A cár katonái
KOZÁKOK A FÉNYKÉPEZŐ-GÉP ELŐTT.
A németek nagy csapat kozákot fogtak el, akiket azonnal tovább szállítottak a német birodalom belsejébe. Magától értetődik, hogy a kozákcsapat emberei között érdekesnél érdekesebb típusok akadtak, különösen az urali nagyszakállu kozákok váltak ki marcona, szinte félvad külsejükkel és így nem lehetett csodálkozni azon, ha a németek ezeket a kozákcsoportokat a nagyközönség számára fényképekben akarták megörökíteni. Mikor tehát az urali kozákszállítmány estefelé a legközelebbi német városba érkezett, a fogolyszállítmány parancsnoka elküldött a legközelebbi fényképészért, aki csakhamar megérkezett titokzatos masinájával. A kozákokat félkörös csoportba állították, mire fölbukkant előttük a fényképész a fekete posztóval letakart géppel.
Bármily elszánt, félvad emberek is az urali kozákok, az előttük ismeretlen, letakart, állványra helyezett gép mégis megremegtette őket. A fényképész fejjel a gép takarója elé bújt, ide-oda mozgatta a gépet, majd kihúzta fejét a fekete posztó alul, jobb kezébe vette a pillanatzár gummilabdáját, a fogolyszállítmány parancsnoka harsány hangon „vigyázz!“-t kiáltott és a fényképész most már – mivel este volt – balkezével hirtelen magneziumsodronyt gyujtott föl.
Mintha villámcsapás érte volna a kozákokat, egyszerre elvágódtak és majdnem állati hangon üvöltötték:
– Kegyelem! kegyelem!
Ők ugyanis a fényképezőgépet valami különös, újmódi gépfegyvernek nézték és szentül meg voltak győződve, hogy most agyonlövik őket.
Nagynehezen, sok próbálkozás után végre sikerült a fölvétel, de a képen az egyébként edzett és izgalmat nem ismerő kozákok olyan siralmas arccal jelentek meg, mint valami anyámasszony katonái.
CSERNOVICBAN
tudvalevőleg az oroszok a fegyenceiket tették meg – rendőröknek, nyilván azzal az indokolással, hogy: nehéz a tolvajtól lopni. Néhány ilyen orosz fegyenc aztán nem tudott elég gyorsan visszahúzódni és a mieink kezébe került. Kihallgatták őket, jegyzőkönyvet vettek föl velök. A sort egy fehérszakállú, rendkívül tisztes külsejü orosz nyitotta meg, aki ünnepélyesen nézett maga elé.
– Volt-e katona? – kérdi tőle a kihallgató.
– Hogyne! – feleli büszkén. – Már az orosz-török háborúban is részt vettem és ott szereztem ezt a szép gyémántgyűrűt.
– Úgy? És hogyan?
– Levágtam egy orosz tisztnek a fejét! – szól büszkén a fogoly.
– Hogyan? Ön akkor a törököknél szolgált?
– Nem, – feleli valamivel szelidebben a fegyenc, – akkor is az oroszoknál.
A KOZÁK PÉNZE.
Máramarossziget városában most már kezdik összegyűjteni azokat az emlékeket, melyeket az oroszok maguk után hagytak. Mi türés-tagadás, ezek az emlékek nem a legrózsaszínűbbek, s a derék máramarosi polgárok kései unokái is emlékezni fognak az atyuska méltó fiaira, a prémessüvegü kozákokra. Dobay Sándor, Máramarossziget helyettes polgármestere volt az, aki az orosz hordák vezetőjével tárgyalt az egész idő alatt. Hozzá mentek panaszra a polgárok, ő pedig tovább adta panaszukat az oroszok generálisának. Az összekoccanások az üzleti élet szükre határolt területén játszódtak le. A jó kozákok hazai szokásuk szerint kancsukával meg ökölcsapással akartak fizetni, azonban ezt a pénzegységet az orosz generális a legnagyobb jóakarattal sem volt hajlandó bevezetni a városba. De a kozák nem olyan gyerek, akit könnyen zavarba lehet hozni. Ur ő – a máséból. Valamelyik este egy halálsápadt kereskedő szalad Dobay polgármesterhez.
