetesebb pedig mégis csak az volt, hogy ha igaz jó lengyel hazafi ajtaján vendég kopogtat, ha az a vendég magyar s maga, lova éhes, szomjas: hát akkor a lengyel hazafi ajtót nyit, keblére öleli üldözött vendégét, könyje összeomlik a magyar bujdosó könyével s szivét, csürét, éléstárát átengedi vendégének, ha mindjárt kerékbe törik is, négyfelé vágják is. Igy tett a lengyel bujdosóval a magyar is mindenkor. Igy voltunk már egymással jó kétszáz esztendő óta! Még a kuruczok bujdosása óta! Még Zrinyi Ilona fejedelemasszonyunk, még Rákóczi utolsó fejedelmünk óta!

Azonban ehhez a sok természetes össze-visszasághoz képest most már okos ember kellett. A huszár is hozzájusson mindenhez, az uraságnak se legyen semmi bántódása.

Hát hiszen okos ember is akad a huszárok közt.

Az uraság kastélya kivül volt a falun, jó két parittyadobásnyira az utolsó házhoz. A kastély mellett angol kert, az angol kerten kivül a gazdasági udvar bekeritve fallal, palánkkal és hatalmas gyepüvel.

A huszárok késő este nagy sötétben jönnek. De nem jönnek végig a falun, a mely orosz és ellenséges, hanem kint a mezőkön. Lesz gondoskodva vezetőről. A mikor pedig odaérnek kivül, hátul a keritéshez, nem szólnak egy szót se, nem könyörögnek senkinek: adj’ isten jó estét, itthon-e a gazda? – hanem a hol leggyöngébb a palánk, ott bedöntik; ha kapnak ólat és jászolt, szénát és zabot: lovukat odakötik. S ha egyebet is találnak: meleg ételt, tüzes italt, puha derekaljat, hát legyen eszük, tudják, mirevaló.

Minden igy történt.

Keserves csetlés-botlás után a sötét estén odaértek a keritéshez. Herman János őrmester leszállt lováról s bemászott a kerités kapuján. A ki ott várta a sötétben pipaszóval: maga volt az uraság. Nem szólt, nem beszélt, csak intett egy-két emberének: pusztitsák föl egy helyütt a palánkot. Csak egy huszár férjen át a résen. A többi a huszárok gondja.

Édes anyjuk meleg hajlékában se volt jobb dolguk. Mióta Zbarazból elindultak, ez a pihenés és ellátás esett nekik legjobban.

Ettek, ittak, jól mulattak. Pipáztak is, daloltak is, szunnyadoztak is. A lovak már órák óta jóizüen ropogtatták a lóherét és rozsabrakot.

Egyszer csak elkezd fülelni a ló. Fejét fölemeli néz mereven, pillanatig a szájabelit se ropogtatja.

Mi ez? Mit sejt a ló?

Hang jön a messzeségből. Öreg este van már, kilencz óra. Késő idő novemberben. Hang jön a sötétségből, keresztül az égen, a mezőkön, a ködökön. Valami jól ismert, valami édes, bánatos, most keserü hang!

A trombita hangja! Kolomeában most fujják a takarodót. A takarodó hangja! Oda hozza a szellő és az éjszaka. Először megérti a ló, azután megérti a huszár!

Az a felséges zene! Hallottátok-e már a távolból, a mikor magánosan andalogtatok az éjben és a pusztaságban? Istennek hangja az a katona lelkéhez.

A mint ez a szózat hozzá jut: leteszi fegyverét és mezét. Azt a ruhát és azt a vasat, mely mindenütt kemény és mindenütt szorit és mindenütt sulyos. A mely arra inti, hogy ha majd kell: vitéz legyen, hős legyen, vért ontson, embert gyilkoljon, édes jó anyjának könyörgő szavára se hajtson.

A takarodó hangjának szózata másra inti.

