A nagy év

A DICSŐSÉGES CSATÁK NAPJAIBÓL.

I.

(Az áldomás. – Hogyan készül a fegyver? – A nemzetőrség. – Apám a hadnagy. – A magyar vezényszó. – A nemzetőr egzecziroz. – A bolondos harczi dal. – Őrizzük a Drávát. – Pápay Miklós öreg barátom.)

Kiütött a szabadság. A mi jó paraszt népünk e szót ejtette ki ajkán, a mikor 1848-ban a pozsonyi országgyülés törvényeinek hirét vette. Nincs többé robot, nincs urbér, nincs földesuri hatóság, nem kötéllel fogják ezentul a katonát, egyenlők leszünk örömben-búban s a mindennél szentebb szabadságban.

De most már hát mit csináljunk?

Épen e kérdés az, a mely fölött az én falum nemessége és jobbágysága egy pillanatig se tanakodott.

Természetesen meg kell tartani a nagy áldomást. Ez az első. Minden, a mi jön, csak ezután jön. Igy cselekedett Árpád apánk s igy cselekedtek azóta őseink mindenkor. Mi sem maradhatunk el apáink mögött. Ha nem akarjuk áldomásnak nevezni: nevezzük nemzeti ünnepnek. De meg kell tartanunk.

Hiszen egy vérbeli igaz testvérek voltunk mi nemesek és jobbágyok eddig is, csak a törvény csinált köztünk viszályt, zenebonát, de most már valahára a törvény is kimondta az igazságot. Áldomással kell azt az igazságot felszentelnünk.

A falu napkeleti oldalán volt a nagy libalegelő. Ma már vályogvető gödrök fészke, akkor fényes szinü zöld pázsit. Apám ezt jelölte ki az áldomás szinteréül.

Gyönyörü szép májusi vasárnapon volt az ünnep. Nagy nemzeti lobogó a földbe ültetve. Sátrak az urnők és a sütő-főző készségek számára. Ünneplő ruhájában a falu örege-apraja. Lelkes szavak az ajkakon; édes öröm, nemes vidámság az arczokon. Minő tünemény volt az, a mikor az öreg nemes megölelte, megcsókolta kérges tenyerü jobbágyát! Édes fiam vagy ezentul, nem cselédem!

Szentek egyessége.

Lesz-e még ilyen napja valaha nemzetünknek?

Ötvenhat esztendeje ennek: azóta nem láttam ilyen áldomást. Gyerek voltam akkor, még se felejthetem.

Három zsidója volt a falunak: Ábrahám, Salamon, Dávid. Az egyik mészáros, a másik kocsmáros, a harmadik boltos. Az egyik a hust, a másik a bort, a harmadik a gyerekek és leányok számára a sipot, kereplőt és szines szalagot hordta nyalábszámra. Sehogyse akarták az árát elfogadni senkitől.

Hát a czigány?

Volt czigányunk elég. Az öreg Józsi czigány volt a fejedelmük. Minden czigány az ő ijafia, unokája volt. De azért csak Józsi czigány maradt. Sohase tudott Józseffé fölvergődni. Az 1828-iki funduális könyvben is csak ugy van beiktatva zsöllérháza: »A Józsi czigány háza«. Senki se tudta vezetéknevét. Az is ez áldomásnapon tudódott ki. Isten előtt Jónás József volt a neve.

Volt vagy tizenöt fia. Mind muzsikus. De ennyien el nem fértek volna a mi kis falunkban. Otthon csak négy-öt maradt. A többi Bozsokon, Enyéngen, Szilas-Balháson szanaszét. Az öreget apám egy hét előtt behivatta az udvarba.

– Józsi, a gyerekek meg a szerszámok a jövő vasárnap itthon legyenek az áldomáson!

Otthon is voltak. A pirkadó hajnalig tánczolt a fiatalság a puha pázsiton. Csak a hajnali harangszó vetett véget az áldomásnak.

Az áldomás után mindenki tudta már, mit kell csinálni.

A nemzetőrséget kell szervezni, a legénységet begyakorolni, számára fegyvert késziteni. Akkora szabadságot nem ád ingyen a sors. Akkora nemzeti boldogságnak meg kell adni az árát. Bizonyosan megjön az ellenség. Rácz, horvát, bécsi német bizonyosan ránk tör. Vissza kell azt verni véresen.

Fegyvere csak a nemességnek volt. Annak is csak puskája, kardja, fokosa. A fokos csak követválasztásra való. Sőt az uj törvény onnan is eltiltotta. A kard csak diszkard, csak arra való, hogy az ember, ha a főispánhoz megy deputáczióba, az oldalára kösse czifraságnak. Különben pedig a fogason függ, rozsda marja, nem ragyog s nincs is kiköszörülve. A régi jó fringiák a nemesi fölkelés korszakából mind disznóölő késekké változtak át a franczia futás óta. A puska ugyan puska, de az is csak vadászfegyver, nyulászni való, szuronya nincs. S még az se több az én falumban husz-huszonöt darabnál. Hiszen a fegyverfogható nemesség csak tizenkilencz főből áll s még az se mind vadász ember.

Hát aztán a nemzetőrnek mi legyen a fegyvere? Bizonyos, hogy az ország nem ád fegyvert, mivelhogy magának sincs.

No nem is kell. Majd csinálunk magunk. Dárda lesz a fegyverünk.

Körösztös Ferencz volt a falu kovácsa. Fekete arczu, zömök, vaskos termetü erős ember. Volt műhelyében alkalmas legénye, egy vadrácz fiu, vándorlása közben akadt meg az én falumban. Erre a vadráczra még nagy szerep vár. Körösztös Ferencz ivadékai ma is élnek.

Tanácskozott legényével s megállapodtak abban, hogy naponként meg tudnak csinálni tiz hatalmas dárdapengét. Lábnyi hosszut, hegyeset, két élüt, két hüvelyk széleset, hosszu két szakállal, hogy a nyélre rá is lehessen szegezni. Csak legyen nyélnek való fa. Félszázad nemzetőrnél többet ugy se ád ki a falu, tiz nap alatt készen lesznek a fegyvertárral.

Jelentik apámnak, gondoskodjék a nyélnek való fáról.

Az én falum határában akkor egyetlen szálfa se volt. Tiszta és egyenes róna volt az egész határ, mint a felhőtlen ég. Apám egyik kaszálóján volt egy kökényfabokor. Ebből állott a határ egész erdősége. Nosza föl a Bakonyba hát gyertyánfáért dárdanyélnek. Négy kocsi induljon Szent-Gálra hajnalban, viszi a levelet apámtól nemes, nemzetes és vitézlő Zsebők János uramnak, három nap alatt legyen dárdanyél elegendő. Zsebők János volt a szent-gáli közbirtokosság valami választott főembere, Szent-Gálnak pedig volt akkor még jó huszonötezer hold Bakony-erdősége egy darabban. Az egész országot el tudta volna látni dárdanyéllel.

Házunk, udvarunk akkor még nem volt megépitve. Mező-szent-györgyi birtokunk 1775 óta zálogban volt, apám csak 1838-ban ülhetett bele. Még nem épithetett. A Turgonyi-házat birta zálogban. Ott születtem én is. Annak végében volt a másik utczán a kovácsműhely. A mint a dárda-készités megkezdődött: a műhelyben töltöttük az időt. A nemes gyerekek mind. Az Eötvös, Pósa, Véghelyi, Szalay, Katona, Ujhelyi, Keserü, Nagy, Bárdossy, Fodor, Harmath, Baditz, Virágh fiuk ott segitettek a fekete arczu kovácsnak és vadrácz legényének. Fujtatni, szenet, fogót, kalapácsot, ráspolyt kézhez adni, hütőbe vizet hordani, a kész dárdapengét simitani, fényesiteni: ebben buzgólkodtunk. A tüzes vas szikrája majd ki nem verte a szemünket. Estére kelve olyanok lettünk, mint a kéményseprő. Az arczunk ragyás lett a tüzes vasszikraesőtől.

Tiz nap alatt készen lett százhusz dárda. Két tenyérnyi piros lobogó a nyakán. Az uráli kozák dárdája hozzáképest kontár munka.

Most már szervezhetjük a nemzetőrséget.

Apám lett a mező-szent-györgyi nemzetőrség hadnagya, a jó erős félszázad parancsnoka. A vármegye nevezte-e ki vagy maguk a nemzetőrök választották: erre bizony már nem emlékezem. Csakhogy ezentul ő lett a mi törpe hadműveleteink intézője.

Ez ugyan nem lett volna nagy mesterség. Veszprém-, Tolna-, Zalavármegyék tisztujitó, követválasztó csatáiban elég része volt; a mezőföldi nemességnek ő volt a tiszttartója; a mező-szent-györgyi közbirtokosságnak ő volt az inspektora, a családi közösügyeknek, a regáléknak, vadászatoknak, kirándulásoknak, határjárásoknak ő volt a vezetője; holmi hadvezéri ösztönnel, furfanggal és ügyeskedéssel tehát tele volt az ő tapasztalása.

De hát ez mind semmi se ahhoz a mérhetetlen tudományhoz, a mely nélkül nemzetőrből katonát csinálni sehogy se lehet. Ez a tudománya pedig nem volt meg apámnak.