– Mi baj, barátom?
– Hogy az Isten pusztítsa el a kozákot!
– No, no… Megvertek?
– Nem. Még rosszabb! Kossuth-bankóval fizettek!
Mit volt mit tenni. Fölverték a generálist és panaszra mentek hozzá. A generális mosolyogva hallgatta a panaszt.
– Lássák uraim, ilyen a kozák. Hazugság minden, amit róla írnak. Jó gazda. Ezt a pénzt még a nagyapjuk szerezte negyvenkilencben itt Magyarországon. Most, amikor az unokája hadba indult, előkereste az öreg kozák a féltve őrzött bankót és odaadta unokájának, Ivan Ivanicsnak, mondván, fiam, költsd el ott, ahol én szereztem és igyál egyet az én egészségemre, aki megtapostam azt a földet… Az öreg kozák nem tudhatta, hogy most már más bankó járja.
Ezzel elintéződött a kérdés. Hanem szolgáljon vigasztalásul egy másik história. Egy szigeti ügyvédet fölhuzott mordállyal állít meg a kozák. Rászól:
– Geld!
– Nyicsevo! – feleli az ügyvéd. Ami muszka nyelven azt jelenti, hogy – nincs.
A kozák azonban nem az a legény, akit ezzel a szóval le lehet szerelni. Kirántotta a bugyellárist. Tele volt bizony az húsz meg tízkoronás bankóval. A kozák okos ember, csak az öregjét akarta elvinni. Kotorász a bugyellárisban és talál – egy cifra sorsjegyet, melynek rég megvolt a huzása. Az értéktelen papiros lévén a legnagyobb, azt vette ki. A többit visszaadta.
És még mondja az ember, hogy a kozákban nincs gavalléria.
RAGASZKODÓ HADIFOGLYOK.
A Szent István-kórház egyik betege beszélte a következő harctéri epizódot:
– L…-hez közel a mi patrulunk három orosz gyalogost fogott. Egy kis erdőben találtuk őket, nagyon fáradtak voltak szegények és mikor rajtuk ütöttünk, mindjárt megadták magukat. Mikor a magyar tábor felé eszkortiroztuk volna őket, egy nagyobb orosz csapattal találkoztunk szembe. Tízannyian voltak, mint mi, azért éppen csak a tisztesség kedvéért egypár lövést váltottunk velük, azután laufsrittban belevettük magunkat a közeli erdőbe és nagy kerülővel a táborunk felé siettünk. Estére szerencsésen haza is találtunk. A legfurcsább azonban az volt a dologban, hogy a mi hadifoglyaink egy pillanatra sem tágítottak mellőlünk, egész idő alatt mindig a sarkunkban voltak, velünk együtt szaladtak az orosz elől és velünk is vonultak be a magyar táborba.
Úgy látszik, a derék muszkák nagyon megbarátkoztak már a gondolattal, hogy ők a háború végéig nyugalmas magyar hadifogságban lesznek és semmi áron sem akarták ujból a vállukra venni a szuronyos puskát.
A MUSZKÁK ELEDELE.
Az oroszokról beszélgettek a kávéházi törzsasztalnál.
– Műveletlen nép, – mondja valaki, – spirituszt iszik és faggyúgyertyát eszik rá.
– Ohó! – veti közbe egy világlátott úr. – Most már nem olyan elmaradottak az oroszok se. A kultura náluk is sokat lendített az ősi állapotokon.
– Mennyiben?
– Nos, miután már nem igen találnak faggyúgyertyákat, különösen Oroszországon kívül, most már megeszik a… villanykörtét is.
CÁRÉK ÁPOLNAK.