Pihenj édes fiam. Ne félj ma már följebbvalód durva szavától, kegyetlen bántalmától. Add át lelkedet a szelidségnek. Tedd le fáradt tested a földnek felszinére s hajtsd le fejed nyugodtan. Ne gyülölj, ne haragudjál, boszuságot ne táplálj, hanem szeress. Gondolj azokra, a kiket otthon hagytál s a kik még most is szeretnek s oly esennen várnak. Hunyd le szemeidet s engedd, hogy édes puha tenyerével a jóltevő álom fogja le azokat. S szálljon fel lelked az álmok világába s keresse meg ott szivbéli mátkádat s repüljék át álmaid az esztendőket s lásd magad körül mosolygó hitvesed, játszó gyerekeidet s szabad hazádat.

Leteszi a huszár a pipát s elhallgat maga is, mint a lova. Hallgatja a takarodót.

Elhagyta ezredét. Hűtlenné lett zászlójához. Megszegte esküjét!

Ez is eszébe jut.

Jól van. Megtörtént. Eltiprott faját, feldult hazáját kell mentenie. Azért tette. A haza mindenek felett való. Se Isten, se ördög, se üdvözülés, se kárhozat, se élet, se halál ne legyen akadály azon az uton, mely a haza megmentéséhez vezet.

De mi lesz holnap? Mi lesz holnapután? A sikon, a hol minden ember ellenség s fent a szirtek magasságában s az erdők mélységében, a hol ember sincs?

Mennyit szenvedtek már eddig is!

Böszörményi Dani szeméből kihullott a köny. Vajha elérhetné édes hazáját. De vajjon néhány nap mulva nem hollók és farkasok játszanak-e csontjaival?

Egyik közhuszár felkiáltott:

– Hej, bajtársak, eljöttem veletek, el is megyek tovább is. Ha égbe, ha pokolba, ha tüzes kemenczébe. De másodszor meg nem tenném, ha Árgyélus király fiának tenne is meg az a kopasz öreg uristen!

Öreg huszár felelt neki:

– Ne félj attól, kis öcsém. Csürhés bojtár maradsz te otthon ezentul is, nem Árgyélus királyfi.

Szerencsére vége lett a takarodónak. Még nevettek is a közhuszár kárhozatos beszédén.

Hajnalban, sötétben indulniok kellett. Félig aludta ki magát a huszár, egészen a lova. Három órakor már éjfél után nyeregben ült mindenki. Hét óra előtt nem lesz világos. Jó négy órájuk lesz egérutat nyerni. Kolomeát kikerülni s messze hagyni. Husz kilométernyi uttal már jól bent lesznek Bukovinában.

Csakhogy most már hegyek közé jutottak. A hegyek és erdőségek, ritka és szegény falvak, rossz utak, járhatlan hegyicsapások, mind ellenségei a huszárnak. S a Pruthfolyótól még mindig 130 vagy 140 kilométernyi út előttük.

A Pruthon szerencsésen keltek át valahol valami Budylov nevü falu közelében, de azután beszakadtak a hegyek közé Galiczia és Bukovina határainak mentén. Minden nap veszedelmek sokasága fenyegette őket. A mesemondó őrmester el se tudta mondani minden kalandjukat. Helyet, számot, nevet sokat elfelejtett.

Néhol a patakmedrek és hegyszakadékok fölött oly magas hidakon mentek keresztül, hogy ember, ló szédült, ha a mélységbe tekintett. Egy helyen se út, se hid előttük. A völgy mélyén a szakadékok miatt nem lehetett járni. A vezető mégis abban az irányban tartotta biztosnak a menekülést. Óriási hegy meredek oldalán kellett félszakosan végig lovagolni. De bizony nem lovaglás volt az. A huszár nem mert lován maradni. Leszállt mindenki, eleresztette lovát, kápára tette a kantárszárát s kardja segitségével gyalog botorkált a meredeken. Kecskének való út. A ki leszédül, lecsuszik, vagy legurul: halál fia. A ló, ez a hű és okos állat, istenadta jó ösztönével el nem hagyta gazdáját, nagy vigyázva utána ment, nyomában haladt. Érezte, hogy a maga erejével, maga eszével meg nem menekülhet.