Apám sohase volt katona. Sőt az én tudtommal egyetlen ősöm se volt. Gazdák, tisztviselők, papok, sőt iparosok is voltak őseim közt, a nemzet függetlenségi harczaiban mint felkelők ott csatáztak ugyan mindenütt s voltak köztük szegények és gazdagok, Karaffa idejében bujdosók, földönfutók, de a balsors egyiket se érte el annyira, hogy kénytelen lett volna osztrák katonává lenni. Honnan tudta volna hát apám a haptákot?

Hanem hát jó az isten, megsegiti az embert még a katonamesterségben is.

Volt egy községi jegyzőnk, Gregorich Ferencz volt a neve. Honnan jött és mikor jött a falunkba: nem tudom. Maga orosz volt, görög katholikus, a felesége pedig német, alig tudott valamit magyarul. Fajuk és vallásuk miatt egyedül valók nagy vidéken. Csodájukra jártak az emberek. Volt öt-hat gyermekük. Apám keresztapja, anyám keresztanyja valamennyinek. Hová lettek: nem tudom. Mig én főiskolákra, akadémiákra jártam: azalatt eltüntek, nyomuk se maradt.

Ez a Gregorich Ferencz valamikor katona volt, huszár volt, fölvitte az őrmesterségig, szolgált tizenkét esztendőt, jól értett az egzeczirozáshoz. Olaszországban töltötte katonaidejét, katonaidejéből nagyokat tudott mondani, most is emlékszem még néhány hajmeresztő adomájára. Hozzá fordult apám:

– No, most már nótárius koma, kend tanitja be a nemzetőröket, kend tanit meg engem is a hadnagyságra, a század vezetésére.

Nagy örömet okozott e szóval Gregorichnak. Szive-lelke szerint jó hazafi volt a nótárius, utálta a németet rettenetesen, hosszu katonáskodása alatt volt módja ehhez az érzéshez hozzászokni.

– Csakhogy nemzetes komám uram, a kommandó németül van. Hogy tanithassam én be ezt a sok szőrösfülü parasztot német szóval?

Bizony sehogy.

Apám hallani se akart a német vezényletről. Ebből a szép világnyelvből maga se értett egy szót se. A falu összes lakosságából is csak a néhány zsidó tudott németül. A papunk is csak annyit értett hozzá, hogy diótörő, fogcsikorgató nyelven és hangon el tudta olvasni a nyomtatott német irást és szótár segitségével meg is értett belőle valamit. Egyetlen nemes birtokos társunk volt, Matkovich Tivadar, később 1869-ben országgyülési képviselőnk, a ki jól tudott németül. Lutránus volt. Budán, Pesten növekedett, édes anyja a nádorispán feleségének volt egykor barátnéja, ő hát megtanult németül. Csakhogy az apja szeptemvir, ő maga királyi viczefiskus volt, a mi nagy forradalmi dolgainkba beleavatkozni sehogy se akart. Katona pedig ő se volt soha.

Mit csináljunk most már?

– Kend pedig nótárius koma, magyarul oktatja a legénységet, punktum.

– Nem lehet, nemzetes komám uram! Minden lehet, de ez nem. Katonát csak németül lehet kommandérozni. A hapták: hapták. Az atyaisten mindentudó, de a haptákot ő se tudja másként. Hát én hogyan tudnám másként?

Apám gondolkodott. Katonai oktatást hiába kértünk volna akárhonnan. A vármegyének nem volt. Holmi öreg, rokkant obsitos katona akadt volna itt-amott, de az mind paraszt legény volt valamikor. Már pedig szabadság ide, szabadság oda, nemes embert ne oktasson a haptákra paraszt, mig a világ az ő sarkaiból ki nem fordul.

Végre jó gondolata jött az apámnak.

– Irja le kend, nótárius koma, azokat a német szókat tiszta papirosra, majd előteremtem én azokat magyarul is.

Ugy lett. Apám befogatott, kocsira ült, berucczant Veszprémbe. A pozsonyi országgyülésnek már vége volt, követeink hazajöttek. Kocsi Sebestyén Gábor volt egyik követünk, szegről-végről atyánkfia, ő mindent tud, tehát bizonyára a magyar katonai nyelvet is tudja. Ő volt a vármegyének egyik legelső irodalmi embere is.

Apám előadja neki az esetet.

A nagyfejü és nagyszemü mindentudó követ keserüen mosolyog.

– Lássa uramöcsém, igy vagyunk. Az a féleszü nótárius a mi korunknak igazi képviselője. A magyar volna a kerek földnek első katonája. S odajutottunk, hogy most már minden okos és minden bolond ember azt hiszi, hogy csak német nyelven lehet katona még a magyar is. Ne gondolja ám uramöcsém, hogy az országgyülésen másként gondolkodnak.

Apám elkomolyodott. Nagy elméjü ember volt, de nagy világtudása nem volt. Sohase hallotta ezt az őrültséget.

– Már pedig urambátyám, én a szentgyörgyi nemzetőrt németül meg nem tanitom, de magam se tanulok meg. Inkább ott hagyom tiszti állásomat.

Nem ugy lett.

Gregorich leirt valami harmincz német vezényszót, Kocsi Sebestyén Gábor ezt kiegészitette valami nyolczvanra s a szójegyzéket átadta apámnak.

»Állj. Figyelj. Vigyázz. Sorakozz. Jobbra nézz. Balra nézz. Féljobb. Félbal. Jobbra át. Balra át. Indulj. Fordulj. Fejlődj. Kanyarodj. Lépést. Siess. Rohanj. Vállhoz. Lábhoz. Czél. Tűz. Őrs. Csapat. Szakasz. Század. Tized. Zászlóalj. Dandár. Ezred. Sereg. Hadtest. Tizedes. Százados. Ezredes. Őrlegény. Hadnagy. Őrnagy. Vezér. Fővezér. Nyugvó. Ülj. Ébredj. Rajta. Hátra. Előre stb.«

Efféle szavakat állitott össze a mindentudó követ. Mi, gyerekek, megtanultuk három nap alatt valamennyit. De megtanulták a nemzetőrök is. Sőt a mit senki se hitt volna el előre, megtanulta utóbb még Gregorich Ferencz nótárius uram is.

A falu napnyugoti oldalán, a falun kívül van egy nagy telkem. Most gazdasági épületek vannak rajta, hajdan csárda volt, az ugynevezett Barta-csárda. A csárdák kora elmult, azért hagytam abban én is. Volt a telken szép pázsitos mező 1848-ban, hogy lovas ember, mig betér a csárdába, éhes lovát legeltethesse. Ma már az is zöldséges és gyümölcsös kertnek van bekeritve. Ezt a mezőt jelölte ki apám gyakorlótérnek. Ide jöttek ki a nemzetőrök derüs szép napokon egzeczirozni. Itt tanulták a katonai mozdulatokat, a figyelmezést, az állást, a lépést, mozgást, fordulást, menést, futást, fegyverfogást. Élemedett embernek, mezei gazdának rettentő nehéz tudomány ez.

Izzadt a nemzetőr, mintha követ fejtett volna a nagy igyekezetben.

Nem volt hiány a mulatságban se. A népek el-kijöttek a faluból, nézni a katonai gyakorlatokat s bizony nevettek is egyszer-másszor.

A katona akkor katona, ha ugy áll, mint a czövek: egyenesen. Ha pedig lép: oly keményen lép, mintha hidon járna s a hidat le akarná maga alatt szakasztani. A mi jó földmives népünknek pedig az ilyen lépés épen nem természete. Hetyke bolondnak tartja azt, a ki mikor simán is léphetne, oldalba rugja maga alatt az istenadta földet. De a katona igy kivánja.

Gregorich uramból a gyakorlat alatt önkénytelenül ki-kitört a katonatermészet. Káromkodni ugyan magyarul káromkodott, de a vezénylésnél minden pillanatban németre botlott a nyelve.

Állani épen nem tudta megtanitani a nemzetőrt.

– Mellet ki! Hasat be! Azt az áldóját annak az erre-amarra futkározó vakapádnak, a ki fölmarkolt erre a vöröshagymaszagu világra!

Szavajárása volt ez, de tudta még sokkal czifrábban is. A gyereksereg vihogása ilyenkor elhallatszott a szomszéd faluba. De ő mérgében, haragjában nem vette észre még ezt se.

A nemzetőr természetesen sohase értette meg, mit jelent az a vad vezényszó: »Mellet ki, hasat be«. Hiszen a mell és a has nem dolmány, hogy az ember hol kigombolja, hol begombolja. Aztán mit akar épen a hassal? Szent dolog a has, melyről tisztességes ember legföljebb akkor emlékezik meg, a mikor nagyon éhes. S aztán az ökör is értékesebb, ha mély a hasa. A tehén is, az emse is akkor áros, mikor hasas. Az embernek is a domboru has adja meg az igazi tekintélyt. Mitől jó hát, hogy a katona, kivált a nemzetőr, titkolja el az ő hasát? De sőt inkább, hadd tudja meg mindenki, hogy a szent-györgyi nemzetőr nem éhenkórász. Annyit eszik, a mennyit akar. Istennek hála, van miből.