Carszkoje-Szelóban, ahol a cári család él, most óriás kórház van. Maga a cári család rendezte be s maga a cári család látja el benne az ápolói tisztet. Ahogy az orosz lapok nagy elismeréssel jelentik, maga a cárné mindennap megjelenik a kórházban, dolgozik és tevékenykedik, maga is kötözi a sebesülteket, s akárhányszor a legnagyobb operációkat is végignézi. Olga és Tatjána nagyhercegnők gondosan segédkeznek édesanyjuk mellett s ők is szorgalmas ápolónői a cári kórháznak.
Csak egy nagy hibája van a cári kórháznak. Nem vesznek föl belé más sebesülteket, csak akik a legelőkelőbb, a leghíresebb családokból valók s akik magasabb tiszti rangot töltenek be. A seb nem olyan fontos ebben a kórházban, a kiontott vér sem, a hősi siker sem, mint a rang, a méltóság, a büszke név. Piros vért nem nézhet a cári család, csak kéket. Csak hét-, kilenc- és többágú koronás sebeket kötözgetnek. Csak hercegek kaphatnak tőlük csillapító italokat.
Ilyen a kép, amikor a nagy, a dicső, a fényes cári család sebesülteket ápol.
AZ OROSZ TÁBORNOK.
Galiciában történt. Hősi hadseregünk bekerített egy hatalmas orosz csapatot és tisztestől, tábornokostul elfogta. A harc még állott, nem sokat teketóriázhattak tehát és az oroszokat földirigálták az első vonatra, amely a közelükben volt. Ez a vonat pedig, bár talán ötven kocsiból is állott, de valamennyi kocsija „36 embernek, 6 lónak“ fölírásos waggon volt. Csak egyetlen egy harmadosztályú kocsi volt az egész vonaton. Abba dirigálták be a fogoly orosz tiszteket, a többibe a legénységet.
De a tábornok – a fogoly orosz tábornok – sehogysem volt megelégedve a helyzettel. Veszekedett, pörölt, tiltakozott, hogy ő nem száll be harmadik osztályú kocsiba, nem ül fapadokra, mert neki – mint tábornoknak – első osztály dukál a vonaton.
Egy magyar kapitány előtt fejtette ezt ki haragosan, kipirult arccal. A kapitány pedig – talán mosolygott is a bajúsza alatt – odamutatott a temérdek orosz fogolyra és csak ennyit felelt:
– Bocsánat kegyelmes uram, de… nem készülhettünk elő ilyen tömegforgalomra.
A „kedvelt“ zsidó: Egyelőre még gondolkozunk az Atyuska szavai fölött. (A clevelandi „Szabadság“-ba rajzolta Linek Lajos, aki néhány év óta Amerikában él.)
JELLEMZÉS.
Vasárnapi szabadnapot kapott a káplár úr, aki az egyik magyarországi fogolytábort őriző csapatban végez szolgálatot. A pihenőt arra használta föl, hogy „benézett kissé a városba“, ami annyit jelent, hogy beült a kávéházba. Természetesen körülfogták hamarosan és mindenki csak a foglyokról szeretett volna egyet-mást megtudni. De a káplár úr kevés szóra érdemesítette őket. Csak ennyit mondott róluk:
– Piszkosak azok! Tán nem is emberek, olyan piszkosak…
De azért csak faggatták tovább, hogy: beszéljen róluk, mit csinálnak, hogy élnek, mi a legjellemzőbb rajtuk?
A káplár úr egy pillanatra elgondolkozott. Aztán így szólt:
– Mi a legjellemzőbb rajtuk? Hát az, hogy… akkora bolháik vannak, hogy egy pesti kutya megugatná!
NYOLCEZER OROSZ SIRJA.