Szegény huszárló! Te is a magyar Alföld sik-egyenes mezejéről kerültél ide, a miként huszárgazdád. Nem jártál iskolákat, nem hallgattál bölcselkedő tudományokat, furfangosságra nem torzitották el a te egyszerü lóeszedet. De bizonyára a te egyszerü lóeszeddel elgondoltad nem egyszer, hogy mi a menydörgős menykő hozott ide téged is, gazdádat is, erre az istenverte pogány országra? Miért kell teneked bérczek oldalán, fák tetején, meredek lejtőkön mászkálnod, mint a mókusnak, holott te nem vagy mókus s a gazdád se mókus! Nem jobb volna, nem okosabb volna-e ennél odaát a sikon, a délibábos rónán szabadon legelni s futkározni?

De hát, jó huszárló ne szomorkodjál. Most még legalább ne essél kétségbe. Lesz még neked rosszabb sorod is a világon.

Például ott Uscie-Putilla körül.

Huszárátok még nem ért olyan várost, mint Uscie-Putillát. Bukovinai város ez, épen Galiczia és Bukovina határán. Zsurmay jó eleve tudta, hogy ennek jókora gyalogsági helyőrsége van, azért a várost nagy kerülővel s egész éjjel lovagolva, ki is kerülték a huszárok. Kegyetlen út volt, köves területen, fáradt lóval, éhes és álmos huszárral.

Igaz, hogy a huszár a ló hátán is tud aludni. Csakhogy az előőrsnek, elővédnek nem szabad aludni, mert annak a vezető nyomán az útra kell vigyázni. Útra is, ellenségre is. Igy van a hátvéd is, a kinek még arra is van ügyelete, hogy fáradt lova el ne bóduljon, el ne maradjon. Középen, az oszlopsorban aztán alhatik a huszár. De azért ez az alvás se sokat ér. Az éhes ló fű után, lomb után, falevél után kapkod. Minden kapkodásnál meglódul az alvó huszár feje. Álma ennélfogva inkább gyötrő, mint engesztelő. Mire hajnalodik, mire kialudta magát, épen csak ugy érzi, mintha jól eldögönyözték volna.

Reggelre egy nagy völgybe értek. Nagy völgyben nagy falu. Nagy faluban lengyel uraság. Lengyel uraság jó szivvel látja a huszárokat. A huszárok megtelepednek az urasági majorban.

Zsurmay kiadja a rendeletet: ma pihenő nap lesz. A huszár szemre birja lovát. Ez az első kötelesség. Megdörzsöli, megjártatja, levetkőzteti, itallal megkinálja. Sok ló fáradt, erőtlen. Sok patkó hiányzik. Körmök letöredezettek, hatvan ló sántit. Ezzel tovább menni igy nem is lehet. Elő a vasalással. Ez még az etetésnél és abrakolásnál is fontosabb.

De a huszár is éhes. A farkasnál is éhesebb. Káprázik a szeme, rogyik az ina, szárad a nyelve az éhségtől. Az eget már nem is égnek nézi, hanem rongyos, foltos köpönyegnek, a mely mindjárt rászakad és őt agyonnyomja.

Pénz van elég, árus ember is van elég, a bukovecz jó pénzért odaadja mindenét. Itt ma jól lakunk.

Szalonnát ugyan keveset kaptak, kolbászt se eleget, de megvettek egy nagy hordó brinza sajtot, – sóval, köménynyel, illatos fűszerszámmal legyurt, legyömöszölt kecsketurót. Ez is valami. Mig a meleg étel elkészül, a brinza is jó éhes embernek kenyérrel falatozni.

De mi lesz hát a meleg étel?

Mi lenne más? Málé, puliszka, mamaliga. Kukoriczalisztből főzött pempő, dödölle, gánicza, nyögvenyelő. A bukovecz nemzeti eledele. Fölséges étel. Megeheti a császár is. Ha az embernek hátához vágják: ott ragad, pupja lesz belőle, mint a tevének. De a huszár megszokja, szereti abban a pogány tartományban. Ha isten igazában jól lakott belőle: ugy érzi a gyomrát, mintha ott belül volna a patrontáska hatvan éles töltéssel.

Öt nagy üstöt kitesznek a nagy szin alá. Tele rakják sóval, vizzel, kukoriczaliszttel, apritott szalonnával. Akkora tüzeket raknak az üstök alá, mintha ökröt akarnának sütni. S készitik a kását kissé bukovecz módra, kissé magyar módra.

