A nagy mező szélén a katonák megálltak. Tanácskozásuk alig tartott egyetlen perczig. Elhatározták, hogy kegyelemre megadják magukat. Föltétlenül bizonyos, hogy a harczban és a futásban elpusztulnak. Hátha megmenthetnék a puszta életet!
Kifelé fordult arcczal körbe álltak s féltérdre ereszkedtek. Lövésre kész töltött fegyverük térdükön keresztülfektetve. Ugy várták be az üldözőket.
Csakhamar ott termettek a szent-györgyiek. Lehettek már vagy harminczan. De a messzeségből is folyton szállingóztak még. Körülvették a tizennégy térdeplő katonát.
Szomoru tárgyalás volt az, a mely most köztük megkezdőgött, de két-három percznél tovább alig tartott.
A katonák közül senki se tudott magyarul, a mieink közül senki se tudott németül vagy horvátul.
A jelek és jelenségek után ugy kell lenni, hogy a katonák fölajánlották fegyverüket és szabadságukat, de föltételül tüzték, hogy életben maradhassanak.
Apám még néhány száz lépés távolságban volt. A hajszában ugy futni, mint a katonák s a fiatalabb és pőregatyás szent-györgyiek, csakugyan nem tudott.
Ujhelyi László volt a mieink közt a leghevesebb. Odakiáltott a katonákhoz:
– Nem alkudozunk veletek, kutyák. Először adjátok át a fegyvert, azután várjátok meg, mit csinálunk.
Nem értették e szót a katonák. De ha értették volna is, akkor se egyezhettek volna bele.
Ujhelyi nem is várt tovább.
Érthetetlen düh fogta el. Az egyik katonára ráugrott, mint a tigris, kirántotta kezéből a puskát s mielőtt az a katona térdéről felemelkedett volna, őt agyonlőtte.
A többi katona mind felugrált s egymásnak hátat vetve belelövöldözött a nemzetőrökbe.
De ezek is rárohantak a katonákra. Egy pillanatig borzasztó dulakodás támadt az ellenségek közt.
Fazekas Mihály, a sirásó, a kezében levő erdei fejszével mint a villám, ugy csapott le a katonákra. Két suhintással két katonának hasitotta ketté a fejét. Nyomban meghalt mind a kettő.
Ez a Fazekas alacsony, zömök termet volt. Mozdulatai gyorsak. Egyik legjobb aratómunkásnak tartották a faluban, nagy izomerővel. Különös testi sajátsága volt, mint a japán szemfényvesztőknek. A japán lenyeli a kardot, ő pedig le tudott tuszkolni a torkán félméter hosszu rétest, a nélkül, hogy harapott, rágott és nyelt volna. Sok fogadást nyert ezzel a faluban és a vásárban.
Hende volt a másik azok közül, a kiket apám temetni kirendelt s a ki az üldözőkhöz csatlakozott. Magas, erős, vörösszőrü ember. Egyik katona a puskatussal vágta fejbe. Kemény koponyája kiállta az ütést, nekiugrott, mint a hiuz, a katonának, torkon ragadta s szempillantás alatt megfojtotta. A holttestet, mint zsákot hajitotta el a gyöpön.
Berta János szent-györgyi nemzetőrt a karján érte lövés. Belehalt. Mire hazaértek vele: elvérzett.
Összesen öt katona maradt holtan az összecsapás terén. Kilencz kimenekült a tolongásból s vagy száz lépésnyire megugrott. Bár halálosan kimerülve s megrémülve, ott a katonai erény lett urrá lelkükön. Megálltak s vezényszóra fegyverüket megtöltötték s gyujtóval ellátták. Sőt hárman vagy négyen vissza is lőttek a mieinkre, hogy menekülésüket biztositsák.
Hiába!
Hova menekülnek? Előttük a határtalan puszták. Könyörülő lélek nincs segitségükre. Se ételük, se italuk, se pihenésük. Ha aczélból volnának, akkor is el kellene pusztulniok. Nyomukban a szent-györgyiek, a kik már vért szagoltak, a kik már két áldozatukat siratják s a kiknek, ha maguk elveszni nem akarnak, őket kell elveszteniök.
Igy is lett.
Nyolcz katona egyenként, egymásután dőlt ki. Kimerült, elesett, lefeküdt. Az üldözők felkonczolták. Szegény fiuk! Csak három könyörgött életéért. A többi némán fogadta a halált. Talán nem is tudták már, a mikor a halál rájuk rohant.
De volt egy közöttük, a ki nem akart elfáradni. Az utolsó. Apám még évek mulva is elérzékenyült, mikor erről volt szó.
Egyenes termetü, derék szép ifju volt. Bajusza alig serkedzett. Erős és bátor. Nem futott, hanem csak siető lépésekben ment előre. Időnként megállt és körülnézett. Égen-földön lehet-e segitség? Nem lehet. Minden bajtársa halott már. Még azt is látja, a mint az elhullt vitézeknek a sík mezőben ássák a sirt. Maga van idegen országban, ellenséges földön, haragos, szilaj üldözők a nyomában.
Meg-megáll, czélba veszi az üldözőket s visszalő rájuk.
A tarnóczai puszta határárka mellett észak felé fordul. Arra fekszik Bessenyő. Ott van a horvát sereg tábora. Ha ő eljuthatna oda!
Apámban aggodalom támadt. A fiu bátor, meg nem adja magát életre-halálra, hatvan tölténye van, biztos halálra a nemzetőr meg nem közelitheti. Hátha emberfölötti csodálatos ereje van? Hátha mégis sikerül neki a bán utóseregét elérni? Igaz, hogy a fehérvári országut oda egyenes irányban is legalább hat kilométer távolság s ez utat ily üldözés után már lehetetlen megtenni. De hátha csoda történik?
Apám is fáradt volt már a lerogyásig. Kora reggel óta nem evett, nem ivott. A nap leszállóban. Egész nap fegyverben, izgalomban, üldözésben. Szemei pillanatonként káprázni kezdtek. Nagyon erős, edzett ember ugyan, de bágyadtság kezdi már lebirni.
Kellő távolságból még egyszer gondosan czélbavette a vitéz katonát s kilőtte rá fegyvere mindkét csövét. Nem találta. Nincs ma már szerencséje. Gyakorlott vadászember tudja már azt. Legjobb olyankor már hazatakarodni, nyugalomra térni. A katona is visszalőtt rá, annak se volt már szerencséje.
Az ugynevezett aprórészi földeken vetőszántásban volt egy ember türhető két lóval. Egy suhanczot oda futtatott, fogja ki az ember az eke elől lovait s vezesse oda sietve.
– Egy legény üljön fel az egyik lóra s nyargaljon be Csőszre. A csősziek jőjjenek ki nyolczan vagy tizen kocsin vagy lóháton a cséri puszta felé különböző utakon. Horvát katona menekül arra: valahol utját kell állani.
Ez volt parancsolata. Csősz fehérvármegyei nemesi falu. A menekülőnek mellette kellett elsurranni.
A lovasember vakaródzott. Elnézett Csősz felé. Nagy út ez az ő egész nap szántó lovának. Észrevette a menekülő katonát is.
– Nemzetes hadnagy uram! Nem megy az a katona ma tovább. Hiszen ott fekszik a határhalmon.
Apám odatekint. A katona csakugyan ott fekszik félszakosan a határhalmon.
A hol a soponyai út a szent-györgyi mezőkről kiér a szomszédba: ott falunknak is határa van, vármegyénknek is. Ott már Fehérvármegye kezdődik s három határ sarkallik össze. Mező-Szent-György, Polgárdi és Dégh határa. Ezért van ott hármas halom. A legmagasabb halom tetején feküdt a vitéz.
Nem sokáig feküdt.
Felült, megtöltötte fegyverét s lőtt a mi embereinkre. Megint töltött s megint lőtt. Mindig gondosan czélzott s ugy lőtt.
Tehát nem adja meg magát. Az üldözők kiabáltak rá. Szidták. Fel-felemelt gyilkos szerszámaikkal fenyegették. Fel se vette a fenyegetést. Nyugodt vérrel töltött s ha közelgetett valaki: lőtt. A golyók ott fütyörésztek az emberek között.
Egyszer azután nem töltött többé. Szépen letette maga mellé nehéz fegyverét, két kezét összetette keblén s fejét hátraeresztette a gyepes hantra.
Elfogyott a töltény.
Agyonzaklatott teste és lelke áhitotta már a pihenést. Az örökké tartó nyugodalmat.