Dalolva, vidáman fütyörészve jöttek lefelé a Kárpátok innenső lejtőin, egyhangú, még a magyarnál is melankólikusabb nótákat énekelve, amelyek ott születtek valahol Oroszország végtelen rónaságain, talán éppen az Ural alján, ahonnan egykor Árpád népe elindult a honfoglalásra. És azután megdördültek a fegyvereink és torkukon akadt a nóta, amellyel hódított országba akartak bevonulni – mert beléjük fojtották a golyóink. Sziszegve szelték a levegőt srapneljeink, zúgva csaptak le a gránátjaink és orosz dal helyett fütyülő golyók muzsikájától visszhangzottak a bércek. A feketeszakállas ázsiaiak és a lenszőke, vizes szeműek hörögve terültek a földön és végső vonaglásukban haza gondoltak a messzeségbe, ahonnan elindultak. Futott, aki tudott, az életösztön adott erőt a meneteléstől fáradt lábaknak. No még ezt a bércet… még ezer métert… és ott vár az élet. De az út visszafelé nem volt oly könnyű, mint befelé. Katonáink gyilkos tűzzel árasztották el őket, amelyben ezrével hullottak el. Nyolcezren ott alusznak örök álmot az uzsoki fenyők alján, magyar föld borul föléjük és mire majd elolvad a hó, fű is benövi sírjukat. Béke és csendesség lesz körülöttük az első meleg vasárnapig. Akkor majd jönnek a környékről az első kirándulók, diákok és mások megnézni a helyet, ahol nyolcezer magyar fegyvertől elesett orosz nyugszik. Kirándulóhely lesz a nagy temetőből; az idő az esztendők tovaszálltával emlékezetté változtatja azokat az eseményeket, amelyek megborzasztottak mindenkit, amikor megtörténtek; az emlékezet pedig majd mesét mondat arról, hogyan szállt sírjába az uzsoki szorosban nyolcezer orosz katona. Öreg emberek fogják mondani ezt a mesét a Kaukázus alján, orosz falucskákban.
A JÓ VUTKI.
Egy csernovici menekült asszony beszélte:
– Élénk forgalmú szatócsüzletünk volt Csernovicban. Amikor seregeink kiürítették a várost, a lakosság ezrével menekült Magyarország felé. Mi is készülődtünk, de mivel tíz gyermekünk van, nehezen haladt előre a csomagolás. Végre bevonultak az oroszok és mi kénytelenek voltunk megadni magunkat a sorsunknak. Férjem az értékesebb holmik elrejtésével foglalatoskodott, én pedig az üzletben néztem a dolog után, amikor egyszerre csak három tiszt állított be. Vutkit kértek. Én félelmemben sokáig kotorásztam az üvegek között, de aztán fölkaptam az egyiket és látszólag barátságos arccal töltöttem nekik. A tisztek nagyokat csettintve hajtották föl az italt, majd egy rubelt dobtak az asztalra és eltávoztak. Alighogy kifordultak, belépett az uram, akinek persze nyomban elujságoltam az oroszok látogatását.
– És melyikből adtál nekik? – kérdezte tőlem.
– Ebből a sötét flaskából, – feleltem.
A férjem fejéhez kapott és kétségbeesetten kiáltott föl:
– Te szerencsétlen teremtés, mit tettél?! Most majd lekaszabolnak mindnyájunkat!
Az üvegben kreozot volt, amit a férjem valami rovarirtószer előállítására hozott a patikából.
Kínos töprengésünk közepette kardcsörtetés hallatszott kívülről. El voltunk készülve a legrosszabbra. Csakhamar egy egész csapat muszka tiszt lépett be. Mogorva hangon megint vutkit kértek. Férjem, hogy kiengesztelje őket, a legjobb szilvóriumból öntött nekik. A tisztek megízlelték és kelletlenül tolták vissza az asztalra:
– Nem kell! Abból adjon, amelyikből a felesége töltött.
… És még aznap elfogyott az egész flaskó kreozot. Másnap a férjemnek már ujat kellett hoznia a gyógyszertárból.
AZ ORVOS HADIFOGLYAI.
Az északi harcokban még dörögtek az ágyúk, a gépfegyverek ropogtak, hangzott a hurrá s aratott a halál. Aztán minden elcsendesedett, a sebesülteket összeszedték és a kötöző-helyen sietve dolgozott az orvos. Amint a sebesülteket kötözte, egyszerre csak figyelmeztetik a szanitécei, hogy egy orosz csapat közeledik vágtatva.
Az orvos fölhúzatja a vöröskeresztes lobogót és maga is előrántja a zsebkendőjét, kétségbeesetten meglobogtatja s kiáltozni kezd:
– Sanitéc! Sanitéc!