A bukovecz télre is gondol. Gidája, kecskéje, gödölyéje elég van. El is hull belőle néhány, le is öl néhányat. De akár hullott, akár leölt: megfüstöli s ha már megfüstölte: maga se tudja, melyik az egyikféle, melyik a másikféle. Ez mind eladó. S a huszár megvesz annyit, hogy mindenkire jusson egy gödölyeczomb. Ezt is főzik nagy üstökben.

A mi alatt pedig a huszárok igy készülnének a lakomára és a pihenésre: azalatt valami akasztófavirág, valami kém, biró vagy pap, valami bukoveczi gazember hirt ád Uscie-Putillában, fölzajgatja a helyőrséget; ime, itt vannak a szökevény huszárok, itt is napolnak, itt is éjszakáznak, el lehet őket fogni utolsó emberig.

A helyőrség parancsnoka okos ember és nagy hadvezér. Csupán gyalogsága van ugyan, de az legalább elég van. Megindit egy erős zászlóaljat, vagy ezer embert s két szakaszban megy a huszárok után.

Nem a faluban akarja őket megrohanni. Utczákon, sikátorokon át akkor elmenekül a huszár.

Nem is a falut akarja körülvenni. Vékony csatárláncz lenne abból, ott töri át a huszár, a hol akarja.

Nem is hátból akarja megtámadni, hiszen akkor a huszár lóra ül s megy előre épen oda, a hova menekülni akar. Olyan cserepár pedig csakugyan nem született még a világra, a ki a huszárt hátulról kergetve el tudná fogni.

Hanem a helyett jó messze kikerülve, jobbról-balról, megkerüli a falut s elmegy a hegyekig. Ott van egy szoros út. Azon az uton kell a huszárnak keresztül vonulni. Azt az utat állja el mindkét felől a gyalogsággal s a sürüből ugy lelövöldözi a huszárt a lóról, mint a varjut a fa tetejéről. De még sokkal jobban. Mert a varju, ha megunja a lövöldözést, tovább repül, a huszár pedig még se tud repülni.

S a helyőrség parancsnoka, a hogy bölcsen kitervezte: azon módon végre is hajtotta a hadicselt.

Jámbor huszárjaink csak várták-várták: mikor lesz már készen a mamaliga és a kecskeczomb. Kevergették, izlelgették nagy gonddal. Bizony, talán már jó is lenne. No még tiz percz, akkor lesz igazi. Meg kell hát azt is még várni. Különben se sietős a dolog. Nincs a tatár a hátukban.

Eltelt a tiz percz is. Böszörményi Dani a főszakács. Herman őrmester az üstparancsnok. Nyugodtan megállapodnak: kész a fölséges étel. Tökéletesen sikerült minden.

Elő hát most már a köpönyegekkel.

Hét köpönyeget leteritenek s azokra kiboritják az üstök forró, meleg tartalmát.

A köpönyeg pótolja az asztalt. A földre csak nem borithatják ki az illatos, jó ételt.

Azután a köpönyegen el lehet teriteni a forró ételt, hogy hamarabb kihüljön. A macska sem enné meg hevenyében a forró kását.

Végre pedig a köpönyegen el lehet osztani a mamaligát igazságos, egyenlő adagokra. Minden köpönyegen huszonöt adag. Hét köpönyeg százhetvenöt huszár.

Valahára letelepednek a köpönyegek mellé s megkezdik nagy kényelmesen a falatozást. Éhes a huszár, jól esik minden falat. Az ételnek illata is csak fokozza az étvágyát.

A mint az első falathoz hozzányulnak, megharsan a trombita.

Fegyverre, lóra, készen lenni indulásra! Veszett sietésre hajszol a tábori jel.

Nem lehet az! Agyon kell ütni azt a trombitást. Valaki bizonyosan megveszett. Talán csak nem bolondult meg Zsurmay kapitány ur! Hogy hagyhassa ott az éhes huszár a kész ennivalót? S aztán a lovak se fujták még ki magukat.

Herman őrmester fut a kapitányhoz.

– Mi ez, vitéz kapitány uram? Hiszen a legénység most nem ülhet lóra.