A gyerekek is katonást játszottak. Kard az oldalunkon, igy jártunk fel az iskolába. Kallós uram, az asztalosmester gyártotta a kardokat fából, markolattal és kereszttel. Az uri gyerekeknek még hüvelyt is készitett hozzá szintén fából. A szegény zsöllér fia száraz ágot kötött kóczmadzaggal az oldalára. De azért minden gyerek tanubizonyságot tett arról, hogy ő fegyveres vitéz, a ki védelmezi a szabadságot. Valami szép furcsa tollal árasztották el a vidéket a sipoló bugyros zsidók. Pirosra, fehérre, zöldre voltak festve. Ott fénylett a süvegünk mellett. Honnan jött, hogyan jött, de eljutott hozzánk a francziák hires marseillais-indulója. A rajongó pesti ifjuságnak nem volt elég az ősi magyar kurucz-zene, a mely pedig művészileg is szebb és tartalmasabb a francziánál. E helyett elterjesztette a nagy forradalom hires indulóját.

Énekeltük is. De nem franczia szöveggel, hanem magyarral. Valami bolondos gúnydalt készitettek zenéjére. Előfordult abban a dalban Zsófia főherczegasszony, bécsi kamarilla, Jellasich generális, rántás, mártás, tormás virsli és sok más ostobaság. A virsli szót akkor hallottam először. Az egész falu megtanulta rögtön s dudolta egész nyáron át. Furcsa volt ez. Idegen zenét nem hallott addig az én szülőföldem s ez mégis fülébe mászott nagy hirtelen. Szövegét elfeledtem. Valami efféle bolondság volt:

Igazi bolondság. Zsófiáról, Jellasichról tudtuk, kik és mifélék. De már Matildáról és Brikszit Mátyásról s a többiről az ördög se tudta, honnan származnak. Öt-hat versszakból is állott az egész, mig az egész franczia indulót el lehetett vele dudolni. Azt hiszem, vidékenként pajkos elmével készitettek hozzá változó szöveget.

Mi gyerekek minden nap kimentünk a gyakorlótérre. A haragos jegyző vezénylő szavait gyorsan megtanultuk, azután sorakoztunk s az én kommandóm mellett mi is megkezdtük végigcsinálni az egész katonai gyakorlatot. Mellet ki – hasat be. Jobban tudtuk, mint az öregek. Apám azonban elkergetett bennünket a napkeleti libalegelőre. Ugy is kellett tennie. A nemzetőrség, a nézőközönség s az utonjárók gunyolódásnak tartották a kölykek katonás játékát – ott az öregek mellett.

Mindez csak mulatság volt egyelőre.

Az aratás és nyomtatás alatt szüneteltek a hadi gyakorlatok. De Szent István napja után már komolyra fordult a dolog. A ráczok, oláhok, horvátok ölték a magyart, a hol módjukban állott. Rémséges hirekkel volt tele a levegő. Biztosnak tartották, hogy a horvátok betörnek Magyarországba. Jött a parancsolat a vármegyétől, hogy a nemzetőrök álljanak ki, szállják meg a Dráva partját s ne eresszék be Jellasich seregét. A vármegye egész nemzetőrségét odarendelték valahova Dráva-Sellye tájékára. Vigyázzanak, ha jön az ellenség, vegyék el botját, tarisznyáját; ha pedig gorombáskodik: üssék agyon.

Elég nagy ravaszság volt Jellasichtól, hogy ott jött át a Dráván, a hol a mi nemzetőrségünk épen nem várta. No de majd lakol érte hamarosan.

Sajátságos idők voltak azok, az 1848-ik év szeptemberének napjai. Az utolsó kurucz csaták óta, száznegyven esztendő óta már nem harczolt a magyar önönmagáért. A régi harczok emlékei már csak a tudós emberek irásaiban éltek. Mindenki bizott még a királyban. Azt pedig el nem hitte komolyan senki, hogy a gyámoltalan horvát nép meg merje támadni a magyart saját otthonában.

Apámat a maga kis csapatával nem rendelték a Dráva mellé. Bizonyára azért nem, mert az ország hadvezetői jól tudták előre, hogy Jellasich egyenes uton tör Buda és Pest felé, az egyenes út pedig a Balaton déli partján vezet, tehát a mi falunkon is átvezet. Inkább maradjon itthon a nemzetőrség s ártson annyit, a mennyit tud az ellenségnek.

Jól is volt ez igy, a mint a következés megbizonyitotta. Apám legalább nem járt ugy, mint a Bakonyontuli Pápa-vidéki nemzetőrség. A hogy egykori öreg nemes barátomtól, Pápay Miklóstól hallottam.

Pápay Miklós a jeles irodalomtörténetirónak, Pápay Sámuelnek volt egyik fia. Vagy husz-huszonöt évvel idősebb, mint én, de aztán benső barátság fejlődött ki köztünk. Pápay Sámuel a nemzetébresztő dicső korszak nagy költőinek, Kazinczynak, Kisfaludy Sándornak, Berzsenyinek volt kortársa s lelkes és bizalmas barátja. Uri házát Pápán a nemzet minden nagyja fölkereste, ha utja arra vezetett. Jeles iró, nagy műbiráló maga is és régi irodalmunk első nagy buvára. Ő mellette nőtt fel Miklós fia, az én öreg barátom. Lángelme, tökéletes magyarság, rajongó lélek, nagy tudás, legnemesebb táblabiráink egyike.

1848-ban pápai főbiránk volt s már ennélfogva is a járásabeli nemzetőrség vezető főtisztje. Seregét ő is elvezette Baranyában valahol a Dráva mellé. Járásában volt néhány nyavalyás sváb faluja is, tehát nemzetőrei közt voltak svábok is.

Ugy szeptember közepe táján, a mikor már seregét majdnem megették a szunyogok is, egyszer csak összeáll egy csomó sváb s deputáczió gyanánt megjelenik Pápay Miklós előtt. Alkotmányos előterjesztésük volna.

– No, mit akartok? Gyorsan, szaporán, röviden!

– Azt szeretnők tudni, tekintetes urunk, mikor megyünk már haza!

– Haza? Hát mit akartok ti otthon?

– Dolgozni!

– Miért akartok ti mindenáron dolgozni, mikor a nélkül is ellehettek?

– Ha most nem keresünk: miből élünk a télen?

– Micsoda? Ti még a télen is élni akartok? Nem azért hoztalak én ide benneteket, hogy még a télen is éljetek!

Azt a jajgatást, a mi a szegény svábok közt e szóra kiütött, leirni nem lehet. De ugy elszökdöstek ezután jobbra-balra, hogy egy hét mulva egy se maradt közülök. Csak a magyar őrizte a határt.

De az is hiába őrizte.

A pesti hadvezető urak ott feledték az én nemes barátomat seregével együtt a Dráva partján. Jellasich már régen bent járt az országban, meg is verték, meg is szalasztották, az országból ki is kergették, a jó Pápa-vidéki nemzetőrség pedig mind csak várta, csak azt várta: mikor jön már Jellasich a Dráva felé?

Ettől a kalandtól apám megmenekült.

II.

(Jön Jellasich. – A borsodi alispán fia. – Itt vannak a horvátok. – Ők lakmároznak abból, a mi a honvédek számára készült. – Küldöttség a bánnál. – Az ellenség elvonul. – Apám Balaton-Füredre indul. – Ellenséget lát utjában. – Jó lenne azt elfogni.)

Hanem hát Jellasich azért mihozzánk is eljött.

Hetekig járt már a hire, hogy jön, jön, de nem igen hittük. Szeptember huszadika körül ért hozzánk a magyar hadsereg, mely Jellasichnak utját akarta állani, valahol a Balaton mellett. A nádorispán, István főherczeg, habsburgi uralkodó herczeg volt a magyar hadsereg fővezére. Ki hitte volna azt, hogy az ő fönséges szine előtt meg merjen állani egy rongyos tábornok? Ki gondolt volna arra, hogy Magyarország nagyura elől, a nádorispán elől el ne párologjon a horvát bán?

Hejh, hajh, hiszékeny lelkü bolond magyar! De nem kárhoztatlak! Jobban fájna a rossz szó nekem, mint másnak. Olyan gyalázatos árulást a nemzetek világtörténete nem ismer, a milyen volt ezé a magyar nádorispáné. Elszökött saját hadserege éléről s még arról se gondoskodott, ki töltse be helyét a fővezérségben. Hűtlen cseléd módjára szökött el s ellopta, elvitte magával a nemzet bizodalmát.

A magyar hadsereg hátrálni kezdett. Itthon, saját országunkban, szemünk láttára.

Apám semmiféle utmutatást, parancsot vagy intést nem kapott sehonnan arra, mit csináljon. Pedig, mint afféle falusi hazafi, ugy gondolkodott, hogy az ő nemzetőrcsapatának mégis csak tenni kellene valamit, a mikor az ellenség már a nyakunkon van. Fölkerekedett tehát szeptember 24-én s átment a szomszéd faluba, Lepsénybe, hogy a még talán ott levő magyar csapatok vezetőivel értekezzék.