Az orosz csapat azonban továbbra is harciasan közeledik. A csapat élén egy tiszt – körszakállas, marcona alak – nem hallgat rá, hanem egyenesen neki üget. Már csak húsz lépés és az orvos most még hangosabban kiáltja:
– Sanitéc! Sanitéc!
Már csak tíz lépés. A zsebkendő őrülten lobog, a kiáltás mind hangosabb és mind könyörgőbb:
– Sanitéc! Sanitéc!
Mit sem használ. Az orosz tiszt kirántja a kardját s nyersen, keményen, türelmetlenül rászól az orvosra:
– Nem bánom én, ha szanitéc is… Nekünk mindegy, akárki is az úr… Mi megadjuk magunkat!
S átnyújtja a kardját.
A PROVIZIÓ.
Galiciában történt. Magyar és orosz ágyúk vívták rettenetes párviadalukat és közben előretolt gyalogságunk is megközelítette az ellenséget. Annyira megközelítette, hogy néhány magyar bakából álló járőr el is fogott vagy tíz orosz gyalogost.
Amikor a foglyokkal hazaértek, a kapitány jutalmul minden egyes magyar bakának öt-öt koronákat adott.
A foglyok lecsüggesztett fejjel álltak ott. De egyikük, amikor látta, hogy „testi épségét“ nem veszélyeztetik a mi katonáink, kilépett a sorból. Kusza szakállas, göndörhajú lengyelzsidó volt az ipse és kissé keleties csengésű, éneklő németséggel így szólt a kapitányhoz:
– Ha parancsolja, kapitány úr, hozok én még maguknak foglyot!
A kapitány először is leszidta. Aztán megmagyarázta neki, hogy a hadifogolynak az a kötelessége, hogy viselje magát csöndesen. Az ő szolgálatukra nincsen szükség, de meg aztán nem is bíznak bennük.
De a keleties németséggel beszélő orosz katona még egyre csak fogadkozott. Hogy ő bizony elhozna még annyi foglyot, amennyi csak tetszik és megesküdött a nagy Jehovára, hogy ő nem akar megszökni, ő igazán foglyokat akar hozni, csak engedjék vissza. Mert ő visszajön, örül, hogy elfogták. És hálából akarja megajándékozni a vitéz kapitány urat ujabb foglyokkal.
Addig beszélt, – és olyan becsületesség sugárzott a szeméből – hogy a kapitány végre is ráállt. Visszaengedte. De utána küldött négy magyar bakát, töltött fegyverrel, hogy nagyon messzire azért mégse mehessen.
Félóra se telt el és máris jött vissza a „fogoly“. És hozott magával – tényleg – újabb foglyokat. Nem is kettőt, hármat, hanem egyszerre húsznál is többet.
A kapitányt meghatotta ez a becsületesség. Megdícsérte. És meg is akarta jutalmazni.
Elővett egy százkoronást. A bakáinak is öt koronákat adott egy-egy fogolyért, hát ennek a „szállító“-nak is kijár száz korona. Ő legalább így gondolta.
De amikor át akarta adni neki a százasbankót, az csak intett, hogy nem kell:
– Csak tegye el ezt a bankót, kapitány úr. Mondtam én, hogy hálából teszem csak… És aztán – tette hozzá, fölényes mosollyal a most érkezett foglyokra mutatva – megkaptam én már ezektől a – proviziót!
AZ OROSZ CSODA.
A háború nem a csodák termőföldje. De hogy mégis történnek csodák, azon sem kell csodálkoznunk, mert – oroszok mondják.
A hadüzenet után az oroszok híres csodatevő szentképét, a Pocsajev-kolostori Mária-képet, az orosz hadsereghez vitték, hogy – amint ezt az orosz Nowoje Wremja 13.826-ik számában írta – „az igazhitüeknek megkönnyítse a győzelmet.“ Most azután ugyanez a lap azt írja, hogy a csodatevő Mária-kép „teljesen egyedűl, minden emberi kiséret és emberi segítség nélkül“ visszatért a Pocsajev-kolostorba.