A kapitány fölvezeti az őrmestert valami látóhelyre. Mutatja neki onnan az út menetét. Épen helyezkedik el a gyalogság, hogy puskavégre várja a menekülőket. Mindezt jól lehetett látni a tábori messzelátóval. De hiszen ott volt a kapitány kezében a jelentés is.

Lóra, fegyverre, indulásra!

Nem lehetett okoskodni. Még késlekedni se.

Hanem azt a káromkodást, a mi erre kitört, ne kivánja senki meghallani! A jégeső ahhoz képest kis leánykának szelid imádsága. Az égnek angyalai ugyan mindent meghallanak, azt a káromkodást is meghallották, de el is bujtak az öreg anyjuk köténye alá, elő nem mertek bujni harmadnapig.

Igy mondta el a huszárőrmester.

Vége tehát a százhetvenöt adag mamaligának! Az illatos jó ételt leforditották a köpönyegekről bele a sárba, szemétbe.

– De a ki áldója van a bukoveczének: ebből ugyan nem eszik. De még a kutyája se!

A huszár méltó haragjában lovával a fekete földbe gázoltatta bele azt a sok jó ennivalót. Került ugyan belőle egy-egy jó marokkal a csákóba is, de mégis sovány vigasztalás volt az a nyugodt lakoma elmaradásaért.

Hanem a kecskeczomb még se maradt ott.

Minden legény felszurta kardja hegyére a maga gödölyéjét s ugy ment végig szép egyenes sorban a falun és az uton az ellenség elé.

De most már szemébe akart nézni ennek az ellenségnek. Ezer vagy tizezer, lő vagy nem lő: mindegy az. A huszár neki akart rohanni s azt is legázolni, mint a mamaligát.

A kapitány minden haragját előszedte, hogy ezt meggátolja.

– A hazának szüksége van, bajtársak, minden lóra és minden emberre, mit tékozolnánk erre a rongyos cserepárra?

Ez is igaz.

Hanem a mi ezután következett, arról soha se látta be a huszár, hogy annak ugy kellett lenni.

Zsurmay tanácskozott a vezetőkkel. Ők elvezetik a menekülőket föl a hegyekbe és erdőkbe olyan uton, a hol nem lesz többé ellenség, de falu se lesz, ember se lesz. Ott éhen veszhet minden ember, minden ló.

A kapitánynak vasfeje volt. Ő ezt az utat választotta.

A mint az ellenség lőtávolába ért a huszárság, alig járható ösvény mutatkozott jobboldalról. A kapitánynak jeladásra villant kardja s aztán jobbra fordult az erdei ösvényre. Utána a huszárok. A cserepár csak várta, mikor jön már a szökevény huszár, mikor sütheti rá rossz puskáját. De bizony hiába várta. Fölfelé ment a huszár az erdőkbe, a magasságba. A cserepár, a mint egyszer fönt a szikla élén megpillantotta, keresztet hányt magára. Oda már nem hord el az ő puskája. De oda már maga se megy se elébe, se utána a huszárnak.

IV.

(Hol a pokol? – A széna, juhtej, burgundi répa. – Herman őrmester elveszti pénzét. – Kidől a ló. – Mi a hős, a mikor éhes? – A Kárpátok tetején. – Az első magyar szó. – Fajnatelep. – Megmenekültek. – Felső-Vissó ünnepe. – Végszó.)

A huszár átvergődött a bukovinai határon s megint ott volt Galicziában. Valahol Probina-patak felé, valahol a Baba Ludova óriási hegységének közelében.

Találkoztak erdei emberrel. Szóba álltak vele.

– Jól megyünk-e, héjh?

Az erdei ember a fejét csóválta. Nem akart felelni.

– Akárhova mennek a vitéz urak, nem jó uton mennek. Éhen-szomjan pusztulnak el a vitéz urak.

No, ez ugyan jól biztat. Hanem azért csak előre! A mig ló birja, ember birja.

A pokolról azt beszélik a papok, hogy az a kegyetlen vendégfogadó valahol lent van alattunk, valamiféle mélységben s ott valami kecskelábu, kettős szarvu, hosszu farku, kiöltött piros nyelvü fürge fekete legények rakják a tüzet a katlan alatt, kétágu vasvillával berzengetik a parazsat s igy fütenek be a szegény vendég alá, a ki igy vagy amugy oda kerül szállásra.