A határnak ez a része, habár észre nem vesszük is, magas fensik. A Balaton akarattyai partja szépen ide látszik s azon túl a messzeségben Tihany és Balaton-Füred hegyormai. A nyugovó nap épen ez ormok felett szórta szét őszi bágyadt sugarait. A nyugoti égalja már sárgulni, piroslani kezdett.
A haldokló vitéz nem törődött már haragos ellenfeleivel, a kik pedig közelegtek hozzá. Ő csak a lenyugvó napot nézte. Még egy sugár! Csak még egy sugár! Azután hadd jőjjön az örök éjszaka.
A nemzetőrök odamentek hozzá.
A vitéz fölkaphatta volna még fegyverét s véres viadalban vehetett volna bucsut a világtól.
De minek az? Bágyadt test, nehéz fegyver, tizszeres ellenség számban, erőben, vakmerőségben. Nincs menekvés. Igy is, ugy is mindennek vége.
Hős lelke felszállt a csillagok utjára, az örökkévalóságba.
Boldogtalan lélek! A mikor majd elkövetkezik az idők vége, oda szólitanak a nagy biró szine elé. S ott majd megkérdik tőled: miként folyt életed, miként lett halálod? Szerettél-e, gyülöltél-e, miért multál el élettel teljes, boldogságra váró fiatal korodban? Hiven teljesitetted-e az életnek és a halálnak kötelességét?
Mit felelsz? Mondd meg az egész igazságot.
Hitszegő király, béres kormányzók, szegődött hadvezérek szabad nemzet eltiprására hajtottak. Bátor férfiak védelmezték orvul megtámadott hazájukat, fajuk becsületét és jövendőjük reményeit. Ez volt az ő kötelességük s a tiéd a hősi halál.
Ezt feleld a kérdésre a nagy biró szine előtt.
IV.
(Mit akart az ellenség? – A házatlan zsöllér. – Eberhard kettős lövése. – A fenevad. – A szegény katona kegyetlen halála. – A kisértet. – A halálfej. – A mogyorófa mindent rendbe hoz.)
– – Apám gondosan megvizsgálta, igazán meghalt-e az utolsó vitéz?
Azután megparancsolta, hogy az egyik határhalom mellett mély sirba temessék.
Leszállt az est, csillagos lett az ég, hüvös őszi esti szellő lengedezett a Bakony felől. Oda messze van a falunk. Sok időbe telt, mig kocsija kiérkezett. Gyalogszerrel nehezen tudott volna haza ballagni. Ledőlt a határhalomra s szemeit le nem vette az uj sir domboru halmáról. Ez is határjel az élet és a halál között.
Másnap délig apám ágyban maradt. Nagy és fájdalmas nyilallása támadt. De délután kocsira ült, embereket vitt magával s egyenként megvizsgálta a sirokat. Eltemettek-e mindenkit s pontosan és jól végezték-e a munkát a sirások?
Csak azután jutott eszébe kinyomozni: mi volt hát az erős futár-csapatnak küldetése! Tizenhét embert tiszt vezetése alatt nem szoktak hiába vagy csekély okból kiszakitani a seregből. Jellasichnak mi volt a czélja?
Állj csak elő házatlan zsöllérünk, öreg Szombati! Te voltál ott a hadnagy temetésénél, te fosztogattad ki öregéből, nagyjából a szerencsétlen halottat. Ugyan mit találtál nála?
Zsebóra, aprópénz, sovány tárcza, óraláncz s több efféle hiábavalóság: ezzel nem törődött apám. Hadd legyen ez a Szombati hadizsákmánya, ha csakugyan talált effélét a halottnál. Hanem hát levelei, jegyzetei!
Csakugyan előállt Szombati öt-hat levéllel. A szemétdombon keresgette össze őket, mert még estennen oda szórta szét. Német nyelvü magánlevelek voltak. De volt fontos levél is köztük. Hadiparancs a bántól, a fővezértől Roth tábornok számára. Siessen a tábornok hadtestével, szeptember 29-én, legkésőbb 30-án ott legyen Székesfehérváron, hogy összeköttetésbe jusson a fősereggel.
Hát ezt a hadiparancsot Roth tábornok meg nem kapja soha.
Vagy e napon, vagy a következőn történt még valami Lepsényben, a mit megemlités nélkül nem hagyhatok. Elég fontos dolog. Apámnak nem volt része benne.
A székesfehérvár–kanizsai országuton akkor rendes postakocsi járt, melyet delizsáncznak neveztünk. Ily postakocsi vidám trombitaszóval koczog el a főutczán a nagyvendéglő előtt. A széles kocsisülésben középen ül a postás-legény, jobbról és balról mellette két erős fegyveres, marczona vitéz a bán seregéből. Valami fontos sürgönyt vittek ezek is.
A vendéglőben ül és iddogál Eberhard Ignácz. Mellette a falhoz támasztva puskája. Valami alsóbbrendü gazdatiszt gróf D’Orsaynál, gróf Nádasdy Leopold haszonbérlőjénél. Jó lövő, ügyes vadász, apám meg szokta hivni vadászataira.
Eberhard meglátja a két katonát. Kinyitja a vendéglői szoba ablakát, felkapja fegyverét, szempillantásig czéloz az ablak vasrostélyai közt s egymásután kettőt dördül a kettőscsövü fegyver.
A két vitéz egyszerre esik le az ülésből a postás-kocsis mellől. Egyik jobbra, másik balra. A kocsi megy tovább. A kocsis hátra se néz. A két vitéz nem mozdul. Odamennek az emberek. Emelgetik, vizsgálják a két vitézt. Bizony halott az, mind a kettő. Sziven találta őket az ügyes vadász hátulról, ablakrostélyon át, nyolczvan lépés távolságból. Egy-egy lövéssel mind a kettőt.
Hosszu évek multán is mesteri lövés gyanánt emlegették ezt vadászpajtásaink. Emlékezete fennmaradt az öregeknél.
1868-ban szervezte Kerkapoly, a későbbi pénzügyminiszter, az első honvédséget. A kezelő őrmestereket szemelte ki először. Figyelmeztettem Eberhard Ignáczra. Őt nevezte ki először Tolnavármegyébe, Paksra vagy hova. Ha még él: nagyon idős ember lehet, túl a nyolczvanon.
A két vitéz szintén Roth tábornoknak vitt sürgönyöket. A tábornok ezeket se kaphatta meg.
Látszólag kis dolgok ezek. De ezekből készül a történet nagy dolga. A mint egy-egy csöpp vér sokaságából az élet, a szerelem, a lángelme, a nagy alkotás. Majd mondok én el nagy dolgot is. A mikor elfogtunk egy egész osztrák hadtestet szőröstől-bőröstül, ágyuival, lovasságával, vezéreivel, tisztjeivel egyetemben. Meg nem menekült belőle még egere-patkánya se. A legnagyobb, legtökéletesebb diadal függetlenségi harczunk egész folyamában.
Történetirásunk tudja ezt. Néhány szóval meg is emliti. De keveset tud róla s a mit tud: abban is sok a tévedés. Nem nagy emberek csinálták a nagy hadi tényt. Leginkább csak csiri-biri nemzetőrök. Hogy juthatna hely a történet márványoszlopán holmi mező-szent-györgyi nemzetőrhadnagynak?
Azonban még egy-két apróságot, egy-két furcsa szörnyüséget kell elmondanom, mielőtt a nagy dologba belekezdenék. Annak a kornak jelleméhez tartozik ez is. Hadd ismerjék meg azt a kort, a kik akkor még meg nem születtek.
A fenevadnak is van néha emberszive, az emberszivben is néha ott tombol a fenevad. Erről mondok el példát ama napok eseményeiből.
A büszke bán hadseregének utját állta a mi hadseregünk Pákozdnál. Sőt kissé meg is vertük a büszke bánt. Bizony nem juthatott ő el diadalmas hadvezérként Magyarország fővárosába. Sőt a pákozdi csata után titkon fölszedte sátorfáját s október 1-én ugy kiiramodott országunkból, meg se állt a határszélig.
Nálunk nyugalom volt. Békésen végeztük a szüretet. Jellasich futó hadaiból erre-arra szállingóztak egyes katonák. Szökevények, eltévedtek, elmaradottak, lábbadozók.
Egyik napon apám kimegy a szőlőbe a must forrását megnézni. Engem is magával vitt. Csak ugy gyalogszerrel mentünk. Vállára vetette a puskát is. Zavaros idők jártak, azután vadászember is volt, kukoriczatöréskor sok nyul huzódik a szőlőbe.
A gyalogut keresztül vezet a fehérvári országuton. Az országutnak árka van. A mint már ötven lépésre megközelitettük az árkot: ime, szemközt jön Körösztös Ferencz, a falunak feketearczu kovácsa, a dárdagyártó. Fokos a kezében. A fokos tele vérel, a gyöpön törölgeti le róla a vért. Tisztességgel köszön apámnak.