Úgy hangzik ez a hír, mint valami középkori csoda. És misztikusságában sok szépség is volna, ha nem tudnók azóta – Höfer vezérőrnagy, a vezérkari főnök helyettesének jóvoltából – hogy az oroszok minden vonalon visszavonulóban vannak. Igy azonban azt kell hinnünk, hogy a csodatevő orosz szentkép mégsem egészen a maga jószántából tért vissza kolostorába, hanem őrizői kezdték belátni, hogy az eddigi győzelmek már nem tarthatók és gyors „visszavonulásukban“ is a szentképet hívták segítségül…
KOZÁKOK.
Az oroszok máramarosi betörésének idején kozákok garázdálkodtak egy hazafias érzelmű, rutén paraszt viskójában. Négyen voltak a kozákok, de húsz helyett fosztogattak. Elvittek minden elvihetőt.
Szegény kirabolt rutén ott búsult a háza előtt, amikor nagyobb csapat orosz katona közeledett a falu felé. Egyik tiszt leszállt a lováról s egy ital vizet kért. Közben szóbaelegyedett a ruténnel, aki keservesen panaszolta el, hogy a kozákok mindenét el-„rekvirálták“.
– S mondd csak, – kérdezte az orosz tiszt, – ez a kabát rajtad volt akkor, mikor a kozákok itt jártak?
– Igenis, tiszt úr.
A kozáktiszt mosolygott:
– Akkor nem az én katonáim voltak. Mert akkor most már csak ing volna rajtad, – vagy még az se.
AZ OROSZ FOGOLY.
Egy vidéki állomáson orosz foglyok szállnak ki a vonatból. Van közöttük egy, akinek mindegyiknél nagyobb és torzonborzabb a szakálla. Szinte van benne valami tiszteletreméltó, amit még az őszülő hajszálai is tetéznek.
A kiváncsiak őt fogják körül s kérdésekkel ostromolják. Németül tud, tehát nem maradnak kielégítetlenül a kiváncsiak.
– Megsebesült? – kérdezik.
– Dehogy. Elfogtak. A háborút is ki lehet tanulni. Akinek gyakorlata van, nem sebesül meg egykönnyen.
– Hát más háborúban is volt már?
– Meghiszem azt. A japán–orosz, a perzsa–orosz és a mostani háborúban.
– Nos, és?
– És mindig elfogtak és mindig jó dolgom volt.
ZÖLD LOVAK.
A Times pétervári levelezője jelenti, hogy Oroszország harminc millió lovat vitt az Ausztria és Magyarország és Németország elleni harcba és elárúlja a nagy hadititkot, hogy az orosz lovasság zöldre festette lovait, hogy a legelésnél és a futásban fölismerhetetlenek legyenek.
De hiábavaló az ilyen ravaszság: a mi huszárjaink bizonyára meg fogják ismerni a kozákot a zöld lovon is. Már csak arról is, hogy a fű nem szalad.
AMIKOR MEGSZÓLAL A PUSKA…
Amikor megszólal a puska, valami szorongás fogja meg az emberek szívét. Egy-egy bolond gondolat repül keresztül az ember fején, hogy hátha belém ütődik a bolond golyó, de aztán elmúlik és jön a harc mélységes komolysága… Mégis voltak és vannak emberek, akik megörülnek, ha megroppan mellettük egy sortűz. Ezekről mondunk el egy históriát… Történt pedig, hogy Boldogasszonyba, egy eldugott fészekbe, muszka foglyokat hoztak a katonák. A szőkehajú, kékszemű, melankólikus legények egykedvűen vették a sorsukat. Odahaza is nem egyszer végigkancsukázta őket a végzet, hát csak belenyugodtak a változhatatlanba. Amikor még enyhe volt az idő, ott sütkéreztek a bágyadt, őszies napon. Karba ültek és melankólikus, szomorú dalokat énekeltek, amilyen csak sorsüldözött emberek lelkéből fakad.