A huszár most arról győződött meg, hogy mindez bolond beszéd.

Nem a mélységben van a pokol, hanem a magasságban. A hol nincs jótét-lélek, nincs meleg hajlék, nincs ember. A hol nincs más, mint árnyék, sötétség, nyirkos kő és büdös fenyő. A hol se fű, se virág, se napfény, csak mérges gombák, pöfetegek, utálatos csuszó-mászó férgek. A hol nem csak nem sütik-főzik az embert, de a hol az ember még csak föl se melegedhetik, a hol örökké didereg s a ködtől, nyiroktól még délben se tud szabadulni.

Ez a valóságos pokol.

Egész nap mentek. Mikor volt este, mikor volt éjszaka, nem is tudták a fekete fenyvesekben. Hol töltötték, hogy töltötték az éjszakát: mind elfeledték. A ló csak bandukolt előre hegynek, völgynek. Talán harapott is útjártában, ha füvet talált itt-ott. A legénység megette gödölyeczombját s azután szunyókált vagy a lován, vagy a lova mellett.

Déltájban havas tetejére értek. Kiéhezve ember, állat. De itt mégis szerencsések voltak. Ráakadtak egy ütött-kopott, rozoga gunyhóra. Valami juhásznak vagy kecskeőrzőnek volt a gunyhója. De eleven; gunyhólakó nyomai látszottak körülötte s volt mellette egy boglya széna is. Idei rakás, egészséges, illatos.

No hála legyen a papnak-papucsnak: a lovak számára hát lesz ennivaló. Zsurmay kapitánynak aggodalmai voltak ugyan, hogy a tulajdonos engedelme nélkül föl lehet-e a szénát étetni, de már erre csak nevetett a huszár. Hát a betlehemi jászolból, a csecsemő Jézus Krisztus alól nem kiszedné-e a huszár a szénát, mikor az ő lova éhes?

Mégis trombitáltatott a kapitány ott a havas rengetegben, hogy ha közelben van a széna tulajdonosa: hallja meg.

Meghallotta. Odajött. Sajnálta a szénáját eladni, mert nem hitte, hogy megkapja az árát, – attól félt, kardlappal fizetik ki. De bizony jó pénzt kapott érte. Épen két akkora szája lett örömében a rusznyáknak, mint a mekkora illett volna.

Ennivaló hát van a lónak, de hol lesz már az innivaló?

Sehol se lesz. Csak annyi viz van a havason, a mennyi holmi apró gödröcskékben, földszinti faodvakban meggyülekezik. Ez pedig édeskevés. Sok hegyet-völgyet meg kell mászni még ma a lónak, mig vizre akad.

De hát most már mit eszik a legénység? A huszár se kutya.

Előállt a rusznyák, van két hordó juhteje.

Hejh rusznyák, istennek angyala vagy te. Hol az a két hordó juhtej?

Előkerült.

Megvették, megitták. Minden legénynek jutott egy meszely. Savanyu volt, mint a vén asszony nevetése, de többet ért, mint máskor a sódar.

Hanem hát végre is mi az? Egy meszely juhtej. Becsületes macskának is kevés. Valami harapnivaló is kellene.

Egyik huszár elkezdett böngészni. Valami vakandturásra akadt, de a mely mégis nagyobb volt, mint a vakandturás. Szétrugja a földet s ime, veremre akad. Turkál benne s kisül, hogy a verem tele van burgundi répával.

Isteni fölfedezés. Nagyobb, mint a könyvnyomtatás, fontosabb, mint Amerika fölfedezése. Burgundi répa! Igaz, hogy takarmány; állatnak, malacznak való, de mennyei étel lesz most ez a huszárnak.

Megvették mind s neki álltak a burgundi répának. Azt az édes, leves, émelygős, szokatlan torzsát ugy ették, csak ugy harsogott. Még a tarsolyba is eltettek egy darabot.

– Röf! röf!

Ezt a hangot a volt pataki diák ejtette ki a száján.

– Ugy lesz biz az bajtársak; – ha még igy élünk egy darabig, nem huszár leszek én, hanem sertés a javából. Savó és nyers burgundi répa: épen igy élnek a malaczok anyám házánál.