Csakugyan ott találta Répássy őrnagyot és Ivánka Imrét. Ivánka a pestmegyei önkéntesek élén állott. Ezek voltak ott s még a borsodi önkéntesek. Teljes visszavonulásban. Eddig a mi hadseregünk előőrsei, most már hátvédői. Talán maguk se tudták, de apámnak épen nem mondták, hogy az ellenség oly közel van.

Apám belátta nyomban, hogy most nincs tennivalója. A hol a főhadsereg hátrál: mit csináljon ott néhány nemzetőr? De még azt is jó lesz eltagadni, hogy nemzetőr is van a világon.

Alig tudott Répássy és Ivánka csapatjától elválni. Különösen megkedvelte a borsodi önkénteseket. Palóczos beszédük nagyon tetszett neki. Ezt a beszédet még nem hallotta.

A lepsényi nagy kőhid párkányfalán üldögélt egy feltünő jó nemes arczu ifju. A borsodi önkéntesek egyenruhája volt rajta. Apámnak ugy tetszett, mintha búnak eresztette volna fejét vagy szunyókált volna ott a kőfalon. Késő délután volt már az idő.

Megszólitotta az ifjut. Beszédbe ereszkedett vele. Csakhamar megtudta, hogy a borsodi alispánnak volt a fia. Az akkorinak-e vagy korábbinak: elfeledtem. Nevére se emlékszem. A kit érdekel: Borsodban könnyen megtudhatja. Beszéd közben azt mondja az ifju:

– Hejh, ha az én apám tudná, hogy az ő fia most még sokszor a puszta kenyérből se ehetik eleget!

Az ifju honvéd nem olyan szinben volt, mintha sokat nyomorgott, koplalt volna a hadjárat kezdete óta, de azért apám nem sokat tétovázott, hanem hazasietett, rögtön hivatta Csonkát, becsületes szabómestert, egyébként a falu dobosát, hogy az előljárókat s a falu módosabb gazdáit rögtön hivja össze még az esti órákban a faluházához.

Elhatározták, hogy az asszonyok sütéshez lássanak. Az éjszaka elég hosszu. Kenyér, kalács, pogácsa, ludpecsenye, birkasült legyen reggelre két-három kocsira való. Bort, szalonnát, füstölt hust is gyüjtsenek, a mennyit lehet. Ha a borsodi alispán fiának is van oka panaszra: ez a panasz a mi vidékünkön szünjék meg alaposan.

Bizony az ellenség lakmározott ebből.

A mi hadcsapatunk hajnalra otthagyta Lepsényt s folytatta a visszavonulást Polgárdi és Székesfehérvár felé. Reggelre ott termettek Lepsényben és Mező-Szent-Györgyön Jellasich táborának előőrsei.

Akkor láttuk csak, hogy nem holmi gyülevész nép az ellenség, hanem rendes hadsereg, az osztrák császárnak és magyar királynak a hadserege. Ime, tehát a legnagyobb békesség idején a magyar király maga rohanja meg saját hűséges és nyugodt magyar nemzetét. Voltak ugyan horvátok, szerezsánok, határőrök is az ellenséges seregben, de azért csak valóságos rendes hadsereg volt az ágyuval, lovassággal, rendes tisztikarral, osztrák tábornokokkal ellátva. Az osztrák császár küldte azt a magyar király ellen. Még a fővezér is magyar kormányférfi volt, Magyarország tisztviselője, harmadik rangu zászlós ura, a horvát bán, a magyar mágnás, gróf Jellasich.

Ne neked királyi eskü, alkotmány, hűség és becsület! Kutyának való minden hűség, a mikor a magyarhoz mindenki hűtelen.

Ezt mondta a papunk: Bózsa Sándor s egyetértett vele mindenki. De nem volt mondásában semmi ujság. Régi példabeszéd az már a mi országunkban.

Az előőrsök hozták a bán harácsoló rendeletét a mi falunk számára is.

Nyolcz tehén, száz pozsonyi mérő zab, tizenkét szekér széna, huszonöt akó bor, tiz öl fa, százötven kenyér, só, szalonna: ennyit kellett nyomban Lepsénybe szállitani az ellenség számára. Estére ott kellett lenni a készségnek.

– Vakapád, adta horvátja, lehet teveled másként is beszélni!

Gregorich nótárius uram ötlete volt ez. Ott áll készen három kocsival a sok kenyér, kalács, pogácsa, ludpecsenye, birkasült, mézes bor és szalonna is. A gulyáról is könnyen be lehet hajtani a nyolcz tehenet. Mindez ugyan jobb lett volna a honvédseregnek, nem is más sereg számára készült, váltsuk meg ezzel a többi harácsot.

Jó lesz biz az. Csak csinálja meg hát nótárius uram. Ő legalább tud németül is, horvátul is beszélni.

Meg is csinálta. Átment a terhes kocsikkal nyomban Lepsénybe. A déli harangszó se hangzott még el, már ott volt a kálvinista templom előtt s a mint jöttek előre az ellenséges csapatok: tisztjüket, legénységüket nyomban ellátta fölséges izü és illatu puha kenyérrel, dagadó kalácscsal, ropogós pecsenyével. Nem evett a horvát ilyet, a mióta az árnyékvilágon kóborol.

De azt is elmondta az ellenségnek százszor németül is, horvátul is, hogy a szomszéd Mező-Szent-György község már esennen várta s ime, kész vendégségre várta a hős bán vitéz hadseregét. Ilyen »hazafiságra« nem számitott a hős bán, adott is nótárius uramnak hiteles levelet arról, hogy minden harácsot a falu becsülettel beszállitott a táborba.

Apám azonban még ezt se tartotta teljesen megnyugtatónak. Volt ennek az ellenséges hadseregnek szedett-vedett gyülevész népe is. Határőrök, szerezsánok, marczona, vad, bitang népség. Ez bizony a maga szakállára is harácsolt és garázdálkodott. Rabolt, gyilkolt, pinczéket tört, lábas marhát ragadozott, utczákon és udvarokon tüzet rakott s arra keritést, kaput, kocsit, szekeret, hidast, butort, ágynemüt fölhányt. Szilaj vadsággal okozta a károkat a nélkül, hogy haszna lett volna belőle. Csupán azért, mert véres gyülöletre biztatták föl a magyar ellen.

Ez volt a hire Jellasich táborának.

Apám hát összegyüjtötte még a déli órában a nemességet. Menjünk deputáczióba a bánhoz a nemesség nevében. Menjünk kardosan, panyókásan, a hogy’ illik a magyar nemeshez. Kérjük meg e tisztelgés fejében, hogy vitéz katonáinak a rablást, gyujtogatást, fosztogatást tiltsa el.

A küldöttség utját és sikerét leirtam már másutt. A küldöttségnek tagjai voltak: Bózsa Sándor lelkész, hogy legyen valaki, a ki néhány szót németül is tud; azután Fodor László szolgabiró, Pósa József és Nagy Károly, mind falunkbeli birtokos és közelebbi vagy távolabbi rokonunk s végül apám.

Apámra igazán jó hatással volt a bán. Tökéletes magyar beszéde, nyilt bizalmas beszélgetése, minden jóra utaló igéretei: mintha nem is ellenség lett volna, hanem jóbarát.

Mindent megigért a bán s mint utóbb bebizonyodott, igéretét a mi falunkra nézve meg is tartotta. Itt legalább fosztogatás nem történt.

De apám még se hitt.

Alkonyat felé kocsira rakta anyámat Laczi öcsémmel, a ki akkor négy éves volt és Lajos öcsémmel, a ki akkor csecsemő volt s elküldte Balaton-Füredre, a Balaton éjszaki partjára, ottani kis birtokunkra. Ott nem járt ellenség.

De Lepsény felé a rendes uton még se merte küldeni, mert arra ellenséges csapatok portyáztak, hanem a kocsi a fehérvári országutra vezető mellékuton ment s a szőlők mellett dülőutakon. Füle felé kerülve csak reggel felé ért Veszprémbe s onnan azután Balaton-Füredre. Alacsony termetü, pupos, törpe alaku emberke volt a kocsisunk. Neve Bükki István. De minden izma aczél s régi hű cseléd.

Sohase felejtem el anyám elutazásának egyik kis részletét. Hálószobánkban piros posztóból voltak az ágyteritők. Az volt a hire s ugy is volt igaz, hogy a szerezsánoknak piros posztó a köpönyegjük. Anyám csak az ágyteritőit féltette. Ezt bizonyosan elragadoznák a szerezsánok. El is dugta az ágyteritőket oly gondosan, hogy aztán maga is alig találta meg őket. Ép igy rejtette el védegyleti lobogónkat, mely értékes volt. Fehér nehéz atlasz-selyem, feliratai vastag arany és skófiumvarrással.

Elmult a baj egyelőre. Az ellenség simán ment rajtunk keresztül. Sőt a falunkbeli népség még ki is állt a szőlőknél a fehérvári út szélére, hogy lássa az elvonuló sereget. Igaz, hogy a bán meg is hivta a küldöttséget erre a diszes látványra. Ilyet nem igen látott a mi népünk 141 esztendő óta. Akkor vonult el ezen az uton az utolsó német sereg, Rabutin labancz német generális serege, a mikor 1707-ben téli szállásra vonult Stájerország felé. Keserü emléke meg van örökitve a családi irásokban. Török, tatár sohase pusztitotta el falunkat, de ez a német sereg kirabolta s porrá égette.