– Adjon Isten! No, mi ujság Ferencz?
Nézzük a kovács arczát. Rettenetes fölindult állapotot mutat arcza. Ajkai, állkapcsai vonaglanak. Izgatottan felel apámnak:
– Nagy az ujság. Épen most vertem agyon egy kutyát itt az uton.
– Miféle kutyát?
– Hát Jellasich kutyáját. Ott fekszik ni, az árokban!
Kezével mutatott egy pontra.
Apám nem tudta: mit értsen a beszédből. Odamentünk a mutatott helyre.
Agyonmarczangolt katona vonaglott az árok fenekén. Feje össze volt törve-vágva. Csupa vér volt körülötte az árokbeli gizgaz. Még nem halt meg, de eszméletlen volt. Hason feküdt, de időnként mintha fel akart volna állani. Könyökre, térdre fel tudott emelkedni, de megint elesett. Ujra fölemelkedett, ujra elesett. Az eltünő életnek utolsó öntudatlan jelensége. – Elborzadtunk.
Apám tünődött: mit csináljon? Orvos, ápoló, gyógyszer nincs közelben. A falvak is távol. Még emberek sincsenek, a kik a szegény haldoklót elhurczolják. De miért is hurczolnák? Élni már meg nem él. Csak kinlódik kis ideig. Legjobb lenne talán kegyelemlövéssel megszüntetni kinjait. Mint hajdan tette a hű barát a csatatéren, halálra sebesült bajtársával.
Lassan levette apám a puskát válláról s önkénytelenül felhuzta a kakasokat s megnézte, a gyutacsok rendben vannak-e?
Még se tudta agyonlőni a boldogtalant. Eszébe jutott, hogy a hegymesterek nincsenek távol, más ember is akadhat a szőlőhegyben, sőt kocsi is. Talán érdemes volna kisérletet tenni a haldoklóval. Hátha még ember lehetne belőle?
A feketeképü vad kovácsról egészen megfeledkezett. De az nem mirólunk. A hol találkoztunk vele, ott megállott, megfordult s minket nézett. Kiváncsi volt, miként hat ránk a látomány.
Mikor látta, hogy apám leereszti a kakasokat s a puskát megint a vállára teszi, odaszólt:
– Mi az, nemzetes hadnagy uram?
Apám hátra se nézett, csak annyit szólt:
– Él még ez a szegény katona.
A fenevad elbődült.
– Nem lehet az! A kit én egyszer agyonvertem, nem szabad annak tovább élni.
Nehéz lépésekkel odasietett. Fölállt az árokpartra. Látta vonaglani a haldoklót. A dühöngő tigris arcza szelidebb, mint e pillanatban volt a fenevad emberé. Hihetetlen gyorsasággal ráugrott a haldokló hátára s két csapással darabokra hasitotta koponyáját.
Most már nem vonaglott többé.
Igazán meghalt.
Oly hirtelenséggel történt az egész, hogy alig volt időnk eszmélkedni. Én mint gyerek kiabálni kezdtem, hogy apám lőjje agyon azt a kegyetlen embert. De apám is haragba jött. A fekete kovács erős ember volt, de apám még erősebb. Letaszitotta a holttestről, de akkor már későn volt. Csak annyit mondott neki:
– No, Körösztös Ferencz, szerencséje, hogy töltött fegyver van a kezemben!
Még az első dühből felelt a vad ember:
– Hát aztán, ha az nem volna a kezében?
– Hát akkor megfogdoznám kissé, hogy lepedőben vinnék haza innen. Most pedig takarodjék szemem elől!
Apám előkeritette a hegymestereket, temessék el a szegény halottat. Egy vagy két huszast adott nekik s jó ital bort.
A fenevad másnap mindenképen bocsánatot akart kérni apámtól. Mentsége ebből állott:
– Miért jött az a horvát a mi országunkba ellenségnek? Azután nem is köszönt nekem, mikor mellettem elment. Hát ki vagyok én?
Még vagy tizennyolcz évig élt a fenevad, de jó szemmel nem tudtam rá nézni többé. Pedig a dárdagyártáskor ugyan csak kedveltem.
– – Elmondom a kisértet történetét is.
A véres csetepaté után harmad vagy negyednapra a szegény hadnagy feje felszinre jött. Vagy nem jól temették el vagy el se temették vagy kincskeresők, sirfosztogatók kiásták. S otthagyták a pusztákra vezető utszélen a kukoricza szélén.
Varga nevü enyingi ember koczog arra kocsijával. Jön a pusztákról, igyekezik haza, sárga takarmánytökkel rakva kocsija. Kocsija után baktat sovány kuvasza.
Egyszer csak megáll a kuvasz, föltartja orrát, szimatol. Beugrik a kukoriczába s föltartott fejjel hoz a szájában ki onnan valami sulyos dolgot. El is ejti, föl is veszi, csetlik-botlik vele, mutatja gazdájának.
A gazda megáll kocsijával, leszáll, megnézi az ismeretlen gömböt, kiveszi a kuvasz szájából – hát uramfia, se nem tök, se nem burgundi répa, se nem birkafej, hanem valóságos emberfej.
Megdöbben, de nem nagyon. Hallotta már, hogy néhány nap előtt horvát halál volt e tájon, bizonyosan ez az emberfej is onnan származik. Duhaj a lelke. Ejh, csináljunk tréfát. Földobja a fejet a kocsi derekára s elkoczog vele hazafelé. Az asszony a tornáczon várja.
– Gyere csak, asszony, gyere csak! Ilyen tököt se látott még a jobb apád se.
Az asszony nézi. Istenért se jutna eszébe, mi lehet az a gömbölyü. Se nem sárga, se nem sima, se nem könnyü, szaga is más. Esti homály van már a tornáczon, nehéz a tájékozódása. Lassanként veszi észre: haja is van, szája is van, füle is van, orra is van.
Megborzad. Haja is az égnek áll. Elkiáltja magát:
– Halálfej ez, te ember.
Az asszony seprőt fog és nagy elszánással az ajtó elé áll.
– Soha se menekülsz meg a pokol tüzétől, ha azt a szörnyüséget az én hajlékomba be akarod hozni. De be se hozod. De magad se léped át a küszöbömet!
– Nono, asszony, legyen eszed. Mindjárt elásom a kertbe.
El is vitte, el is ásta, de azért alig tudta az asszonyt megkérlelni.
Lefeküsznek, elalusznak. Éjfél körül fölébred az asszony, kimegy a tornáczra. Az ég csillagos. Első tekintete a gömbölyüre esik. Ime, ott a halálfej az ajtó előtt!
Csak esik ám vissza az asszony a szobába. Szólni se tud rémületében. Nekibódul a szobában asztalnak, széknek, kályhának. A zajra mécset gyujt az ember. Az asszony rémült arcczal néz a nyitott ajtó felé. Az ember kilép a tornáczra s ime ő is látja: ott a halálfej.
– Uram, én istenem, ez már a kisértet!
De azért észre tér. Fogja az ásót és a vasvillát, elhurczolja a gömbölyüt s ujra eltemeti a káposztáskertben.
Most már nem alusznak. Gyötrődéssel telik az éjszaka. A mikor hajnalodik: az ember maga megy ki a tornáczra. Szinte retteg, mikor az ajtót nyitja.
Megint ott van a halálfej. Pókhálószin szemeivel mintha épen ő rá nézne.
A duhaj lélek is meginog most már. Eszeveszetten fut a biróhoz, nagy bölcsességü Bocsor uramhoz.
– Biró uram kötöztessen meg engem, bünös lélek vagyok.
– Ne bolond, ne! Ugyan mi ütött hozzád?
Alig tudja elpanaszolni nagy keserüségét, megrémült lelkének háborgását.
A bölcs biró odamegy a házhoz. Megérti a veszedelmet. Megsimogatja, megvigasztalja az asszonyt, a ki egész testében reszket, a hideg rázza.
Akkor szól az embernek:
– No, most gyere gézenguz, ásd el azt a tetemet, de csak ugy felszinesen.
Az ember elássa.
– Most pedig gyere a hidas mellé, lessük meg mi lesz a halálfejjel.
Semmi más nem lett vele, csak az, hogy a kuvasz nyomban ott termett s nagy buzgósággal kezdte kiásni a kisértetet.
– No, lásd!
Azzal fogta a birói botot, jó suhogó mogyorófaszárat s ugy elagyabugyálta az embert, hogy a bot is összetörött a hátán.