Valami nagyon még csak el se keseredtek a legények.

Egyik huszár felkiáltott:

– Hejh, Fecském, édes lovam, gyere csak ide, üljünk egy asztalhoz!

Fogott egy nyaláb burgundit s vitte lovához s szeletenkint adta neki. Egyik szelet a lóé, másik a huszáré. Legalább a szomjukat is eloltották. S utána minden huszár azt cselekedte. – Minden huszár! Hányan is vannak csak még? Talán jó lenne számba venni most már.

Elindultak százhetvenöten. Megszaporodtak három lengyellel, de egyet maguk közül elkergettek. Tehát százhetvenhétnek kellene lenni még most is.

Nincs pedig több százhatvanötnél. Tizenkét huszár tehát már elveszett. Kidőlt, elmaradt, eltünt. Vagy talán megszökött?

Nem. Egy se szökött meg. Jó az isten. Van még remény, hogy megkerül majd az a tizenkettő is.

Hanem az én mesemondó őrmesterem rosszul járt. Összes málhája, fehérnemüje kocsin volt, kocsin szállitották a század után. Ezt a kocsit a menekülés második napján már elfogták. Tartalék ruhája tehát már régen nem volt. Most pedig a burgundi répa-lakoma közben azt vette észre, hogy szép, duzzadt, őrmesteres, piros bugyellárisa is elveszett s nincs sehol. Vele együtt minden pénze is. Sehogy se tudott visszaemlékezni, hogy a sok utban, futásban, keserves hercze-hurczában, hol és miként veszthette el kincsét.

De hiszen mindegy az már. Mégis nagyon elkeseredett. Most hát már egyetlen fillérje sincs.

Azonban megvigasztalódott. A pataki diák különösen meg tudta vigasztalni.

– Sohase busulj, bajtárs, pénzed miatt. Ebben az alávaló rengetegben ugy se adnának érte semmit. Innen pedig ugy se tudunk menekülni. Itt döglünk meg a hányan csak vagyunk, egy rakáson. Ma ugyan még nem, hanem holnap vagy holnapután.

Hát e bizony alapos vigasztalás volt. Nem is tudta hamarosan Herman János, miként köszönje meg.

– Ha pedig, édes jó bajtársaim, utóbb mégis hazajutunk valahogy, hát akkor…

Nem szólt többet a pataki diák, hanem összeütötte bokáját, csak ugy pengett a sarkantyuja. Hátra is nézett a sarkára. Hogy annak a sarkantyunak még el nem állt a szava!

No, majd eláll az is.

Tovább mentek a huszárok. Jó két vezető emberük volt, de jól is fizeték őket. Nagyon bizott a két vezető, hogy egy-két nap mulva fölérnek a hegységek legmagasabb tetejére. Onnan azután majd csak legurulnak valamerre.

Késő estig szakadatlanul mentek hegynek föl, völgynek le. A hegyen viz nem volt, a völgyön fű nem volt, a lovat jól etetni, erőben tartani nem lehetett.

Öreg este volt már, a mikor egy nagy hegyről lebotorkáltak egy völgykatlanba. Nem is katlan volt az, hanem valóságos gödör. Szűk mélyedés, alig fért el rajta husz-harmincz ló. De volt forrásvize… Itt mégse éjszakázhattak. Föl kellett mennie a hegy oldalára s ott elszéledve legeltetni a lovakat. A hegy pedig meredek volt.

Itt már kitört a zugolódás Zsurmay ellen. Csakhogy a vitéz kapitány ezt nem hallotta. Ő messze elől járt több órajárásnyira az erősebb lovakkal és erősebb legényekkel. A gyöngébbek maradtak hátra s velük a mesemondó őrmester s a pataki diák. Erős mind a kettő, lovuk is jó, de ők el nem akarnak hagyni senkit. Biztattak, vigasztaltak, segitettek.

Gyakran a biztató szó se ért semmit.

Zabla-száron vezeti a huszár a lovát. Bágyadt a lova is. A nyereg és minden készség ott van a ló hátán.