Magam is elmentem az utpartra a vonuló hadsereget nézni. A gyerekek hogy maradtak volna otthon.

Lovasság, tüzérség, gyalogság, szekértábor sorban, egymásután. Vértesezrede, huszárezrede is volt a bánnak. Voltak határőrei is. Száz meg száz kocsi kisérte a mi vidékünkből is. Vagy harmincz mező-szent-györgyi kocsi is volt köztük. Ezek a bán parancsára voltak kénytelenek a táborral menni. A hadi és élelmiszereket, podgyászt, szénát, abrakot, a beteg és kidőlt katonákat vitték. Ugy voltak kirendelve, hogy Székesfehérvárról visszaeresztik őket. De bizony elhajtották őket Pákozdig. Ott a csata alatt a tábor mögött maradtak. De egy magyar ágyugolyó egyszer közibük keveredett s egyik kocsijuk kerekét összetörte. Nosza lóra legénység. A szent-györgyiek pillanat alatt fölugráltak lovaikra s kezdtek lassan hazafelé baktatni. Két-három huszár a bán seregéből utánuk rucczant:

– Hová mégysz, paraszt?

– Itatni, fiam, itatni!

– No csak gyorsan, azután visszatérni!

– Várj, fiam, várj!

No hiszen várhatta őket Jellasich. De ugy elszeleltek ők az ötven kilométer távolságból Mező-Szent-Györgyre, nem látta őket többé a büszke bán soha. Köd előttem, köd utánam! Hanem a kocsijuk csakugyan ott maradt. A bán megvert serege se vitte futása közben magával.

Órákig tartott a katonaság elvonulása ott a szemeink előtt. Egyik-másik katona oda is szólt hozzánk, ki tótul, ki németül. Ki értette volna e nyelveket? Az asszonynépség vihogott is a furcsa beszéd hallatára.

Két előkelő uri hintó is ment az oszlopsorban. Az egyik négy lovas. Az ostorhegyes sántitott. Kovácsunk szakértő; mindjárt mondta, hogy meg van nyilalva, valami gézenguz horvát kovács vasalhatta. E hintóban ült a bán, a hadvezér; mellette valamelyik generális pajtása vagy segédtisztje.

Jókedvü volt a bán, folyton nevetgélt. A szent-györgyiek tisztességgel, levett kalappal köszöntek neki. Oda is kiáltott nekik:

– Jó napot, jó napot, emberek! Köszönöm!

Várj csak bán néhány napig, majd meglátod te, hogy mi lesz a vége a nagy barátságnak!

A másik hintóban polgári öltönyü uriemberek ültek. Akkor se tudtuk: kik és mifélék. Bizonyosan komiszáriusok voltak. Előttük a nyitott kocsiban nyomtatványok feküdtek csomagokban. Fel-felvettek egy-egy kisebb csomagot és odahajitották a nép közé.

– Olvassátok, emberek! Adjátok oda másnak is.

Ezek voltak Jellasich proklamácziói a magyar nemzethez.

Hogy őt, a bánt fölséges ura s királya bizta meg, hogy győzhetetlen serege élén bejőjjön hozzánk. Nem ugy jön, mint ellenség, hanem ugy jön, mint jó barát és jó hazafi s mint a rendnek, nyugalomnak, polgári békességnek őre. Csak a zenebona-csinálókat, izgatókat, forradalmárokat, Kossuth elámitott embereit, külföldi csavargókat akarja móresre tanitani. Elvárja minden jó hazafitól, hogy ebben neki segitségére legyenek.

No csak várd el, jókedvü bán.

E proklamáczió volt az, melynek terjesztése miatt Görgey felakasztatta idősb gróf Zichy Jenőt. Volt pedig ebből minálunk száz meg száz. Az igaz, hogy mi nem terjesztettük.

Jellasich szeptember 26-án Székesfehérvárra ért, hogy onnan hatoljon előre az ország fővárosa ellen. Előtte vonult vissza mindenütt a magyar hadsereg.

A bán hadteste 18 vagy 20 ezer emberből állott. A sereg jobb szárnyát Roth és Philippovich tábornokok vezették. Ugy hiszem, Roth volt a hadvezér, de mi akkor e két néven ismertük hadtestüket. Igy ismeri függetlenségi harczunk történetében a nemzeti történetirás is.

Ez a jobb szárny, a mai katonai műnyelven, erős dandár volt. Hadakozóinak létszáma 7–8 ezer körül. Sorhadi ezredek, lovasság, megfelelő tüzérség, határőri és szerezsáncsapatok. Valóságos kiképzett katonák mind, az akkori idők szerint tökéletes fegyverzettel. 1848-ban hadtestnek nevezték ezt a tábort is. Ezzel együtt Jellasich betörő hadserege 27–28 ezer főből állott.

Azonban az osztrák katonai gőg s Jellasich hadvezéri képtelensége valami érthetetlen, csodálatos hibát követett el a mi szerencsénkre.

Ha Jellasich a pákozdi csata előtt egyesülhet jobb szárnyával: serege épen kétszer vagy harmadfélszer lett volna erősebb, mint a mi magyar hadseregünk. Hiszen a mi seregünk egészben se volt nagyobb 12 ezer főnél. Ennek is tetemes része ujoncz honvéd s hevenyészett önkéntes csapatok. Lelkes nép, de nem kész katona. Ma is él Veszprémben egy öreg barátom, Kovács mérnök, egykor megyei tiszttársam, a ki szeptember 12-én állott be tüzérönkéntesnek, mint mérnök-tanuló, azelőtt sohase látott ágyut s néhány nap mulva már ott volt a pákozdi csatában s tüzmesterré léptették elő ügyes tüzérkedése miatt.

Igy álltak a szemközt álló haderők arányai. Kétszeres erővel Jellasich könnyen átgázolhatott volna a kis ujdonsült magyar seregen, sőt talán még ütközetre se kerül a sor, kardcsapás nélkül foglalja el országunk fővárosát.

Minő letörölhetetlen szégyen, mily irtóztató csapás lett volna ez miránk! A mikor a párduczot legyőzi a kopó!

A bán jött előre a rendes ősi hadi uton Kanizsa, Balaton-Szent-György, Székesfehérvár felé. Roth és Philippovich pedig jött előre Baranyán, Tolnán keresztül Simon-Tornya és Székesfehérvár felé. Ugy látszott mozdulataikból, hogy eredetileg Nyék vagy Tétény körül akart a két sereg egyesülni. Legjobb esetben Fehérvár alatt.

A végzet azt a kötelességet rótta ki apámra, hogy ezt az egyesülést gátolja meg. Akár tudatos terv szerint, akár ösztön szerint, ezt meg kellett gátolnia.

Itt kezdődik igazán a mi történetünk.

A bán Fehérváron már valószinüleg belátta, hogy czélszerü volna, ha serege jobb szárnya, Roth tábora közelebb vonulna hozzá s minél előbb egyesülhetne vele. Utasitotta tehát ezt, hogy kettős sietéssel vonuljon előre.

De miként utasitotta?

Táviró még nem volt.

Rendes katonai őrvonal a két sereg közt fenn nem állott. Nem voltak rendesen összekötve.

Egyes-kettős lovasfutárt küldeni semmit se ér. Azt utközben ugy lelövik vagy ugy leütik a lóról, mint a verebet. Sohse ér el Rothhoz és Philippovichhoz.

Nagyszámu erős csapatot pedig hiába küld, mert ez gyorsan nem mehet s egyébként is saját erejét gyöngitené vele.

A táborkar hát osztrák észszel ugy gondolta ki: legjobb lesz 16 bátor katonát valamelyik vakmerő hősi osztrák hadnagy vezetése alatt három gyors táboriszekéren küldeni, mely lóhalálában siet s idején átadja a hadiparancsot Rothnak. Ez már elég erő arra, hogy fegyvertelen falusi nép könnyelmüen meg ne támadhassa vagy az esetleges támadást véres fejjel utasitsa vissza.

Igy történt.

Szeptember 27-én hajnalban indulhatott el a három tábori kocsi Székesfehérvárról. Reggelre Lepsénybe ért. A távolság 28 kilométer, gyors futó lónak is másfél órai út. A nehéz osztrák szekerész lovak ki voltak fáradva és izzadva a futásban kegyetlenül. A hadnagy betért legényeivel a vendéglőbe reggelizni, a három kocsis pedig kifogott, etette-itatta és dörzsölte a lovakat.

Ugyanez időben apám is ott ment el a vendéglő előtt kocsival. Édes anyámat akarta meglátogatni Balaton-Füreden. Három nap előtt küldte el oda a gyerekeket, látni akarta családját. Vele mentem a kocsin én is, Dénes testvérbátyám is.

Meglátja apám a három tábori kocsit. Néhány öllel odább megáll ő is kocsijával. Kuka Péter nevü szentgyörgyi zsöllérembert látja ott a vendéglő kapujában ácsorogni. Odaszólitja magához, de a kocsiról le nem száll.