Nem is jött elé többé a kisértet. Igaz, hogy most már mélyen, igazán temették el. Az asszony is magához tért. Belátta, hogy a bölcs biró mogyorófája többet ér, mint az ő seprőnyele.
V.
(Roth generális Soponyán. – Fábián tiszteletes ur. – A megzavart vacsora. – Itt vannak a huszárok! – Roth generális menekül. – Görgey Artur. – A huszárok éjjeli terve. – A kálozdi legények. – Szilas-Balhási fészkünk.)
Hagyjuk el e kis dolgokat. A korszak arczán apró karczolások ezek. A nagy eseményeknek nézzünk szeme közé. De ne a törtenetiró ünnepélyes, komor arczával, hanem mintha a család bizalmas körében emlékeznénk róluk.
Hogy Roth hadserege napról-napra hol járt, mily utakat tett, merre csavargott október 4-éig: nem tudom, nem is kutatom. A mi vidékünkre október 4-én érkezett. Az én családom emlékei közé ez a hadsereg e naptól kezdve tartozik.
A pákozdi csatáról, a bán hadseregének megveretéséről s elszökéséről nem tudott semmit. Ez már bizonyos. A bán futárcsapatát megsemmisitette apám, a fővezér hadiparancsa ott volt nálunk a fiókos szekrényben jól eldugva a fehérruhák közé, ezt ugyan Roth tábornok meg nem kaphatta. Ha némi kósza hir eljutott is a fülébe: annak nem hihetett.
Nem is hitt.
Október 4-én Soponyán volt főhadiszállása.
Ez a falu szomszédos az enyémmel. Fehérvármegyében, a Sárviz völgyében fekszik. Nincs épen közel hozzánk. Az út, a mely a két falut összeköti, a pusztákon át vezet s lehet 12 vagy 13 kilométer hosszu. Hajdan parasztfalu volt, semmi rokonunk, semmi ismeretségünk benne, legfeljebb keresztülmentünk rajta, a mikor a sár-abai atyafiakat látogattuk.
De akkor volt ott apámnak egy jó barátja. A kálvinista pap, tiszteletes Fábián István uram. Ez korábban, a mult század negyvenes éveinek elején Mező-Szent-Györgyön volt lelkész, onnan ment át Soponyára. Nemes modoru, művelt ember. A család több jeles férfiuval ajándékozta meg nemzetünket. Soponyáról is gyakran ellátogatott hozzánk. Ugy tudom, nekem keresztapám volt.
Nála volt szállva a papi lakban a fővezér, Roth tábornok. Társa, Philippovich tábornok, a nagy-lángi pusztában ütött tanyát.
A falu tele volt katonával. Minden ház tömve, de azért a csapatok nagy része az utczára szorult. Az utczán raktak esténkint tüzeket, ott sütötték-főzték ételüket, ott ittak, daloltak és tánczoltak késő estig. Roth hadseregében már több volt aránylag a határőr és szerezsán, mint a rendes sorhadi csapat. Az ágyuütegek egyrésze ott volt felállitva a templom körül.
A tiszteletes urnál esti 8 órakor ültek az asztal mellé vacsorázni. A lelkész nőtlen ember volt teljes életében, öreg szakácsnéja elkésett egy kissé a sütéssel-főzéssel. Hiába sürgette gazdája is, a tábornok is. De már a szakácsné nem engedett a maga jussából. Ily előkelő s nagyszámu vendég előtt ki akart tenni magáért. A sok idegen országbeli ember, német, rácz, horvát legalább jó hirét vigye el a háznak. A sok rétes, kalács, töltött patkó, hizott lud nem sülhet ki előbb a kemenczében.
Az asztalfőn ült a hadvezér, maga Roth tábornok. Jobbjára ültette a házigazdát, a tiszteletes urat. Néhány táborkari törzstiszt és segédtiszt volt a többi vendég.
A németek nyugodtan, jókedvvel esznek-isznak s a diadalmas hadjárat reménységeiről elmélkednek: egyszerre csak égszakadás, földindulás, – rettenetes csatariadás, éktelen zaj támad az utczán. Reszket bele ajtó, ablak.
Rohanó lovasság dübörgése, kardcsattogás, puskaropogás, lovak nyeritése, emberek orditása, káromkodás, jajgatás. Az ördögök szababultak el lánczaikról. A katona füle rögtön felismeri a zaj természetét. Valóságos véres csata folyik odakint a sötétben. Ember ember ellen.
Mi ez?
A hadvezér és társai mintha megmerevedtek volna az első pillanatban. Mind felugráltak az asztal mellől s kardjukat siettek felcsatolni. De Roth intett a segédtiszteknek, ugorjanak ki, tudják meg, mi történt s jelentsék rögtön.
Ujra letelepedtek az asztal mellé. A csatazaj is mintha kissé távolabb huzódott volna. De a sok jóizü étel mintha még se esett volna olyan jól, mint előbb.
Egyszer csak nagy nehéz léptekkel jön be egy segédtiszt. Odatoppan a vezér elé, megáll mint a czövek, kezével megadja az üdvözlő jelet s katonás, harsány hangon jelenti:
– Tábornok ur! Jelentem alázatosan, jönnek a huszárok!
Németül szólt a jelentés, »Kommen die Hussaren!«
A jó, öreg tiszteletes, Fábián István uram sokszor elmondta, nekem is elmondta e történetet. Az ő szavai pedig igaz szavak. Mindig hozzátette:
– Sohase felejtem el ezt a jelenetet!
Roth tábornok kezéből kiesett a kanál. Merev szemmel, nyitott szájjal, szótlanul bámult perczekig.
– Jönnek a huszárok!
Huszár csak egy van a világon. Az a magyar huszár. Ő neki magának is van ugyan néhány század huszárja. De épen ez az, a melyet Jézus-Mária-huszárnak csufolt a mi népünk.
Hogy’ jöhet ide a magyar huszár? Hogy’ törhet az be a főhadiszállásra, annak is a kellő közepébe? Hát az előőrsök? Hát az elővédek? Hát az őrszemek, a katonai készenlétek? Áttörhet ezeken észrevétlenül a magyar huszár?
Ez azonban mind csekélység. Hát csakugyan ott termett a huszár.
De hát honnan termett? Földből támadt? Förgeteg hozta oda? Nincs már csoda a világon. Hiszen előtte van a fővezér, a büszke bán győzhetetlen hadseregével. Most már közel is jár Budához, az ország fővárosához. Hogy’ juthatott annak a háta mögé a magyar sereg? De hiszen nincs is magyar sereg. Tudja ő azt hivatalosan a bántól is, Bécsből is az udvari haditanácstól. Volt ugyan valami szedett-vedett csapat, melynek a nádor-főherczeg lett volna a fővezére, ám a nádor-főherczeg is elszökött s kényre-kegyre átengedte a sorsnak azt a csapatot. Nincs hadsereg, a ki a bánt föltartsa diadalmas, hóditó utjában. Honnan jön hát ez a magyar huszár?
Ime a sulyos titok, a miért a tábornok szeme merev lett és a szája nyitva maradt. A miért a kanál kiesett a kezéből, pedig ott párolgott előtte a fölséges izü és illatu csirkelé és ott görnyedt a mosolygó sültek és kalácsok terhe alatt az élésszekrény és pohárszék.
Egyszer csak homlokára üt.
Menybéli uristen! Valami ismeretlen hadsereg szétverte a büszke bán táborát! Fut, nyargal, menekül a bán valamerre. Nem lehet másként. Ha Buda felé közelegne: vele tudatta volna. Ha csatát vesztett s vesztes hátrálásban volna: vele azt is közölte volna. Valami borzasztó balsors érhette a büszke bánt, hogy róla egészen megfeledkezett.
Ne tünődjél, ne töprengj, ne marczangold elmédet, vitéz osztrák generális! A szent-györgyiek megvigasztalhatnának, hogy a bán te rólad meg nem feledkezett. De nincs most már szó arról. Mindegy az már neked is, a bánnak is. A mi elmult: elmult az már végkép. Hanem szórj le arról a teritett asztalról mindent. Ételt, italt, asztali kendőt, teritőt és gyujtass fel ott még több gyertyát, ülj az asztal mellé, csőditsd össze nagy hirtelen a haditanácsot, rendeld oda Philippovich tábornokot s táborkarod tisztjeit, szedd elő a táborkari térképeket s valahogy csinálj tervet a menekülésre. Fuss e földről hazádba vissza! E föld nem terem a te számodra se győzelmet, se dicsőséget. Még becsületet se!
De hát mi is volt az a csatazaj valósággal?