De jött az ősz s a dércsípte fáról szomorúan hullottak a levelek. A hadvezetőség barakkokat építtetett a foglyoknak, akik maguk segítettek a munkában. Pénzt is kaptak érte, meg aztán nem kellett naphosszat veszkődni a nagy unalommal. Volt foglalatosságuk. Egészen nekividámodtak a legények, keverték a maltert, ácsolták a gerendákat és vidámabb nóták fakadoztak a szájukról, amiket lovasemberektől lestek-tanúltak el, akik naphosszat járják a végtelen orosz síkságot. Jókedvük mind hangosabb lett. Egyszer aztán meghalt az egyik őrzőjük. Hirtelen támadta meg valami betegség és ott temették el a fogolytábor mellett. A foglyok nem tudtak róla, hanem dolgoztak tovább.
Mivelhogy háborús világ van, a halott közkatonának is kijár a díszlövés. A falu temetőjében megroppant a sortűz… A szél elvitte a fogolytáborig.
A csendes, jámbor, melankólikus muszkák, akik baromi egykedvüséggel tűrtek mindent, akik már vidámodni kezdtek, egyszerre mintha ezüstcsengetyű szava lett volna az a sortűz, megváltoztak. Eldobták a szerszámot, malteros kanalat, otthagyták a munkát. A szemük csillogott, valami epekedő belső tűz vetett lobbot benne. Az orruk cimpája reszketett az izgalomtól és halk szóval összesúgtak:
– Ruszki! Ruszki!
Ruszki… Az oroszok. Azt hitték, hogy a hegyháton már ott barnállik az orosz gyalogság rajvonala s a doni kozákok már a határban lovagolnak, mint a fekete kisértetek. Hiába volt minden. Nem ment a munka.
Az a sortűz a lelkükön érte őket és ott ütött sóvárgó sebet.
És mikor a hosszú napok egyformasága, eseménytelensége megölte reménységüket, az orosz legények szomorúak lettek. Szomorúbbak, mint amikor hozták őket. És mindezt csak azért, mert a tarlott sövényü falusi temetőben megszólalt a puska…
A ZSÁKMÁNY.
Egy tartalékos hadnagy mondta el a következő tréfás történetet:
Amikor szakaszommal megérkeztem Galiciába, azt mondtam a fiúknak:
– Na, aki a legelső orosz puskát elhozza, kap tőlem öt koronát.
Még aznap jelentkezett nálam Krausz Mór közlegény, aki a civil életben lisztkereskedő. Fölmutatott egy orosz fegyvert, amelyet mi – természetesen – a legnagyobb örömmel üdvözöltünk. Azonnal átadtam az öt koronát és megmondtam neki, hogy ezután is minden orosz puskáért öt koronát kap. Másnap Krausz ismét jelentette, hogy öt orosz puskát hozott és kéri érte a 25 koronát. Örömmel fizettem ki a pénzt a hős katonának. Óriási volt azonban a meglepetésem, amikor három nap múlva a fiú egy egész szekér orosz fegyvert vonúltatott föl. Roppant elbámúltam és megkérdeztem a bátor katonától:
– Hol szerezted ezt a sok fegyvert? Talán egy egész orosz szakaszt öltél meg?
– Nem, – felelte a fiú, – hanem darabját két korona ötven fillérért vettem attól a kollégámtól, aki az orosz hadseregben szolgál.
A KOPEK.
Az orosz foglyok nagy része a munkáskarok nélkül maradt magyar földek napszámosai. Vasárnap nincs munka, a tanya udvarára gyűlnek, méla szláv nótákat énekelnek, dudálnak és táncolnak is. Odacsődül a tanyák népe és nézi az oroszokat. Egy szakállas orosz – a többitől külön – nekitámaszkodik az istálló falának, neki nincs kedve semmihez.
Az apró gyerekek odagyűlnek köréje s a szomorú orosz egyszer csak fölveti a fejét. Meglát egy kis szőkehajú parasztlányt és hosszan nézi. Odamegy hozzá, fölkapja, a magasba lendíti és megcsókolja a homlokát. Mikor óvatosan visszateszi a földre, akkor is simogatja a kislány szöszke haját.