– Miféle három kocsi ez, Péter?

– Katonákat visz, Fehérvárról jön, lovaik kutyául meg vannak hajtva. Tizenhat szálas katona van velük és egy tiszt.

– Nem beszéltek senkivel se?

– Nem ezek. De különben se érti őket senki, hacsak a zsidó nem. Én tőlem azt kérdezték: merre van Szilafa? A vendéglőstől azt kérdezték: merre van Simite-Simota? Nincsenek a mi vidékünkön ilyen bolond faluk.

Apám nevetett. Nyomban kitalálta, hogy az a Szilafa nem más, mint Szilas-Balhás, a Simite-Simota pedig kétségtelenül Simon-Tornya. Csakhogy a német tiszt nyelve rosszul ejti ki, Kuka Péter füle pedig rosszul hallja.

Tehát a bánnak Simon-Tornyára van izenni valója! Még pedig nagyon fontos, azért ez a nagy katonai karhatalom. Talán ott van a másik betörő osztrák-horvát sereg. Vajjon mi lehet abban az üzenetben?

Bánja a kő, akármi van. Odaszól a kocsishoz.

– No menjünk, István!

Elindult a kocsink s mentünk rendes ügetésben előre Balatonfő-Kajárra. Apám nem akart letérni füredi utjáról.

Balatonfő-Kajár jó négy vagy öt kilométer Lepsényhez. Rendes hajtással husz percznyi távolság. Husz percz alatt sokat lehet gondolkodni. Apám is gondolkodott, vajjon jól cselekszik-e most, ha Balaton-Füredre megy, a helyett, hogy otthon volna.

Balatonfő-Kajáron megáll a faluháza előtt. Ismerősök beszélgetnek ott. Felső-bükki Nagy Ferencz, a falu potior birtokosa, legidősb Kenessey József atyánkfia, a jegyző s mások. Valamennyien egyszerre kiáltják apámhoz:

– Mi ujság Szent-György felé?

Apám elbeszéli a három tábori kocsi esetét. Elbeszéli gyanitásait is. Beszélgetés közben azt mondja Kenessey József apámnak:

– Mégis jó volna tudni, Lajos öcsém, mi van annak a hadnagynak a táskájában.

Ez bizony igaz. Apám rögtön készen volt eltökélésével. Kiadta a parancsot a kocsisnak.

– Fordulj meg, István. Megyünk haza. A hogy’ a kocsi meg a ló birja.

A pupos kocsis kezén röpült a két ló. Mikor Lepsénybe visszaértünk, a három tábori kocsi akkor is ott volt a vendéglő előtt. A katonák már megreggeliztek, de a lovak még ettek.

III.

(Apám támadást parancsol az ellenség ellen. – Kik voltak a hősök? – A vadrácz kovácslegény. – Csata előtt igyunk egyet. – A vakmerő lelkész. – Sortüz egymás ellen. – Holtak, sebesültek. – A háboru kemény dolog. – Az ellenség menekül. – Utána! – A félre vert harangszó. – Az üldözés. – Ujabb véres összecsapás. – Az utolsó hős. – Szomoru halála. – Mit feleljen az örök biró előtt?)

Apám, a mint hazaértünk, nyomban hivatta a falu hadnagyát, a dobost s a kisbirákat. Nyargalják be a falut, minden nemes és minden nemzetőr ott legyen nyomban a falu házánál. Három kocsi is készen álljon befogva, hevenyészett ülésekkel ellátva. Fegyvert hozzon mindenki.

Huszonöten vagy harminczan jöttek össze hamarosan. Nagy munkaidő volt, vetés, kukoriczaszedés, szüretre készülődés. Az emberek nagy része nem volt otthon, vagy nem volt kéznél.

Apám előadta, mi a teendő. A katonákat el kell fogni, le kell fegyverezni s ha másként nem lehet, véres összecsapásban elpusztitani. Becsület, okosság és hazafiság parancsolja. De azonfelül ő is parancsolja.

Tizenöten vállalkoztak. A többi valamely ürügy alatt elosont, elpárolgott, elkésett.

Ne csodálkozzék senki.

A katona mégis csak katona. Tanult mestersége a véres harcz. Életre-halálra mindig kész. Erős, bátor, fiatal mind a tizenhét vitéz. Hadnagyuk nem tud megijedni. Lőfegyver a kezökben, szurony a fegyveren, hatvan töltés a táskában, elszántság a szivekben. Bizony meg kell azt gondolni, hogy kis falunak fegyvertelen szántóvető népe megrohanja-e a vitézek csapatát?

A tizenöt elszánt vállalkozó nemzetőr közül mindegyiknek a nevére már nem emlékszem. De a kikre emlékszem, megérdemlik, hogy nevüket följegyezzem.

Apámon kivül ott volt Bózsa Sándor lelkészünk. Ott volt Kovács János tanitónk. Ez volt az én elemi oktatóm. Ez tanitott először a latin nyelvre is. Ettől tanultam meg Vörösmarty Szózatát és Kölcsey Himnuszát. Később lelkész lett ő is s valahol már irtam róla. Végre a belső emberek közül ott volt Gregorich Ferencz, a jegyzőnk. Huszártermészetét most se tagadhatta. Káromkodott szakadatlan.

A nemes urak közül vállalkozott Matkovich Balázs, nyavalyatörőssége miatt kissé hóbortos. Aztán Fodor László szolgabiró rokonunk. Ők azonban ketten együtt külön kocsin mentek ki az összeütközésre s apám kommandója alá nem helyezkedtek. Vállalkozott még Horváth Sándor birtokos, Szentkirály-szabadjai származásu, régebben akademikus tanitó falunkban, a hol egy távoli rokon családba házasodott és Ujhelyi László kisbirtoku nemes, a ki anyámnak volt távoli rokona. Végül Pósa József közeli rokonunk. Ennek 14 éves fia is pápai tanuló, már akkor ügyes lövő minden áron csatlakozni akart, de apám nem engedte. Neve Pósa Károly. Csak később önfejüleg vett részt az ellenség üldözésében.

A volt jobbágy telkes gazdák közül vállalkozott Kemény Péter, három vármegyében a leghiresebb zsákoló; vállas, termetes, erős ember. Guzst tudott csavarni a kapanyélből. Azután Szente Péter, a kinek a mellékneve ez volt: »a hosszu nyaku«. Ez volt a parasztság szónoka. Végül, a kire biztosan emlékszem, Körösztös János. Ezeken kivül még hárman voltak, de e háromnak a neve emlékezetemből kipárolgott.

Igy jött össze a 15 főből álló csapat. Apámon kivül öt nemes ur, három belső ember s hat telkes gazda. A telkes gazdáknak nem volt lőfegyverük. Az egyik dárdával, a másik fejszével jött. Ujhelyi László vasvillával. Javakorabeli vakmerő ember volt.

– Nekem – ugymond – nem kell a puska. Nagyot puffan s azután eldobhatom. A vasvilla nem csal.

A nemes urak s a belső emberek mind lőfegyverrel voltak. Tehát hét lőfegyver. Csak amolyan vadászpuska. Uraik nem szoktak golyóval lőni, minthogy határunkban csak apró vad van. Csak a söréttel s legföljebb a ficzkóval tudtak bánni.

Mikor a három kocsi kiindult a falu házából, az utolsóra fölkapaszkodott a vadrácz kovácslegény. Csak ugy kötényesen, szurtosan, füstösen, mellény nélkül, feltürt ingujjal, a hogy a műhelyben szokott dolgozni. Ő volt egyedül az önkéntes csapat. Volt a kezében egy rozsdás háji-báji egycsövü rongyos puska. Valami csőszpuska lehetett, a műhelybe adták igazitás végett. A vadrácz most megtöltötte ezt az egy csövet. Csaknem felehosszáig töltötte meg vágott vasdarabokkal s ugy vette magához.

Ő fürödni akar az ellenség vérében.

Indulás előtt még egy fontos intézkedést kellett tenni apámnak.

Falunktól északkeletre a székesfehérvári országut partján van a bessenyői puszta valami négy kilométer távolságban. Falunk völgyben fekszik s a puszta szép fehér épületei a faluhoz képest bizonyos fensikon. A pusztából nagyon szépen be lehet látni falunkba s falunk egész határába.

A bán seregének valami utócsapata, valami podgyászfedezet vagy katonai nyelven: hátvéd ott táborozott a bessenyői pusztában. A csapat vagy 800 főből állhatott. Volt valamelyes lovassága is. Óvatosnak kellett lenni, hogy ez a csapat valahogy észre ne vegye, mi történik falunkban. Ha észreveszi s ránk rohan: a falut fölégeti s lakosait kardélre hányja. A hogy szokás a háboruban ősidőktől fogva.

Minthogy az összeütközésnek a falutól nyugatra, az Enyingre vezető út körül kellett megtörténni: apám attól nem félt, hogy a bessenyői ellenség idáig elláthasson vagy a puskaropogást innen meghallhassa. Egészen más, ha a falu déli vagy keleti határában történnék az ütközés. De már a harangszót a somogyi szél elringatná Bessenyőig.