A bán október 1-én a pákozdi csatatérről megszökött egész seregével. Be nem vallotta ugyan urainál Bécsben se a csatavesztést, se a szökést. Azt mondta hivatalosan, hogy a hadműveletek sikere végett oldalmozdulatot tartott szükségesnek. Ez volt az a hires »Flankenbewegung«, mely a hadak történetében példabeszéddé vált azóta. Gúny és nevetség azóta e szó. Ha én napkelet felé vonulok előre seregemmel, azután valahol ellenséges táborra akadok, meg is ütközöm s ütközet után visszafordulok napnyugatra, az ellenséges tábor pedig jön utánam és kerget: bizony az én hadi mozdulatomat csufos megfutamodásnak tartja minden ember, a ki nem evett maszlagot.
Igy járt pedig a bán. A helyett, hogy Budára ment volna előre: visszafordult hátra s futott Győr és Sopron felé. De igazán futott ám!
Hadd fusson. Elbeszélésem keretében többé semmi dolgom vele.
A magyar vezér október 2-án még mindig várta Pákozd és Sukoró közt: mit akar a bán? Mozdul-e előre vagy hátra? Kéri-e a fegyverszünet meghosszabbitását vagy békét ajánl, békét hoz? S im, egyszer csak jelentik az előőrsök s a pákozdiak seregestől, hogy a bán serege elszökött, hire-hamva sincs a táborban, utócsapatait épen most verik agyon a székesfehérváriak a szőlőkben.
No, ez eddig tiszta munka!
Most a magyar sereg válik kétfelé. Egyik része kergesse a bánt Győr felé. A másik része Fehérváron át Roth tábora elé s a hol találja: üsse agyon. Ha ugyan agyon hagyja magát ütni.
Ezt a részt Perczel Mór vezette, a tüzes hazafi, a joghallgatóból lett katona, a rögtönző hadvezető, a fényes győzelmek és nagy csatavesztések hőse. Tábornok volt-e már akkor: nem is tudom jószerével. Azt se tudom biztosan: volt-e valósággal háromezer jó katonája, a mint akkor nálunk hiresztelték. Csak bizton, bátran elindult Roth hadseregét kiverni az országból.
Előcsapata öt-hatszáz emberből állt. Egy vagy két csonka zászlóalj gyalogság s egy-két század huszár. Ezer főre alig rugott.
Ezt a csapatot ujdonsült önkéntes százados vezette. Magas, szőke, fiatal, pirosarczu ember. Büszkén és keményen nézett ránk s büszkén és keményen beszélt velünk, a mikor apámmal együtt találkoztunk vele. Elbeszélem ezt szép sorjában a maga helyén.
A százados neve volt: Görgey Artur.
Nagy név. Egykor dicsőség ragyogta körül, azután árnyék boritotta. Itt nem akarok itélni a nagy kérdésben: a ragyogás volt-e igaz vagy az árnyék? Melyik káprázat a kettő közül?
Ezt a nevet mi túl a Dunán nem ismertük. Nemzetsége régi. Régisége belenyulik az Árpádok legdicsőbb korszakába. A felső vármegyékben, lengyel széleken jól ismerték a nevet sok század óta, de mi nem ismertük.
Ő vezette Perczel előhadát s ugy rémlik előttem, akkor még csak százados volt. Előőrsei október 4-én már Csikvár és Tácz körül csatangoltak.
Gyönge félszázad huszár napnyugtakor Táczra vetődik s ott meghallja, hogy Roth tábora, a horvát sereg már Soponyára érkezett. Jól van. Megtaláltuk, a kit keresünk. A vad fekvőhelyét ismerjük. S ott a vad is, a hol a fekvőhelye. A kérdés csak az: alszik-e a vad, vagy fülel?
Ezt a huszárnak meg kell tudni.
Volt a huszárok közt apámnak ismerőse. Czeczei származásu öreg legény, de kemény legény. Akkor már őrmester. Nem mondom föltétlenül bizonyosnak, de ugy rémlik előttem: Dávid Ferkó volt a neve. Ha még élne, jóval felül volna a kilenczven esztendőn. Apám ismerős volt Czeczén, gyerekkorában sokszor járt ott. Édes anyja Kaszás Erzsébet volt. A régi nemes törzsökös Kaszás nemzetségből. Ez a nemzetség még százhusz év előtt virágjában volt Czeczén. Apámnak nagybátyjai s unokatestvérei éltek ott. Ezek révén ismerte meg a huszárőrmestert is.
Tácz Soponyához hat kilométer távolság. Az őrmester jó futós gyerekeket küldött előre Soponya felé megtudni: vajjon a német-horvát előőrsök Soponya és Tácz közt mennyire vannak előretolva? A gyerekek gyorsan megfordultak. A táczi malomhoz vezető utnál már megtalálták az őrszemeket.
A rendes uton hát nem lehet orvul meglepni Roth táborát. A táczi malomuttól Soponya még három és fél kilométer s ez a vonal bizonyosan meg van rakva előőrsökkel.
De hát nem lehetne-e meglepni a szigeten át? A czeczei legény jól ismeri a Sárviz titkait, hiszen Czecze is a Sárviz partján fekszik. Gyerekkorában még tele volt a völgy bozóttal s a bozót farkasokkal és tolvajutakkal. Vajjon Soponyára nem lehetne-e eljutni tolvajuton?
Bizonyosan el lehet jutni.
A Sárviz-csatorna különös csatorna. Két ágon folyik egymás mellett. Az egyik öntöző- és malom-csatorna, a másikon a fölös viz vonul alá. Amazt Malom-csatornának, emezt Nádor-csatornának nevezik. A két csatorna közt a sziget. Néhol a sziget csak egy-két öl széles. Itt jól lehet látni, mennyivel magasabban folyik a Malom-csatorna vize, mint a másiké. Tácznál alig egy kilométer széles a sziget, Soponyánál kettőnél is szélesebb.
Mindjárt akadt táczi legény, a ki lóra ült s a huszárokat rávezette a tolvajutra s azon az esti homályban elkalauzolta Soponyára, épen a falu északi végére. Ott hid is van a Malom-csatornán. Ezen már ugy robogtak át a huszárok s ott a hosszu széles utczán, mint a mennydörgő mennykő, ugy csaptak le a horvátokra. A tábortüzeket átugratták, a csoportokban guggoló, vacsoráló, pipázó és dalolgató horvátokat széttiporták, csattogó kardjukkal sulyos sebeket osztogattak, a hol egy-egy csoport fegyverre kapott s lövöldözni kezdett, azt megrohanták. Káromkodásuk, lovaik dobogása, lövöldözés, fegyvercsattogás, jajveszékelés pokoli zajjal verte fel a falu csendjét s a tábor nyugalmát.
S a hogy’ rohant előre, ugy rohant vissza is a kis huszárcsapat. Ha tudja, hogy hol van az ellenség vezére: fogolyként vihette volna magával a főhadiszállása kellő közepéből, tiszteletes Fábián István ebédlő szobájából.
Meg is menekült a huszár-csapat szerencsésen. Csupán három sebesültjök akadt s azok közül egyik épen apám ismerőse volt, a czeczei őrmester, Dávid Ferkó. De kigyógyult s az éjjeli támadás részleteit ő beszélte el apámnak.
E támadásnak nagy következése lett.
Roth haditanácsa elhatározta a visszavonulást. Éjfél után három óráig pihenést engedett a csapatoknak, de akkor meg kellett indulni visszafelé, Kálozd és onnan Simontornya felé.
Igy szólt a hadiparancs. Igy indultak meg a seregek.
Kálozd Soponyához nyolcz kilométer. Egyenes jó út vezet oda a Zichy grófok nagy-lángi pusztáján keresztül a Sárviz-csatorna jobb partján. Az út mellékét már akkor fasor szegélyezte.
Kálozd északi faluvégén van a temető. Legalább gyerekkoromban, mikor ott jártam, ott volt a temető. A temetőtől valamelyes távolságra szintén észak felé egy téglahid van az uton keresztül. Van is, nincs is viz a hid árkában. Ekkor száraz őszi napok jártak, nem volt viz a hid alatt. Hanem a hid nyilásának mellékét sürün benőtte a bodzafa. Valóságos kis sürüség támadt ott.
Hat kálozdi legény valóságos betyár-virtussal összebeszélt, hogy Roth seregének azon az uton való visszavonulását törik-szakad meggátolja. Volt köztük valószinüleg katonaviselt ember is. Akkor ugy hallottuk, hogy a Zichy grófok két uradalmi kanczellistája vezette volna őket s ők látták volna el fegyverrel is az összebeszélt legényeket. A hat legény elbujt a hidnyilás mellett lévő bodzafa-sürüségbe. Kettőscsövü fegyvereik élesre töltve.