Aztán elővesz egy kopeket és a kezébe nyomja.
… Valahol a Visztula partján van egy éppen ilyen kislány.
A POGÁCSA.
Mikor Csernovicban muszkavilág volt, az üzleteket, különösen az ennivalós boltokat, egész éjszaka nyitva kellett tartani, hátha a katonának éjszaka van valamire szüksége. Arra nagyon vigyáztak, hogy mindenki kifizesse, amit vásárol (egy rubel három korona harminc fillérbe számítva), de arra már nem figyeltek, hogy egy félóra múlva a katona (persze a közbeeső kamatokkal együtt) vissza ne kérje a pénzét.
A korcsmába beállít egy orosz katona:
– Kérek egy korsó sört!
Hoznak neki. Sőt egy kerek valamit is hoznak hozzá, papendekliből valót, amit odatesznek a söröskancsó alá.
A katona iszik egy kortyot. Jó. Aztán nézegetni kezdi azt a kerek valamit. Mi lehet ez? Forgatja. Beleharap. Rágja. Elfintorítja az arcát. Újra beleharap. Úgy látszik, nem nagyon izlik. De legyűri. Újra harap. Legyűri egy korty sörrel. Megint harap, rágja, lenyomja. Elfogyott. Kiissza rá a maradék sört.
Aztán zörget a kancsón:
– Hej, korcsmáros! Még egy korsó sört! De pogácsát nem kérek többet…
A FEHÉR LEPEDŐ.
Ahogy leesett az első hó, Romániában az oroszok sok ezer fehér lepedőt rendeltek meg. A téli hadjáratra készül a sok fehér lepedő, amelyeket az orosz katonák magukra terítenek, hogy a hótakart földön az ellenség ne vehesse észre őket. Az orosz-japán háborúban tanúlták ezt a fogást a japánoktól és most az északi harctéren akarják alkalmazni.
Így tehát a fehér lepedő is, a gyolcs, szintén bevonúl a modern háború hadieszközei közé.
Az oroszok fehér lepedőkkel látják el magukat. Sebaj! Legalább kevesebb fáradságba kerül katonáinknak rájuk borítani a fehér lepedőt.
A TILTOTT DAL.
Vasárnap délután. A fogolytáborban. Az orosz foglyok únottan lézengenek a major körül. Ellepik a gémes kút hosszú vályuját, a kukorica-górék gerendáit, mint egy fáradt, khakiszínű madársereg. Most ők a magyar föld napszámosai és vasárnap lévén, munkaszünet van. A közeli uradalomból az ispán, a faluból az öreg jegyző feleségükkel, leányaikkal idejárnak szórakozni, olcsó, de kedves kis ajándékokat: cigarettát, pogácsát osztanak ki az atyuska mostohagyermekei között. Ezért azután hálából előállanak a jobbhangú oroszok, énekkart rögtönöznek és méla szláv nótákat énekelnek. Egyszer, mikor már elfogytak a nóták, előállott egy magas, fekete orosz, mintha valami nagy dologra szánná el magát, fölnézett az égre, karjait különös pózzal összefonta a mellén és melegen zengő tenorján belekezdett egy dalba. Egyedül énekelte az első sorokat, a többiek rémült arckifejezéssel néztek rá egy percig, aztán reszkető mosoly ült az arcukra, akik távolabb voltak, szaladva jöttek oda és a következő pillanatban száz torok zengte ugyanazt a dalt.
Az orosz forradalmi himnusz volt.
Odahaza halál, vagy Szibéria jár érte.
Nekihevült, kipirult arccal énekelték. A kukoricagóré árnyékában állottak, egy kopasz eperfa alatt. Sokáig énekeltek, a szívük már fehéren izzott ettől a daltól – magyar földön voltak. Különös volt így ez a szituáció. Ők, a nagy Oroszország szabad polgárai csak akkor énekelhették ki kedvükre magukat, mikor Magyarország rabjai lettek.