Odahivatta hát a szomszédból a vén Balázs Jánost, a harangozót, hogy a templom kulcsát vegye magához és semmi teremtett lelket a harangokhoz férni ne engedjen s bármi történik, tűz, véres halál vagy más veszedelem, a harangokat félreverni nem szabad. Nagyobb biztosság okáért Csonka Ferencz dobost is odaállitotta ezzel a parancscsal a templom ajtajába.

No most már Isten hirével neki az ellenségnek!

Ragyogó szép őszi nap volt. Délelőtti tizenegy óra. Ebédet még nem evett senki. Mikor már fennültek a kocsin, a jegyző fölkiáltott:

– Hahó, urak, majdnem elfeledtünk valamit!

Leugrott a kocsiról, bement a szobába s kihozott egy pintes üveg jóféle pálinkát. Zöld dió és aszalt szilva volt a pálinka ágya és ezerjófű.

– Igyunk egyet utoljára. Az apám se ment a csatába üres gyomorral.

Hát ez bizony jó lesz!

Ittak. Az üveg üres lett, csak a pálinka ágya maradt meg benne.

Volt ugyan néhány hangos szó ivásközben is, de boldogult jó apámnak, valahányszor az indulás pillanatáról megemlékezett, mindig volt megjegyzése.

– Nem mondom, hogy valami nagy kedvünk lett volna az ellenségbe belerohanni. Az volt a szerencse, hogy az a hóbortos jegyző ugy szidta a horvátot még akkor is, mint a zápor. Magam is aggódtam. Mi lesz az összecsapásból? Hát majd azután még mi lesz, ha a német talál győzni utoljára?

Apám rákiáltott a kocsisokra. Fiatal paraszt legények voltak.

– Sebesen hajtsatok, gyerekek.

A faluvégen, az én Barta-csárdám mellett válik az út kétfelé. Az egyik ága Lepsénybe, a másik ága Enyingre vezet.

A mieink a lepsényi ágra fordultak. Alig mentek azonban ötven ölnyire, csak látták ám, hogy a három tábori kocsi katonákkal megrakva sebes hajtással iramodik le a puszták felé.

Nosza sebten átforditani a kocsikat az enyingi utra! Az enyingi út épen keresztezi a pusztákra vezető utat. A keresztutnál épen beleütköznek a horvátokba.

Ugy is lett. Hajtott a három szent-györgyi kocsis, mint a förgeteg. Porfelhő támadt a nyomában. De a tábori kocsik nyomában is. A biztos szemmérték ugy mutatta, hogy a keresztutnál a hat kocsi egymást lovastul, emberestül együtt összetöri.

Azonban a vitéz osztrák hadnagy okosabb volt. Épen a keresztut előtt megállitotta a kocsikat.

Harsány, pattogó német szóval vezényelt. Le a kocsikról! Háttal a kocsiknak! Csatasorba! Fegyvert lövésre készen?

Mire apám a kocsiról leszállt s jó nemzetőreit olyan a milyen csatasorba tudta állitani: az ellenséges katonaság már némán, de nyugodtan és készen várta a csatajelt. Lőni, vágni, élni, halni!

Az osztrák hadseregnek eszeágába se jutott megijedni. Látta, hogy ellenfele kisebb számu, fegyelmezetlen, csupán nemzetőr s ugyszólván fegyvertelen. Még ő kezdte meg a tárgyalást. Természetesen németül.

– Mit akarnak az urak?

A mi sorunkból Bózsa Sándor, a lelkész, szó nélkül előre lépett s a hadnagy előtt két lépéssel megállt. Puskája kezében, lövésre készen. Rossz, tört német szóval azt mondta a hadnagynak:

– Önök foglyaink, le a fegyverrel!

A hadnagy elnevette magát. Mintha játéknak, bolondságnak tartotta volna az egész dolgot.

Kétszer is kérdeztem apámtól: nem csalódott-e, jól látott-e, csakugyan nevetett-e a hadnagy? Apám figyelőképessége csodálatos volt. Erősebb figyelőt nem ismertem. Negyven éves férfi volt, teljesen higgadt vérrel és gondolkozással. Bizony nevetett a hadnagy Megkérdeztem Horváth Sándort és Pósa Józsefet. Ők is határozottan észrevették a nevetést.

A hadnagy tehát bátor, nyugodt, igazi hős lélek volt. Csodálatos ember. Az ember a halál pillanatában nem szokott nevetni. A nevetéshez a testnek is, a léleknek is jókarban kell lenni. Akár a test van haldokló állapotban, akár a lélek teljes a halál tudatával: a nevetéshez se erő, se kedv. Ezer meg ezer ember haláláról emlékeznek meg az irások, de a ki halála pillanatában nevetett volna, olyan emberről nincs emlékirás.

A hadnagy elnevette magát.

A pap rettentő hirtelen természetü ember volt. Valami kimondhatatlan düh vett erőt rajta, a mint a nevetést látta és hallotta. Egyetlen szót se szólt többet, puskáját nagy gyorsasággal fölemelte s abból a két lépés távolságból a hadnagyot mellbe lőtte.

A hadnagy megingott, de nem esett el. Csak a kocsi lőcséhez tántorodott. Sörétre volt a pap fegyvere töltve, a fojtás és a sörét egy tömegben ütötte mellbe abból a nagy közelségből a hadnagyot, mellén vastag ruha, vastag rétegü irások és tárcza: a lövés még csak komoly sértést se okozott. Csak épen nagyot taszitott a hadnagyon.

De aztán a hadnagy harsány hangon kiáltotta legényeinek a vezényszót:

– Tüzelj!

S a tizenhat katona a vezényszóra szabályosan, bátran belelőtt öt lépés távolságból a szent-györgyiek hadsorába. De e hadsorból is visszaadta a lövést hat lőfegyver.

A hős hadnagy a kettős sortüz eredményét nem érte meg.

Azalatt a néhány pillanat alatt, mig a két ellenfél sorakozott s a hadnagy és a pap egymáshoz szólt, a vadrácz kovácslegény a maga agyontöltött rongyos puskájával az egyik tábori kocsi mögé surrankodott s rátámasztotta a puskáját a lőcsfejnél a kocsioldalra. Ez a lőcsfej épen átellenese volt annak a lőcsnek, a melyhez a hadnagy tántorodott. A mint a hadnagy a »tűz« vezényszót elkiáltotta, a vadrácz legény is elsütötte fegyverét. A négyszeres töltés akkorát durrant, mint egy kis mozsárágyu. Mire füstje eloszlott: a hadnagy élettelen teste ott feküdt a földön a kerék mellett, feje pedig két lépéssel távolabb.

Csoda esett. Az az iszonyu lövés ugy leszakitotta a hadnagy fejét, mintha bárddal metszették volna le. Ily esetnek hirét apám se hallotta soha.

Egy másik katona is elesett a sortűz alatt.

De a mi csapatunknak is sulyos vesztesége támadt. Gregorich Ferencz nótárius uram nagy lövést kapott a tomporánál ugy félszakosan. Minden vastag izmán keresztül tört az ostoba golyó. A vitéz egykori huszárőrmester szó nélkül összeesett. Csak azután kezdett káromkodni amugy huszárosan, a mikor már a csatatér üres lett s a holt hadnagyon és a vonagló katonán kivül senki se volt körülötte.

Mert annak a kettős sortűznek a holtakon és sebesülteken kivül az lett a következése, hogy a három tábori kocsi kocsisa, mintha parancsolták volna, belevagdalt a lovakba s ugy elnyargalt a kőkuti puszta irányában, hogy csak a porát láttuk egyideig, de azóta hirét se hallottuk.

De a mi három kocsisunk se volt röstebb. Szempillantás alatt rajtuk termettek vitézeink s a három kocsi is menekült vissza a falu felé lóhalálában. Hiába! A fejsze, a vasvilla s a kilőtt vadászpuska még se elég erősség vitéz katonák fegyvere ellen. Kivált ha a vitéz katonák még nagyobb számmal is vannak.

E pillanatban vágtatott oda Fodor László és Matkovich Balázs külön kocsin. De bizony nem mentek ők nagyon közel az ellenséghez. Jó távolból mindegyik kilőtte puskája mindkét csövét a katonák felé s aztán fordulj, indulj, – ugy elszeleltek hazafelé, előbb otthon voltak az ebédnél, mint apám vitézei.

Apám nem ugrott fel egyik menekülő kocsira se, szűk hadnagyi magyar ruhájában nem is lett volna könnyü az ugrándozás. Nótárius komája eleven vagy holt testét se akarta otthagyni. De a mikor mindenki megfordult, ő is meghátrált vagy száz lépésnyire.

Ott legelt a lepsényiek tehéngulyája. A gulya szélén megállt. A tehén biztos védőfal volt a golyó ellen. Onnan nézte, mire határozza el magát az épségben maradt tizenöt katona.