Hajnali négy óra tájban értek oda az osztrák hadsereg előőrsei. Éjjeli sötétség van még ilyenkor, október 5-én. A mint az előőrsök lőtávolba értek: a hat legény meglehetős szabatossággal sortüzet bocsátott közibük.
Felhőtlen égből a villám!
Az előőrsök visszanyargaltak s jelentették, hogy Kálozdot már elfoglalta a magyar sereg. Ott áthatolni lehetetlen.
Ujabb kinos meglepetés Roth táborkara számára.
Északra hát nincs menekülés. Bizonyitja ezt a huszárok késő esti támadása Soponyán.
Napkelet felé nincs menekülés, hiszen a bán hadseregének abban az irányban kellene lenni s most már bizonyos, hogy nincs. Vagy szétverték vagy elfutott.
S ime, dél felé sincs menekülés. Kálozdon a magyar sereg.
Tehát csak napnyugat felé lehet menekülni, a pusztákon át.
Igy határozott a vezér. Csakhogy ez nagy időveszteséggel jár.
Vonuló hadsereg arczát változtatni, az ezerféle hadiparancsokat és utasitásokat előre és hátra minden csapattal közölni, a tüzérséget s az egyéb műszaki csapatokat az uttalan pusztákra terelni: ez bizony időbe kerül.
Világos reggel lett, a mikorra a sereg a nagy-lángi pusztán át Kis-Láng és Ödön puszták irányában megindulhatott.
A katonának akkor is volt térképe, csakhogy a térkép volt más, mint a mai. Dülőket, dülőutakat, árkokat, fasorokat, mesgyéket az akkori térkép nem igen mutatott. Igaz, hogy effélék nem igen voltak természetben sem. Óriási legelők, kaszálók, szántóföldek, ugarok váltották föl egymást. Nem jó utja volt a hadseregnek a pusztákon át. A kukoricza táblákon, az őszi vető szántásokon keservesen tudott haladni a tüzérség és szekerészet. Este felé járt az idő, a mikorra a hadsereg Déghez ért s Roth és Philippovich Déghen a főhadiszállást megüttethette. Pedig Soponya Déghez alig több 18 kilométernél.
Másnap október 6-án Rothnak Simontornyára kellett volna érkeznie s a Sió-Kapos csatornán ott kellett volna átmennie. El is ment Szilas-Balhásig. Nagy falu s nagy nemesi közbirtokosság volt az akkor. Határa 24 ezer hold. Eszterházy herczegnek s Nitzky Kristóf grófnak volt benne nagyobb birtoka, de a határ tulnyomó nagyobb része előkelő köznemesi családoké volt. Itt birt és lakott öreg apám, Eötvös Ferencz. Itt született apám. A nemesség nagy részével osztályos atyafiságban voltunk. S a mikor apám öröklött mező-szentgyörgyi birtokára átköltözött: a szilas-balhási rokonokkal azon túl is állandóan fentartottuk az atyafiságos érintkezést. Sátoros ünnepeken, névnapokon hol mi rándultunk át oda, hol ők mihozzánk. Tiz-tizenöt puszta feküdt határain. A Tóti puszta is Eszterházy herczeg gazdasága. Ez a puszta vergődött a következő napon történelmi névre, noha eddigi történetiróink ezt a nevet eddig tökéletesen homályban hagyták.
Nekem ki kell emelnem a homályból. A történelmi igazság mindenekfölött való.
Roth hadserege Szilas-Balhásról nem ment egyenesen délnek Simontornyára, hanem délnyugatnak fordult a Tóti puszta felé s ez nap délutánján el is jutott oda a puszták kanyargó utjain keresztül.
Miért változtatta meg irányát?
Apám ennek okát soha se tudta meg egész bizonyossággal. Rothnak és táborkarának sincs erről semmi hadijelentése. Nem is valószinü, hogy készitett volna hadijelentést. Szegény osztrák tábornoknak nem volt már arra ideje se akkor, se később.
Mi késztette rá, hogy egyenes utjáról letérjen: erre nézve rámutatok a jelenségekre. Függetlenségi harczunk történetéről ezer könyvet és emlékiratot s százezer czikket irtak már nagy és kis emberek, hivatottak és hivatlanok, de erről soha nem irtak egy betüt se.
Pedig nemzeti történetünknek ez is érdekes, ez is fontos fejezete. S az én névtelen kis családom történetét ez is közelről érinti. Már tudniillik Roth hadseregének e helyütt örökre eldöntött sorsa.
VI.
(A föld népe. – Kossuth alföldi utja. – A nagykőrösi nemzetőrök. – A kis kunok. – Három pandur meg az esküdt ur. – A szilas-balhásiak harczolni akarnak. – Roth generális utolsó tábor állása. – A tábori éjszaka. – Megyünk apámmal Görgey elé.)
Jön a föld népe!
Ezt mondta a mezőföldi ember, a mikor seregenként, nagy tömegekben jöttek a túl a dunai nemzetőrök.
A katona nem a föld népe. A tisztviselő se az és a nemesség se az. A nagyszámu nemzetőrt nevezte el a mi népünk föld népének. Sötétkék ruhája, széles karimáju kalapja, a kalapon nemzetiszinü szalag, a ruha szabása egészen a mezőföldi telkes gazdáéhoz hasonlit: ilyen volt a túl a dunai nemzetőr.
A mi vidékünk a Duna balpartját, a Duna–Tisza közét nevezi Túl a Dunának. Onnan jöttek a nemzetőrök. Kevés puska, kevés kard, sok dárda, sok fokos, néhány kasza is: ebből állott a nemzetőrök fegyverzete. A tisztek lóháton. Egyébiránt kocsi és ló szép számmal volt velük. Kellett a podgyásznak, az elfáradt embernek, a nehezebb gunyának s némi enni-innivalónak az a sok kocsi. Őszi idő. Eső lehet, hideg lehet, kegyetlen szél is támadhat, isten tudja: lesz-e jó hajlék mindenütt, okos ember meleg ruhát is visz magával hosszu utra.
A mely napokon mi a büszke bánnal Lepsényben vesződtünk: ugyanakkor ment Kossuth Czeglédre, Nagy-Kőrösre, Kecskemétre, hogy nagy lelkének tüzével lángra lobbantsa a szunnyadó lelkeket. Ébredj magyar! Bitor ellenség tört hazádra! Légy bátor, mint mindig. Légy erős, mint hajdan. A mi fegyvered van: vedd kezedbe. De puszta kézzel is álld utját az ellenségnek. Apáid se kimélték vérüket, te se sajnáld a tiédet. Rongy élet a szolgaélet. Vagy szabadon élj, vagy halj meg becsülettel!
De mi ezt nem tudtuk. A villám segitségével nem lehetett akkor még se irni, se beszélni. Kossuth fönséges utjának hirét csak sokkal később hozta hozzánk a szellők szárnya.
A czeglédi nemzetőrök Bicske felé jártak. A kecskeméti nemzetőrök utját nem ismerem. A nagy-kőrösiekről már többet tudok.
A mely napon Roth generális Soponyára ért, hogy este kiejtse kezéből a kanalat: ugyanaz napon, október 4-én, hat század nagy-kőrösi nemzetőr gyönyörü rendben bevonult Sár-Bogárdra. Kemény járásu, napsütött arczu, kipödrött bajuszu bátor fiuk és férfiak. Kik voltak, hányan voltak, kik vezették őket: másutt beszélem el. Ma is sokan élnek még közülük. A kik pedig elmultak már: azokra büszkén emlékezik az ivadék.
Csak egyről emlékezem meg ezuttal.
Sár-Bogárdon lakott egyik nagybirtoku bátyámuram, Huszár Gábor. Felesége Hajós-lány, a sár-abai Hajós nemzetségből, apámnak unokatestvére s mező-szentgyörgyi közös birtokainkban osztályos atyánkfia. Nála volt szállva többedmagával egy nagy-kőrösi nemzetőr. Fiatal surján legény, piros, pozsgás, jókedvü diák, alig tizenhat esztendős. Sok fiu, sok leány volt a háznál. A Huszár-fiuk: Zsiga, Elek, Imre természetüknél fogva szótalan gyerekek voltak. Sokáig emlegették ők is, a leányok is a jókedvü nagy-kőrösi diák-nemzetőrt. A ki pedig senkise volt más, mint Nagy-Kőrös városának később sok időn át hires főjegyzője, Molnár Gedeon.
Előkelő nemzetségü, ma is él, nagy birtokát kezeli, ma is jókedvü s ámbár mai napság már nem diák, azt hiszem, Jellasich ellen ma is elmenne nemzetőrnek is, honvédnek is, a miként ötvenhat év előtt megcselekedte.