Egyszer csak megáll a ló. Fejét lehajtja, orra majd a földet éri. A huszár szólitja, zabla tövénél föl akarja a fejét is emelni. A ló nem mozdul, hanem lefekszik, elnyujtózik, fejét leteszi a hantra.

A huszár félrevágja a csákóját, nagyot káromkodik.

– Hejh, a megváltóját, hát csakugyan itt kell elpusztulnunk!

Ismeri már a lovat. Napok óta nem evett, nem pihent a ló kedve szerint. Talán el is busulta magát. Ha a ló egyszer lefekszik az utban, nem kel az már fel többé.

Mégis szeretne reménykedni a huszár. Szól hozzá.

– Édes lovam, Vidám te, ne hagyj el engem!

Talán még megérti a ló a keserü hangot. Fejét kissé megmozditja s ránéz gazdájára. Azután megint leteszi a fejét s szemére valami láthatatlan pókháló kezd ereszkedni.

Utolsó pillantása volt gazdájára.

A huszár kemény gyerek. De könyei mégis kitörnek. Hiába! Teste-lelke neki is elernyedt már. Leül a ló ejéhez, leveszi róla a kantárt s haját a két füle közt szeliden huzogatni kezdi. S zokog keservesen. Igy találja őrmestere.

– No fiam, Ferkó, gyere már, hagyd ott a lovadat. Végy magadon erőt.

– Nem hagyom itt, őrmester uram. Ő se hagyna el, ha ereje volna. Azután mindegy már az. Akár itt pusztulok el, akár másutt. Ugy se birom tovább!

Ime egy jelenet a sok közül. S mindennap több. Mind egyenlő s mégis mind másféle. De a szivet szaggatja valamennyi.

Az őrmester nyeregszerszáma is összeszakadozott már. Az ő lovának se volt már hasa. Nem állt rajta rendben semmi. Szájánál fogva vezette maga után s folyton kötözni, szoritgatni, igazgatni kellett rajta mindent.

Nem számlálták most már se a napokat, se az éjszakákat. Hegynek-völgynek mindegy volt már. Ha inuk leroskadt: lefeküdtek. Ha egy kis erőhöz jutottak: megint mentek tovább. Néhol buja fű volt a völgyeken, szakadékokban, források tövénél. Ott a ló kedvére jóllakott. A huszárt is tudta vinni. A huszárnak alig volt már egyebe szárazkenyér morzsájánál. Valami vad, tövises, erdei eper érett itt-amott: azzal verték el éhüket, szomjukat. De erőt az se adott. Nem féltek már ellenségtől, kémektől, üldözőktől. Felértek már a magas Kárpátokra Galiczia és Máramaros vármegye határán, de ők nem tudták: hol járnak, hova lyukadnak ki. Se jókedv, se elszántság, se számitás, se hidegvér – csak az élet vak ösztöne vezette őket.

– Ott jártunk, uram, olyan magas hegyekben, a hol még ló nem járt, a mióta a kutya mezitláb jár a világon!

Igy beszélte a mesemondó őrmester.

A legénység elszakadozott egymástól. Nem volt már hadoszlop, nem volt már büszke huszár többé. Négy óra járásnyi távolságban széledeztek egymásután. A ló néha még tudott nyeriteni. Hivta társát vagy jelt adott neki.

Egyik estén nagy erdő tisztásán öten jöttek össze. Az őrmester, Böszörményi, a pataki diák és három legény.

Mit csináljunk?

Előttük is sok huszár, utánuk is. Hogy’ érjék el, a ki előttük van, hogy szedjék össze, a ki utánuk van? Éhesek is voltak, fáztak is.

Hasig érő fű volt a tisztáson, harapta a ló, csak ugy bujálkodott benne. Aznap havas eső esett; minden fűnek széles sása tele volt hóval, vizzel, harmattal, nem kellett a lovat itatni se.

Itt töltjük az éjszakát. Ebben történt megállapodás.

Tüzet raktak. Magánosan álló egész óriási fenyőfákat gyujtottak meg. Hadd legyen meleg és világitás. Talán az égre verődött fényt mérföldekről meglátja a nyomorgó huszár s oda siet. Lövöldöztek is rendes időszakokban, talán a pisztoly hangját is meghallja a menekülő.