A katonák tiszt nélkül s kocsi nélkül maradtak. Ugy látszott: tanakodtak egy-két perczig. Mitévők legyenek? Falunk fölött oda-odanéztek a bessenyői pusztába. Tudták, hogy a bán hadseregének egy erős »hátvéd« csapata ott táboroz. Legalább reggel még ott volt. Ezzel kellene egyesülniök. Ez volna a menedék. Ámde a mi falunkon át vitt oda az út; az pedig bizonyos, hogy a mi népünk őket át nem ereszti. Elhatározták, hogy falunkat kikerülik s a pusztákon át kisérlik meg Bessenyő vagy Székesfehérvár felé a menekülést.

Apámban feltámadt a vadászvér. Puskájának mind a két csöve meg volt már hatalmasan töltve ficzkóval. Egy tehén faránál féltérdre ereszkedve erősen czélba vett egy katonát. A puska kettőt durrant egymásután.

Valaki nagyot kiáltott mellette.

– Megvan! Megvan, nemzetes hadnagy uram! Egy megint ott fekszik.

Egy katona csakugyan elesett. A lövés térdkalácsát zuzta össze. Csak akkor vette észre apám, hogy a ki közbekiáltott, ott állt mellette. S az senki se volt más, mint Szombati, a zsöllérünk, a kit egyik munkámban »A házatlan zsöllér« czim alatt már megénekeltem.

Épen jókor jött.

– Eredj csak iziben az emberek után. Ki ne fogjanak, forduljanak vissza nyomban ide hozzám!

A gyorslábu Szombatinak nem sokáig kellett futnia. Mi gyerekek s még egy csomó népség a Barta-csárda mellől, az árokpartról néztük a véres csetepatét. Ott megálltak a kocsikkal menekülő nemzetőreink, ott vették észre, hogy se apám, se a jegyző nincs közöttük.

Ott érte el őket Szombati. Közölte velük a parancsot, de azt is, hogy egyet azóta a katonák közül apám elejtett.

Visszafordultak mind a tizenhárman.

Apám először is az egyik kocsin Gregorich Ferencz jegyzőt hazavitette. Levágott kukoriczaszárból hevenyésztek neki puha, ringó fekvőhelyet. Sulyos volt a seb, sok vért vesztett már, káromkodni se tudott már.

A másik kocsit küldte lóhalálában Enyingre orvosért és kötőszerekért. A Wallenstein doktor jőjjön azonnal, semmiféle halogató kifogása el nem fogadtatván.

A harmadik kocsi menjen vissza a faluba, hozzon embereket ásóval, kapával. A halottakat el kell temetni haladéktalanul. Ne is menjen messze be a faluba. Csak a tóparti zsöllérek közül szedjen össze ötöt-hatot.

Azalatt, mig e rendelkezések történtek, a két sebesült katonát agyonlőtték. Ujhelyi László és Kemény Péter ugy akarták őket agyonverni, de apám ezt nem engedte. Golyóhalál a katonahalál.

De hát nem lehetett volna őket megmenteni, kórházba vinni, meggyógyitani, az életnek és szerető családjuknak visszaadni?

Megegyezett az a hadi joggal, a nemzetközi joggal, a Corpus Jurissal s az emberséggel, hogy ép katonát igy legyilkoljon, sebesült katonát igy elpusztitson a nemzetőr, a mivelt és jólelkü magyar ember?

Bizony, nagy kérdések ezek.

De ha Jellasich tábora egyesül Rothnak táborával: agyontiporja az ellenség a mi ujoncz magyar seregünket.

Tehát a két tábor közt az érintkezést szent kötelesség volt minden áron meggátolni. Minden áron!

Hiszen mi joggal védtük apáink földjét, melyet az ellenség bitorul támadott.

Hiszen, ha a katonacsapatból csak egyetlen egy marad is életben: az embertelen ellenség mindent megtud s akkor bitófára huzatja jobbjainkat s koldussá és földönfutóvá teszi népünket.

Csupán azért, mert védtük hazánkat, ősi örökünket.

De ne bizonykodjunk. A háborunak végzete van. Az ellen semmit se ér a bölcselkedés.

A mi történt: én csak azt mondom el.

Apám tanácsot tartott embereivel. A menekülő katonákat meg kell ejteni. E fölött semmi kétség. De kocsin-e, lovon-e vagy gyalogszerrel?

A kocsi meg a ló nagy czéltábla. A katona pedig lő. A nagy kukoricza-dülőkben kocsival, lóval nehezebb is a mozgás. Tehát gyalogszerrel folyik az üldözés. Időnk van rá: napnyugtáig. Terünk is van hozzá elég. A lepsényi, mező-szent-györgyi és polgárdi határ, a déghi és lángi puszták együtt több mint ötvenezer hold. Sokkal nagyobb a Hortobágynál. E területen se hegy, se völgy, se erdő, se árok, se szakadás, se bozót, se tó, se ér. Itt elbujni nem lehet az ellenségnek. Csak napszállatig legyen meg a vad.

Most dél van. Talán jó lenne mégis egyet falatozni. Éhgyomorral nehéz lesz estélig.

Nem lehet. A katonának is dél van. Ő se eszik. Mi se lehetünk alábbvalók.

Előre!

Irtóztató hajtóvadászat kezdődött. A vad a 14 erős határőr katona. Fegyverrel s fölös lőszerrel. Elszánva a halálra. Tudja, hogy másként nem menekül. Csak ugy, ha utolsó lehelletig védi bőrét.

A vadászok és hajtók többen vannak.

A kiket apám sirt ásni és temetni hozatott ki, kettő azok közül is beállt vadásznak. Az egyiknek a neve Hende János, a másiké Fazekas Mihály. Mind a kettő csak szegény házas zsöllér. Fejszét is hozott magával mind a kettő. Nemcsak ásót. Dolga lesz a fejszének is.

De a harangokat is félreverték.

Hallotta a nép a puskaropogást. A mikor a jegyzőt vérben-fagyban hazavitték, megrohanták a templomajtót. Hiába rejtette el a kulcsokat az öreg harangozó Balázs. Volt egy fia, ludtalpu volt. A legények emiatt Tipetopa Balázsnak nevezték. A Tipetopát nyakon fogták. Megfojtják, ha a kulcsokat elő nem teremti. Nem szabadulhatott másként: előteremtette. Fölrohantak a toronyba. Félreverték mind a három harangot. Szomoru szó a félrevert harangszó. Veszedelmet jelent. Asszony jajgat, gyerek sivalkodik, megbőszül a tömeg. Fujhat már a somogyi szél, elviheti a hangot a bessenyői pusztába. Most már azzal se törődnek.

A harangszóra egymásután futnak ki az emberek. Ki, a messze határba. Kettesével-hármasával. Gyilkos eszközt visz magával mindenki. Fejszét, vonyogót, vasvillát, lobogós dárdát.

De a kiknek puskájuk volna: azok elmaradtak. Nemes ember ugyan ha kényelmesen teheti, egész nap elvadászgat, de hogy egész nap futva kergessen ellenséget: azt az ő tüdeje, lába, büszkesége ki nem állja.

Csak apám maradt meg az üldöző sereg élén. Neki kötelességében is állott.

A katonák eleintén a kőkuti puszta irányában menekültek délkelet felé. A Rába-család birtoka hajdan, – később s ma is a Purgly-családé. A mint a puszta épületeit meglátták: letértek arról az irányról. Lakott helyre menni nem látták tanácsosnak. Ha jobbra fordulnak, a gróf Nádasdy Ferencz riki pusztájába tévednek, a hol szintén épületek és emberek vannak. Balra fordultak tehát kelet felé s nekivágtattak az én birtokomnak, a Lapos nevü dülőnek. Erre nagy messzeségben nem látszott előttük semmi épület.

A katonák győzték a futást. Erős fiatal emberek. De bármily erősek: kifáradnak, kimerülnek, összeroskadnak, kidőlnek. Nehéz a ruha, a bakancs, a podgyászbatyu. Különösen nehéz a puska és a tölténytáska. Jól tudták ezt az üldözők is. Még jobban érezték a katonák.

Eleintén meg-megálltak, szem-irányra vették az üldözőket s beléjük lövöldöztek. Golyójuk nem talált. Apám is lőtt rájuk háromizben, ő se talált. Talán nagy volt köztük a távolság.

Ugarokon, tarlókon, szántásokon, kukoricza-táblákon is történt a futás. Ez is szemlátomást pusztitotta az embererőt. De majd jön a nagy Ökörmező, egyenes, sima, fényes, gyepes legelő, ott nem sülyedez az ember lába: ott talán lesz menekülés. Igy számitottak a katonák.

Hiába!

Az Ökörmező szélére kiértek ugyan, de már erőtlenül.

Mekkora volt Ilion vára? Mekkora utat végeztek Homerosz hősei, a mikor a gyorslábu Achilleüsz kergette Hektort s a mikor gyors futásban háromszor kerülték meg a várost? Pedig a város körül nem volt olyan sima és egyenes mező, mint a mi nagy Ökörmezőnk. A költő szerint Athéne, a bölcs és ravasz istenasszony, birta rá Hektort, hogy ne fusson tovább, hanem álljon meg és álljon szembe gyorslábu ellenségével. Pedig dehogy az birta rá. Hanem elbágyadtak az izmok, megereszkedtek az inak, sziv és tüdő megunta az erős munkát.