Szeptember 25-én harsogott le Nagy-Kőrös városának háza erkélyéről, a hirdető erkélyről Kossuth szózatos beszéde s október 4-én már Sár-Bogárdon volt a nagykőrösi nemzetőr. Századokba osztva, tisztekkel ellátva, katonai pontossággal. Az utnak hosszusága a mindenféle kerülőkkel vagy kétszáz kilométer. S közben a Dunán is át kellett szállani Ercsinél.
Hogy’ lehet ez?
A nemzetőr még se katona. Ma más korban élünk. Ma vaskerékcsapáson villamos erővel röpiti a katonát a vaskocsi s ha ma mozgósitják a katonát: még se tudna a kilenczedik napon teljes rendben az ellenség előtt kétszáz kilométer távolságban pontosan megjelenni. S a nagy-kőrösi nemzetőr ezt tudta.
Hajh, dicső mult! Szinte bágyaszt, ha rád emlékezünk, Más lelke volt akkor a magyarnak. Mai lelke mélyen alszik. Fölébred-e még, a mig mi élünk?
Napkeletről jött a nagy-kőrösi nemzetőrség. Onnan jöttek a kis-kunok is még nagyobb sereggel. Náluk Kossuth nem járt ezuttal, de azért mégis ugy jöttek, mint a felhő. Otthon nem maradt volna senki. A horvátokat meg akarta enni mindenki.
Sok rokonember és ismerős volt köztük Kun-Szent-Miklós és Kis-Kun-Halas vidékéről. Apám öreganyjának egyik testvérét odavitték férjhez, másik testvérének ivadékai odaköltöztek. A Maár, Baki, Bankós, Takács, Bibó, Bessenyey nemzetségek sok tagja tartotta közelről vagy távolról az atyafiságot az öregekkel.
Sok pajkos fiatal is volt köztük. A kis-kun hajdan hires volt a pajkosságról. Poharazás közben elődeink a kis-kunt nem is fogadták el igaz nemesnek, hanem pajzánul csak vad nemesnek. Ellenségüldöző utjokban sok rakonczátlanságot követtek el a pajkosabbak. Meglövöldözték az apró jószágot; a birkának meg se kérdezték az árát, mégis illatos paprikást készitettek belőle; ölelgették a menyecskéket; a csárdákon földhöz vagdalták a mértékeket. Ugy viselték magukat, mintha katonák lettek volna, holott pedig csupán nemzetőrök voltak.
– Itt van a tatárjárás!
– Hol van, merre van?
– Hát még nincs itt, hanem jön. Két napi járóföldre vannak már a kis-kunok.
Efféle beszélgetéssel ijesztgették az emberek egymást. Pedig nem is volt rá komoly ok. Csak a szállongó hir csinált kicsinyből nagyot.
De a hir mégis eljutott Veszprémbe, a vármegye székhelyére. A bölcs alispán lovasfutárral utasitotta az egyik járásbeli esküdtet, hogy tartsa fenn a rendet, fegyelem alá szoritsa a kis-kunokat, sulyos felelősség alatt teljesitse kötelességét s megnyugtató jelentését haladéktalanul nyujtsa be a nemes vármegyéhez. Minthogy pedig mindezt puszta szóval elintézni nem tudja, karhatalmi erő gyanánt rendelkezésére bocsát az alispán – három pandurt.
– Három pandur! háromezer kis-kun nemzetőr fékentartására, ha az pajkos akar lenni! De hiszen dohányzacskó lesz annak a három pandurnak a bőréből iziben.
Nagyot nevetett a járásbeli esküdt. A ki nem volt más, mint az én másodizigleni nagybátyám, Laszly György, szilas-balhási birtokos. Érdekes ember, a rég kihalt ősnemesi társadalom remek alakja. Könyvet érdemelne életének megirása. Hogy iróink, költőink, korfestőink ki engedik halni az ily férfiak emlékezetét!
Azonban az alispán lovasfutárja után nemsokára megérkezett a három pandur is. Veszprémből jöttek egyenesen kocsin. Szép, tiszta egyenruhájuk, tömött tarisznyájuk, szalagos pörge kalapjuk, rövidcsövü jó puskájuk, elegendő puskaporuk.
Katonásan jelentkeztek a járásbeli esküdt urnál. Várják a parancsot. Ők majd rendet tartanak a kis-kunok közt, ha azok rakonczátlankodnak.
– Jól van, fiaim. Derék gyerekek vagytok. Igyátok csak meg ezt a jó pohár bort. Azután jöttök velem!
Ott lakott az öregapám mellett. Nagy telke, kertje lenyult a tóig. Uszóláp volt a taván. Sok mulatságos története van ennek az uszólápnak. Az ő telke s az öregapámé egy osztályből hasadt.
Elvezette a három pandurt a telken levő pinczéig. Kinyitotta a pincze ajtaját s levezette őket a pinczébe.
– Itt lesz a tanyátok. Hozzatok be tiz kéve zsupszalmát és csináljatok magatoknak vaczkot, puha szalmaágyat. Enni-inni valóról ne aggódjatok. Ma még szabadon járhattok. Holnap délben itt lesznek a kis-kun nemzetőrök. Holnap hajnalban tehát ide bezárlak benneteket s innen meg nem szabadultok addig, mig egyetlen kis-kun lesz ezen a vidéken. Akkor megmarad a rend, nyugalom és a békesség. Mert ha titeket meglát a kis-kun s megérti, hogy ti akartok köztük rendet tartani: akkor fenekestül felfordul a jó rend, titeket pedig ugy agyonütnek, mint a patkányt. Nem akarok az alispán urnak a bőrötökkel beszámolni.
– Igenis, tekintetes esküdt uram, megértettük.
Négy napig ettek-ittak, aludtak a pinczében. Igy menekült meg mindenféle zajtól, zenebonától és kárvallástól a szilas-balhási nagy nemesi község.
Tolnavármegye se maradt el a maga nemzetőreivel. Teletömte csapatokkal Ozora körül a Sió jobb partján a dombokat, erdőket és ligeteket. Ha jól emlékszem: tagyosi Csapó Vilmos volt a nemzetőrök parancsnoka. Itt ugyan hiába törekednék az osztrák vezér a maga seregét a Sión átszállitani.
A Sió bozótos völgye nem nagyon széles. Két-három-négyszáz méter. De a milyen széles: olyan járhatatlan. Nádak, sások, ingoványok, szabad vizek, süppedékek szövevénye. Akkor még nem volt szabályozva, csatornája nem volt megásva. Csak a hol hidja volt, ott lehetett rajta átmenni. Lovasságnak és ágyunak hid nélkül még csak elképzelni se lehetett az áthatolást. Ozoránál volt hidja. Akkor még Eszterházy herczegnek hatalmas vizimalma is meg volt. Csakhogy a tolnai nemzetőrök fölszedték a hidat s még töltését is elpusztitották. Még gyalogos ember is csak ugy mehetett volna át a tulsó partra, ha egyidőre békává, kigyóvá, vadkacsává átalakul. Ez pedig nehéz dolog.
Ide jőjj most már, osztrák hadsereg, vezéreiddel együtt!
Mégis ide jött az osztrák hadsereg. Ide vezette Roth tábornok, a vezér.
Egy darabig czél és irány nélkül bolyongott ez a hadsereg a pusztákon. De minthogy Kálozd felől napközben nem látott ellenséget, a mint hogy ott nem is volt, a Zichy grófok Ödön pusztája körül rábukkant a déghi utra s ezen vonult Dégh felé. Innen Szilas-Balhásra.
Itt a nemzetőrök századosa Császár Nepomuk János volt, Nitzky Kristóf grófnak uradalmi intézője. Ábrándos gondolkozásu, szerepelni vágyó, bőkezü művelt uri ember. Nagy háztartása, derék gyerekei, hires szépségü leányai. A szilas-balhási nagy nemesi társaságnak vezető embere.
Mikor Roth tábora jött: behivta és csatasorba állitotta nemzetőreit. Lehettek vagy háromszázan. Jó lovas volt, maga lóháton ült, nemzeti vállszalaggal, hosszu vöröstollas kalappal s egyáltalán nem akart kevesebbet, mint Roth táborának utját állani, azt megrohanni, csatára kényszeriteni s szétverni.
Háromszáz fegyvertelen és tanulatlan nemzetőr egy hadsereg ellen, mely nyolcz ezer jó katonából áll ágyukkal és lovassággal s vitéz tisztikarral!
Valami őrültség ejtette hatalmába akkor az embereket?
Nem.
Hanem csodálatos érzéssel voltak a szivek tele. Azt hittük: akár sok, akár kevés az ellenség, nekünk azt meg kell támadni, mivelhogy a hazát és a becsületet kötelességünk megoltalmazni.
Hogy a harcznak mi lesz a vége: minden elme nem számitgatta komolyan.
A szilas-balhási nemes urak, atyafiak azonban számitgatták. Sehogy se fogadták el ezt a haditervet. Pedig a nemzetőrség az északi faluvégen a temetőhalmoknál már farkasszemet nézett az osztrák sereg előcsapataival. De bizony Császár Nepomuk János százados uramat majd le nem huzták a lóról.
Az én Laszly György megyei esküdt urambátyám szintén lóháton volt s apró vörös cserép makrapipáját ki se vette a szájából, csak ugy csörditett oda szóval:
– Mit akarsz Muki-Muki-Nepomuki?
Még pajzánkodott vele, a mit a kálvinista nemesség megszokott már a Nepomuki névvel, lévén a délczeg nemzetőri százados a katholikus egyház buzgó hive.
– Mit akarsz? Elpusztitani a falut? Pandurjaimat már a pinczébe zártam, hogy zenebonát ne csináljanak, oda zárlak, szedte-vette Mukija, téged is.
Mindenki nevetett. Utóbb maga a délczeg nemzetőri százados is. De azután, mikor látta, hogy nemzetőrei ugy se fogadnának neki szót, elejtette merész haditervét maga is.
Mégis lett haszna ennek a látszó hősiségnek. Az ángyádi halmokról az ellenség őrszemei jól látták a szilas-balhásiak sorakozott seregét. Katonaészszel lehetetlen volt elgondolniok, hogy az a sereg csak háromszáz tanulatlan nemzetőr. Bizonyára komoly hadi csapatok is vannak mögötte. Igy gondolkodott.
Letért hát az egyenes és rövid simontornyai utról. Térképeiből ugy látta, hogy Ozoránál is van a Sión hid és átkelő, népes lakott hely pedig nincs utközben, oldalra fordult, nyugatra fordult tehát a girbe-görbe utu, nehéz járásu, a mélyen és magasan hullámzó dombos pusztáknak Ozora irányában.
Október 6-án el is ért a Tóti puszta közelébe. Ez a Sió balpartján fekszik, a jobbparton fekvő Ozorával szemben. Szelid, hullámos, dombos terület buja legelőkkel. Egy részén akkor még szálas, ritkás vén cserés tölgyerdő buslakodott. Hogy most minő: nem tudom. Gyerekkorom óta nem jártam arra.
Az volt most már a kérdés: lesz-e ideje, lesz-e legalább egy napja az osztrák seregnek, hogy a folyón az átkelőt rendbehozza s a Sió jobb partjára átkelhessen? Ha ez sikerül: a tolnai nemzetőröket szétturja utjából s a Dráváig nem talál akadályt. Megmenekül, haza ér Horvátországba s rá nézve kedvezőbb föltételek közt ujra megrohanja a mi országunkat.
Fáradt volt a menekülő sereg. Még csatát se látott, már kimerült. Alkonyodott már, mikor odaért utolsó táborhelyére. A legények, a nyers határőrök, a vad szerezsánok csak ugy estek le a földre, fák tövébe, zsombékok oldalára, árokpartokra, hangyabolyokra, nyirkos legelőre. Puskát, tarisznyát, tölténytáskát csak ugy dobáltak le maguk mellé. Ivóviz és pihenés: ez volt földi vágyuk. Pedig tüzeket kellett rakni, élelmet kiosztani, a legénységnek sütni-főzni. Hosszu az éjszaka, kitelik az időből. S aztán holnap is nap lesz, szüksége van erőre a katonának.
Bent voltunk már az őszben, a hideg éjszakákban, a minden gunyát keresztüljáró éjjeli és nappali szelekben. Nincs födél, nincs hajlék, nincs meleg odu, meleg tűzhely sehol.
Hát meleg szó? Édes Isten hozta?
Még ugy sincs.
Szomoru élet a katonaélet. Idegen földön, idegen népek közt, üldözőben, menekülőben. A hol minden hant, minden bokor, minden fűszál ellensége. A hol még szerencsének tartja, ha embert nem lát maga körül. Hiszen az ember is ádáz ellensége!
A néhány pusztabeli ház üres. Lakóik elmentek erre-amarra. Az aklok is üresek. Keresztül süvölt rajtuk a szél, enyhelyet se adnak. A lábas jószágot is elterelték az ellenség elől vagy a Sión túl, vagy jobbra-balra a gyönködi, dádi, nyedámi, tüskési, sári, dültakli pusztákra. A leszálló nap hanyatló sugarai nem az erőgyüjtő pihenések reményét, hanem az elmulás borus sejtelmét szórják szét a fáradt lelkeken.
A pusztabiró van ott s néhány öreg gulyás, kanász és juhász. Elaggott emberek, a kiket nem bánt már az ellenség, még a mikor haragszik se.
Pedig most már nem is haragszik. Legalább nem miránk, nem a magyarra haragszik.
Az öreg nyájőrzők beszélik, hogy ők megjárták a tábort, meg-megálltak egy-egy tábortűz körül s itt-amott el-elbeszélgettek a katonákkal, kik közt akadt, a ki jól-rosszul törte a nyelvünket. Sok katona könyezett. De sokkal több átkozódott. Átkozta vezéreit, a kik idehozták őket a magyarok ellen meghalni. Mit vétettek ő nekik a magyarok?
Hejh szegény elfáradt katona, ha te igazán tudnád, kinek vagy te kopókutyája? S miért vagy te annak kopókutyája?
Azonban még utoljára hadi tábort kellett ütni. Az ágyukat felállitani, az ágyufedezeteket kirendelni, az őrszemeket, előőrsöket, fegyveres készenléteket rendbehozni s helyükre állitani. Öreg este lett már, a mikor az utolsó vezényszók és trombitajelek elhangzottak. Azon túl csak egy-egy lónyerités, egy-egy tehénbődülés szólt bele a szél zugása alatt pihenő sötét éjszakába. Azok a szegény oktalan állatok is az ő megszokott nyugvó tanyájuk után vágyakoztak.
Pihentek távoli nagy körökben a nemzetőrök is. Csak Görgey Arthur, a fiatal százados vagy őrnagy nem pihent a maga kisded csapatával.
Valami csőszi nemes atyánkfiának volt utja Mező-Szent-Györgyre. Meghozta a hirt, hogy az osztrák sereg éjjel sebbel-lobbal menekült Soponyáról s a magyar sereg üldözi.
Apámnak ez a hir szeget ütött a fejébe.
Hátha az ördög nem alszik? Hátha az osztrák sereg egy része épen a mi határunknak s talán épen a falunknak veszi utját? – Meg kell ezt tudni.
Nem szólt senkinek. Befogatott, puskát vett magához, engem is felültetett a kocsira maga mellé s el-kiindult Dégh felé az Ecsi pusztához vezető utra. Az ecsii puszta családi birtokainkkal határos.
Az Ecsi pusztán túl megállt s egy putri tetejéről körülnézett. Se ellenség, se jóbarát sehol.
Tovább mentünk.
Nem nagy távolságra, egy helyütt Fehérvármegye határa beszögellik a mi vármegyénkbe. Ezt a részt Kis-Láng pusztának nevezik s ez is a Zichy grófok birtoka. Van rajta külön puszta is. Péterszállás. Ezen át vezet a déghi út.
A mint odaérünk: épen nyargal be egy lovas csősz. Megáll a lovával s az eleibe sereglő pusztai embereknek mondja:
– Jönnek a mieink!
Apám kérdéseire elmondja, hogy magyar sereg jön, talán Kis-Lángra már be is ért, itt lesz nyomban.
Sehogy se tudok visszaemlékezni, mely időtáj volt akkor. Késő délelőtt-e, vagy dél, vagy kora délután. Ötvenhat esztendő nagy idő: elfeledtem. Azt is elfeledtem, ettünk-e vagy etettünk valahol. Csak arra emlékezem biztosan, a mit most elbeszélek.
Apám megvárta a magyar sereget, mely nemsokára odaért. Bizony nem volt az nagy sereg. Élén Görgey Artur lovagolt. Ugy rémlett előttem, honvédtiszti egyenruhában.
Gyerekészszel két dolog tünt fel előttem különösen. Az egyik: Görgey magas lova. A mi szokott lovainknál magasabb volt paripája. A másik: pattogó, kemény, katonás beszéde apámhoz. Gyerek előtt saját apja a legnagyobb, legerősebb, leghatalmasabb ember a világon. Hogy mer ez az idegen tiszt oly pattogóan beszélni az én apámmal?